élmény bejegyzései

Ez itt a Lady Gaga koncertjéről megírandó beszámoló helye, amit a mai napra terveztem be, de megint fennforgás van, úgyhogy holnapra csúszik.

--------------------------------------------------------------

Akkor ideje a mai legfontosabb teendők után henyélni annyit, hogy az ígért beszámolót valamilyen formában megírjam. Röviden: kurvakibaszott jó volt a koncert, de ezt egyrészt már Facebookon is jeleztem, másrészt kissé csüggesztő lenne, ha ennyivel elintézném a dolgot. Szóval jöjjön bővebben.

Bevallom, ezt az élményt valahol a Ricsinek köszönhetem, és nem csak azért, mert ő ment el a jegyeket megvenni, és ő előlegezte meg az árukat néhány napig, hanem mert ő hívta fel a figyelmemet erre a 'nőre'. Ha csak a csapból is folyó korai számait hallottam volna, és nincs mellette egy fanatikus rajongó napi szintű hírözöne, kb. oda tenném magamban Gagát, ahol a többi szőke ugribugri picsa van: a szememben egy lenne a sok közül.  Persze a számait biztosan dúdolnám, mert fülbemászóak a dallamai, de semmi több. Viszont amióta magam is elkezdtem figyelni őt, mint jelenséget, mindig csak újabb ámulatba esek, és azt is megfigyeltem, hogy nálam ez egy öngerjesztő folyamat: ahogy újra és újra megemelem a kalapom előtte, egyre jobban fanatizálódom, és ahogy fanatizálódom, egyre inkább lesem a megnyilvánulásait, és egyre pozitívabbnak látom minden tettét, egyre jobbnak érzem minden számát. Magamhoz képest ez egy rendkívül szokatlan dolog, én ugyanis nem szoktam ilyen szinten rajongani, senkiért.

Lady Gaga nem is annyira a zenéjével nyűgöz le, hiszen a legtöbb ismert száma nem sok extrát nyújt más, hasonló stílusú előadók dalaihoz képest (és most Ricsi a szívéhez kapott...), hanem a csodálatomat vívta inkább ki. 24 éves basszus, és állítható, hogy a jelenkor legsikeresebb előadója, mindezt pedig alig 2 év alatt érte el. Egyszerűen elképesztő! A Youtube-on a Bad Romance című klipje jelenleg 304 millió nézésnél tart, és egy éve sincs fenn a videó. Ez napi 833000 nézés, pedig a másik oldalról nézve már 1 éves a szám, igazán nem nevezhető újnak. Hogy lehet valaki ennyire sikeres, ha a számai nem sok extrát nyújtanak másokéhoz képest? Szerintem úgy, hogy Lady Gaga okosan és nagyrészt előre eltervezve építette fel magát. Egyrészt maga írja a dalait és élőben énekel, ami ritka, másrészt az extrém öltözéke, az elborult frizurái, egyre betegebb klipjei, harmadrészt a rajongóival való szokatlanul nagy fokú kapcsolattartása, intelligenciája, öniróniája és humora az, ami kiemeli a tucatelőadók közül. Feltűnik szinte a semmiből, és egy év múlva Elton Johnnal énekel duettet, a Királynő meg meghívja magához? Sorra, fürtökben nyeri a zenei díjakat, showkból fellépésekre, onnan más showműsorokra jár, az ujja köré csavarta a bulvármédiát és a zeneipart, és egy-egy nagyszabású celeb-összejövetelen a kiöregedett és/vagy másodvonalbeli celebek tehetnek magukkal bármit, mert Lady Gaga megjelenik legújabb öltözékében, és máris mindenki vele foglalkozik. Állítom, hogy volt már pár nímanddá vált ex-sztár, aki egy ilyen után a tükör előtt őrjöngött, hogy a nagy visszatérését ez a kis fruska hiúsította meg...de erről egy külön bejegyzést lehetne írni, de nem nekem, hiszen én laikus vagyok a páromhoz képest. Ő aztán egy 40 oldalas szakdogát is összehozna Gagából.

A lényeg, hogy nem odasodródtam a koncertre, és a nem a párom kísérője voltam, hanem magam is menni akartam, hogy ne hagyjam ki, hogy ott legyek, hogy lássam, hogy halljam. És nem bántam meg. Sajnos van egy — főleg saját magam számára — rossz tulajdonságom, hogy a nagy horderejű dolgokat nem tudom jelenidőben megélni. Ez arra ugyan jó, hogy nem esek kétségbe váratlan, súlyos események bekövetkeztekor (mert fel sem fogom a jelentőségüket), viszont az ilyen koncerteken ugyanezen okból nem nagyon vagyok ott. Persze, tisztában vagyok a helyszínnel és az előadóval, de nem jön rám a tombolhatnék, nem érzek katarzist, csak állok ott, mint egy fasz, és maximum a lábammal dobogok. Amikor meg már másnap van vagy jelen esetben a 3. nap, akkor már tombolnék, és elveszteném az eszem, örömkönnyek potyognának a szememből, de most meg már hova? Valahogy össze kellene csúsztatnom a két idősíkot, hogy egyszer végre igazán jól érezhessem magam egy ekkora koncerten.

Ettől függetlenül persze jó volt ám az egész. Az előzenekar pontosan kezdett, majd fél óra várakozás után Gaga is elkezdte a műsorát. Madonna három órás csúszása után ez kimondottan üdítő hatású volt számomra. Volt itt polgárpukkasztás, alternatív vallásfelfogás, transzvesztiták, kockás hasú, félmeztelen táncosok, lángoló zongora, 1-2 perc alatt átépített színpadok, élőben éneklés, szívhez szóló, rövid monológok, óriás színpadi szörny, szokatlan öltözetek, decibelek ezreivel bömbölő basszus, 20000 torokból egyszerre előtörő örömujjongás, közönség által (is) végigénekelt dalok, és Gaga még a koncerttel egy időben osztott MTV zenei díjakat is nálunk, Budapesten 'vehette át', különlegessé téve számunkra a turnéja ezen állomását. Mellesleg megint nyert 3 díjat... Az egymást követő számokból, a kosztümökből és a színpadon változó berendezésből egyértelmű volt, hogy mi most igazából egy kerek történetet láthattunk (és valóban), a koncert vége pedig mindentől függetlenül egy igazi tombolássá vált. A három legnagyobb szám hallatán még az én vérem is forrni kezdett, és tényleg, szinte elszabadult a pokol a tömegben. Az ilyen tömegpszichózisos megmozdulásokra a fentiek ellenére sem vagyok immúnis, és ha az egész még tartott volna egy fél órát, azt talán már én is végigvonaglom, -csápolom és -ordítom. De ez van.

A közönség egy része persze megint megérte a pénzét. Nem értem például, minek elvinni egy ilyenre 3-4 kisgyereket, akik úgysem látnak semmit az egészből (100 ezer forintért), de ez legyen az ő bajuk. Volt egy csomó látványos buzi, olyanok, akik nagyon igyekeztek Gagára hasonlítani (kólás dobozokkal vagy egy kicsinyített gitárral a hajukban, csillámba öltözve, festett villámmal az arcukon vagy egész testet borító narancssárga, szopóálarc szerű ruhában), 200 kilósan a tömegben furakodók, a tömegből kifurakodók, majd később a helyükre (érted, a helyükre...) visszamenni kívánók, sikoltozó tinipicsa galerik, és egyebek, de ők csak a várakozással teli fél órában zavartak, a koncert alatt nem.

Annyi mindent lehetne még írni, és kedvem is lenne, de mennem kell a dolgomra, ezért már csak beillesztek ide egy részletet, amit valaki a mobiljával vehetett fel.

Basszus, még most is ráz tőle a hideg, és szinte elszorul a torkom a még egyáltalán nem halványuló emléktől. Kurva jó volt ott lenni, és ha újra jön, megint ott leszek.

Ezt...

nem...

hiszem...

el...

Sokkos állapotba kerültem...

Leesett az állam, és ott is maradt...

Szerelmes lettem abba a világba és a főhős na'viba...

Még ott akarok lenni...

Vissza akarok menni...

Utálom ezt a világot...

És megértem a JMÉ-függőket.

...azaz csütörtökön indultunk túrázni a hegyekbe. Állítható, hogy nem vagyunk normálisak, de egy ilyen programot kicsit nehezebb összehozni, mint egy mozizást vagy elugrani egy buliba. Ha mindig a megbízhatatlan időjárás jelentéseket lessük, és hol azért fújjuk le a túrát, mert esni fog, hol meg azért, mert meleg lesz, akkor sosem tennénk meg egyetlen lépést sem a természetben.

Mivel olyan sokat dolgoztam az előző héten, úgy döntöttem, csütörtökön és pénteken szabin leszek. Vicces volt, amikor a főnökasszony nagy lelkesen felvetette, hogy mi lenne, ha pénteken nem menne be senki, mire közöltem, hogy én egyébként sem megyek, mert engedélyeztem magamnak egy kis pihenést. Erre bizalmasan odahajolt, hogy a pénteket ne írjam ki szabinak, 'ingyen' adja, én meg jót mosolyogtam magamban, mivel tudtam, hogy egyik napot sem tekintem szabadságnak, inkább lecsúsztatom a plusz órákat. Pihenhettem volna, de hirtelen felmerült bennem az ötlet, hogy járni kéne inkább egy jót, ezért szóltam Ricsinek, hogy túrarucival készüljön. A várható programot — közte az éjszakai sétálást — ecsetelve jött a rémült kérdés, hogy csak "ketten megyünk?", mire gyorsan feltárcsáztam Tigriéket, hogy esetleg ők is jöhetnének, ha meg tudják oldani a hétköznapi lógást. Nem számítottam túl nagy sikerre, de Andreast így is sikerült elhívni, úgyhogy 50%-ban teljesült a terv.

Szerda este nem otthon aludtam, de csütörtök reggel korán hazamentem. Út közben bevásároltam, aztán igyekeztünk hamar összedobálni a cuccokat, hogy a 11 órási találkozóra a megbeszélt helyen (Flórián tér) legyünk. Csináltam 10 vajkrémes-szalámis-paprikás szendvicset, mostam melléjük vagy fél kiló paradicsomot, és az  egészet egy halom csokoládéval és némi ásványvízzel egészítettem ki. Elő a táskákat, elemlámpát, sátrat, hálózsákot, meleg ruhát, iránytűt, térképet, túrabakancsot, vastag zoknit, aztán irány a város. Út közben szólt Andreas, hogy kicsit késni fog, de mivel ez nekünk is esélyes volt, nem bosszankodtam annyira, mint azt máskor tettem volna. Pedig amikor megláttam a kijelzőn a nevét, már előre pipultam, hogy most fogja mégis lemondani az egészet. Elvégre volt egy kis variálás meg sakkozás az időpontokkal, ráadásul neki még sátrat is vennie kellett, szóval egy csomó akadályt kellett így is áthidalni.

Az úton odafelé kiszúrtunk egy nem egészen egyértelmű nemi orientációjú srácot (na jó, egy kicsit megbámultam), amit ő is észre vehetett, ezért meglepő módon mindig éppen arra jött, amerre mi mentünk. Amikor a Flórián téren az aluljáróban egy fél liter édes ragacsot vettem, már majdnem a szánkba mászott — kávézás címén, — végül azonban csak elindult a dolgára. Na, jött Andreas, kisvártatva pedig a busz is, ami kivitt minket a kiindulási ponthoz, Pilisborosjenő határába. Vicces, hogy miközben állandóan azt hangoztattam, hányszor jártam ezen a környéken, sikerült a társaságot két megállóval korábban leszállítanom, így a száguldozó kamionok mellett kellett gyalogolnunk vagy fél kilométert, és akkor a tervből még mindig nem teljesítettünk semmit. A zéróponthoz érve rögtön leültünk enni, majd az addig megkezdett perverz témákat folytatva vágtunk neki az első métereknek.

Nekem mindig ezek a legmegterhelőbbek, és most sem csalódtam a szervezetemben: 50 méter után úgy folyt rólam az izzadság, hogy konkrétan patakokban csorgott a szemembe (pedig korábban az ilyeneket túlzó írói eszközként kezeltem). Nem volt jó, de később konszolidálódott a helyzet. Hol traccsolva, hol a megerőltetéstől elcsendesülve érkeztünk Pilisborosjenő másik sarkára, majd indultunk is tovább, a pusztába. Du. 2 órakor a tűző napon még vízszintben sem könnyű haladni, főleg, ha egy idő után azon kapod magad, hogy eddig sem volt jó az irány, és ettől egy kicsit megszeppensz. Ez a sík terep hátránya, nem nagyon vannak turistajelzések. Szerencsére csak kicsit hordott félre a lábunk, így gyorsan korrigálni tudtuk a bakit, és már Csobánkán is voltunk. Mivel a készleteket muszáj volt feltölteni (főleg a vizet), kénytelenek voltunk egy hatalmas vargabetűt írva, több tíz méter szintkülönbséget haladva lefelé (!) bemenni a településre, ahol nemcsak bevásároltunk, de lagalább egy órát pihentünk sörözve, üdítőzve. Közben megcsodálhattuk a helyi folkot meg a járgányaikat (Trabant, Lada), és még egy helyi hajléktalant is láttunk. Ki gondolta volna, hogy még itt is van?

Szörnyű volt a tudat, hogy amennyit lefelé jöttünk (sokat), annyit kell majd hegynek fel is gyalogolni, ezért alternatív javaslatot tettem: mi lenne, ha a piros kereszten közelítenénk meg a kék jelzést, és akkor némileg ismételve az ide út egy szakaszát, vízszintben haladhatnánk tovább? Senki nem mert ellenkezni, ezért rögtön el is indultunk ezen az 'ösvényen', ami ugyan egy darabig utcákból állt, de aztán egy nyakig érő dzsindzsával benőtt terepre vezetett. Megkíséreltem behatolni a dzsungelbe, de csak annyit értem el, hogy rögtön szereztem vagy 5 szúnyogcsípést, és kis híján a vérkeringésemet is sikerült javítani pár ezer csaláncsípéssel, de aztán feladtam. Innentől kezdve — hogy csak azért se kelljen OTT visszamenni — állandóan azon mesterkedtem, miként lehetne mégis 'rövidíteni', és kis híján minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Miután nem sikerült egy erdőségen átvágni, majd belefutottunk egy zsákutcába, már láttam a társaim arcán, mi a véleményük a nagy, rutinos turistáról, azaz rólam. Az egyre halmozodó kudarcélményt azonban feloldotta egy utca, ami kivételesen valóban a jó irányba vezetett, bár így is csak a fele kaptatót sikerült megúszni. Na mindegy, azért csak sikerült folytatni az utunkat, aminek az első pár tucat méterét egy öreg cigányember kíséretében kellett megtenni. Utánunk loholt, cigit kért, érthetetlen kérdéseket tett föl (köztük például olyat, hogy merre megyünk), de aztán lemaradt, látva, hogy nemigen reagálunk a közelségére. 

A tervezett etap felénél tartottunk. Az volt az elképzelésem, hogy másnap délelőttig eljutunk Dobogókőre, és az éjszakát az onnan (visszafelé) 1-2 Km-re levő Zsivány-szikláknál töltjük. Látva azonban társaim ábrázatát, érezve magamon a fáradást, és mindezt a rendelkezésre álló idővel összevetve, elkezdtem engedményeket tenni, először magamban, aztán fennhangon is. Dobogókőt Pilisszentkereszttel, a Zsivány-sziklákat pedig egy előbbihez közel eső tisztással helyettesítettem. Út közben találtunk egy zarándokhelyet (meglepődtem, pedig emlékeznem kellett volna rá), ahol újabb nagyobb pihenőt tartottunk, és forrásvízzel pótoltuk a hiányzó vízkészletet, majd pedig Andreas felmentő szúnyogriasztójával is befújtuk habtestünket, mivel addigra már én magam is vagy két tucat csípést szereztem. Kis rohadékok. Nem bánnám én, hogy a véremet szívják, nem nem viszketne annyira a csípésük (persze még mindig jobbak, mint a böglyök, amik sokkal pofátlanabbak, bazi fájdalmas a csípésük, és még agyonütni is alig lehet őket).

Út közben már egyre csak a módosult célt vártam, mivel egy kissé elcsüggedtem a viszketéstől, az izzadságban és porban tocsogástól, a napégéstől meg a drága túracipő által össze-vissza tört lábamtól. Ricsi viszont az egyre növekvő sötétségtől kezdett zaklatott lenni (amennyire láttam), de ez teljesen természetes a leendő erdőben-éjszakázóknál. Na, csak odaértünk, és az elemlámpát is csak ekkor kellett előszednünk. A tisztáson addigra már legalább két másik társaság is tábort vert, akik közül az egyiket láttuk is (majd egész éjjel el kellett őket viselni), a másikat viszont csak hallottuk. Ideje volt fát keresni a tűzhöz, meg felállítani a sátrakat. 

Mivel ez a hely viszonylag frekventált a turisták körében, kb. 200 méter sugarú körben egy ropi nagyságú botocskát sem találni. Minden fel van porszívózva, így aki tüzet akar gyújtani, mélyen be kell hatolnia a fák közé. Mi is ezt tettük. Elsőként Andreas és én mentünk (Ricsit egyedül hagyva az éjszakában), aztán Andreast Ricsi váltotta. Míg az első körben csak két marék (semmire sem elég) botocskát szedtünk össze, másodjára sikerült találni néhány igen vastag ágat, ami már több reménnyel kecsegtetett. Amikor én maradtam a cuccunk mellett, a társaim egy jó adag fával jöttek vissza, ami a közben általam gyűjtött tobozokkal együtt már elégnek tűnt. Összeraktam a kezdő felállást, aztán meggyújtottuk a tűzet, és az egyre hevesebben pislákoló lángok fényében felállítottam a sátrunkat is. Leültünk, dumáltunk, elkészítettem azt a felvételt, amit a barátaim már megtekinthettek a Facebookon, és csak ekkor kezdett elhatalmasodni rajtam a fáradtság. Elmentünk lefeküdni, és ekkor még nem is sejtettük, milyen megpróbáltatások várnak még ránk az elkövetkezendő órákban.

A sátor és a hangszigetelés nem említhető egy mondatban (bár én most megtettem), ezért a közeli duhaj társaság szinte minden szavát értettük. Fesztiválokhoz szokott lényünket azonban (bár Andreast nem tudom) ez nem is zavarta annyira, mint az a lény, amire ráépítkeztem, és most bosszúból folyamatosan a sátor alját kaparta, közvetlenül a fejem mellett. Nagy nehezen sikerült csak tőle elaludnom, de mire éppen igazán szundítani kezdtem volna, valami felzavart, de már nem tudom, mi. Aztán sikerült valahogy visszaaludnom, mire félálomban arra eszméltem, hogy valaki rázza és löködi a sátrunkat. Számítottam arra, hogy a duhaj legények (és leányok) erősen ittas állapotukban esetleg megkörnyékeznek bennünket, de mire észhez tértem, rájöttem, hogy ez bizony a szél volt, nem pedig ők. Gyanítom, hogy 80-120 km/h-ás széllökések inzultáltak bennünket, mert erőteljesen löködték a sátor falának támasztott testem, de nem is ezzel volt a probléma, hanem a füstszaggal, ami valamiért gyanúsnak tűnt akkor. Ahogy a viharban csapkodó zippzáros bejárat mellett kikémleltem, hát látom, hogy a vízzel és két-három adag vizelettel (elvileg) eloltott tábortüzünk szinte régi dicsőségében lobog, a légmozgás pedig szanaszét fújja belőle a parazsat, felénk is. Miután egy pillanat alatt levert a víz, gyorsan kipattantam a sátorból (úgy, zokniban), és a maradék vizünk nagy részét ráöntöttem, de az semmire sem volt elég. Ha azt a pár kortyot is rálötykölöm, semmivel nem lettünk volna beljebb, másnap viszont nem lett volna mit innunk (feltéve, hogy túléljük az éjszakát), ezért ismét slozinak használtam a lángokat, majd mivel még így sem aludt ki a tűz, felszólítottam a társaimat, hogy ők is tegyenek így. Ez már megtette a hatását, de akkor még mindig ott volt a szél kérdése.

A sátorhoz közel volt egy kisebb facsoport, ami azzal fenyegetett, hogy egy hevesebb lökés nyomán valamelyik tagja agyonüt bennünket, ezért odébb, majd még odébb költöztettük a sátrat. Pitagorasz tételét alkalmazva számítgattam, mekkora esélyünk van még így is, hogy egy ág átdöf bennünket (és mindezt részletesen és több variációban is elképzeltem), de ennél nagyobb probléma volt immár, hogy Andreas sátrát valahogy megpróbáljuk a földön tartani. Először lecövekeltük (én még mindig zokniban) egy pontba, de mivel az túl közel esett a fenyegető fákhoz, fel kellett szednünk, és egy kicsivel odébb újabb küzdelmet vívni az elemekkel. Miután ez megvolt, visszafeküdtem a sátorba, de hiába nyugtattam Ricsit is, magamat is, újabb probléma jelentkezett: elkezdett szemerkélni az eső.

A sátor persze (többé-kevésbé) vízhatlan, feltéve, hogy nem hagyom otthon azt a kis négyzetet, ami a szúnyoghálós tetőre applikálva biztosítja ezt a tulajdonságot. Ez viszont most az újpesti panel ágyneműtartójában pihent, így igen nagy esélye volt a ronggyá ázásnak. Mit találjak ki? — ötleteltem kétségbe esve, és mivel egy deka nejlonzacskó nem volt nálunk, úgy döntöttem, a merevítő rudakhoz kötöm a hálózsák és a sátor tokjait. Ezt valahogy sikerült kiviteleznem az őrjöngő szélviharban, viszont már akkor láttam, hogy az egész kábé annyit ér, mint a szűzhártya egy 25 centissel szemben. Hirtelen jött az ötlet, hogy meg kéne próbálni az üres táskát valahogy oda rögzíteni, ami sikerült is, teljes védettséget biztosítva ezzel a víztől, cserébe viszont baromi instabillá téve az egész felépítményt. "Szegény ember vízzel főz" — bölcselkedtem, majd visszafeküdtem Ricsi mellé. A legszörnyűbb, hogy addig legalább a szúnyoghálón kilesve szemmel tarthattam a fákat, míg most már csak a hallásomra hagyatkozhattam, márpedig a vonatzúgást megszégyenítő zsivajba belehasító távoli recsegések nem hatottak túl nyugtatólag. Ahogy az idő telt, egyre biztosabb voltam, hogy márpedig mi itt most minden bizonnyal megdöglünk, főleg, hogy nincs térerő, és még búcsúfelvételt is készítettünk, amit tök jól megtalálhatnak majd, akik kihúzzák a sátor cafrangjai közül a mi cafrangjainkat...végül elaludtam.

Másnap verőfényes délelőttre ébredtünk, és az éjjeli vihart is csak a számtalan letört ág jelezte. Ha aznap megyünk, nem lett volna gondunk a tábortűzzel, az biztos. Kicsit magunkhoz tértünk, felszedtük a sátrainkat, aztán nekivágtunk a hátralevő, rövid szakasznak. A lábam ugyan baromira fájt a hólyagoktól, de valahogy azért csak sikerült Pilisszentkeresztre érnünk. Itt megnéztük, mikor megyen busz Budára, majd beültünk egy kocsmába, hogy ott várjuk ki az indulását. A busz utazóközönsége egy külön bejegyzést érdemelne, de ezt inkább kihagyom (volt ott hibbant hajóskapitány is...).

Hazaértünk elpakoltunk, rendbe tettük magunkat...aztán lemondtuk az esti Brutkót, de azt hiszem, ezek után ez nem is csoda. Én már alig várom a következő alkalmat.

A tegnapi edzés elég kimerítő volt. Négy láberősítő gyakorlat jött egymás után, de mivel a kezdés a hőn imádott kitörés volt, és az is — a szokásos kettő helyett — háromszori nekifutással, a lábnyújtás, a -hajlítás és a vádli már igencsak megviselte a futóműveimet. Az estét némi vállerősítéssel tetéztük, aminek a végére már erősen kerülgetett a hányinger. A zuhanyzás ugyan felfrissített, mégis rendkívül kimerült voltam.

Ilyen fáradtan, vélhetőleg a Terminátorra hajazó arckifejezéssel ugrottam be a sarki Matchba vacsorát venni. A húspulthoz érve — ahol sajtot terveztem beszerezni — valahogy mégis mosoly szökkent az arcomra, és hangos "Csókolom!"-mal köszöntem az eladónőre. A tegezős kategórián kívül eső nőknek mindig így köszönök. Erre ő, miközben szemmel láthatólag maga sem volt feldobva, őszintén visszamosolygott, kiszolgált, majd a sajt átnyújtása után megkérdezte, hogy "Parancsol még valamit, kedves uram?", és amikor nemmel válaszoltam, még hozzátette, hogy "Jó étvágyat hozzá, viszontlátásra".

Mondanom sem kell, az edzés utáni fáradtság rögtön sokadlagossá vált számomra. Én 'kedves uram'? Ez nagyon jól esett. Micsoda visszacsatolás! Megérte a mosolyommal megtisztelni a nőt, na meg azzal, hogy bár ő csak egy 'belső' alkalmazott, egy pultos, mégis külön és hangosan köszöntem neki. Ez nyilván nem szokás.

Ez a szituáció elindította a gondolataimat. Itt van ez a pultos, aki nap közben baromi unalmas munkát végez, hülye embereket kell kiszolgálnia, és ételben tutymákol egész nap. Egy jó szóra vágyna, de rendszeresen vegzálják olyanok, akik úgy gondolják, hogy egy bolti alkalmazott azért van, hogy az ő seggüket nyaldossa. Mert ők a vevők, semmi másért. Erre este, zárás előtt, amikor már hullafáradt az egész napos munkától, a lábai fájnak az állandó ácsorgástól, a tenyere sajog a sajtokra nehezedéstől, jön egy fiatalember, aki nem a lábtörlőt látja benne, hanem az egyenrangú felet, akinek éppenséggel csak a munkája más. És ez fölvillanyozza, rögtön jó kedve lesz, és a komor arckifejezést az arcán mosoly váltja fel. És igen, szeretné viszonozni a kedvességet, mégpedig szintén kedvességgel és megkülönböztetett figyelemmel.

Hát nem jó dolog ez? A pozitív töltet nem pusztán örömöt okoz a vevőnél, hanem vissza is verődik az adóra, tehát megkétszereződik. Ha mindenki ilyen lenne (az adó és a vevő részéről is), az annyira megkönnyítené a mindennapjainkat, annyival szebbé tenné az életünket, hogy utólag el sem hinnénk, hogy lehet ezt máshogy is. Például ilyen szarul, ahogy most van. Igen így is lehet, de nem érdemes. Ha többen mosolyognának — őszintén, nem a gyorséttermes-IKEÁs műmosollyal — nyíltabbak, közvetlenebbek lehetnénk egymással, és innen már csak egy lépés a tevőleges segítőkészség is. Elvégre neki egy erőfeszítésbe nem kerülő, apró gesztussal is segítettem; segítettem elviselni a munkáját. Ő pedig nekem, elviselni a vásárlás — általam egyáltalán nem kedvelt — aktusát.

Persze nem élek álomvilágban. Tudom, hogy a mosoly országa nemigen fog mostanában eljönni. Miért is jönne, amikor mindenhol a kompetitív életmód célszerűségét sugalmazzák a komparatív helyett? Amikor megállíthatatlanul terjed a szegénység, a munkanélküliség és a pénz mindenek felett álló mítosza, amikor ember embernek farkasa, akkor hogyan várhatnánk el, hogy ne kizárólag a magunk érdekét nézzük? Amikor az individualizmus és utilitarizmus egymásnak adogatják a kilincset a lelkekben, akkor hogyan várhatnánk el bárkitől, hogy gáncsolás helyett segítsen? Hiszen az egyén a fő, az egyén a fontos, a közösség csak valami avítt, múlt századi dolog. Hogyan lehetne már jó neked, ha a másiknak is jó? Mesebeszéd! TE vagy a fontos, mással ne törődj. A pénz a lényeg, a karrier a lényeg! Add el a tested, add el a lelked! Ha a zsíros álláshoz le kell feküdnöd valakivel, hát csak nyugodtan, a másik úgyis ugyanazt teszi. Leépítés lesz a cégnél, vagy éppen valakit elő akarnak léptetni? Hát csak csússz, csak mássz, nyalj, hízelegj, intrikálj, feketíts és taposs. Ha te nem teszed, a másik úgyis ezt teszi veled. Mindenki megértené. Pénz kell? Az megszerezhető könnyen, csak egy kis áldozatot kell vállalni. Menj játszani a Leggyengébb láncszembe, és tűrd, hogy ország-világ előtt kigúnyolnak, leszólnak, megaláznak. Hiszen mindenki tudja, hogy ez csak játék. Autó, lakás? Jelentkezz valóságshowba, ott nyerhetsz! Add el a lelked! Böfögj, fingj, szeretkezz, maszturbálj a kamera előtt! Együttműködhetsz a többiekkel, de csak addig, amíg feltétlenül muszáj, aztán szúrd hátba, különben ő szavaz ki téged. Pont mint a miniszterelnök úr az előző miniszterelnök urat. Még több pénz kell? Nosza, irány az Igazság ára. Tárd ki féltett titkaidat, valld be apádnak, hogy anyádat jobban szereted, valld be a gyerekednek, hogy soha nem is akartad, csak úgy becsúszott, valld be, hogy egyszerre többen is megdugtak, valld be, hogy pénzért is keféltél már! Igen, te kis kurva — mert így hívnak mostantól az utcában — a sokmilliós nyeremény mindent megér, nem? Majd úgyis elfelejtik, neked pedig ott a pénz, amit csak el kell költened magadra. Megdolgoztál érte, gratulálunk.

Ehh, szar ez így, nem is folytatom. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a többség csak magára gondol. Erre nevelik. Ne segíts, mert azzal a vetélytársadnak segítesz. Még egy mosoly sem fér bele.

Tényleg nem fér bele?