állatok bejegyzései

Tegnap este a Ricsivel vitatkozni kezdtünk, és ezt úgy 3 órán át folytattuk is. Ez nálunk rendszeresen visszatérő elfoglaltság, de nem kell megijedni, nem veszekedésről van szó. Az esti program két felvonást ért meg:

1. Az ausztrál miniszterelnök bocsánatot kért az évszázadokon át irtott, asszimilálni kívánt (stb.) bennszülöttektől.

Én erre azt mondtam, hogy ennek semmi jelentősége sincs, azaz pont annyi van, mintha nem kért volna bocsánatot, mégpedig azért, mert egy aki nem követett el semmit, nem kérhet bocsánatot más nevében olyan embertől, aki ellen nem követtek el semmit. Érthető ez? És ha bocsánatot kér az ősök helyett, az ősök nevében, akkor sem változik semmi, mert a múltat nem változtathatja ezzel meg, harmadrészt pedig nincs értelme olyan dologért bocsánatot kérni, ami a történelem folyamán rendszeresen visszatérő dolog, ráadásul minden biológiai létező szempontjából alapvető törekvés: elnyomni a gyengébbet, és elvenni a javait. Ricsi ezzel nem értett egyet, és nem is ez az egyetlen helyes álláspont.

Miután a téma kapcsán végigvitatkoztuk magunkat mindenféle pszichológiai, erkölcsi, politikai, történelmi aspektusokon, áttértünk a következő felvonásra:

2. Állat-e az ember, avagy a növények, gombák és állatok mellett egy negyedik kategória?

Én azt állítom ugyanis, hogy állat. Biológiailag emlősállat, egyébként pedig nem rendelkezik semmi olyannal, amire ne lenne példa az állatvilágban is, vagy amiről nem tudjuk biztosan, hogy nem létezik-e (pl. gondolkodás) más élőlényeknél. Egyszerűen van valami képességünk, ami lehetővé tette és teszi, hogy a Föld legelterjedtebb élőlényeivé és abszolút csúcsragadozókká váljunk. Ricsi szerint viszont az emberben az állathoz képest van valami plusz, aminek következtében bonyolultabb eszközöket alkotunk, művészi tevékenységet fejtünk ki, vagy gonoszak leszünk, amikre az állatvilágban nincs példa.

Órákon át...úgyhogy most még a tegnapinál is fáradtabb vagyok. Este nem tervezem az interjúkészítést, ha nem baj, ne keressetek emiatt.

Pedig két férfi — kettesben — mennyi minden mást kezdhetne egymással...

Nemrég a fürdőkádban ültem, és a nehéz nap után elgyötört testem áztattam a vízben. Ez nálam a nap fénypontja. Desiré — jó szokása szerint — a kád szélén egyensúlyozott, felderítette a mosdót, a fürdősavas üveget, a tisztálkodószereket, vagy az eleinte a hajzselétől, később a víztől csillogó hajamat basztatta. Ahogy figyeltem, átsuhant rajtam az a bizonyos érzés, amikor valami teljesen hétköznapi dolgot annak teljes mélységében élek át. Néha fordul csak ilyen elő, mert ilyenkor olyan dolgokkal kapcsolatban világosodom meg, amiket más esetben észre sem veszek, de ha mégis, egy vállrándítással elintézem őket. Kicsit olyan ez, mint a katarzis, ami váratlanul tör rád, és nagyon jó (nálam általában "Azt a kurva..." hangeffektussal kísérve jelentkezik), de sajnos olyan is, mint a déja vu, ami átsuhan rajtad, aztán úgy enyészik el, mintha sosem lett volna.

Szóval ahogy ott ültem, és a macskámat figyeltem, úgy éreztem, hogy a világegyetem egy tökéletes teremtményét látom. Korábban már ecseteltem, mennyire oda vagyok az állatokért, és milyen gyermeki öröm tör rám (tőlem abszolút szokatlan módon), ha megpillanthatok egyet annak természetes környezetében. Legyen az egy lépteim elől menekülő üregi/mezei nyúl, néhány, hatalmas gombszemeit ijedten meresztő őz, egy a semmiből előtűnő szarvascsorda vagy egy engem kergető vaddisznó, az élmény örök életre szól. De akkor is boldogságot éreztem, amikor lábatlan gyíkot fogdostam, siklót láttam (vagy egyszer egy igazi magyar kígyót is), foltos szalamandra esetlen járását figyeltem, szarvasbogár fújtatását hallgattam, egy hatalmas sas lecsapásától szartam be (kis híján) vagy egy mátraszentimrei illetőségű menyét flegma tekintetét éreztem magamon. De sorolhatnám még életem egyetlen borzával, peléivel, mókusaival, hörcsögeivel, szentjánosbogaraival (stb.) kapcsolatos élményeimet, amik mind-mind a gyönyörűség érzésével töltöttek el, amikor megéltem őket.

Itthon csak egy macsekom van, de attól, hogy ő egy házi macska, még semmivel sem kevesebb bármely más állatnál. Sőt, egy igazi csoda. Mivel viszonylag fiatal korában került hozzám, hónapok óta alkalmam van megfigyelni a felépítését és a viselkedését. Tapinthatom a selymes szőrét, láthatom az izmokat a bőre alatt, a pupillája tágulását, szűkülését, hallhatom a csámcsogó evését, a dorombolását. Ez az állat az evolúció vagy a Teremtő (nem foglalok állást) egyik tökéletes műve. Némely dolgokban kevesebb, mint az ember, de sok mindenben több.

Sokkal tökéletesebb érzékszervei vannak, mint bármelyikünknek. A hallása tökéletes, a sötétben is lát, a bajszával is érzékel és valószínűleg a bőrében is több az idegvégződés, mint a miénkben. De micsoda test-tudattal és kineziológiai ismeretekkel rendelkezhet, ha a kis fejében a másodperc törtrésze alatt ki tudja számítani, milyen mozdulatot kell tennie és mekkora erőt kel kifejtenie ahhoz, hogy egy bizonyos távolságot áthidaljon. Tökéletesen tudja, mire képes és mire nem, még akkor is ha ezt a tudást próbálgatással szerzi csak meg. Egy kifejlett macska ellen sok kisebb állatnak semmi esélye nincsen. Minden mozdulata precíz, 100%-os a mancsa találati aránya (ha akarja karommal, ha akarja, anélkül), hihetetlenül ügyesen mászik fára, és eséskor mindig talpra érkezik. Ezek nem tűnnek nagy dolognak, mivel a macskák gyakori előfordulása miatt mindennaposnak tartjuk őket. De ha egy kicsit belegondolunk, rájöhetünk, hogy ezek valójában nagyon nagy dolgok.

A viselkedés egy másik dolog. Ennek kitapasztalásához több idő kell, mint a biológiai tulajdonságokéhoz, de sokkal érdekesebb is. Én már ránézésre meg tudom mondani, ha álmos a cicám, ahogy azt is tudom, mikor van rajta a rosszalkodási kényszer (ilyenkor pofátlan, és csupa olyan dolgokat művel, amik tilosak). Kommunikálunk egymással (néha versenyt nyávogunk), és érzem a ragaszkodása jeleit. Például amikor hazamegyek, dorombol, a lábamat öleli vagy 8-asokat ír le a cipőm körül, ha felszisszenek egy játékos harapása miatt, megnyalogatja a kezem, és az ölembe ugrik aludni, vagy ha én is alszom, akkor valahol a közelemben telepszik le. Rengeteg örömet okoz.

Nyomban ezután az érzés után eszembe jutott Sir David Attenborough, akinek a természetfilmjei nálam a toppon vannak. Hihetetlen, mi mindent láthatott ez az ember az elmúlt 50 évben. Ha csak egy macska ennyi érdekes és izgalmas dolgot rejt magában a puszta létezésével, milyen lehet megfigyelni az állatvilág számtalan más élőlényét? A termeszektől az elefántokig, a csigáktól a delfinekig minden állat egy ugyanilyen (vagy még nagyobb) csoda, amit meg kellene ismerni és — főleg — becsülni.

Nem is értem, hogyan képesek emberek egy kutyát az autójuk vonóhorgához kötve az aszfalton húzni, kis szőrmókokat elevenen megnyúzni vagy fókákat bunkósbotokkal halomra gyilkolni. Ők érzik magukat többnek az állatoknál? Mert emberek, azok meg csak állatok?

Talán sikerült egy kicsit átadnom ebből a bizonyos átsuhanó érzésből, talán nem, de egy a lényeg: óvjuk, védjük és ismerjük meg a minket körülvevő állatvilágot, mert minden faja, egyede egy pótolhatatlan csoda.