áru bejegyzései

Szombaton történt, hogy kb. 5 és egynegyed év után ismét betettem a lábam az újpesti piacra...és tetszett.

Amíg nagyanyám élt és együtt laktunk, minden második szombaton ez volt a programom, a piacozás. Ő persze nem jött (azzal a tempóval jobb is), mert úgysem tudott volna cipekedni (meg mire felöltözik...), így az egész cécót nekem kellett intéznem. Mindegy, hogy előtte bulizni voltam vagy egyszerűen csak aludni szerettem volna a munka és az egyetem mellett, neeem, kelés, azt' irány a piac, mert később már csak a sok korán kelő vásárló után maradt másodrendű portékából lehetett volna válogatni, az meg már mégiscsak botrány!  A hétvégéimet is úgy kellett szervezni, hogy ha valamelyiken elutaztam valahova, akkor a másikon nem csinálhattam programot, mert piac + takarítás kombó várt rám, és ez bizony igen kellemetlen volt nekem a baráti körömben. Sokszor mindenféle semleges dologgal kellett megmagyaráznom, hogy miért nem érek rá egy-egy közös programra, és csak a legközelebbi barátaim tudták, mi a helyzet. Konformizmus + lelki torzulás egy erős jellem mellett = részben kimaradt fiatalkor. Az egésznek sok előnye volt — például, hogy egész jól megtanultam az ár/minőség összefüggést átlátni és eszerint döntést hozni vásárláskor — meg egy hátránya: nagyanyám halála óta egyszer sem tettem be a lábam a piacra. Eleinte amolyan gyűlölet indukálta dacból, később lustaságból nem mentem, az utóbbi hónapokban viszont egyre többször suhintott meg a gondolat, hogy csak hasznos volna feleleveníteni ezt a szokást, és az egyre erősödő szándék most szombaton végre cselekedetbe torkollt. Nem keltem korábban, mint máskor, de ezúttal kevesebb időt pöcsöltem a gép előtt, felöltöztem, felpakoltam magam szatyrokkal és kiléptem az ajtón.

Látszólag egyébként ez egyáltalán nem nagy dolog, hiszen mi a franc van egy bevásárlásban? Hát persze semmi, annak, aki nem az elpocsékoltság keserű mellékízével gondol vissza azokra az évekre, amelyeknek a legszebbeknek kellett volna lennie, és akinek nem 26 éves korában kellett kiüresedetten feltenni magának a kérdést, hogy ki a fene ő egyáltalán. Ilyen értelemben ez a tett számomra olyan volt, mint a felülemelkedés a múlt kudarcán, a megbékélés önmagammal, amiért anno nem voltam képes úgy alakítani az életem, hogy az nekem tetsző módon történjen, és a béke kedvéért a falig (vagy még azon túl is hátráltam), a saját káromra.

Pusztán kb. 5-6 sarokról van szó, szóval még csak nem is beszélhetünk nagy távolságról. Visszafele egy kicsit ugyan megerőltetőbb a séta (felpakolva), de még úgy is elviselhető, semmi nem indokolja tehát, hogy egy hónapban egyszer ki ne menjek. Merthogy a piacnak — a néhány hátrányán túl — számtalan előnye van.

- az árubőség például. Ha bemegyek a sarki Matchba (ami pont a legmegfelelőbb helyen van hazafelé), és zöldséget, gyümölcsöt vagy húst akarok venni, akkor abból kell gazdálkodni, ami van, és meg kell elégedni a minőséggel is, akármilyen is az. Márpedig sokszor előfordul, hogy fonnyatag uborkák, löttyeteg paradicsomok sorakoznak csak a rekeszekben, vagy éppen folyós eprek, és olyan eset is volt már, hogy a vacsorához vagy a hétvégi főtt kajához szükséges alapanyagok hiánya miatt módosítanom kellett a menüt. Ezzel szemben a piacon olyan elképesztő árubőség van, hogy csak győzzön az ember válogatni. Hegyekben állnak a zöldségek és gyümölcsök (déli- és nem déli), egymás mellet sorakoznak a hentesek (ahol szintén halomban áll a mindenféle testrész) és pékségből is van több. Az újpesti piacon például Lipóti is van, ahol a számos pékáru mellett akkora kenyereket is láttam, mint egy felnőtt férfi törzse karok nélkül. A minőség is eltérő, de éppen az a jó, hogy ehhez képest az árak is változóak, szóval könnyen megtalálni az elvárásokhoz passzoló ár-minőség arányú termékeket.
- ha már az árnál tartunk, szintén a piac javára írható, hogy bár az árak rendkívül változóak, bizton állítható, hogy még a legdrágább termék is olcsóbb, mint bármelyik üzletlánc kínálatában ugyanaz. Most például 120 forintért vettem egy rendkívül érett ananászt, ami akkora volt, mint Dr. Alban feje, de 299-ért vettem egy kiló érett nektarint és 179-ért újkrumplit (míg máshol a régi volt 240). A filézett csirkemell kilója meg 300 Ft-tal olcsóbb, mint a Matchban vagy máshol, ráadásul sokkal frissebb is, hiszen a piacon áruló hentesnek kevésbé kell tartania attól, hogy rajta marad az áru. A helyes módszer mindössze abból áll, hogy az első vásárlás előtt párszor körbe kell futkorászni, memorizálni, hol mi a legolcsóbb/legszebb, aztán módszeresen beszerezni a kiszemelt darabokat, és sorban állás közben lecsapni, a 'nem kell, de ilyen olcsón nehogy má' ne vegyem meg' termékeket.

Ez két pont ki is teszi a piac 'számos' előnyét (mert mindent visz), ugyanis a pár hátrány és kellemetlenség eltörpül mellettük.
- ilyen például, hogy rengetegen vannak. Elképesztő mennyiségű ember, akik egy része ugyan (a taták és nyanyák) a hét bármely napján piacozhatnának, de ők valamiért mégis a szombatot választják. Nyilván kifigyelték, hogy ilyenkor jön új áru, esetleg a Marika is ilyenkor jár, akivel hazafelé olyan jól meg lehet beszélni a világ nagy dolgait, vagy tudomisén. A sok emberből pedig sok bosszúság következik, mert  sok jó ember... ugyebár, de itt sok egymásra nem figyelő ember tolong és szitkozódik. Az itt gyakran feltűnő banyatankokkal szembeni egyéni ellenérzésemen túl zavaró, hogy egyesek erőszeretettel állnak meg gondolkodni vagy bámészkodni a szűk sorok között, és nem lehet tőlük elférni, miközben hátulról persze nyomnak. Aztán vannak, akik direkt úgy közlekednek, hogy ne lehessen mellettük elmenni, avagy felöklelnek, és utána még nekik áll feljebb.
- a nagy tömeg másik hátránya, hogy mindenhol irgalmatlan sorok vannak. Ha nem a megfelelő időben mész, vagy valamelyik kofánál valamiért nagyon érdemes vásárolni, akkor simán előfordul, hogy 20 embert kell végigvárnod, majd a másik és harmadik helyen megint ugyanennyit. Közben lehet stírölni a tömeget és gyűjteni az emberi gyarlósággal kapcsolatos tapasztalatokat.
- vannak például, akik nem akarják kivárni a sorukat annak ellenére, hogy az árusok bazi gyorsan dolgoznak. A több éves/évtizedes rutinjuknak köszönhetően szemre pont annyit pakolnak a nejlonba, amennyit kértél, kurva jól fejszámolnak, és pörgő ujjakkal kezelik a pénzt. Egyesek ennek ellenére nem bírnak a testükkel, és próbálkoznak. Csak most, amíg ott voltam volt egy öregasszony eggyel mögöttem, aki amikor ÉN sorra kerültem, már nyújtotta is az Ő nemtommilyét és kezdte, hogy "Jajh, hát nekem csak ez az egy...", majd amikor csúnyán néztem rá heherészésbe fullajtotta a mondókáját, egy másik meg képzeletben megtükrözte a sort, és neki pisilni kell menni felkiáltással bevágott az ellenkező irányból, amivel jól fel is baszta az árust.
- aztán vannak olyanok, akik a 96 Ft/kiló áron vesztegetett karfiolról ácsorgás közben letördelik a zöld részeket, hogy a végén csak 94-et kelljen fizetni, amiben szerintem nem a tényleges anyagi haszonszerzés a fő motiváció, hanem a svédasztalos proli-mentalitás (ti. mindenből és addig eszik, amíg már rosszul lesz, mer' kvázi-ingyen van). Rosszul vagyok ettől.

Lehetne még sorolni ezt a sok visszataszító és/vagy bosszantó apróságot, de ezeken könnyen felül lehet emelkedni, hiszen ott a haszon, hogy az ember olcsón vásárolt áruval felpakolva bandukolhat haza az utcán. Szerintem máskor is menni fogok, avagy innentől kezdve újra piacra járó ember leszek.

Tegnap bejártam a Westendet meg a Duna Plázát, hogy táskát találjak magamnak, de psziché-nyugtató célzattal is körülnéztem, hátha találok valamit, aminek a birtoklása enyhítené az életkorom felett érzett fájdalmat. Már máskor is megállapítottam, hogy bár látszatra rengeteg áru van az üzletek polcain, de valójában az egész egy nagy nulla. Nem kapni semmi normálisat.

A jelenlegi táskám Nyugati-aluljárós, és sem kinézetre, sem elosztásban nincs vele semmi gondom, viszont a közelmútban egyszer annyira megpakoltam, hogy a zippzár mellett elrepedt, és azóta erős késztetést érzek a lecserélésére. De ha már csere, akkor normális táska legyen, és ne valami noname. Elvégre kénytelen vagyok minden nap ugyanazt hordani magammal, mivel az edzőcucc nem fér el akármiben, de ha nem is megyek mindig edzésre, a sok tápszart akkor is bele kell tennem valamibe. Amióta pedig buzi vagyok (csak biszex, de mindegy), azóta igyekszem minél jobban adni magamra.

Bementem tehát a Westendbe, mert ott jó sok üzlet van, és — gondoltam — ott biztosan találok magamnak valamit, ha táskát nem is. Hát azt nem is, mert ha voltak valahol táskák, azok túl csicskák voltak, vagy egyszínűek, amik meg nem kellenek. Azért bementem a GAS-üzletbe is, hátha látok egy jó pólót, alsónadrágot vagy atlétát. Ez utóbbiak egészen addig voltak, amíg nem direkt a megszerzésük céljából látogattam ide, mert az első hasonló esetben csak hűlt helyüket találtam, és azóta sincs fehérneműjük. Jó, jöhet az Aboriginal, ahol bár nekem túl élénk színű cuccokat kapni, mégis mindig találok magamnak egy-egy jó kis pólót. És nem is drágák. Ezúttal semmi. Springfield, minden csíkos, alsógatyák rikítóak és/vagy kriksz-krakszosak, amit viszont ruhában nem szeretek. Pedig nincs is velem olyan sok gond, mert nincsenek túl nagy elvárásaim. Stílusom sincs, tehát még csak az sem csökkenti a választási lehetőségek számát, hogy a kiszemelt holmi ne menne semmi már meglevőhöz. Csak annyi, hogy fehér, szürke, fekete, kék, esetleg barnás, táska esetében ne egy színű, alsógatya esetében viszont lehetőleg az legyen. De — mint ismét kiderült — túl sokat kérek még ezzel is, mert bárhova bemegyek, látszólag tele az üzlet, közelebbről megvizsgálva azonban gyakorlatilag semmi nincs. A GAS-ban is van 10 póló, azt' jól van. Azoknak a fele is idióta, de ha találnék olyat, ami tetszik, akkor meg méretben nem volna készleten. Beszaladtam még a J. Press üzletbe is, de ott meg tényleg csak J.Press van, azt meg az aluljáróban is kapok az araboknál, még olcsóbban is. Westend kivesézve, irány a hazafelé, de akkor már szálljunk le a Duna Plázánál.

Itt ugyan sokkal kevesebb az üzlet, és azok egy része is bezárt, de hátha. Elsőként a sportboltokat vettem sorra, de normális táskája egyiknek sincs (basszus, csak nem fogok pepita-kockást venni!). Akkor már a ruházati üzletekbe is bementem, hátha mégsem kell üres kézzel hazamennem. A Reversedben némelyik póló már majdnem jó, de megvételre mégsem érdemes egyik sem. Az gatyáik szabása tetszik, de Istenem, a színük... Így sosem fogom lecserélni a vászon-boxer készletemet. Dr. Jeans, ótvar szarok, persze néhány GAS-cucc is akad köztük, de ugyanazok, mint a Westend szaküzletében. Farmer meg most nem kell, ugyanezért fordultam ki sebesen a LEVI'S-ből is. A földszinti GAS-ba már be sem mentem, mert a kirakatból is jól láttam, hogy a 3 leértékelt darab mellett mindössze néhány tucat teljes árú áru volt.

Na jól van — gondoltam — most már juszt sem megyek haza üres kézzel. Kőtteni kell! A fukarkodók szóba sem jöhettek, mivel a szülinapomra úgyis egy halom DVD-t meg CD-t kapok, azt meg nem akarom megkockáztatni, hogy szegények potyára járjanak utána valamelyik kedvencemnek. Maradt tehát az Alexandria, ahol most valami több száz könyvet fél áron lehet megvenni. A múltkori, 'kettőt fizet, hármat vihet' akciójuk alkalmával találtam magamnak egy pár hiányzó kötetet, most is ebben reménykedtem. A polcokat végigjárva azonban csalódnom kellett, mert csupa vacak volt csak. Jó, akkor nézzük a fantasy-felhozatalt: megvan...megvan...megvan...szar...nem kell. No, reménykedtem, hátha a szociológiánál lelek valami hasznosat, de végül tovább kerestem a polcot, mint amennyit eltöltöttem mellette. Jöhetett az erotika részlege, ahol elvileg a melegek is találhatnak maguknak valamit, de itt sem volt semmi. Tiszta kétségbe esés! Mielőtt távoztam, még vetettem egy pillantást a DVD-ikre, hogy ha mégsem kapnám meg senkitől a kedvenc sorozataim valamelyikének soron következő évadát, akkor itt vajon megtalálom-e őket később. Dr. House is volt, meg Queer as folk is, szóval megnyugodtam (bár Millenniumot nem láttam). És akkor megpillantottam: Re-Animator és Re-Animator II. egy díszdobozban. A három már évek óta megvan, és az hülyeség is, de ezt a kettőt már régen keresem. Kb. 10 éves fejjel láttam az első részt, ami akkor némileg kicsinált, aztán amikor H.P. Lovecraft a kedvenc íróm lett, akkor regényben is olvastam (és innen tudtam meg, hogy a filmnek valójában nem sok köze van az eredeti történethez, még a Fangoria horrormagazinba is beírtam egy lebaszós stílusú olvasói levelet, amiért ott annyira ajnározták), de ha már a 3. ott állt a polcomon, mindenáron meg akartam venni az első kettőt is. És most ott voltak előttem. Kicsit drágán ugye, de ez vissza nem térő alkalomnak ígérkezett, attól meg nem kell félnem, hogy valakitől pont ezt kapnám meg. Hát megvettem.

Mégsem volt értelmetlen a plázázás.

Örömöm azonban nem tarthatott sokáig, mivel a metróról Újpest-Központban leszállva beugrottam a Matchba vacsorát venni magamnak, viszont sem épkézláb gyümölcsöt, sem füstlit nem kaptam, pedig azt terveztem vacsorázni. Itt ráadásul macskaalom sincs, és hajzselét meg normális tusfürdőt is hiába keresni. Mondom, ha már itt vagyok, veszek egy üveg kókuszlikőrt, mert csak az hiányzik a kedvenc koktéljaimhoz, de elárulom, ez sem volt.

Most akkor mi van? Tényleg ennyire nincs áru? Vagy csak arra akarnak kényszeríteni minket, hogy azt vegyük meg, ami van, aztán örüljünk neki? Vagy esetleg nekem túl magasak az igényeim? Mert pl. a Tescoban is csak úgy tűnik, mintha dugig lenne mindeféle földi jóval, de ha valami konkrét dolog kell, az vagy nem kapható vagy nagyon nem olyan van, amilyen nekem kéne. Lehet, hogy hamarosan az lesz, mint anno Romániaában? A nagynéném mesélte, hogy amikor néhány évvel Ceausescu bukása után a férjével kimentek, hogy meglátogassák az anyósékat, a boltok polcain két konzerv volt, azt' annyi.

Vagy tudom, mi lehet a baj (a füstlit meg a barackot leszámítva): extravagánsabb holmikat szeretnék hordani, de amikor ott vannak előttem nagy halomban, akkor nem merem megvenni őket, mert félek, hogy nem állnának jól, vagy hülyén néznék ki bennük. Mármint hülyébben, mint ahogy most kinézek. A hajammal ugyanaz a helyzet, mivel szívesen növeszteném meg, hogy keskenyedően vágathassam le (amolyan taraj-szerűre), vagy ha már röviden hagynám, csíkokat vágatnék bele, de ezt meg azért nem merem, mert "mit szólnanák, hozzá az irodában?".

Nem vagyok egy egyszerű eset...