állatorvos bejegyzései

...már nincsnek meg. Természetesen ezúttal sem a meleg körökben közismert 'művészlény'-ről van szó, hanem a macskámról, aki megérett az igazi nagy macskává válásra.

Péntek este szegényke még semmit sem sejthetett. Igaz, hogy addig már számtalanszor közöltem vele, mi vár rá, de nyilván nem értette, maximum a fejét forgatta a hírek hallatán. Az utolsó munkanapom után viszont elmentem az állatorvoshoz, és megkérdeztem, mikor vihetnénk a macsekot. Megállapodtunk, hogy szombaton fél 11-re várnak minket. Az orvos azt is a lelkemre kötötte, hogy este 10 után már sem ennie, sem innia nem szabad. A kondi után hazatérve jól belakattam a cicát, aztán 10 után egy kicsivel eldugtam előle a tányérjait, és a csapokat is jól elzártam, hogy inni se tudjon. Már előre sajnáltam, mert tudtam, hogy éjjelente többször is kijár egy kis tápot rágcsálni, és elképzeltem, hogy a reggel felé közeledve egyre kétségbeesettebben keresi majd a kaját, nem értve, mi van. Ezt sajnos már elalvás előtt megtapasztaltam, mivel már akkor keresni kezdte a tápot.

Bosszúból aztán éjjel 1-ig nem is hagyott alaludni, hajnal 5-kor pedig már ébresztett. Az együttérzésem akkor egy kicsit alábbhagyott, kócos fejjel és tébolyodott elmétől hajtottan kapartam ki az ágyam alól, és zártam ki az előszobába. Amikor ténylegesen felkeltem, szegény minden mozdulatomra a konyhába nyargalt, majd nyávogva követelte rajtam a kajáját. Sejtetem, hogy aznap még a szívem megszakad miatta, mivel tudtam, hogy a beavatkozás után még újabb fél napig nem ehet. Amikor látta, hogy a nyávogás nem jön be, módszert változtatott, és ezúttal a dorombolós-hízelgős stílust vette elő. Ez sem működött, cserébe viszont felkaptam, összehajtogattam, és begyömöszöltem a szállítódobozába.

Az út első felét nagyon jól viselte, elvégre amikor az ajtót kinyitom, ő az első, aki kirohan rajta. Úgyis mindig világot akar látni, hát most megkapta. Az utcán szokás szerint a figyelem középpontjába kerültünk (nem adoniszi szépségem miatt), egy anyuka meg is válaszolta kisfia kérdését, és megállapította, hogy nyilván kozmetikushoz viszem a cicát. De megválaszoltam volna neki, de inkább csak szó nélkül megelőztem őket. A mascka idegei a Hungária körút-Thököly út sarkán mondták fel a szolgálatot, amikor valamilyen hetes buszra vártunk. Olyan, ami nekünk is jó lett volna csak vagy negyed óra múltán jött, addig viszont irdatlan csörömpöléssel ment el egy tucat platós teherautó, hangos ajtósziszegéssel néhány nemhetes busz, meg motorosok és egyebek. Cicám ekkor már kétségbeesetten bűjt a törölközője alá, nyávogott és remegett, mint a kocsonya. Utána következtek az én idegeim, mivel bár pontosan a megbeszélt időben érkeztünk a helyszínre, a párom 10 percet késett, a telefont meg nem vette föl. Szóval veszekedve gyalogoltunk el az állatorvosig, amit csak az ajtón belépve hagytuk abba. Ekkor leadtuk a cicát, beírták a számítógépbe még néhány adatát, aláírtam egy papírt, hogy tudomásul vettem a kockázatokat, aztán kaptunk 20 percnyi kimenőt. Addig felszaladtunk az irodába beszélgetni egy kicsit.

20 perc után visszamentünk a cicáért, aki akkor már édesen durmolt, herétlenül. Előre szóltak, hogy a szemei nyitva lesznek, ezért ettől nem ijedtünk meg, de azért hevesen lestük, lélegzik-e. Viszonylag gyorsan hazaértünk, de aztán el kellett szaladnunk vásárolni. Szerettem volna felvenni az ébredés utáni első perceit, de erről lemaradtunk, mert mire hazaértünk, már ébren volt. Komikusan szédelgett, és a pofáján jól látszott, milyen hihetetlenül álmos. Valószínűleg csak annyit érzékelt, hogy valami nincs rendben, de egyébként szinte semmit nem csinált. Ha éppen nem aludt, a heréi helyét nyalogatta, aztán már durmolt is tovább. Vérzett is szegénynek, de nem volt vészes a sebe. Mielőtt a blogtalira elindultam volna, már inni is kapott, de ennie csak fél 10 után volt szabad, ezért úgy döntöttem, hogy majd csak akkor kap kaját, ha hazajöttem. Eredetileg ezt korábbra terveztem, mint amikorra sikerült, de így sem történt semmi, mert Desiré 24 órányi koplalás után is csak szagolgatta a kajáját. Nyugodtan feküdtem hát le (és az elfogyasztott bormennyiségtől egy kissé becsípve is). Éjjel többször ébredtem föl arra, hogy valahol rajtam alszik. Ezt nagyon szeretem.

Reggel aztán jól megpakoltam a tálkáját, cicám pedig éhes tigrisként vette rá magát a kajára. Szerintem nem is rágott, hanem csak nyelt, és miután az ünnepi Darlingból belakott, még egy kis száraztápot is elrágcsált. A műtétje mintha meg sem történt volna, maximum egy kicsit többet nyalogatja magát odale'. Neki ehhez nincs szüksége partnerre. Viszont ha azt gondoltam volna, hogy egy darabig nyugton lesz, akkor nagyot tévedtem. Ez a macsek még mindig ugyanolyan rossz, mint az ördög, látnátok csak, hogy néz ki a kézfejem. Egy merő karmolás.

Szóval a spriccelgetésektől meg az utódoktól már nem kell tartani (utóbbitól egyébként sem kellett), és talán az ajtó előtt ülve nyávogás mértéke is csökken egy kicsit. Desiré igazi felnőtt lett.

Vasárnap, amikor pihenés helyett bejöttem dolgozni, és amikor idebent munka helyett pl. blogot írtam, a bejegyzés megírása után nem indultam ám egyből haza. Egyrészt igyekeztem menteni a menthetőt, és nekiláttam ténylegesen is dolgozni, hogy ha hétfőn megkérdezik tőlem, haladtam-e valamit, akkor fel tudjak mutatni egy kisebb kupac könyvelt anyagot. Másrészt pedig megbeszéltük a Rolanddal, hogy mivel a munkahelyemtől 50 méterre levő állatorvos éppen vasárnap délután rendel, ő szépen összeszedi a cicát, elhozza ide, aztán majd jól letudjuk az oltások egyikét.

 

Biztos, ami biztos, már előző este elővettük Desiré szállítókosarát, hadd szokja a közelségét. Ki tudja? Legutóbb, amikor kapcsolata volt ezzel a kék-szürke, műanyag dobozzal, nem volt túl örömteli számára a szituáció. Mondjuk én sem örülnék ha egy 1,5 x 1,5 méteres szobában himbálnának egy idegen környezetben, csupa ijesztő és félelmetes dolog között. Úgy tűnik azonban, hogy vagy az emlékek voltak halványak, vagy csak érezte, hogy ezúttal nincs mitől tartani, mert nyomban belemászott, aztán ott hentergett benne újra meg újra. Mellesleg mindenbe belemászik, legyen az nejlonszatyor, lepedő, takaró vagy akár az iparűzési adó bevallás A/4-es borítékja.

De attól, hogy este nem volt mitől tartania, másnap még komoly megpróbáltatás várt rá. Rolcsi út közben hívott, hogy mikor érnek ide, én pedig rögtön meg is kérdeztem, hogy bírja a cica az ideutat. Azt mondta, fél, de ha a dobozba benyúlva simogatja, akkor nem remeg annyira. Amikor ideértek, beléptünk a rendelőbe, ahol ezúttal nem két fiatal orvos fogadott bennünket, hanem egy vénember, meg egy harmadik fiatalember. A procedúra gyorsan ment, inkább csak az adminisztrációval telt el az idő. A fiatal kezelte a cicát, az öreg meg a papírmunkát. Sorra kérdezgetett, én pedig néha kabaréba illően válaszoltam.

- Neve?

- 979

- Nem a magáé, hanem a cicáé...

- Desiré.

- Desiréééé? Közben a hátam mögül a fiatal orvos:

- Kislány.

Roli meg én: - Kislááány? Kandúrnak tudtuk.

- Ja, tényleg, kandúr. Itt a kukija, csak elbújt. Nézze csak?

- Dehogy nézem!

- Volt mostanában levertség vagy hányás?

- Nekem vagy a cicának?

- A cicának.

- Nem.

- Akkor most lehet, hogy lesz.

- Nekem vagy a cicának?

- A cicának.

- Ja, jó.

Desiré aztán kapott a szájába valami féreghajtó hatású löttyöt, és amíg ezen meglepődött, a fiatalabbik doki a szurit is beadta neki suttyomban. Készen is voltunk. 5000 Ft, de ezért kaptunk még egy eboltási igazolványt, pontosabban kettőt, mivel a vénember az egyiknek a címlapját írta meg, de egy másik belsejébe írta bele az adatokat, és a bélyeget is oda ragasztotta. Gondolom, nem vett észre, hogy összefogott kettőt.

Na, hazafelé jött a tortúra második felvonása. Rolinak dolga volt, ezért ez az etap nekem jutott. Szegény cica már így is ki lehetett idegileg, én pedig minden zajra úgy reagáltam magamban, mintha szerepet cseréltünk volna a kis kedvencemmel. Minden kamionra, mentőautóra, sportkipufogóra káromkodásözön hagyta el ajkaimat, de ezúttal a metró ajtajának csukódása bebaszódása is sokkal hangosabbnak tűnt. Szegénykém úgy reszketett, hogy abba az egész doboz beleremegett.

Végül azért hazaértünk, és néhány bátortalan lépés után Desiré újra a régi, jól ismert szőnyegre toppanhatott. Ez után egy hosszú, elbújással kombinált alvás következett, de ébredés után már minden úgy ment, mint régen: pörgés 100 km/h-val.

Még nem is sejti, hogy 2 hét múlva jön az ismétlés...

A tegnapi fürdés szemmel láthatóan nem hozott átütő eredményt, mivel Desiré kurkászása során megint találtam bolhát. Persze nem is gondoltam, hogy egy fürdetés majd parazitátlanítja.

Ma tehát jött a második felvonás, a bolhanyakörv. Ezt még tegnap vettem a samponnal együtt, de a boltos javaslatára csak ma tettem a macsek nyakába. Teljesen nyugodtan tűrte, és az átható citromillat sem zavarta láthatóan. Kicsit rugdalta a nyakát, de egyébként szemmel láthatóan nem zavarta. A kilógó csonkot rövidre vágtam, a hurkot pedig úgy húztam meg, hogy még véletlenül se szorítsa a nyakát, de azért ne jöjjön le könnyen, ha mégis nekilátna letúrni. Szépen megvacsoráztunk, aztán elmentem fürödni, a macsekot pedig engedtem a kád szélén szambázni, hadd szokja a víz közelségét. Azért már tudta, miről van szó, és egy pillanatig azt is hihette, hogy újabb fürdőzés következik, mivel a kád széle felé emelve egy hangos nyávogást eresztett meg. Azért a kíváncsisága erősebbnek bizonyult a félelménél.

Fürdés után folytattam a házidogám pötyögését, amikor is iszonyú nyávogásra lettem figyelmes. Az addig békésen flangáló Desiré hirtelen megőrült, és mint akit nyúznak, vagy mint akit megmérgeztek, úgy dobálta magát. Nyávogott, vernyogott, karmolta a világot, és testi épségével nem törődve dobálta magát neki mindennek. Rettentően ijesztő volt. Hirtelen azt sem tudtam, mit csináljak, a macska pedig közben egy pillanatra sem hagyta abba a vonaglást. Én ilyet még nem tapasztaltam. Odamentem hozzá, hogy leszedjem a nyakából a bolhanyakörvet, mert biztos voltam benne, hogy azzal van valami. Amikor megfogtam, szanaszét karmolt, de hiszen magára sem vigyázott, rám miért lett volna tekintettel? Néhány nyugtató szó lecsitította egy pár pillanatra, én meg addig igyekeztem kioldani azt a szart, de mivel sokáig tököltem, a macska újabb vonaglásba és nyivákolásba kezdett. Egy szökellés során hangos koppanással fejelt neki az asztal aljának, meg minden másnak is. Azt hittem, menten kiszenved, és közben az ijedtségtől a sírás kerülgetett. Szólongattam, mire egy kicsit megint lenyugodott, így pusztán erővel sikerült letépnem a nyakörvét.

Rögtön semmi baj nem volt. Mintha egy perccel korábban még nem akart volna ott helyben kimúlni. Nyilván valahogy megnyalta, beleharapott, vagy a csonk megszúrta a szemét, és csípni kezdte azt. Nem hinném, hogy pusztán az idegen tárgy váltott ki belőle ilyen eszelős reakciót. Bár gyanús, hogy aztán hamar lenyugodott.

Én viszont most úgy reszketek, mint tegnap ő, és kezdek kétségbe esni. Mi a szart csináljak? Holnap elmegyek a munkahelyem melletti állatorvoshoz, mert bár Redblek javasolt egy szert, hozzátette azt is, hogy anno majdnem kinyírták vele a macsekot, és azt hiszem, tegnap a pet shopos is erre figyelmeztetett engem. Újabb fürdés-traumának sem tenném ki ilyen rövid időn belül, de az a tudat is nyugtalanít, hogy azok a kis férgek folyamatosan a vérét szívják.