élmények bejegyzései

Egy hete ilyenkor sem tudtam reggel sokáig és/vagy nyugodtan aludni, pedig nyugalom is volt, jó levegő is, meg dolgom sem sok. Pihenhettem volna. Egy hete ilyenkor ugyanis Lillafüred mellett, egy csodálatos kis völgyben voltam hetedmagammal, egy friss illatú, napsütötte, pitypangos kertű házikóban. Jó volt, és szükségem is volt már egy ilyenre.

Péntek délután indultunk, két autóval. Az M3-ason Miskolcra két óra alatt értünk el, majd onnan a kívánt cél irányába folytattuk volna az utunkat, ha nem teszünk egy véletlen kitérőt. Miskolcon éppen nagy villamospálya-felújítás van, ami miatt kicsit megkavarodhat az ember, ha nem jár rendszeresen arra. Régebben én ugyan sokat jártam, de akkor sem azon a környéken, most meg ugye már nem sok dolgom akad a választott egyetemem városában. Sajnáltam egyébként, hogy nem mentünk el mellette, pedig milyen büszkén mutogattam volna az autó ablakából az épületeket, mintha csak bármi érdemem is lenne a létezésükben. Szóval egy elágazással előbb sikerült befordulnunk, így Lillafüred helyett előbb Lyukóbányára mentünk. Egyetemista koromban több tanár is emlegette azt a környéket, a romológusok pedig rendszeresen jártak ott terepszemlén, na vajon miért? Igen, mert — szerintem — 90% fölött van a roma lakosság aránya. Állítólag — és ezt hajdani csoporttársaim is megerősítették — ott még a hajdani bányajáratokban is laknak emberek, az egész pedig olyan, mint valamilyen brazíliai tákolmányváros. Mi csak a felszínt láttuk, de az is elég elkeserítő volt. Mindenféle toldozott-foltozott családi házak, hullámpalából és lécekből alkotott épületek, széthordott buszmegállók, és töméntelen mennyiségű cigány ember úton, útfélen, labdázva, sétálva, buszra várva és egyéb élethelyzetekben. Amikor megláttam a táblát, rögtön azt mondtam a sofőrünknek, hogy forduljon vissza, amire később egyébként is sor került, mivel a település egy zsákfalu. Érdekes élmény volt.

Na, de aztán csak eljutottunk Lillafüredre, onnan meg Ómassára, és a házikót is megtaláltuk sötétedés előtt. A kulcsot a szomszéd nénitől kellett elkérni (miatta kellett sötétedés előtt odaérni), majd behatoltunk a házba. Egész pofás kis hely volt emelettel, két fürdővel, két konyhával, nyolc férőhellyel, cserépkályhával (és gázfűtéssel), műanyag kertibútorral, szóval csak egy apró hiányossága volt: se térerő, se internet. Én egy kicsit ettől leizzadtam, mivel a netes játékban (amivel játszom, és amiről már egy fél bejegyzést írtam (csak nem fejeztem be)) emiatt 2 heti munkám veszett kárba, de a helyzet legalább visszavetette egy kicsit a függésemet is. Kicuccoltunk, a társaság fele elindult visszafelé, Tescozni, a másik fele meg megpróbált addig kezdeni magával valamit. Én az utóbbiban voltam. Kicsit lézengtünk, felderítettük, melyik izzók nem égnek, világítást gyártottunk a fáskamrába, aztán nekiláttam fát vágni a főzéshez. Eleinte nehezen ment, de aztán egészen jól belejöttem. Tüzet csináltunk, és vagy 2 óra elteltével megérkezett az ellátmány is, indulhatott a főzőcske. Már talán éjfél is elmúlt, mire megvacsoráztunk, ráadásul mindenki hót álmos volt, úgyhogy eltettük magunkat másnapra.

A fűtés kissé heves volt, én meg mindenfélét összeálmodtam, de nem mondhatnám, hogy rosszul aludtam. Megreggeliztünk, kocsiba pattantunk, és leautókáztunk Lillafüredre, hogy kisvasutazzunk egyet. Na, ez is érdekes volt. A környék útjai elég keskenyek, így nemcsak fokozottan kell ügyelni a szembeforgalomra, de ha valami nagyobb (esetenként kisebb) jön szembe, le kell húzódni az út szélére. Még indulás után, alig pár száz méterre a háztól egy olyan szituációban találtuk magunkat, ami huzamosabb időre megviselte a lelkeket: szűk út, lejtő, mellettünk egy parkoló autó, mögöttünk a másik autó, szemben pedig egy éppen feljönni készülő házaspár, szintén az autójában. Mi miattuk, ők miattunk nem fértek el. Mi nemigen tudtunk hova tolatni, mivel a másik autó mögöttünk volt, ők meg nem akartak, vagy tudomisén, mindenesetre a nő inkább kiszállt, és odajött hozzánk pampogni, hogy ők 20 éve járnak oda, és különben is, nekik van "előnyük", mert ők jönnek fölfele. Kis szóváltás után mindkét sofőr úgy döntött, hogy nem mozdul (a motort is leállították), amit csak egy éppen ott lakó, és az egészet végignéző lakos oldott fel, a kapuja megnyitásával és a mi átmeneti beengedésünkkel. Egy olyan szituáció, amiben egyszerre tapasztaltunk szokatlan mértékű bunkóságot, és önzetlen segítőkészséget...

Lillafüreden aztán sétáltunk egyet, némelyek vásároltak egy kis szuvenírt, eszegettünk, fagyiztunk, tettünk egy nagy oda-visszát a kisvasúttal, visszaültünk az autóba, aztán visszakocsikáztunk a szállásra. Újabb favágás, tűzcsiholás, főzőcske, közben poénkodás, iszogatás, majd vacsora. Utána előkerültek a játékok és a durvább szeszek (én Defalla ajándék pálinkáját kortyolgattam igen bőszen), kellően alkoholos állapotban pedig a komolyabb témák is. Ennyi tömény alkohol után filmszakadás-közeli állapotba kerültem, és félő volt, hogy iszonyú másnapos leszek, de utóbbira nem került sor. Hiába, a minőség.

Délelőtt még készült egy 30-tojásos rántotta, azt megettük, elmosogattunk, összepakoltunk, mindent szépen visszaállítottunk eredeti állapotába, aztán elindultunk haza. Miskolcon ittunk még egy kávét, félúton elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment a dolgára.

Valahol ez pihenés volt, de azért én végül még fáradtabb voltam, mint előtte. Persze megérte, és szívem szerint havonta mennék ilyen hétvégékre, de hát pénz és idő híján ez nem megoldható. Most viszont megyek a dolgomra, mivel a hétvégére megint vagy 30 teendőt írtam össze (ennek a bejegyzésnek a megírása egy ezek közül), és még csak  4 és felet csináltam meg. Majd lesznek képek is, ha letöltöttem őket. Az egy másik a harmincból.

(És milyen rövidre fogtam most...)

Vasárnap délután még az enyhe másnaposságom ellenére is jó hangulatom volt. Hogy is lehetett volna más, amikor ilyen dicsérő sorokat olvas az ember (vagy én) magáról? Ivászattal egybekötött éjszakázás után szinte mindig enervált, semmihezsincskedvem-hangulatba kerülök, ez azonban most áttolódott hétfőre. Így tegnap egész végig baromira szenvedtem a munkahelyemen, mégsem tudtam volna semmi olyat említeni, amit szívesebben csináltam volna, mint a munkámat. Enerváltságomat mindössze a tegnapi post megírása szakította meg kissé, és végül csak a kondizás változtatta vissza életigenlő pozícióba.

Hazafelé a metrón pont abba a kocsiba szálltam, amelyikben Rolcsi is utazott, így együtt mentünk haza. Mivel egész hétvégén nem volt alkalmunk találkozni, volt is mit mesélni egymásnak. Ő elmondta szépen, mi volt itt, meg ott, meg a buliban, stb. Én is szívesen belekezdtem volna, de rögtön közbevágott, hogy "Szavadat ne felejtsd, de ezt gyorsan el kell mondanom, különben elfelejtem.", és elmondta, én pedig (hiába kérte) mégis elfelejtettem a saját mondandómat. Ilyen persze mindig előfordul, nincs ebben semmi. Azért este elújságoltam, milyen sikert arattam a blogtalálkozón, de nem várt hatást váltottam ki belőle. Amikor megtudta, hogy melegek is voltak ott, rögtön féltékenységi indíttatású negatív megjegyzésáradat tört elő belőle, ez pedig egy pillanat alatt ellenkező irányba terelte a kedvemet. Három órányi blogtalis jelenlétem alatt kétheti pozitív emberi élményt szereztem, plusz a vágyat, hogy ezekkel az emberekkel minél több időt töltsek együtt. Erre jön a saját párom, és ismeretlenül is élből leszólja a társaságot en bloc. 

És ekkor elkezdtem nagyon elgondolkodni: miért vagyunk mi együtt? Állítólag én érzéketlen (érzelemmentes) és idegbeteg vagyok, ami lehet, hogy igaz is. Ő viszont egyáltalán nem kíváncsi rám: soha egyetlen novellámat nem olvasta el (vagy max. egyet, de azt sem értékelte), nem érdekelték egy percig sem a hobbijaim, nem érdekli a múltam, a gyerekkorom, a munkanapjaim, az érzéseim, amiket az egyetemen tanulok, semmi. Ha mégis nekilátok valamit elmesélni (mert el akarom mesélni), akkor legenyhébb verzióban is csak látszik rajta, hogy nem érdekli, durvább verzióban rám szól, hogy "Jól van, ezt már egyszer mondtad!", és részéről le is van zárva a téma, vagy még rosszabb esetben megkapom, hogy ne erről beszéljek már. Következésképp teljesen hétköznapi témák maradnak, csupa olyanok, amikről bárkivel beszélgethetnék.

És ha a párom nem büszke a sikereimre, a gondolataimra, RÁM, hanem csak az érzéseimre (és tegnap este kiderült, hogy azok közül is csak a számára pozitívokra), akkor kicsoda lenne? Az anyám, akit havonta egyszer látok? Az apám, akit fél évente? A barátaim, akik nem tudják, hogy fiúval járok? Kicsoda?

Sokat gondolkodtam ezeken a dolgokon, volt is rá időm, mivel nemigen aludtam az éjjel. Folyamatosan rágódtam, állandóan felébredtem, a plafont bámultam, és a többi. Reggel Rolandnak előbb kellett elindulnia, de egy pár szót még beszéltünk, azt is elmondtam, miért nem aludtam. Nem reagált semmit, de egy óra múlva jött egy sms, hogy ha már nem szeretem, akkor hagyjam el, mert neki az én boldogságom a fontos. Erre válaszoltam, majd jött egy újabb, most pedig nyugvóponton vagyunk.

Nem veszekedtünk, de nem is beszéltük meg a dolgainkat. Nyitott a kérdés, és csak azt tudjuk, hogy kapcsolatunk tetőpontján valószínűleg már túljutottunk.

Szeretem őt, de ha ez így folyik tovább, nem tudom meddig leszek képes lemondani önmagamról pusztán a kapcsolat megmentése érdekében.

Most pedig egy újabb szám a nagy kedvenctől, ami most jót tesz a lelkemnek: