ágy bejegyzései

Holnap lesz 5 hete annak, hogy macskatulajdonos vagyok, ami számtalan tapasztalattal gazdagított ezen élőlények ismeretének terén. Desiré persze nem pusztán egy kiscica, hanem az én macskám, ezért aztán a többi, idegen macskához képest lehetőségem volt sokkal alaposabban kiismerni őt. Valószínűleg persze ő is alaposan kiismert minket, ami néhány megmozdulásában látszik is. (Egyébként lehet, hogy nem is 5 hét az az 5 hét, hanem 6, de májusban nekem olyan gyorsan telik az idő.) Az elmúlt időszak tapasztalatait most csokorba gyűjtve tárnám a nagyérdemű elé. 

A 11 hetes macsek már nem olyan kicsi, mint amikor idekerült (meglepő, mi?). A Roland a múltkor azt találta mondani, hogy megduplázódott a mérete, én meg lehülyéztem szegényt (persze nem ilyen durván), de miután bogarat ültetett a fülembe, magam is méricskélni kezdtem a cicust, már amennyire a szememmel követni tudtam a sebességét. És tényleg, Desiré legalább a duplája hajdani önmagának. Most, hogy ezt megállapítottam, számtalan bizonyítékot tudok felsorolni állításom alátámasztására. Például az ágy háttámlája és fekvőrésze közötti résen már csak alig-alig tud felszuszakolódni, holott nemrég még ez volt a kedvenc szórakozása. Imádtam, amikor a nyugodt alvás érdekében a párnát a fejemre húzva bújtam el előle, az orromat az említett rés felé irányítva (hogy kapjak levegőt), erre perceken belül egy cirmos-fehér kölyökcica arc bukkant fel a látóteremben. Vagy említhetném a számítógépasztalom klaviatúrája és asztallapja közötti területet, ahova éppen azért mászik be nagy imádattal, mert tetszik neki, hogy még éppen befér. Ilyenkor a görgős tartólapról a hátsó lábai hátra, a mellsők pedig előre lógnak le, de ha a lógázást megunta, akkor általában oldalirányba fordul, és pofozni kezdi a billentyűket nyomkodó ujjainkat, közben pedig lenyomja a CAPS LOCK-ot (ez a kedvence) vagy bármelyik másik billentyűt.

 

 

A legkedveltebb szórakozása egyébként a kezünkkel való küzdés. Rágcsálja, nyalogatja, az alkarunkat közben szorosan átkarolja, és ha megkapaszkodott, a hátsó lábaival félelmetes sebességgel kezdi rugdosni azt. Ha néhány pillanattal később arrébb ugrál, csak begörbített ujjakkal ki kell tartani a tenyerünket, és máris ellenállhatatlan vágyat érez a belefejelésre, amit néhány támadást előkészítő seggrázogatás után nyomban meg is tesz. Behunyja a szemét, lelapítja a füleit, és úgy ugrik fejest a tenyerünk közepébe, amit nyomban meg is harap. Általában vigyázni szokott ránk, de ha álmos, akkor nem foglalkozik a testi épségünkkel. Ilyenkor például arra is képes, hogy a csuklónkon a bőrt megharapva kifordítja a testét, ami elég fájdalmas. Kap is egy-két tockost utána.

A következő jó buli a bárminemű nejlonba, dobozba, borítékba való belemászás, ágyazáskor az éppen az ágy felé aláhulló lepedő alá ugrás, a ruhák hajtogatásakor az azokon való landolás. Az itthoni pólóimnál ez általában nem zavar, de az utcai, akár 6-8 ezer forintos cuccok esetében a víz is lever, ha meglátom.

Szinte semmivel sem marad el ettől a kábelezés. Az egér zsinórja, a klaviatúra zsinórja, a hangfal zsinórja, a tápkábelek, a scart csatlakozók kábelei mind-mind marha jó játékok, ahogy az ablakról lelógó redőnyzsinór is baromi izgalmas. Utóbbit tőlem akárhogy barmolhatja, de előbbiek esetében haragudni szoktam. Aztán az ananász (rágcsálástól még el nem száradt) néhány maradék levele is jó játék, bár azt már csak akkor basztatja, ha alszunk, mert nagyon jól tudja, hogy azért is tockos jár. Csak a normális, kimondottan játszásra tervezett dolgok nem érdeklik. A műegerére rá sem bagózik, meg a zörgős labdák sem kötik le 2 percnél tovább, de bezzeg a karláncom (amit fogalmam sincs, hova tüntetett el), meg a gyűrűm. Az már jó kis elfoglaltság.

Régebben a fürdőkád veszélyes területnek számított, és csak rendkívül óvatosan mert a szélén imbolyogni, mostanra viszont nekifutásból ugrik bele, persze csak ha nincs benne víz. Az újabb szokásai között vette fel, hogy ha a székemen ülök, felmászik a vállamra, onnan a fejemre, és úgy pofozza a kaspóról lelógó virágleveleket. Ezt persze csak addig engedem, amíg el nem kezd hevesen kapaszkodni a hajamba, mert nem szeretném véres csíkokkal tarkíttatni a fejem búbját. Újabb szokása az is, hogy megpróbál felmászni a nadrágomon, vagy hogy az ágyról nekifutva ugrik az övemnek. Ilyenkor sikoltozni szoktam, egyrészt mert a karmai áthatolnak az anyagon, és a bőrömbe fúródnak, másrészt mert a farmerjaimat sem a kínainál veszem, ergo féltem őket. És mivel nem fedezett még fel minden megmászható felületet, érdeklődő tekintettel vizslatja, hova lehetne felkommandózni, aztán ha elég érettnek érzi magát hozzá, meg is kísérli azt (eleinte jó nagyokat puffanva).

Egyébként biztos vagyok benne, hogy tökéletesen ismeri az emberi anatómiát. Tudja, melyik a kezünk, mert azt harapja, de a lábunkat csak óvatosan, másunkat pedig csak ha egy megalázó típusú tockos után megsértődik, és bosszút akar állni. Ilyenkor csak az arc a tabu, amit sosem karmol meg szándékosan. Azt is tudja, mi a a ruha, mert akkor kimeresztett karmokkal csápol, de ha mondjuk nincs rajtunk nadrág, csak a puha kis mancsával illeti a testünket. (Azért egy nyílt színi masztit nem kísérelnék meg előtte, nehogy izgalmasnak találja az ezzel járó mozgást, és kitárt mancsokkal vetődjön oda.)

Amikor hazamegyek, az első zár kinyitása után kezd bele a nyávogásba, a második után pedig alig várja az ajtó nyílását, hogy nyomban megpróbáljon kiszaladni. Én viszont már résen vagyok, és az első mozdulata után felnyalábolom. Addig el sem engedem, amíg be nem zártam az ajtót. Ilyenkor jön a hangos dorombolás, meg a nyolcasok leírása a lábaim között, majd a hanyatt dobódás, a simogatás tűrése céljából. Ha ezt megunta, indul a pörgés. Eleinte mindig őrjöngok vele egy kicsit, de mivel nekem is dolgom van, rövidesen magára hagyom. Régebben ilyenkor elfoglalta magát valamivel, mostanában viszont nyihogással követeli a folytatást. Rajtam kívül már csak a kakilásnak, meg a legyeknek jár hasonló hanghatás (utóbbiak esetében szögletes fejmozgással kísérve). Ha kezd lenyugodni, mert elfárad (mindig tökéletesen tudom, mikor álmos), csakis a közelünkben hajlandó aludni. Vagy köztünk, vagy egyikünk takarója alatt, a párnánkon, vagy egyszerűen csak karnyújtásnyi távolságra, de ott kell lennie. Tévét is a csípőnkön ülve néz (mert néha nézi), de játék közben is kimondottan szereti, ha én az ágyon könyökölök, mert akkor be tud mászni a hónom alá. Per pillanat a vállamon alszik. Fürdés közben is állandóan ott kell legyeskednie, de a vízbe bemászni azért nem akar. Arra vigyáz. De ha mégis néhány vízcsepp illeti a mancsát, akkor rázogatással és nyalogatással igyekszik megszabadulni tőlük (előbbi esetén általában az éppen olvasott könyvemre vagy újságomra fröcsköli a cseppeket).

Reggel már alig várja, hogy felébredjünk. Vagy nem is várja meg, hanem inkább tesz ennek érdekében, ezért vagyok újabban állandóan álmos. Azért az éjféli fekvés után a rendszeres fél hatos ébresztés nem annyira pihentető. Ha viszont felébredtünk, elég csak rápillantani, és máris bekapcsolja a dorombológépét. Egy másodperccel később pedig indul a támadás.

Hát röviden így vagyunk mi kettecskén (hármacskán).