élet bejegyzései

Most jött el először az a pillanat az életemben, amikor magam előtt is beismerem, hogy képtelen vagyok teljesíteni mindazt a vállalást, amit összehalmoztam. Egyszerűen nem megy. Most nincs meg bennem az az optimizmus, ami mindig jellemezni szokott, avagy a racionalitás, a józan mérlegelés felülírta ezt az oktalanul pozitív hozzáállást. Nem tudom, melyik, de egy biztos, nyirbálnom kell. Ennek tükrében:

— a következő egy hónapban hanyagolnom kell az edzéseket. A múlt vasárnapi hányás óta egyrészt lenulláztam a hétvégi 'pihenést', másrészt fogytam 3 kilót, így a fizikai megterhelés még jobban kifárasztana, mint máskor, ráadásul amíg elmegyek a terembe, és onnan hazamegyek, értékes órák vesznek el. Közben persze olvashatnék némi szakirodalmat, de addigra már annyira fáradt vagyok, hogy úgyis csak nézném a betűket.

— a has-zsír csökkentő diétázást szintén el kell felejtenem, mert egy csomó időbe telik az esti főzőcskézés, és a megfelelő alapanyagok felkutatása. Úgyis annyit dolgozom, és annyit idegeskedem, hogy nem félek a hízástól.

— az otthon könyvelt cégeket ugyebár szintén leépítettem. Valahogy éreztem, hogy azok könyvelése végképp nem fog beleférni az időmbe, szóval valahol már eddig is sejtettem, milyen állapotok fognak uralkodni az év első felében. Ezzel sajnos a pluszpénzem is megszűnik, de annyi baj legyen, legalább így a továbbiakban is nő a magánéletre fordítható idő mennyisége. A 2009. évi teendőket tegnap befejeztem, most a könyvelési anyagok visszahordogatása következik, ami meg marad, azt megcsinálom bent a munkahelyemen.

— mivel a benti teendők mennyisége egyre csak nő, a blogolvasást is csökkentem. Ez már most is látszik a széthagyott kommentek mennyiségének csökkenésében. Elnézést érte. Olvasok én, de nincs időm mindenhova megjegyzéseket fűzni.

— a blogírás persze szintén redukálódik, de csak átmenetileg. Ritkább bejegyzések, rövidebb tartalommal. Jól látható, hogy mostanában is csak a picsogás megy, mivel az nem igényel túl bonyolult eszmefuttatást, de ha ennek az időszaknak vége, jön majd vélemény is bőven.

— csökken az alvás mennyisége is, ami persze minden más rovására megy. Ez nem elhatározás, de láthatóan így alakul, vagy azért, mert a kötelességek között kevés idő marad pihenni, vagy mert NEM TUDOK ALUDNI. Bár ma is erős tettvággyal ébredtem, délelőtt 10 órára a könnyfolyós fáradtság állapota uralkodott el rajtam. Remélem, előbb végzek a fontos dolgaimmal, minthogy megrokkanna az egészségem.

— az elvállalt játéktervezést szintén hanyagolni kell, de úgy, hogy ügyesen lavírozzak a 'minél több időm maradjon másra' és az 'elvárásoknak minél jobban megfelelni' szempontok között. Talán nem okozok csalódást a megbízóknak.

UPDATE: jellemző, hogy szétszórtságom okán a felét kihagyom. Szóval:

— a szórakozás egyelőre a múlté. Mozi, DVD, tavaszi séták, játék, ilyesmi csak fiziológiás szinten. Ha buliba/társaságba hívnak, megyek (bár a múltkori, 2 órás monológom után, ki tudja, hív-e még valaki...), mert annyi azért kell.

— anyámék sem igen látnak mostanság, maximum talán egy fél napra. Ilyen majdnem 20 éve nem volt. Március 27-ig minden szombaton suliba kell mennem, szóval egyébként is nehézkes a dolog. Majd valahogy szabival összekombinálva, hogy ne érje szó a ház elejét.

— az ügyvezetői teendőket igyekszem valahogy bezsúfolni, hiszen a máris léket kapott hajónkon be kell foltozni a repedéseket. Azt hiszem, minden nap elkülönítek a munkaidőmből egy fél órát, mert gazda nélkül bármilyen vállalkozás tönkre megy. Ez a szerep ebben a hónapban volt megnyirbálva, alapos okkal. Most azért egy kicsit visszaveszem magamra.

Végül a nyirbálásnak ez a bejegyzés is áldozatul esett, mivel eredetileg azt is leírtam volna, hogy aztán majd mi mindennel szeretném bepótolni a most kieső életet. Majd egy következő bejegyzésben sort kerítek erre is.

A legtöbb ember jellemzően csak azt veszi észre, mi hiányzik az életéből, mije nincsen, mit nem tud, stb. és csak kevesen vannak, akik értékelni tudják a jelent is. Ugyanígy kevés olyan ember van, aki tisztában van a saját negatív tulajdonságaival, észreveszi, ha valamilyen tudásbeli hiányosságot sikerült felszámolnia (szellemileg fejlődött), vagy képes belátni saját korábbi tévedéseit. Nem állítom határozottan, hogy én ebbe a minoritásba tartozom, de gyanítom, hogy nem szerénytelenség tőlem, ha pedzegetni merem a dolgot. De hogy megalapozottan maradhassak (ál-)szerény, igyekszem gyorsan hozzátenni, hogy bárminemű fejlődés a gondolkodásomban/jellememben csakis a környezeti tényezők tőlem független hatása lehet, és nem valamilyen önerőből elhatározott tisztulási folyamat pozitív végeredménye.

Elvileg én sem indultam ilyen tökéletesnek (ehe-ehe), hiszen egy gimnáziumi érettségis apa és egy 8 általános végzettségű anya gyerekeként minden esély adott volt, hogy éppen olyan legyek, mint mások: a hibát mindig csak másban látó, lelki és szellemi fejlődésre képtelen ember. A törést a szüleim válása és egy zsarnok mostohaszülő érkezése okozta, ebben a pillanatban (valójában az öcsém születésekor, azaz éppen 18 éve) ugyanis egyszerre magamra maradtam. Anyám fizikailag távol, apám karnyújtásnyira, de mégis minden tekintetben távol. Bár a válás idején önkéntelenül pszichés burokba zártam magam, és nem vettem tudomást az életemet érintő, igen nagy horderejű változásokról, később azonban a mostohaanyám viselkedése ezt a burkot brutálisan széttörte, és a rideg valóságba rántott belőle engem. Nem volt hova menekülni. Ebben az időszakban sok dolgot tanultam meg azon túl, amit mindenki más megtapasztal (barátok, bandázás, suli, zene, stb.):

— megtanultam gyűlölni, ami nem egy pozitív dolog, de azóta nagyon is tudom, milyen érzés, és milyen szinten tud motiválni egyeseket.

— önmagam alapos elemzésén túl kiismertem az idegi-lelki mozgásterem terjedelmének zömét is, bár a határáig sosem jutottam el. Mondhatni szerencsére, hiszen azon túl a halál várt volna rám.

— miközben szinte minden éjjel az öngyilkosság gondolatával játszottam, megtanultam nem félni a haláltól, és ami ennél sokkal fontosabb, megtanultam értékelni az élet apró örömeit. Elvégre végül mindig találtam magamnak valamit, ami miatt érdemesnek éreztem élni, ha csak "még egy pár napig" is.

— megtanultam, milyen eltorzult elmével szemlélni a közvetlen környezetet, milyen rossz alapokra építve, logikai úton tökéletesen abszurd következtetésekre jutni. Ebből persze inkább az a lényeg, hogy az érzelmeimet kiiktatva a puszta logika híve lettem. Volt alkalmam gyakorolni.

Aztán vége lett egyszer ennek is, én pedig a honvédséget megjárva újra dolgozni kezdtem, közben pedig nagyanyámhoz költöztem. Tanulságos idők voltak ezek is. Azon túl, hogy megtanultam a munkahelyi dolgokat (mint bárki más),

— megtanultam milyen dolog saját jogon szegénynek lenni, és nem mások 'miatt'. Ez sokat segített — többek között — abban, hogy a jelenlegi vagyoni helyzetemet (ami nem is olyan nagyon rossz), helyén kezeljem, és ne motiváljon a nélkülözés erkölcstelen és amorális tettekre. Míg sokan csak azt látják, hogy mijük nincsen, én azt is, hogy mim van, ami másnak nincsen, és ezt értékelem. 

— nagyanyám példáján megtanultam, milyen az, amikor valaki önkéntes aszkétaként spórol egy életen át, és közben elfelejt élni. Én nem esek ebbe a hibába, és nem töltöm el végig szart rágva az életemet, miközben állandóan valami távoli (anyagi) cél érdekében gyűjtök. Azért dolgozom, hogy elviselhető és szórakoztató legyen az a kis idő, amit nem a kötelességek és a fiziológia oltárán áldozok föl.

— megtapasztaltam, hogy a munkaerőpiacon a tudás mellett a megbízhatóság, a becsület és a hűség is nagyon fontos tényező. Szerintem akinek ez a három-négy dolog rendelkezésre áll, sosem marad megélhetési forrás nélkül, és ugyanezek a magánéletben is nagyon jól jönnek.

— egy két generációval idősebb emberrel évekig együtt élve megtanultam a toleranciát és a konformizmus általam addig nem ismert módjait is, ami szintén a javamra vált.

A hajdani barátnőm mellett aztán megtanultam szeretni is (ez eddig elképzelhetetlennek tűnt számomra), és megtanultam elfogadni mások nézőpontját. Nemcsak azért, mert nagyon sok intellektuális beszélgetést folytattunk le, hanem mert általa többször is olyan szituációba kerültem, ami arra kényszerített, hogy revideáljam bizonyos dolgokról alkotott korábbi véleményemet. Igen, én is olyan  voltam, mint a kamaszok általában: szemellenzős, meggyőzhetetlen, önmaga tévedését beismerni képtelen, a vitát sokszor már csak a kényszerpálya miatt is folytató alak. Cigányoztam, cigány testvéreket kaptam, zsidóztam, zsidó lett az egyik legjobb barátom, buziztam, buzi lettem, gyilkosságnak neveztem az abortuszt, aztán és is erre kényszerültem, sorolhatnám. Ez a rossz tulajdonságom így súlyos csapásokat volt kénytelen elszenvedni, ami persze nem baj, sőt. A finomhangolást aztán az egyetem és a szociológia végezte el, így mostanra olyan lettem, aki állandóan azt lesi, mi a másik motivációja, mit miért tesz (főleg, ha rosszat tesz), feltéve, hogy van ehhez induló információm. 

Az eddigi életem utólag sem nevezhető túl jónak, de megtanultam általa a "de legalább..." hozzáállást, azaz meglátni mindenben a hasznosat, a jót. Közhelyesen úgy is mondhatnám, hogy ami nem öl meg az megerősít. Ha ezt meglátjuk, minden átértékelődik.

A Roland mellett megtanultam buzinak lenni, és sokat fejlődtem az öltözködés terén is (bár még nagyon súlyos elmaradásaim vannak). Ez így leírva kevéskének tűnik, valójában azonban életem és önmagam legsúlyosabb változásait éppen ebben a két évben tapasztaltam meg. 

Idő közben persze sokat tapasztaltam, és kénytelen-kelletlen rangsorolni kezdtem magamban az embereket, jellemzően szellemi szint szerint. Míg anno mindenkivel leálltam vitatkozni, mostanra megtanultam, hogy nem érdemes, ha az ember azt tapasztalja, hogy az eltérő szellemi-műveltségi szint miatt ez egyszerűen nem lehetséges. Ez némiképp negatívumnak nevezhető, ahogy az is, hogy a ez élethelyzetek, ismeretségek eredőjeként keletkező tapasztalások általánosításokra késztetnek nap mint nap. Miközben igyekszem megérteni azokat, akiket ismerek, kategorizálom azokat, akiket viszont nem. Ennek egyik példája, hogy a mostani fiatalokat eléggé lenézem/lenéztem. Ezt tudom magamról. A tizenéves és húsz év körüli korosztályt tudatlannak, műveletlennek és suttyónak gondoltam*...

...aztán megismertem a Ricsit, akinek a blogja, majd a vele való személyes ismeretség is árnyalni kezdte ezt a képet. Mindez már elegendő volt ahhoz, hogy megszűnjön bennem a kora miatt egyébként mindenki mást eleve önmagam alá helyező hozzáállásom, és szellemi partnerként tekintsek rá. Ez pedig ismét változásokat idézett elő bennem.

Ha ő nem lenne, még mindig az eddigi hozzáállásommal mérném az olyan alkotásokat, mint például a filmek vagy a zenék (vagy a kettő kombinációi, a videoklipek). De amióta van, egészen máshogy látom ezeket. Már nemcsak azt látom, hogy egy filmben milyen mértékű a történelmi hűség vagy mennyire szórakoztató, hanem észreveszem benne a művészi megoldásokat, a színészek tehetségét, a képi világ hangulatát és sok egyéb mást. Innentől kezdve szinte nem létezik olyan film, amit ne néznék meg szívesen, ha ő azt mondja, hogy az ezért vagy azért jó vagy ponthogy zseniális. A zenék között is vannak olyanok, amiket eddig szarnak tartottam, de ő felhívta a figyelmem azok különlegességére, zsenialitására vagy korszakalkotó voltára, és ma már magamtól keresem meg őket a Youtube-on vagy máshol. Hihetetlen, milyen könnyedén bontotta le bennem a falakat, a makacs ellenállást bizonyos dolgokkal szemben, és bár teljes sikert sosem érhet el, már most is sokat változtatott rajtam. Egy 21 éves srác. Egy 21 éves srác, aki egyenlő vitapartner velem szemben, bármiről is van szó. 

Mindig tanul az ember valamit, de ami még ennél is fontosabb, vegye észre az ember, ha tanult valamit. Hát én most észrevettem. (És még hol van a vége...)

*[Gyorsan hozzátenném, hogy az általam ismert bloggerek éppen a blogjukon keresztül cáfolják, hogy rájuk is vonatkozna ez a vélekedésem.] 

Mégpedig azért, mert egyetemi tanulmányaim folytatásának 8. félévében először követek el olyan megbocsáthatatlan tettet, miszerint passzolok egy gyakorlati jegyes tárgyat. Csak egy beadandót kéne fabrikálnom megadott témák közül választva, én pedig képtelen vagyok rávenni magam. A határidő péntek este lejár, de már akkor is a pofátlanság netovábbja volna elküldeni a tanárnőnek.

Tegnap délutánig még azt gondoltam, este megcsinálom, de aztán éppen csak hozzáláttam, csakhogy semmit sem haladtam. Mielőtt az első karaktert leütném, utána kéne olvasni a választott témának, amihez ki kellene nyomtatni mindenféle anyagokat, de ez önmagában nem volna elég, mert "tudományos igényű" alkotást kell produkálni. Este még hitegettem magam, hogy majd utazás közben, aztán majd ma este meg holnap este, és akkor majd pénteken...

...persze-persze. Mire föl vagyok ilyen optimista magammal szemben, amikor rendre kudarcot vallok az elhatározásaimban? Hányszor kell bizonyítanom magam előtt, hogy a mindennapi életre alkalmatlan, megbízhatatlan, halogató-tologató fasz vagyok ahhoz, hogy végre változtassak ezen? Pató Pál hús-vér szelleme vagyok.

Attól, hogy reggel elmondom, mi mindent kéne este csinálni, még ugyanúgy nem teszek semmit, vagy legalábbis csak töredékét az elhatározottaknak. "Majd holnap" — ez a jelmondatom meg az alábbi struktúrájú szókapcsolatok tömkelege: igekötő + "kéne" + főnévi igenév. Például: "ki kéne vasalni" vagy "ezt az ablakot is le kéne má' mosni". Csupa kéne az életem. A fogorvost már vagy két hónapja fel kéne hívni, mert továbbra sem tudok a bal oldalon enni, a Főtávnál meg már vagy fél éve át kellene íratni a fogyasztó nevét. Utóbbi ráadásul semmibe sem telik, csak egy telefonba kerülne. Fél éve hordom magammal minden nap a tulajdoni lapot meg az ügyfélazonosítót tartalmazó számlát, és még sem ejtem meg azt a kurva hívást. És akkor ilyenekből van már vagy két tucat, amiket örökké csak halogatok, mígnem a mostanihoz hasonló helyzet nem keletkezik: ugrik egy egyszerű tárgyam, amit aztán újra fel kell vennem, hogy teljesíthessem. Plusz az esetleges fennforgások.

Fáradt vagyok? Igen, hivatkozhatnék erre is. Baszottul fáradt vagyok, és baszottul elegem van abból, hogy egy filofax az életem. Állandóan csak az elintéznivalók, a kötelességek, a teendők, időpontok, magamra meg alig van időm. A szemem sokszor majd' kifolyik a fáradtságtól, és amikor megtehetném, akkor sem tudok aludni, mert ha felébredek, rögtön a teendőkön kezd járni az agyam, így viszont naná, hogy nem tudok visszaaludni. Ez a fáradtság az oka annak is, hogy amikor lenne időm, akkor sem haladok a tennivalókkal. Szórakozni szeretnék egy kicsit és pihenni, hogy feltöltődhessek, mert így csak ólomsúlyú testtel veselkedem neki egy-egy feladatnak (ha nekiveselkedem), és mire a végére érek, addigra két másik keletkezik. Szinte már betemet.

De nem akarok a fáradtságra hivatkozni, mert három hónapom lett volna elintézni ezt a beadandót. Három hónapra pedig nem mentség a fáradtság. Sőt, erre semmilyen mentség nincs. Egy fasz vagyok, egy lusta disznó. Egy felelőtlen, fasz, lusta disznó. Igazán tudhatnám, hogy a sors nem fog mindent megoldani helyettem, és késő lesz ocsúdni amikor majd a legnagyobbat szívom, csakis magam miatt.

Kezd összeomlani az életem...vagy ezt is csak a kimerültség mondatja velem, mivel reggel olyan álmosan keltem, hogy csak fél 2 körül kezdtem úgy érezni magam, mint aki felébredt. Már az sem vigasztal, ha egy-egy valamit elintézek, mert nem látom a sor végét. Nem tudom leporolni a tenyerem, hogy "na, ez férfi munka volt!", mert nem bírom rávenni magam, hogy mindent elintézzek. Csak jengázom az életemmel.

Szóval ma reggel felkeltem, intelligens arckifejezéssel bámultam egy darabig egyazon irányba, aztán kijelentettem az ábrázatom miatt aggodalmának hangot adó páromnak, hogy "Nem. EZT nem fogom tudni időben megcsinálni, nem is hitegetem magam", és kivettem a táskámból az odakészített olvasnivalót. Hogy tudnám megcsinálni, amikor ma edzés után egy ügyfelemmel találkozom, és csak 9-re érek haza, holnap meg (munka után) oktatásra megyek, ami azt sem tudom, meddig tart? Hogy hihetem, hogy emellett lesz elég energiám és agyi kapacitásom? 

Nem hiszem.

Ezt már nem.

Saját, gondtalan életem terroristája vagyok.

A legtöbb ember élete olyan, mint egy végeláthatatlan akadálypálya. Mint a gátfutás. Születéskor megkapod a magad kis útját, amin rendszertelen időközönként gátak, vermek, csapdák vannak, és végig kell futnod rajta, tetszik vagy sem. Van, hogy egy hosszabb szakaszon, csak futni kell, de nem kell ugrándozni, van, hogy már az első akadálynál elesel, mert rossz családba születsz, és van olyan is, hogy amikor egy gátat sikeresen átugrasz, még nem látod, hogy rögtön utána egy vizesárokba fogsz landolni. A pályák egy része párhuzamos egymással, mások keresztezik egymást, az akdályok pedig ide-oda kerülnek a közeli utakon. Van, hogy láthatatlan kezek megsokszorozzák az akadályokat, és van, hogy ugyanezek a kezek eltakarítanak az útból néhányat, így mire az ember odaér, át sem kell ugrania azokat, mert már nincs mit.

Én eddig elég jól futkároztam a magam pályáján. 12 éves koromig sima volt az út, utána viszont hegymenetbe fordult. A legnagyobb akadály mellett minden más eltörpült, de hiába ugráltam, a hegy árnyéka mindig ott lebegett felettem. Rájöttem, hogy nem kell felfutnom rá, mert meg is kerülhetem, így nagy nehezen — rövid időre — talpon tudtam maradni. De még körbe sem értem, máris egy újabb hegy tövében álltam, sőt, a másik oldalról is formálódni látszott egy gigantikus halom. Ekkor egy kicsit lassítottam, és közben sokszor azon gondolkodtam, hogy meg is állhatnék. Amíg körbe értem, nem egyszer merült fel bennem, hogy egy kés sokat változtatna a helyzeten — mindent —, és arra is gondoltam, hogy a liftnél gyorsabban is leérhetek a földszintre. De nem tettem. Megerősödtem. Futottam hát tovább. Jobbról saját homoszexualitásom hegye vetette rám árnyékát, balról a nagymamám hegyének irdatlan halma. Igyekeztem minél többet a kettő közötti szurdokban maradni, de egy erő balról mindig az emelkedőkre ragadott. Már nemcsak a saját pályámon futottam, ráadásul a saját akadályaim mellett egy másik emberéit is nekem kellett átugranom. Rengeteg verem, szakadék, sziklaomlás és kidőlt fa lassított és gátolt, és ha néha alkalmam volt áttérni a másik halomra, de mindig rémülten iszkoltam vissza a már ismert csapdákkal tarkított oldalra. Rájöttem, hogy mindkét hegyre nem kapaszkodhatok fel, ráadásul ha olyan környékre keveredtem, nem is láttam át a túlsó oldalra. Hát csak futottam, futottam. Egyre fásultabban, egyre fáradtabban, de hiába, a hegy mintha csak nőtt volna, és már mindent eltakart előlem. Már nem láttam, mi van mögötte, és bár tudtam, hogy egyszer újra sík terepre érek, tartottam tőle, hogy az a puszta számomra már túlságosan is puszta lesz.

Aztán egyszer váratlanul szurkolóm akadt. Először csak a pálya széléről biztatott, aztán csatlakozott hozzám, és együtt futottunk tovább, de még mindig ugyanazon a hegyen. Kezdetben úgy tűnt, hogy együtt akár a Himaláján is túljutunk, de aztán egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudok letérni a korábbi útról. Mintha a cipőm csakis annak a másik pályának a porát taposhatná, mintha láthatatlan kezek rángatnának vissza, akárhányszor megróbálok letérni. Eddig végig egymás kezét fogtuk, és ha igazán nagy akadályok álltak elénk, szorítottunk a fogáson, hogy együtt ugorhassunk egy nagyot. Később aztán lanyhult a szorítás, ujjaink elváltak egymástól, a társam egyre lemaradozott, végül egy elágazásnál letért egy másik útra. Hiába próbáltam marasztalni, hiába biztattam, hogy már mindjárt jön a lejtő, hiába kapkodtam a keze után. Potyogtak a könnyeim, de nem a menetszél miatt. Lassult a tempóm, és — jobb híján — csak a hegy megmászása volt a célom, de már nem akartam megállni. Ahhoz már elég erős voltam. Összeszorítottam a fogaimat, törölgettem a könnyeimet, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra sík terepen futok. Sík volt, de gátakkal teli. Ügyesen átugrottam mindet, és mentem tovább. Nem tudtam, hova futok, csak azt tudtam, hogy most már csak az én utam van, és senki máséra nem kell átkényszerülnöm. Most már én döntöm el az irányt is, maximum rosszul választok. Futás közben sokáig korábbi társam nyomát kerestem, hátha utolérem, mígnem aztán egy pillanatra hátrafordulva észrevettem, hogy a mögöttünk levő úton sem csak a mi nyomaink vannak.

Ekkor jobbra fordítottam a fejem, és azt láttam, a két nagy hegy egyike még mindig ott van mellettem, csak le kell térnem, és felhágnom rá. Nyomban elfordultam, és újra nekivágtam az emelkedőknek. Azonnal találtam egy másik embert, akivel azóta is együtt futunk. Közben sokszor fordult meg a fejemben, hogy bizony rengeteg pálya van még, jobbra is, balra is, amik talán könnyebb haladást engednek, de mégis maradtam ezen. Közben rájöttem, hogy most pont ellenkező irányba haladok, mint eddig. Azok az utak már nem vonzanak, a többi futóval sem kommunikálok már — túl messzire kerültünk egymástól. Ha néha találkozunk, akkor is csak azt meséljük el egymásnak, ki mekkora akadályt ugrott át mostanában, aztán búcsút intünk egymásnak. Nem hiányoznak. Maradok a saját utamon, a többin úgyis csak extra akadályok vannak. Futóruhát cseréltem, és egyre kevesebb időre veszem már csak vissza a kopott, régi mezt, ezt jobban szeretem. Mintha rám öntötték volna.

A hegyről aztán lejöttem, most a tövében haladok, szinte sík terepen. A szirtek azonban fölöttem magasodnak, egy rossz lépés, és a lavina maga alá temet. Mégis biztonságosabbnak érzem itt. Ez az én utam, amit mások csak akkor használhatnak, ha engedélyt adok rá, és csak addig, amíg az engedélyem érvényes. Ha megint mások akadályokat is gördítenek elém, ha a sors méterenként ás is egy vermet, akkor is átugrom mindet, maximum egy pillanatra megállok előttük, kifújom magam, hogy pihenten nagyobbat ugorhassak. Néha hirtelen irányt váltok, néha szívesen visszafutnék a könnyebbé vált terepre, de úgy tűnik, most már viszonylag biztonságos környéken haladhatok.

Gát persze van bőven, néha sűrűbben, néha ritkábban. Most például sűrűbben vannak, és éppen kezdek nagyon elfáradni. Már éppen megint egy másik hegyi ösvényre tértem volna, ahol sokkal tisztábbnak tűnt a terep, azonban észrevettem, hogy míg odaértem, valakik sebtében kiírták rá, hogy 'Lezárva!'. Pedig szélesebbnek is tűnt, és ezen több akadályt kerülhettem volna ki, mint a mostanin. Futok hát tovább az eddigi úton, és lesem, merre vannak elágazások. Ha pedig besokallok, vagy elfáradok, megtorpanok egy kicsit, és leguggolok a pálya közepén, hogy kibőgjem magam.

Most éppen a salakban ücsörgök, dühösen markolom a port és bőgök. Holnap viszont leporolom magam, feltápászkodom, és futok tovább, még ha egyelőre nem is tudom, merre.