Újpest bejegyzései

Az Ahol... sorozat második részéhez érkeztünk, amikor is (mindjárt) azt taglalom, általában milyen körülmények között tengetem a munkaidő-kondi-ügyfelek-stb. után rendelkezésemre álló órácskákat. Természetesen a nevem és címem nem fog szerepelni a bejegyzésben, de ennek nem pusztán az az oka, mert nem szeretném, ha a bone-headek vagy a (mint tudjuk) egyébként rendkívül békés szkinhedek egy kevésbé szép napon becsöngetnének hozzám, és ellátnák a bajomat, hanem mert egyébként is szeretném megőrizni az inkognitómat.

Az már a korábbi bejegyzések némelyikéből is kiderült, hogy Újpesten lakom egy, a metró végállomásához közeli utcácskában, a számtalan panelépület egyikének sokadik emeletén. Az egész lakás 34,5 m², tehát gyakorlatilag egy lyuk. Amikor anyáméknál járok, a nappalijuk méretét látva újra meg újra megdöbbenek, valójában milyen kis élettérben (bár ez tiltott szó) tengetem a mindennapjaimat, hiszen az ő nagyszobájukba beleférne az én egész lakásom. Az ajtómon belépve egy kis előszoba következik, ahonnan jobbra nyílik a nappalim, amiben a legtöbb időt töltöm, mivel ez a hálószoba is egyben. Balra a wc-vel egybeépített fürdőszoba van, mellette pedig egy fél szoba, amit nagyanyám halála óta amolyan lomtárféleségnek használok, azaz minden szart ide hányok be. A konyha a bejárati ajtóval szemben van, a 'lomtár' mellett, de ez olyan kicsi, hogy még helyiségnek nevezni is felvágásnak tűnik. A lakás ráadásul akadálypályának is használható, mivel úgy kell kerülgetni a bútorokat benne. Egy vacak új hűtőt sem tudnék venni, csak ha az ugyanakkora lenne, mint a mostani, mivel egyszerűen nincs hova tenni. Csoda, hogy klausztrofóbiás vagyok (persze nem)?

A lakás berendezése egyébként pont olyan végletes, mint amilyen én is vagyok: egy része még a szocreál legcsúfabb objektumaiból áll, míg másik része már a modernitást képviseli. Előbbiek nagyanyám örökségét képezik, utóbbiak meg az én anyagi áldozatomat. Van például egy halom porcelánkutya, napszítta ipari festmény dísztelen fakeretben, morzsálódó fonott kaspó, virágmintás tapéta, szocreál fotelek rücskös huzattal, rücskös huzatot védő díszhuzatok, rücskös huzatokat védő díszhuzatokat védő szöszmöszplédek, rücskös huzatokat védő díszhuzatokat védő szöszmöszplédeket védő ülőpárnák, gépi perzsaszőnyeg 'variációk a pinára' sormintával, rücskösbúrás csillár és egyéb borzalmak, bár utóbbiak inkább csak a szekrényekben elrejtve 'Jó lesz az még valamire!' cimkékkel. Na most itt két dolog miatt érdemes egy percre megállni. Egyrészt nem én vagyok egy szexmániás állat, mert a szőnyeg mintázata tényleg pinákat idéz, elég csak a hajdani biológiakönyvek rajzos ábráira gondolni. Másrészt nagyanyámnak mániája volt a berendezést beteges szinten védeni. A lábtörlőt felmosóronggyal burkolta körbe, hogy a cipőtalpak azt nyűjék, és ne a kimondottan az erre a célra gyártott eszközt. A konyhai, falról lehajtható asztalt viaszosvászonnal vonta be, a viaszosvászon védőhuzatot egy átlátszó nejlonnal ragasztgatta le, arra pedig edényalátéteket tett, hogy étkezés közben nehogy baja essen a legkülső rétegnek. Talán hihetetlenül hangzik, de egy alkalommal még ezeken felül is beiktatott egy réteget, de ez csak addig volt így, amíg fel nem hívtam a figyelmét, mennyire nevetséges már ez az egész. Tehát a szöszmöszplédes megoldás sem vicc, az tényleg így volt. Pontosabban még most is így van, mert ezen az eljáráson azon egyszerű okból kifolyólag nem változtattam, mert a külső héjakat lefejtve egyre rusnyább rétegek kerülnének elő, akkor meg már a barna pléd-huzat a legjobb. De visszatérve a berendezéshez, azt szépen lassan átvarázsolgatom modernné, már amennyire egy házgyári lakásban ez egyáltalán lehetséges. A szekrénysor elosztásásval sosem volt problémám, csak a kinézetével, ezért aztán faerezetes, öntapadós tapétával vontam be, így vadiújnak néz ki. Ha kedvet kapok hozzá, akkor a szörnyű alajmíneum fogantyúi helyett is normálisakat teszek föl, de erre el kell magam szánni. A linóleumot már hidegpadló burkolat fedi, a padlószőnyeget laminált padlólap (azt meg pinamintás szőnyeg...), a fürdőszobát újra-, a konyhát meg lecsempéztettem/tük. Már az ablakok sem a régiek (hanem újak), a közelmúltban pedig a konyhát és a fürdőt is színes festékkel varázsoltam újjá. A konyhába végre sikerült odaillő posztert találni, meg keretet is hozzá — aztán egy másikat, mert az elsőt összetörtem installálás közben — és végre a nagyszobát is fel tudtam dobni az éjszakai New Yorkot ábrázoló 1000 darabos kirakóm bekereztetésével és felakasztásával. Egyre csinibb leszek (mire minden elkészül, addigra elköltözöm). A tévéállványom, a számítógépasztalom és az asztali lámpám pedig már abszolúte modern. Az ágyat nem tudom, hogy fogom kicserélni, mert egyrészt rusnya, másrészt pedig a heves igénybevételnek köszönhetően itt-ott elszakadt rajta a huzat. Khm...30 évig nemigen használták alváson kívül másra.

De az enteriőrnél sokkal izgalmasabb a miliő, azaz a társasház többi tulajdonosa, azok között is főleg a közvetlen szomszédaim. Végtére is ezért kezdtem el megírni az egész bejegyzést. Ugyebár lakótelepről beszélünk, ami önmagában számtalan következtetést enged levonni. Panelházakban köztudomásúlag nem a legjobb jövedelmi helyzettel rendelkező emberek élnek. Amikor ezekt évtizedekkel ezelőtt megépítették, eleve az ipari munkások számára készültek, akik vagy szerencsét próbálva vagy egyéb lehetőségek nem lévén költöztek be faluhelyről a városba. Az ipar azonban a rendeszerváltás során-után totálisan leépült, tehát a lakók java része munkanélkülivé vált, más részük meg elöregedett, és nyugdíjasként tengette tovább az életét. Ha az ember végigmegy egy lépcsőházon mondjuk kopogtatócédula gyűjtése céljából, azt tapasztalja, hogy igen sok a lakók között a lyukacsos atlétás, borostás, csimbókos hajú, sörhasú férfi, meg az alkoholtol eres arcú nő. A választási végeredmények utáni térképek is azt mutatják, hogy ezeken a környékeken igen alacsony a részvételi hajlandóság, a maradék pedig nagy arányban szavaz az MSZP-re. Ez elég szembetűnő, főleg, hogy a kertvárosi utcákban viszont a FIDESZnek nagyobb az aránya, de persze ez országosan is megfigyelhető: községek, falvak jobboldal, városok baloldal, Buda jobboldal, Pest baloldal. De mielőtt még valaki összefüggést érezne a tróger alakok és az MSZP-szavazók között, rögtön hozzá is tenném, hogy az eredeti lakosság jelentős része azóta már némileg kicserélődött. Ez mondjuk nem biztos, hogy a környék javára vált. Van egy településszociológiai fogalom, a filtráció. Ez azt jelenti, hogy az emberek a korábbi lakhelyükről szinte mindig jobb helyre költöznek, drágább, igényesebb ingatlanokba. Ha az ingatlanok szemszögéből nézzük a dolgot, akkor ebből az következik, hogy miközben ugyanaz a lakás (ház) mindig egyre lelakottabb, mindig egyre gyatrább jövedelmi helyzetű lakók költöznek bele, akiknek persze ez még jobb, mint ahonnan jöttek. Ha pedig kitágítjuk a názőpontot, akkor azt látjuk, hogy ez a folyamat egész környékekre is egyaránt vonatkozik (és máris a szukcessziónál (lakosságcserélődés) kötünk ki, de ez most nem érdekes). Az érdi lakótelepen (ahol korábban laktam) ez a folyamat majd kiverte az ember szemét, de itt, Újpesten is nyilván jelentős a hatása. Csak a saját lépcsőházamból kiindulva is megfigyelhető, hogy amint a vén munkásőrök kihalnak, a gyerekeik költöznek oda, vagy ha már régebben meghaltak, a gyerekekik helyére is mások jönnek. A mi házunk mondjuk eleve speciális helyzetben van még a lakótelepen belül is, mivel ez egy ún. BM-ház, azaz a volt munkásőröknek, ÁVH-soknak, karhatalmistáknak és egyéb belügyi dolgozóknak utalták ki a benne levő lakásokat. Az én nagyanyám is szolgálati lakásként kapta, mivel (állományon kívüli) titkárnőként dolgozott a rendőrségnél. Ennek ellenére századosi rangban volt, de hát a honvédségnél a szakácsunk is szakaszvezetőnek számított, holott nem is volt katona. (Apám meg sokáig szolgált a határőrségnél, szóval ha valaki autoriter személyiségre utaló vonásokat érez ki a bejegyzéseimből, akkor nem jár messze a valóságtól.) A rendszerváltás után az önkormányzat megvételre ajánlotta a lakást, amit nagyanyám rendesen fizetgetett is (részletre), de végül én pótoltam ki a maradékot. Az egyre fogyó vénemberek tehát nagy komcsik voltak, egyikük még büszkélkedett is vele a liftben, hogy "én világéletemben kommunista voltam". Nem én mondtam, hanem ő!

Ez pont a velem egy szinten lakó emberi roncs száját hagyta el, aki valóban munkásőrként tengette az életét a szocializmusban. Akkor úr volt, aztán senki lett, végül alkoholista. Szegény feleségét sajnálom, mivel ez a trágya minősíthetetlenül bánik vele. Egyszer, a szemét kivitele közben hallottam, amikor szerencsétlen asszony könnyek közt kiáltotta a hörgő hangon káromkodó urának, hogy "Miért nem tudsz már meghalni?". Említettem, hogy itt mindenki hall mindent? Ha a folyosón tartózkodsz, a szint összes lakásából kihallatszódik a tévé vagy a rádió zaja, de a beszélgetéseket is tökéletesen érteni. Én a fürdőkádban feküdve szoktam végighallgatni, ahogy a felettem vagy alattam egy szinttel lakók miről társalognak. Szóról-szóra, mintha ott beszélgetnének mellettem. Természetesen azok is hallják, amit a párommal diskurálunk — és ennek még kevésbé örülök. Egyszer meg egy hirtelen hasmenés lefolyását hallgathattam végig annak minden hanghatásával együtt (düb-düb-düb, kilincsre csapás, ülőkecsapódás, flrcsphftrgyszcs). Beh jó is volt...

A társasház 3 lépcsőházában 164 lakás van, és ha valamilyen szavazásra mindenki igennel válaszol, akkor is van 3 ember, aki ellenkezik. Mindig. Mindenre. Ezek közül az egyik a jobb oldali szomszédom, a másik a bal oldali. El lehet képzelni, micsoda élvezet ezen az emeleten élni, és ha még ez nem volna elég, lakik itt egy Jehova-tanúi család is. Néha látom, ahogy mennek hozzájuk a kollégák, akik alkalmanként még hozzám is becsöngetnek egy kis 'véletlenül pont ebédidőben térítés'-re. Vicces volt, amikor egyszer leálltam velük vitatkozni, ami úgy végződött, hogy "akkor további szép napot kívánunk" köszönéssel eltávoztak. Azóta egy sem jött.

Na, írhatnék még egy csomó mindenről (pl. a közgyűlés csodálatos intézményéről és lefolyásáról), de mára inkább befejezem.