állat bejegyzései

Mielőtt folytatnám az ominózus nap-páros eseményeinek boncolgatását, egy kis kitérőt szeretnék tenni. (Így is annyi minden sikkad el, mert egyszerűen nincs időm mindent megírni.)

Amióta újra egy kisállat tulajdonosa lettem, a 15 éve kibontakozásra alkalmat nem találó állatszeretetem újra előtörhetett. Hajdan volt egy kutyám, akit nagyon szerettem, de aztán a sors úgy hozta, hogy elszakadtunk egymástól. Most van egy cicám, akit még jobban szeretek, mint hajdan a kutyámat. Sőt, nemcsak őt, hanem minden állatot, legyen az házi- vagy kóbor. Ezt a szeretetet ők is érzik rajtam, ezért nagy fokú bizalommal közelednek hozzám. Egy barátom macskája például a gazdáinak sem engedi megfogni magát, hozzám mégis odajön, és dorombolással nyugtázza a simogatásomat.

Szóval amióta cicatulajdonos vagyok, az utcán mászkáló macsekokra is szeretettel és aggódással nézek. Például a munkahelyem közelében van egy pinceablak, ahonnan gyakran kukucskált ki egy-egy kiscica pofája, és néha az utca közepén is láttam az alom mindhárom tagját, meg az anyjukat is. Persze ezek félnek tőlem, avagy csak féltek, mivel először az egyik kicsi maradozott el, aztán a másik is, mostanra pedig már csak az újra vemhes mamát látom. Itthon pedig a sarki ház pinceablakából bámult rám egy sárgászöld, ijedt szempár. Később a gazdáját is láttam, aki hol egy parkoló autó alá menekült, hol visszahátrált a pincébe, hol pedig az anyja mellett nyalogatta magát. Kis, cuki, fekete macsek, egy alig pár hetes csöppség. Néha megfordult a fejemben, hogy viszek neki(k) egy kis kaját, de más ezt már megtette helyettem, mindig volt az ablak mellett két kis tálka, egyikben víz, másikban táp. Megmaradt nekem a látás öröme. 

 

A napokban egy reggel, amikor dolgozni indultam, bánatosan láttam, ahogy a kis fekete cicus teste kiterülve hever az út szélén. Lehetetlen szögben feküdt, élettelen szeme az égboltot kémlelte, fejétől vörös vérpatak indult a padka felé. Elütötték. Alig élt néhány hetet, még a világot felfedezni sem volt ideje, és egy autó máris végzett vele. Egy apró kis érző, gondolkodó lény élete így ért véget. Senki sem gondol rá, talán már az anyja sem hiányolja. Én is csak ennyit szentelhettem neki, de ez a bejegyzés csakis miatta keletkezett. A KFT egyik dalának alábbi refrénje ezek után talán blaszfémnek tűnhet, de aki ismeri a számot, tudja, hogy pontosan arról szól, amiről most írtam.

 

Macska az úton már túl van a dolgon, és nélküle száll az idő.

Macska az úton; a földről a foltot is elmossa majd az eső.

 

 

Volt korábban egy eset, amikor arra figyeltem fel a nappaliban (ami mondjuk a háló és a dolgozószoba is egyben), hogy valamilyen furcsa szagot érzek. Mivel semmilyen olyan növényem nincsen, amire gyanakodhatnék, és ételmaradékokat sem szoktam büdösödni hagyni, nyilvánvaló volt, hogy a macska mancsa van a dologban. Az volt a baj ezzel a szaggal (leszámítva, hogy kellemetlen volt), hogy nem tudtam megállapítani a forrását. Valahol éreztem, aztán egy lépést megtéve már nem. Hiába szagolgattam körbe a szobát, az Istennek sem tudtam megállapítani, honnan jön. Közben persze baromira hülyén nézhettem ki, ahogy négykézláb kúszva, kitágult orrlyukakkal keresgéltem, beszagolva az ágy alá, az íróasztal alá és egyéb helyekre. A Rolandnak is panaszkodtam, de ú csak legyintett, hogy hallucinálok.

Aztán egy mozizás után hazatérve, a szobába belépve megint erőteljesen megcsapott. Hiába volt már éjfél, nem hagyott nyugodni a szag, meg a forrása. Elvégre ha vendéget fogadok (pl. Redbleket egy cicasimogató partira (amihez előbb ki kellene takarítani)), ő is tutira megérzi, azt' akkor meg is lesz rólam a véleménye. Néhány percnyi kutakodás után kitapasztaltam, merre erősebb, és honnantól gyengül, így hamarosan rábukkantam az inkriminált szőnyegdarabra. Az egyik fotelt félretolva, a szőnyeg sarkát megemelve rögtön tudtam, hogy jó helyen járok, mivel a parkettán egy foltot vettem észre, a visszahajtott szőnyeg alján pedig egy másikat. Korábban volt egy olyan gyanúm, hogy a cicám már próbálgatja a területjelző mirigyét (holott ahhoz még most is fiatal), de ezennel ez az eshetőség kiesett. Vagy pisiről volt szó, vagy hányásról. Mivel eddig egyetlen egyszer kaptam félrepisilésen, abban állapodtam meg magammal, hogy az ecetes-rizses borogatás alkalmával nyalhatott bele az előbbibe, és attól kellett hánynia. Márpedig hányni tutira nem jár az alomba. No, éjfél ide vagy oda, ez nem maradhatott így, ezért nekiláttunk a szőnyegtisztítós kezelésnek, és elég jó eredményeket is értünk el.

Egy darabig semmi probléma nem volt, egészen addig, mígnem megint hasonló szagot éreztem, ezúttal viszont máshol. Megint jött a szagolgatás, de teljesen esélytelen voltam a felderítésére, és mivel napról napra gyengülni látszott, ráadásul nyaralni is elutaztam, annyiban hagytam a dolgot.

Ma este viszont megint erőteljesen megcsapott, és megint késztetést éreztem a forrás felderítésére. Szagolgattam délután, semmi. Szagolgattam kora este, semmi. Szagolgattam késő este, és valahogy megint a fotel mögötti-alatti helynél kötöttem ki. Amikor a szekrény és az üvegasztal közötti bútordarabot elgörgettem, rögtön erősebb is lett a szag. A múltkori helyen felhajtva a szőnyeget, már láttam is, hogy a múltkorinál is nagyobb foltban nedves az alja, és eddigre már abban is biztos lehettem, hogy húgyról van szó. Ahogy megtapogattam, még nedves volt. Mit lehetett tenni, megfogtam a macskámat, szépen odaléptem vele, és durván belenyomtam az orrát a büdös szőnyegdarabba, sűrű 'Mit csináltál?'-ok közepette. Különösebben nem hatotta meg a feddés, mert közben végig dorombolt, de azért remélem, értette a célzást. Ismét elővettem egy lavórt, szőnyegtisztítót öntöttem bele, meg vizet, és amíg a habot gyártottam egy szivaccsal, felhívtam a páromat, hogy közöljem vele, a macskája alternatív almot gyártott magának, hogy ott végezze el a dolgát, ha éppen nincs kedve kimenni.

Két feladat maradt: eltüntetni a foltot és a szagot, valamint megelőzni a hasonló eseteket, mivel ha egy macska valahova odaszokik, újra meg újra oda fog csinálni. Az elsőt a szőnyegtisztító segítségével igyekeztem kivitelezni. A habosra logybált vízzel jó alaposan végigsikáltam egy 20 cm²-es területet, alul, felül. A macsek közben végig ott sündörgött, és a szokásos kíváncsi pofát vágta (ilyenkor megdönti a fejét, és úgy néz), meg dorombolt, pedig hozzá sem értem, csak kommentáltam neki a produkciót. Közben egy másfél méteres szökkenéssel átugrott a fejem fölött, hogy jobban lásson. Miután ezzel megvoltam, jöhetett a megelőzési fázis. Van egy macksa-távol tartó spray-m, azzal jó alaposan befújkodtam a szőnyeg ezen sarkát, bár szerintem egy cseppet sem fog hatni. Eddig sem hatott. Utána fotelt úgy toltam vissza, hogy a lehető legközelebb legyen mind a falhoz, mind pedig a szekrényhez, de a formája miatt így is maradt mellette/mögötte annyi hely, hogy a macsek bemászhasson oda. Ahhoz ugyan már egy batár állat, hogy ugrándozni tudjon a szűk helyen, de neki ez nem probléma, mert ha megfordulni nem is tud, legfeljebb majd kitolat, ahogy szokott. Ezt megelőzendő, a Rolcsi egy használaton kívüli bőr irattáskáját raktam be a fal mellé, hogy a macska tutira ne férjen oda, és ha meglátom, hogy a szekrény melletti részt még használja, majd oda is bepakolok valamit. Még egy óvintézkedést tettem: megnöveltem a használatban levő alom-adagot, hátha eddig azzal volt a baj. Bár a cicám a tejet már nem issza meg, és a vize sem fogy, mégis hatalmas foltokat hugyozik bele az almába alomjába, mégpedig erőszeretettel a kavicstalan részbe. Ekkor aztán ott kis pisa-tavak keletkeznek, az meg már nem tetszik neki. Talán ha több almot szórok be a tálcába, csökken e tavacskák kialakulási esélye, és akkor majd a macsekom is szívesebben végzi a dolgát a rendes helyre. Legalábbis nagyon bízom benne.

Desiré persze rögtön baromira kíváncsi lett, és minden irányból kifürkészte a megváltozott állapotot, de mivel ez az átrendezés valójában csak néhány centinyi változást jelentett, valószínűleg az egészből mindössze annyit fogott fel, hogy a jó kis vizeldéje megszűnt létezni.

De ha keres magának másikat, akkor leverem.

Holnap lesz 5 hete annak, hogy macskatulajdonos vagyok, ami számtalan tapasztalattal gazdagított ezen élőlények ismeretének terén. Desiré persze nem pusztán egy kiscica, hanem az én macskám, ezért aztán a többi, idegen macskához képest lehetőségem volt sokkal alaposabban kiismerni őt. Valószínűleg persze ő is alaposan kiismert minket, ami néhány megmozdulásában látszik is. (Egyébként lehet, hogy nem is 5 hét az az 5 hét, hanem 6, de májusban nekem olyan gyorsan telik az idő.) Az elmúlt időszak tapasztalatait most csokorba gyűjtve tárnám a nagyérdemű elé. 

A 11 hetes macsek már nem olyan kicsi, mint amikor idekerült (meglepő, mi?). A Roland a múltkor azt találta mondani, hogy megduplázódott a mérete, én meg lehülyéztem szegényt (persze nem ilyen durván), de miután bogarat ültetett a fülembe, magam is méricskélni kezdtem a cicust, már amennyire a szememmel követni tudtam a sebességét. És tényleg, Desiré legalább a duplája hajdani önmagának. Most, hogy ezt megállapítottam, számtalan bizonyítékot tudok felsorolni állításom alátámasztására. Például az ágy háttámlája és fekvőrésze közötti résen már csak alig-alig tud felszuszakolódni, holott nemrég még ez volt a kedvenc szórakozása. Imádtam, amikor a nyugodt alvás érdekében a párnát a fejemre húzva bújtam el előle, az orromat az említett rés felé irányítva (hogy kapjak levegőt), erre perceken belül egy cirmos-fehér kölyökcica arc bukkant fel a látóteremben. Vagy említhetném a számítógépasztalom klaviatúrája és asztallapja közötti területet, ahova éppen azért mászik be nagy imádattal, mert tetszik neki, hogy még éppen befér. Ilyenkor a görgős tartólapról a hátsó lábai hátra, a mellsők pedig előre lógnak le, de ha a lógázást megunta, akkor általában oldalirányba fordul, és pofozni kezdi a billentyűket nyomkodó ujjainkat, közben pedig lenyomja a CAPS LOCK-ot (ez a kedvence) vagy bármelyik másik billentyűt.

 

 

A legkedveltebb szórakozása egyébként a kezünkkel való küzdés. Rágcsálja, nyalogatja, az alkarunkat közben szorosan átkarolja, és ha megkapaszkodott, a hátsó lábaival félelmetes sebességgel kezdi rugdosni azt. Ha néhány pillanattal később arrébb ugrál, csak begörbített ujjakkal ki kell tartani a tenyerünket, és máris ellenállhatatlan vágyat érez a belefejelésre, amit néhány támadást előkészítő seggrázogatás után nyomban meg is tesz. Behunyja a szemét, lelapítja a füleit, és úgy ugrik fejest a tenyerünk közepébe, amit nyomban meg is harap. Általában vigyázni szokott ránk, de ha álmos, akkor nem foglalkozik a testi épségünkkel. Ilyenkor például arra is képes, hogy a csuklónkon a bőrt megharapva kifordítja a testét, ami elég fájdalmas. Kap is egy-két tockost utána.

A következő jó buli a bárminemű nejlonba, dobozba, borítékba való belemászás, ágyazáskor az éppen az ágy felé aláhulló lepedő alá ugrás, a ruhák hajtogatásakor az azokon való landolás. Az itthoni pólóimnál ez általában nem zavar, de az utcai, akár 6-8 ezer forintos cuccok esetében a víz is lever, ha meglátom.

Szinte semmivel sem marad el ettől a kábelezés. Az egér zsinórja, a klaviatúra zsinórja, a hangfal zsinórja, a tápkábelek, a scart csatlakozók kábelei mind-mind marha jó játékok, ahogy az ablakról lelógó redőnyzsinór is baromi izgalmas. Utóbbit tőlem akárhogy barmolhatja, de előbbiek esetében haragudni szoktam. Aztán az ananász (rágcsálástól még el nem száradt) néhány maradék levele is jó játék, bár azt már csak akkor basztatja, ha alszunk, mert nagyon jól tudja, hogy azért is tockos jár. Csak a normális, kimondottan játszásra tervezett dolgok nem érdeklik. A műegerére rá sem bagózik, meg a zörgős labdák sem kötik le 2 percnél tovább, de bezzeg a karláncom (amit fogalmam sincs, hova tüntetett el), meg a gyűrűm. Az már jó kis elfoglaltság.

Régebben a fürdőkád veszélyes területnek számított, és csak rendkívül óvatosan mert a szélén imbolyogni, mostanra viszont nekifutásból ugrik bele, persze csak ha nincs benne víz. Az újabb szokásai között vette fel, hogy ha a székemen ülök, felmászik a vállamra, onnan a fejemre, és úgy pofozza a kaspóról lelógó virágleveleket. Ezt persze csak addig engedem, amíg el nem kezd hevesen kapaszkodni a hajamba, mert nem szeretném véres csíkokkal tarkíttatni a fejem búbját. Újabb szokása az is, hogy megpróbál felmászni a nadrágomon, vagy hogy az ágyról nekifutva ugrik az övemnek. Ilyenkor sikoltozni szoktam, egyrészt mert a karmai áthatolnak az anyagon, és a bőrömbe fúródnak, másrészt mert a farmerjaimat sem a kínainál veszem, ergo féltem őket. És mivel nem fedezett még fel minden megmászható felületet, érdeklődő tekintettel vizslatja, hova lehetne felkommandózni, aztán ha elég érettnek érzi magát hozzá, meg is kísérli azt (eleinte jó nagyokat puffanva).

Egyébként biztos vagyok benne, hogy tökéletesen ismeri az emberi anatómiát. Tudja, melyik a kezünk, mert azt harapja, de a lábunkat csak óvatosan, másunkat pedig csak ha egy megalázó típusú tockos után megsértődik, és bosszút akar állni. Ilyenkor csak az arc a tabu, amit sosem karmol meg szándékosan. Azt is tudja, mi a a ruha, mert akkor kimeresztett karmokkal csápol, de ha mondjuk nincs rajtunk nadrág, csak a puha kis mancsával illeti a testünket. (Azért egy nyílt színi masztit nem kísérelnék meg előtte, nehogy izgalmasnak találja az ezzel járó mozgást, és kitárt mancsokkal vetődjön oda.)

Amikor hazamegyek, az első zár kinyitása után kezd bele a nyávogásba, a második után pedig alig várja az ajtó nyílását, hogy nyomban megpróbáljon kiszaladni. Én viszont már résen vagyok, és az első mozdulata után felnyalábolom. Addig el sem engedem, amíg be nem zártam az ajtót. Ilyenkor jön a hangos dorombolás, meg a nyolcasok leírása a lábaim között, majd a hanyatt dobódás, a simogatás tűrése céljából. Ha ezt megunta, indul a pörgés. Eleinte mindig őrjöngok vele egy kicsit, de mivel nekem is dolgom van, rövidesen magára hagyom. Régebben ilyenkor elfoglalta magát valamivel, mostanában viszont nyihogással követeli a folytatást. Rajtam kívül már csak a kakilásnak, meg a legyeknek jár hasonló hanghatás (utóbbiak esetében szögletes fejmozgással kísérve). Ha kezd lenyugodni, mert elfárad (mindig tökéletesen tudom, mikor álmos), csakis a közelünkben hajlandó aludni. Vagy köztünk, vagy egyikünk takarója alatt, a párnánkon, vagy egyszerűen csak karnyújtásnyi távolságra, de ott kell lennie. Tévét is a csípőnkön ülve néz (mert néha nézi), de játék közben is kimondottan szereti, ha én az ágyon könyökölök, mert akkor be tud mászni a hónom alá. Per pillanat a vállamon alszik. Fürdés közben is állandóan ott kell legyeskednie, de a vízbe bemászni azért nem akar. Arra vigyáz. De ha mégis néhány vízcsepp illeti a mancsát, akkor rázogatással és nyalogatással igyekszik megszabadulni tőlük (előbbi esetén általában az éppen olvasott könyvemre vagy újságomra fröcsköli a cseppeket).

Reggel már alig várja, hogy felébredjünk. Vagy nem is várja meg, hanem inkább tesz ennek érdekében, ezért vagyok újabban állandóan álmos. Azért az éjféli fekvés után a rendszeres fél hatos ébresztés nem annyira pihentető. Ha viszont felébredtünk, elég csak rápillantani, és máris bekapcsolja a dorombológépét. Egy másodperccel később pedig indul a támadás.

Hát röviden így vagyunk mi kettecskén (hármacskán).

Ezennel macskatulajdonos lettem.

Valószínűleg még nem tudom, mibe vágtam a fejszém, és az is lehet, hogy néhány nap múlva elátkozom azt a percet, amikor beadtam a derekam, és elhatároztam, hogy kérek egy macsekot anyáméktól. Egyelőre mindenesetre semmi probléma. Desiré még olyan friss, hogy odacsinálni sem volt ideje sehova, vagy az aktus csak az én figyelmemet kerülte el, és közben valahol már van is egy meglepetés csomag...

...mondjuk a konyhában a sütő mellett/mögött, ami Desiré első búvóhelyévé vált. Jó, megértem én, hogy fél az új helyen, meg még engem sem ismer igazán, de máris nem örülök neki, hogy talált magának egy zugot, ahol nem érem el, és ahonnan maximum szép szóval csalogathatom ki. Ha kijön egyáltalán. Elsőre kijött, másodszorra pedig nem tudott visszabújni, mert egy használaton kívüli sütőlappal máris elbarikádoztam az útját. Kellett neki közben mással foglalkozni...

A következő búvóhely az ágyam alatti terület, amit viszont nem tudok körberakni. Felőlem bemászhat amikor csak akar, csak ne csináljon oda, mert nincs kedvem minden alkalommal átrendezni a lakást, hogy feltöröljem vagy felszedjem a cuccot. 

Ettől függetlenül egy cukorfalat, és biztosan imádni fogom. Már most elolvadok tőle, főleg, amikor alszik. Olyan aranyos, ahogy a lábaiba temeti az arcát, meg ahogy lekókad a feje a fáradtságtól.

Szegény nagyanyám biztosan kiborulna, hogy egy állat van a lakásban, amit ő 30 évig félve tartott karban. Ha nem halt volna meg két évvel ezelőtt, most biztosan elvinné a szíve a cica látványától. Főleg, hogy az ő volt szobájában kapott helyet az új jövevény fekvőhelye (aztán lehet, hogy nem is akar majd abban aludni).

Rolandomat meg majd rá kell szoktatni, hogy egyrészt hagyjon nyitva minden ajtót, hogy a macsek ki tudjon menni, ha esetleg az alomba tervezné a dolgát végezni, másrészt pedig, hogy egy kicsit kisebb vehemenciával közlekedjen a helyiségek között, nehogy valamelyik ajtó szokásos kibaszásával a falra kenje az általa olyannyira áhított macskát.

Mindkettőnknek komoly változásokhoz kell majd hozzászokni, ami magamat ismerve biztosan nem lesz egy könnyű dolog. Már előre érzem, hogy esténként tiszta ideg leszek, amikor hazajövök, hogy vajon majd mit találok összetörve, felborítva, szétkenve. De nem károgok előre, mert idő kérdése, és minden okés lesz.

 

Persze, már jó régen. Mostanra kellőképpen el is terebélyesedett, azonban most nem a Club Bohemian Alibi tulajdonosáról beszélek. Akkor viszont kiről?

Még tavaly került szóba, hogy mi lenne, ha a Rolcsival közösen beszereznénk valami állatkát, ami — a párom szerint — olyan lenne, mintha a gyerekünk volna. Ez persze így nem igaz, ráadásul úgy hangzik, mint amikor Hajnalka kolléganőm megszólalt, hogy "Miért, mi olyan nagy dolog a gyereknevelésben? A gyerek az olyan, mint egy kutya, nekem meg már volt kutyám". Ezen kicsit megdöbbentünk, aztán felvilágosítottuk, hogy ez talán fordítva van. Na, de amikor Rolcsi ezt felvetette, rögtön lenyomtam, hogy itt nem lesz semmilyen állat (rajtam kívül), mert örülök, hogy végre felszabadultam a szülői-nagyszülői függés alól, és nem fogom megint rabigába hajtani magam (még önként sem). Hiszen akkor hogyan megy az ember nyaralni? Hogy utazok el akár egy hétvégére is? Nincs senki, akit a távollétem idejére megbízhatnék az állat gondozásával, kulcsot osztogatni pedig végképp nem fogok.

Nagyon szeretem az állatokat (ami nálam az emlősöknél kezdődik), de amíg kertes házba nem költözöm, addig nem lesz és punktum. Bár a téma többször előjött, én mindig határozottan elutasítottam, de azért a párom mégis a fülembe tette a bogarat. Ha lenne, milyen lehetne?  Pók, kígyó, gyík szóba sem jöhet. Ocsmány férgek. A vízi lények unalmasak, nem lehet velük kommunikálni sem, ennyi erővel valami szobanövényt is vehetnék. A madarak zajosak, és csak kicsit intelligensebbek. Igaz, utóbbiakat magukra lehet hagyni hosszabb időre is, de mi értelme van olyan állatnak, amit csak nézni lehet. Az egér, mókus, patkány, csincsilla, tengerimalac vonulat már jó lenne, de azokat is csak simogatni lehet, számomra nem számítanak igazi társnak. Igaz, a vadászgörénynek már jelleme is van, de az meg büdös (de igen, az!). A kutya aranyos, intelligens, igazán és őszintén szereti az embert, de nagyon sok gondoskodást igényel. Egy kutya láttán nyomban elolvadok, és tényleg imádom őket, de mivel nálam egy eb a középtermetűnél kezdődik (csivava-patkányok, ocsmány pofájú mopszok, palotapincsik taszítanak), annak ez a kis lakás úgyis csak szenvedés lenne. Marad a macska.

A macska arisztokratikus, dacos, önálló akarata van, számító, önző és lop. Szóval jó fej. Ráadásul mivel nem zabál be nyomban minden ehetőt (mint a kutyák), hanem csak annyit eszik, amennyi jól esik neki, simán magára lehet hagyni 1-2 napra. Sétáltatni sem kell, mert magától jár a wc-re. Ideális választás.

Meglepetést akartam vele szerezni a Rolimnak, de rájöttem, hogy azért ez nem olyan 'hamm, cipó, bekaplak' ügy, ráadásul a szilveszterkor illuminált állapotomban el is kotyogtam neki, előre hozva az örömöt. Persze egy kiscicával beállítani jobb lett volna, de így is örült nagyon. Közben szóltam anyáméknak, hogy szerezzenek nekem egy kiscicát (egy újszülöttet), mivel tudom, hogy a szomszédságban ipari méretű macskaszaporodás zajlik, tekintve, hogy némelyik nyanya minden almot megtart, így egyiknek-másiknak már 30 macskája is van. Ezek száma exponenciálisan növekszik, pedig a kandúrok és az autósok is szorgalmasan fogyasztják őket. Mivel kikötöttem, hogy csakis újszülött lehet, kénytelen voltunk eddig várni vele (én pedig közben kénytelen voltam a párom állandó kíváncsiskodását mindig elütni valamivel).

 

 

Most vasárnap a kiscica világra jött, és csakis nekem köszönhető, hogy még mindig él. Anyu ugyanis nem a nyanyák valamelyikének szólt, hanem a sokkal fiatalabb szomszédasszonyának, aki viszont a felesleges kiscicákat rendszeresen kiirtja, ahogy az enyém testvéreivel ezt már meg is tette. Így aztán már látatlanban lelki kapocs van köztünk: megmentettem az életét, és innentől kezdve nekem kell értelemmel megtölteni ezt a tettet.

Bár ténylegesen (még) nem láttam, tudom, hogy cirmos, van egy fehér folt a hátán és kerek pofájú. A nemét még nem tudom, de az mindegy is, ezért határoztuk el Rolcsival, hogy Desiré lesz a neve. Az — a névrokonságból visszafejtve — mindkét nemnek adható, ráadásul zizegős, tehát egy macseknak kimondottan megfelelő (persze sziszegő vagy ciccegő név még ideálisabb volna, de a célnak ez is megteszi). Mivel anyu egy kisállat kereskedésben dolgozik, nagyker áron tud szerezni mindenféle holmikat. Ezt már meg is tette, úgyhogy a talán még nem is látó kis majomnak még elképzelése sincs arról, milyen jó dolga lesz nálam. Már most van rendes fekvőhelye, saját wc-je, szállítókosara, osztott tálkája, és a hétvégén fabrikálunk majd neki egy rendes kaparófát igazi fatörzsből. Az kéne még csak, hogy a vadonás újjá varázsolt bútoraimon élesítse a körmét!

Persze így is lesz miért lepofozni, legalábbis ha meglátom mondjuk a monitorom tetején egyensúlyozni, a mikrohullámú sütőben kavirnyázni vagy a tévém tetején szambázni, akkor tuti röpül egyet.

Sajna még egy hónap, mire el lehet választani az anyjától. Hogy fogom ezt kibírni?