álom bejegyzései

1. Kezdjük megint blogos témával, sőt rögtön kettővel is. Egyrészt régen volt olyan hét, hogy 3 bejegyzést is írtam, másrészt büszkén jelentem, hogy Captain tekintetében is bepótoltam a lemaradást. Olyan vagyok a blog terén, mint aki teljesen összeomlik, és csak hosszú idő alatt, lassú felépüléssel tudja rehabilitálni magát. De azért haladok.

2. A zöm már tudja, de azért itt is rögzítem, hogy a szakdolgozatomra a konzulens is és az opponens is jelest adott. A konzulensem szemmel láthatóan nem olvasta el a végső verziót, és csak emlékezetből dolgozva, pár (szinte olvashatatlan) szóval tudta le az értékelést, az opponensem viszont nyilvánvalóan elolvasta, mert a megfogalmazott kritika abszolút stimmel. Pontosan tudtam, főleg az időhiány miatt hol érheti majd vád a megfogalmazottakat, az opponens pedig meg is találta ezeket a pontokat. A megfogalmazása viszont kifejezetten kedves, amolyan nagypapás hangvételű, ami jó érzéssel ás bizakodással tölt el.

3. A csütörtöki államvizsgával kapcsolatban: beletörődtem, hogy rosszul emlékeztem a kifogásolt vizsgatárgyra, és inkább úgy döntöttem, hogy kész, passz, megtanulom a másik tárgyat. Fogok itt vitatkozni...

4. Tegnap 11 órát dolgoztam, amivel megdöntöttem a korábbi rekordjaimat is. A sztahanovizmusom oka főleg az volt, hogy az esti program fél 9-kor kezdődött, két saroknyira a munkahelyemtől, meg aztán amikor kiürül az iroda, mindig újult erővel vetem bele magam a munkába. Ilyenkor haladok a legjobban, a csendben és nyugalomban. Igaz, 6 után már nemigen láttam a monitort, csak a program ismerete, a rutin és a klaviatúra magabiztos használata vitt előre. Mondhatni vakon könyveltem.

5. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy fél órára azért kiszaladtam, mert idejét láttam már a fodrász meglátogatásának. A frizurám egyszerű, ezért gyorsan megvan, ráadásul most kimondottan jól is sikerült: fiatalos, mégsem extravagáns (az extravagancia és a pozícióm egymást egyre inkább kizárja), ráadásul a kopaszodásom is diszkréten leplezi.

6. Éjjel viszont baromi szarul aludtam. Későn feküdtünk le (hajnali 3 körül), én pedig valami miatt nagyon felületesen aludtam, és közben sokat és hosszan álmodtam. Nem csoda, hogy reggel úgy ébredtem, mint az ázott szar, és a várnyomásom is mintha magas lett volna.

7. Az izgatottságom oka valószínűleg nem az államvizsga (szerintem nincs okom azon izgulni, de csütörtökön biztosan a torkomban dobog majd a szívem), hanem az a 8-céges pali, aki árajánlatot kért. Ha minket választana, az nagyon nagyot dobna a cégen, mert sok gondot megoldana. Januárban felvehetnénk egy új, teljes munkaidős alkalmazottat, akire rápakolhatnánk ezeket a vállalkozásokat, plusz még vagy ugyanennyi vagy kicsit több másikat is, ami engem is, a társamat is jelentősen tehermentesítene, és végre lenne időm menedzserkedni. Továbbá elkezdhetnék végre főnökként viselkedni, átköltözhetnék egy külön szobába, ahol viszonylagos nyugalomban dolgozhatnék, és még a bevételből is maradna fejlesztésre, magáncélra. Mivel viszont ilyen sok múlik a dolgon, tutira nem fog bejönni, ez az életemben eddig mindig így volt.

8. A mai program (a délutáni alvásbepótláson túl) a településszociológia volt. Slum, szuburbia, gettó, alulintegrált zónák, szukcesszió, filtráció, szegregáció, invázió, urbanizáció, relatív dekoncentráció, humánökológia, szektorelmélet, koncentrikus körök elmélete, meg a többi. Ezek baromi szarul hangozhatnak így, de a településszociológia az egyik legkézzelfoghatóbb szakszociológia, szóval nem nehéz, és még érdekes is.

9. Valamiért egész nap fáztam a lakásban, pedig szerintem nincs (nem volt) hidegebb, mint az utóbbi napokban. A tippem az okokra, hogy kimerültem, és megint elhanyagoltam az evést, mint oly sokszor, mert amikor végre betápláltam az arcomba három szelet pizzát, mindjárt elkezdhettem kitakarózni. Ja, a tanulás okán ugye nem akartam nekilátni főzni.

10. Ha már pizza, a kedvencem a 4-sajtos, az is a Speedy-től (Netpincéren rendelve). Olcsó, nagy és baromi finom, bár tőlük még nem rendeltem szar pizzát. Ráadásul mindegyikhez választhatsz négyféle alapból, ami általában a sajtos szokott lenni, viszont ebben az esetben az egy kicsit hülyén venné ki magát, szóval a paradicsomos alapot választottam inkább. A kéksajtos részek a kedvenceim benne, mivel én a penészes sajtokat is szeretem. Nem volt ez mindig így, mivel a márványsajthoz (és társaihoz) bizony fel kell nőni, ez viszont egy pár éve már megtörtént nálam.

...már megint nagyon izgalmas élményekben volt részem, és akkor itt most nyomban ki is raknék egy virtuális 18-as karikát.

A volt barátaimmal ücsörögtem valahol, talán éppen a volt szobám padlóján, amikor egyikük undorodó arckifejezéssel rákérdezett, hogy "Milyen a lábad?" Odanéztem, és hát tényleg, a zokni felett olyan érszűkületes-vöröses-repedezett kinézetű volt, de a nadrágomat feljebb húzva sem szebb, csak más volt a látvány: véletlenszerű elrendeződésben sötét bíbor-fekete színárnyalatú, fehér közepű gumók éktelenkedtek a bőrömön, mint jó nagyra duzzadt pattanások vagy furunkulusok, méghozzá egészen a vállamig. Miközben a barátaim rögtön hozzátették, hogy el ne kezdjem ezeket ott nyomogatni nekik, az futott át az agyamon, hogy most rögtön orvoshoz kell mennem, akár allergiás reakcióról, akár csípésről, akár valami másról van szó.

El is indultam. Buszoztam, villamosoztam, aztán kikötöttem egy kórház udvarán, bár azt nem tudom, melyikben lehettem. Téglafalak, fehérre mázolt, 50 éves kinézetű ajtók — ha esetleg valaki ki szeretné találni, melyikben voltam. Bementem, és szörnyülködve láttam, hogy valami betegfelvételi pult előtt kanyargó sorokban ülnek-állnak az emberek, attól függően, hogy a sor adott részénél voltak-e ülőhelyek vagy sem. Egy pillanatra rám tört a pánik, hogy mire sorra kerülök, már visszafordíthatatlan elváltozásokat okoz nekem ez a valami, és miután a sor végénél leültem egy székre, meg is néztem, változott-e a közben helyzet. Lehúztam a zoknimat, és hát bizony a bal lábam állapota elég tragikus volt: a vörhenyes folt teljesen elborította az egész lábfejem, de ez mind semmi, ugyanis a bőr a bokacsontom alatt széles ívben szétnyílt, és alóla kifehérlett vagy valami nyálkás cucc, vagy a zsírszövet, vagy maga a csont. Lényegében az egész lábfejem csak úgy fityegett a lábszáram végén, és tudtam, hogy ha még egyszer ráállok, mielőtt ellátnának, egyszerűen le fog szakadni, mint túlfőtt leveshús a csontról. Nem is mertem felállni a székről, de még csak a bőrömhöz érni sem.

Közben azt vettem észre, hogy a régi hetero barátaim is ott vannak velem, de nem emlékszem már, hogy milyen témákkal ütöttük el a várakozás perceit. Arra viszont emlékszem, hogy percről percre egyre növekvő aggodalommal pillantgattam a lábfejem felé, és minden alkalommal egyre tragikusabb volt az állapota. Mostanra egy vöröses-feketésen csillogó masszává vált az egész, és egyáltalán nem tűnt emberi lábnak. Érdekes módon egyáltalán nem fájt, cserébe viszont teljesen érzéketlen volt. Amikor kicsit haladt a sor, én is egyre közelebb ültem (székről székre), és közben végig nagyon óvatosan mozogtam, kizárólag a másik lábamra nehezedve. Néha át kellett vetnem egyiket a másikon, vagy vissza, de a massza ennyitől is csak egyre rosszabb kinézetű lett. Egy alkalommal valami nővérke is oda tévedt, és amikor a társaimmal azt találgattuk, mi történhetett velem, ő ezt meghallotta, majd lazán kijelentette, hogy tudja, mi bajom van. Asarunak hívják a betegséget, parazita okozza, és meglepő, hogy nekem ilyenem van, mert ez egy afrikai kórokozó. Nyomban mindenféle House-epizódok jutottak eszembe, na meg az, hogy biztos az a múltkori antilophús okozhatta, amit ajándékba kaptam egy nyaralásról hazaérkezett ismerősömtől. Ezek szerint rosszul lett elkészítve...

A szívem most már a torkomban dobogott, és kezdett a sírás fojtogatni, főleg amikor egy leheletfinom mozdulatom hatására egy nagy gumó vált le a lábszáram végén zsezsgő fekete kocsonyából, és a továbbra is felismerhető körömből ítélve biztos voltam benne, hogy ez a nagy lábujjam lehetett valaha. Kétségbeesve kérdeztem a mindenkitől és a senkitől, hogy vissza lehet-e majd ezt csinálni, és ha nem, hol lehet elejét venni a dolognak. A bokámnál? Térdnél? Hogy fogok majd dolgozni menni fél lábbal? Vagy otthon dolgozok ezentúl? Mi lesz nagyanyámmal? Meddig esek ki a munkából? Elvégre bent tartanak a kórházban, mást nem is tehetnek...De a lábam állapotának romlása mellé a közérzetem is romlásnak indult: nehezen vettem levegőt, a szememből csorogni kezdett a könny, lázasnak éreztem magam és rázott a hideg.

Nem bírtam tovább türtőztetni magam, és a jó lábamat használva elugrándoztam a pult másik oldalához, ahova épp most érkezett egy orvos kinézetű, fehér köpenyes férfi, kezében egy fehér ládával. Lehuppant a bárszékre, én pedig mellé, egy másikra. Miközben a vizitre (vagy a sorban álló többi páciensnek) a ládából kivett gyógyszeres dobozokat szortírozta, őt is kérdésekkel faggattam. Eddigre már a látásom is homályosodni kezdett, és egyre biztosabb voltam benne, hogy késő minden, meg fogok halni. Az orvos megszánni látszott, és egy vizespohárból kivett egy lázmérőt, majd a számba dugta. Tartani is alig bírtam magam, és végigfutott rajtam egy csomó dolog, ami a halálommal lezáratlan marad. Gyászoltam a céget, amiért itt volt a lehetőség, erre én ilyen bután meghalok. Sajnáltam a többieket, akiknek hirtelen pótolniuk kell a munkaidőmet, sajnáltam nagyanyámat, aki maga is ápolásra szorult, és most ki tudja, mi lesz vele, és még jó pár dolgot. Felhívjam anyámékat, hogy jöjjenek be meglátogatni vagy se? Hát a Ricsit?

Miközben az orvos kivette a számból a lázmérőt, még a homályon keresztül is láttam, hogy az csak 18 fokot mutat, fél szemmel pedig észrevettem, hogy a másik lábam is éppen elkezdett elszíneződni. Most már tutira el fognak látni, hajtogattam nyöszörögve, és közben zsibbadó szájjal, lecsukódó szemhéjakkal kérdeztem az orvostól, hogy akkor behozassam-e a családommal a holmimat. Azt még hallottam, ahogy válaszul — a dobozok szortírozása közben csak úgy félvállról — annyit mondott, "arra már nem lesz szükség"...

...majd felébredtem. A macskám éppen ekkor kászálódott le a vádlimról, ahol addig aludt, így rögtön rájöttem, hogy ennek a brutális álomnak a kiváltó oka ő maga lehetett. Nem baj, mindig örülök neki, amikor ilyen közvetlen, még akkor is, ha csak sutyiban nyilvánítja ki a szeretetét, mert fényes nappal, amikor ébren vagyok esze ágában sincs a közelemben tartózkodni (nemhogy rajtam). Asaru nevű betegség pedig nem létezik, ha esetleg valaki után akart volna nézni, az ápolásra szoruló nagyanyám pedig 4,5 éve meghalt...

...izgalmas dolgok történtek velem. Normál körülmények között ilyenkor a telefonom ébresztőjére ébredek, majd miután azt lenyomom, nyomban vissza is alszom, ma azonban...

...valami szórakozóhelyre mentem, és talán a Ricsi is ott volt velem. Egy nagy tömegben nyomultunk egy sötét aluljáróban, ami már vagy maga a szórakozóhely volt, vagy csak egy kivilágítatlan metróállomás. Esetleg egy kivilágítatlan metróállomás, ami szórakozóhelynek volt kialakítva — nem tudom, — de az biztos, hogy tök sokan voltak, és ment a lökdösődés. Amikor valaki erőteljesen nekem jött, reflex-szerűen odakaptam az övtáskámhoz (ahol a pénztárcámat hordom), és nyomban láttam, hogy hiányzik belőle a buksza. Egy fiatal srác kezében volt, én pedig rögtön utána kaptam, és visszaszereztem azt, mielőtt még meglépett volna vele. Nem emlékszem, hogy konfliktus lett volna belőle, bár én nyilván nem örültem. Kicsivel később hasonló szituáció esett meg, és még az is lehet, hogy ugyanazzal a sráccal. A pénztárcám ismét megmaradt, de nekem valamiért menekülnöm kellett. A sötét épületből kiszaladtam a szabadba, ahol még nappal volt.

Hegyoldal, parkosított emelkedő, éppen zöldellni kezdő fák, a földből előbújó sziklák, én pedig megfelelő búvóhelyet kerestem magamnak, hogy az üldözőimet lerázhassam. Már nem emlékszem, hogy mi mögé bújtam, csak arra, hogy nagyon lassan futottam (valamiért nem bírtam gyorsabban), de aztán mégis megúsztam a verést vagy talán valami még rosszabbat. Nem PC, de nem hallgathatom el, hogy öt fiatal cigánygyerek volt a nyomomban. Miután a veszély elmúlt, azon kaptam magam, hogy közben beesteledett, én pedig ezúttal a Ricsi pénztárcáját kerestem az avarban.

A Ricsi már rég nem volt ott (talán eredetileg sem), de azt tudtam, hogy elvesztette a tárcáját, esetleg az övét is ellopták. Aggódtam, hogy szegénynek most minden iratát megint be kell szereznie, és dühös voltam azokra a ganékra, akik ebből élnek, és akik sokkal nagyobb kárt okoznak áldozataiknak, mint azt gondolnák. Valahol továbbra is a nyomomban voltak, de a részeg fiatalokkal teli park sötétje engem is elrejtett, nyugodtan keresgélhettem tehát. Hamarosan találtam is egy tárcát, ami a Ricsiére emlékeztetett, de nem volt benne semmi. Rögtön ezután találtam egy másikat, ami csupa aprópénzzel volt tele, de valami eszméletlen sokkal. Alig bírtam zsebembe tömni az érméket. Tovább keresgélve egy harmadik is a kezembe akadt, ebben viszont csak ezresek és régi, zöld 200-asok voltak, utána viszont találtam egy összegumizott pénzköteget is a száraz falevelek közé rejtve. Széttúrtam az avart, és egy csomó pénztárcát, és összegumizott pénzköteget vettem észre.

Áhá! Szóval ide hozzák a meglopott áldozatok holmiját, amíg a lebukás veszélye el nem múlik! Hogy fognak majd nézni, amikor a sok orzott vagyonnak a hűlt helyét találják csak.

Ezzel leléptem. Nem emlékszem már, milyen helyeken kavirnyáztam, és milyen járművekkel, de tudom, hogy nagy távolságot tettem meg. Talán a pia, talán valami drog hatása lehetett...arra viszont emlékszem, hogy a nagybácsim lakásában járok. Igazából nem az övé volt, de én mégis tudtam, hogy ez az övé. Még az sem tűnt fel, hogy kertes háza van, miközben társasházban kellene laknia, ahogy az sem, hogy éppen akkor halt meg, kicsivel az érkezésem előtt. Az ő természetes állapota az, hogy halott, ha mégis él, az csak valami furcsa kavar következménye lehet. A szállítók el is vitték a testét, nekem pedig valami papírt kellett szereznem a közeli hullaházból. Betettem a kaput (ami valamiért nagyon hasonlított annak a háznak a kapujához, ahol kb. 5 éves koromig éltem), majd elindultam az utcán a cél felé. Gondos épületek, rendes kertek előtt sétáltam végig, a járda melletti kis kertecskéjük is frissen volt felásva.

Hogy a halottasházba hogyan kerültem, nem tudom, de az biztos, hogy sikeresen odaértem. Amikor kinyitottam a megfelelő ajtót, egy fehér falú folyosóra jutottam. Kis helyiség volt, neonfénnyel megvilágítva, a túlsó végében egy újabb ajtóval. Már érezni kezdtem a formalin szagát, és a vérnyomásom is érezhetően megemelkedett, ahogy a következő ajtóhoz sétáltam. Azt kinyitva szerencsére csak egy, az előzőhöz hasonló helyiségbe jutottam, majd még egybe, és még egybe. Teljes dísztelenség, csak a fehér falak, a modern fémkilincsek és a tudat, hogy minden lépéssel egyre közelebb kerülök valami igazán rémisztő dologhoz. Aztán egy olyan szobába jutottam, ahonnan balra is nyílt egy beugró (toalett), a szemközti ajtón pedig a "Kórbonctan" felirat díszelgett. Torkomban dobogó szívvel nyomtam le a kilincset, de még mindig semmi szörnyűség nem fogadott, csak az előzőekhez hasonló helyiségek, és lefelé vezető lépcsősorok. Az utolsó lépcső alján egy orvosi eszközökkel, krómozott csapokkal és az emberi testeket ábrázoló makettekkel teli szoba, és egy ajtó egy újabb felirattal: "Hullaház". Ennek is lenyomtam a kilincsét, és amikor kinyitottam az ajtót, a túloldalán valami szörnyű látvány fogadott: egy vörös fénnyel megvilágított helyiség, amiben egy véres masszává trancsírozott testet áll körül vagy egy tucatnyi fehér köpenyes, maszkos orvos, plexi szemüvegben, zöldes hajfogóval, és mintha mind egyszerre végezne rajta boncolást. Nem számítottam sokkal jobbra, de ez annak ellenére is szörnyű volt, hogy ezen a helyen ez a természetes: egy vezető orvos patológus-hallgatóknak tart gyakorlatot. Az éppen fennhangon beszélő nő felém fordult, és miközben biccentett, hogy rögtön jön, egy pillanatra sem vette ki a kezeit a néhai férfi fénylően lucskos mellkasából. Gyorsan becsuktam az ajtót, és fel-alá sétálgatva vártam, hogy kijöjjenek.

Lassan el is kezdtek szivárogni bentről a fiatalok. Vidáman beszélgettek, megtárgyalták a látottakat, közben pedig jóízűeket nevettek, és még az sem zavarta őket, hogy a ruhájukat vér borította. Aztán kijött az oktató nő is, aki egy nejlonba csomagolt papírt fogott a halottszutykos gumikesztyűs kezében; ezért jöttem. Nem tudom, mi volt az, csak arra emlékszem, hogy a nő felháborodottan mondta, hogy nem adhatja azt oda nekem, mert nem fertőtlenítettem a kezem, és különben is, hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy így bejövök ide. Rémülten tekintettem körbe, minden olyan ponton végigfuttatva a kezem, amit boncolás után fogdoshattak össze, és amit én most puszta kézzel fogtam meg, majd elindultam kezet mosni. Közben a nő kisétált, és csatlakozott a hallgatók csivitelő társaságához.

Míg magamra maradtam, nem bírtam megállni, hogy bemenjek a helyiségbe, ahonnan a hallgatók kijöttek. A filmekben is mindig mindenki ilyen kíváncsi... Odabent most senki nem volt, csak a vörös fény és a lepedőkkel letakart holttestek. Az asztalon, ahol a boncolást végezték még mindig ott feküdt az a valami, ami az alanyból maradt: égnek meredő, vérmocskos bordák és öles húscafatok. Ahogy oldalra tekintettem, észrevettem, hogy a lépcsőn, ahol én is állok egy újabb tetemdarab hever. Egy gerincoszlop néhány bordával, ami úgy nézett ki, mintha nemrég lefaragták volna róla az összes húst, és csak odavetették volna a lépcsőfokokra. Undorodva és kissé rémülten fordultam ki a szobából, és sietve elindultam kifelé az épületből is.

A makettekkel és eszközökkel teli helyiségből kilépve máris részese lehettem annak a beteg orgiának, aminek a hangjait már eddig is hallhattam. Abban még semmi különös nincs, hogy egyetemi hallgatók partizgatnak kicsit, sőt talán még abban sincs, hogy ezt az oktatásuk helyszínén, esetünkben egy hullaházban teszik. Az viszont már mondhatni szokatlan, hogy a boncolás után át sem öltöztek. A köpenyük csurom véres volt, és a műanyag poharaikat is trutymós, gumikesztyűs kézzel fogták meg és emelték a szájukhoz. Mintha mi sem volna természetesebb ennél, mintha mindig is ehhez szoktak volna. Némelyiküknek az arca is véres volt, ahogy véletlenül hozzáérhetett, de ez sem zavarta őt, és úgy tűnik, az is csak nekem okozott megrökönyödést, hogy a tanárnőjük fején egy frissen lecsupaszított emberi medencecsont ékeskedett, mint valami korona. Így bulizott együtt a hallgatóival, a vér pedig közben diszkréten csordogált végig az arcán. Nekem ez már sok volt.

Sietve elhagytam az épületet, kezemben a papírral, amiért jöttem, és arra indultam el, amerről jöttem. Séta közben beleolvasgattam a papírba, és ekkor vettem észre, hogy az nem is boncolási jegyzőkönyv, hanem egy hatósági engedély a közeli állattemetőként használt földek exhumálására, merthogy autópálya fog épülni a helyükön. Autópálya, itt? — kérdeztem magamban, és amikor körülnéztem, hogy hol lehet majd a nyomvonala, megakadt a szemem a takaros kis házak járda melletti, frissen felásott földhalmain. Rothadó kutyapofák és szőrös bordacsontok bújtak elő a földből amerre csak néztem...

... basszus, Ricsi, megint elaludtunk! Keljél fölfele légyszíves...

Desiré imád az ablakban ülni, és az utcát bámulni onnan. Félti a kis szaros életét, azért általában csak a belső párkányon gubbaszt, de néha veszi magának a bátorságot, és a mellső mancsaival a külső párkányra is kilép, úgy nézi a ház lépcsőjén zajló eseményeket. Amikor vakmerő, akkor pedig a tévém tetejére is felugrik, amivel semmi gond nincs, csakhogy onnan gyakran vissza is ugrik a párkányra, ami azért elég kockázatos (szerintem). Ezért gyakran féltjük őt a párommal, és nem győzzük nyitni-csukni az ablakot, hogy tutira ne eshessen baja, de ilyen hőmérsékletek mellett nem lehet meglenni a zárt lakásban. Kénytelen vagyok tehát néha nyitott ablak mellett elaludni, és bízni a macska ügyességében.

Tegnap este 11 fele feküdtem le. Lekapcsoltam a villanyt, és aludni próbáltam. Desiré egy ideig a kezemet támadta, de amikor látta, hogy már nem vagyok vevő a játékra, nyomban felugrott a párkányra. Engem persze idegesített, hogy ott ül, ezért alvás helyett percenként odanéztem, hogy mennyire van kint. Kényelmesen elnézelődött, és csak a ficánkolásomra fordult néha hátra. Egy negyed óra múlva megunta a dolgot, és a székemre telepedett, én pedig nyugodtan hajtottam álomra a fejemet.

Fél kettő fele valami zajra lettem figyelmes (a lakáson belülről), amit egy puffanás kísért (az utcáról), mintha rádobtak volna valamit egy autó tetejére. A ház alól nyomban felhangzott egy hirtelen és hangos nyávogás, amit egy másik követett, ez azonban elnyújtott és keserves volt. Mintha egy macska így adta volna ki a lelkét. Nyomban felpattantam, és azt sem tudtam, hol vagyok, de rögtön a nyitott ablakhoz rohantam. "Úristen!" — gondoltam — "Leesett a macska!". Torkomban dobogó szívvel néztem le, de semmit nem láttam. Ahogy azonban oldalra fordítottam a fejem, megpillantottam Desirét...

...az íróasztalomon. Éppen egy nagyot nyújtózkodott, és az álmos pofáján szinte láttam az értetlenkedést, mármint, hogy mi a fenét ugrálok én hajnali fél kettőkor, amikor ő éppen aludna. Lentről újabb nyávogás hallatszott, amire a cicám is nyomban az ablakhoz rohant, de én inkább felkaptam őt, és gyorsan becsuktam az ablakot. Reszkető elmémig azért eljutott, hogy csak a fajtársak kefélnek odalent, ezért az istentelen nyávogás. Nemigen nyugodtam meg, de visszafeküdtem aludni, és innentől kezdve nem volt egyetlen perc nyugtom sem. Mindenféle macskás borzalmakat álmodtam, amikre ugyan nem emlékszem, de tudom, hogy nagyon megviseltek. Amikor már többedszerre riadtam fel, olyan elementáris rettegés jött rám, hogy 29 év ide vagy oda, ösztönösen a párnám alá bújtam, és úgy aludtam tovább.

Reggel aztán úgy ébredtem, mint akit minimum ledaráltak az éjszaka. A cicámnak továbbra sem volt semmi baja, bár csukott ablak mellett nem kis teljesítmény lett volna a részéről, ha összetöri magát.

Csak azt nem értem továbbra sem, hogy mit hallhattam? Ha Desiré aludt, mi volt az a zaj a lakásban, és mi volt a tompa puffanás odalent? Ennyire hevesen kufircolnak a macskák? Vagy ezeket a hangokat csak én képzeltem oda álmomban, és csak a nyávogások voltak valódiak?
Szerintem inkább az történt, amit fent már leírtam, de mivel a macskáknak 9 élete van, pont a kis kedvencem halála utáni pillanatban ébredtem föl, akkor, amikor újra megjelent az asztalomon.

Csak vicceltem. De azért a további 8 életére még jobban vigyázok.  (És még most is baromi nyugtalanító leírni mindezt).

Az utóbbi egy hétben-8 napban majdnem minden éjjel álmodtam valamit, és nagyjából emlékszem is rájuk. Régen is gyakran álmodtam, és némelyikre a mai napig is emlékszem (nyilván nem a kellemesekre), sőt, egy 4 éves koromban átélt éjszakai élményemet a akár most is vissza tudom idézni. Az utóbbi hét mindenesetre gyanús. Először a teliholdra fogtam, olyankor ugyanis — akárcsak sokan mások — rosszul alszom. De már nincs telihold, (rém)álmaim azonban vannak.

Valamelyik nap zombik elől menekültem. Mások számára ez a rém- kategóriába tartozna, de engem szórakoztat. Nyilván alvás közben is hatással vannak rám a zombis filmjeim, a Doom 3., az Alone in the dark vagy a Resident Evil című játékok. Ilyen álmaim gyakran játszásból is indulnak, aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy már nem játszom, hanem én magam menekülök. Vagy éppen fordítva: amikor eldurvul a helyzet, akkor kiderül, hogy az egész csak egy játék volt.

Következő éjjel coming outoltam (vagy inkább lebuktam) apámék előtt. Megvető tekintetek, magyarázkodás, gúnyos megjegyzések voltak az álom fő motívumai — nem élveztem, de reggel tök jó volt felébredni.

Egy másik alkalommal a volt barátnőmmel futottam össze, de ott volt az új párja is (az utódom). Hozzá kell tennem, hogy életemben nem találkoztam vele, úgyhogy az agyam kitalált szépen neki egyet. Hozzám képest nagy nulla volt az ipse...

Valamelyik éjjel horgászni indultam. Hozzá kell tennem, hogy életemben 3-4 alkalomnál többször nem történt ilyen (egyszer fogtam is valamit a boton kívül), álmaimban azonban néha előfordul. Természetesen ahogy megfogtam a botot, azon nyomban beleállt a lábamba a horog, majd az álom során még két másik alkalommal is. Aztán valami dzsip-szerű autóval közelítettem a tó felé, de úgy, hogy én a platóján levő motorcsónakban ültem, így nem tudtam irányítani az autót. Keresztirányú forgalomban száguldoztam, és levert a víz, hogy mindjárt karambolozni fogok. Erre nem került sor, azonban a tónak nem azon a pontján kötöttem ki, ahol szerettem volna, és még a halőrtől is rettegnem kellett.

Ma meg egy társasággal ebédeltünk valahol, ahol fiatal csajok voltak a kiszolgálók. 6 db palacsintát kértem (micsoda hülyeség...), végül mégis valami levesfélét kaptam 3 palacsintával. Miközben a levest kanalaztam, egy fél bogárra lettem figyelmes benne, ami undorral töltött el. A többiek tányérja szélén is különféle rovarmaradványok sorakoztak, amiket félreraktak oda, mintha csak valami fás répadarab vagy csontszilánkok lennének. Ezen megnyugodva tovább ettem, de egy újabb ocsmányság előkerülésekor kiborultam. Sírni kezdtem, hogy én ezt nem eszem meg, majd dühösen kiabáltam a felszolgálókkal. A fogyasztóvédelemmel fenyegetőztem, és a vásárlók könyvét kértem, de a többiek kitereltek a helyiségből.

Hát ilyen jól szórakozom én éjszakánként mostanában.

Már korábban is tettem rá utalást, hogy az MP3-am néha nagyon érdekesen választ számot. Legalább 15 előadó és 100-nál is több szám van rajta, tehát igen kicsi a valószínűsége annak, hogy pont egy alkalomhoz illő számot sorsol. Az egészhez persze az is kell, hogy én ezt észrevegyem, és a fejemben összekapcsoljam, mert különben semmi jelentősége nem volna a két dolognak. Példának okáért amikor a sarki templomnál zendít rá a Personal Jesusra, az nem olyan nagy kunszt, de a mostani eset már érdekesebb. Figyelem, babonakórság következik!

Azt álmodtam az éjjel, hogy valahol a Rolcsira vártam, aki az istennek sem akart megérkezni. Közben találkoztam a hajdani legjobb barátommal, aminek nem örültem, de ez nem is tartozik ide. Este 10-kor aztán felhívtam a páromat, hogy hol van, mire ő:

- A hegyen.

- Milyen hegyen?

- Hát itt, a hegyen.

- És mit csinálsz ott?

- Azt nem mondhatom meg.

- És mikor jössz?

- Nem tudom. Van itt egy srác, aki öngyi akar lenni. (Sosem használ ilyen szavakat...)

- Jó, akkor összepakolom a holmidat.

Magyarul kidobtam. Reggel ezt el is meséltem neki (marha boldog volt), majd amikor kiléptem a kapun, a zeneeszközöm ezt a számot sorsolta:

Most akkor szakítani fogunk?