érzelem bejegyzései

Negyedik napja üres a lakás...és egyben tele is. Tele van emlékekkel, amiknek most még nem kellene előjönni, hiszen még csak négy nap telt el. Vagy talán még annyi sem. Máskor is volt, hogy napokig nem láttuk egymást, de akkor hiányzott az egészből a tudat, hogy nem is fogjuk egyhamar, vagy legalább is nem mint egy pár.

Most viszont itt a tudat, és bár még nem fogtam fel a helyzet komolyságát (mindig nagyon lassan esik le a tantusz), itt kering körülöttem, és csak arra vár, hogy lecsapjon rám, hogy a szívembe, agyamba mélyessze karmait, és addig szorítsa, míg zokogásban nem török ki. De még nem, még tartom magam. Nap közben könnyű, mert sok dolog tereli el a figyelmemet, és emberek vesznek körül. De ahogy kilépek az iroda ajtaján, máris ott kőröz felettem a veszteség tudata, a hiányérzet, a gondolat, hogy ma is üres lakásba térek haza. És aztán tényleg. 

Igaz, ma nem voltam edzésen (mert ma nincs edzés), ezért amúgy is előbb értem volna haza, de hétfőn vagy tegnap nem így volt. Amikor beléptem volna az ajtón, vagy a konyhában sertepertélt volna, és vacsorát készített volna, az ő szavai szerint "nekem", az én szavaim szerint "nekünk", esetleg a számítógép elől állt volna fel, hogy puszit nyomjon a számra. Persze ki tudja, utóbbi esetben kivel levelezett volna, és miről... A puszi után feddőn szemrehányást tett volna, hogy "megint dohányoztál"— utalva a metrótól hazáig levő úton elszívott cigire — én pedig kölykös félmosollyal mentegetőztem volna,hogy "de hisz tudod, hogy visszaszoktam". Sosem szerette a cigit, mindig azt mondta, olyan, mintha egy hamutállal csókolózna. Mégis megengedte, hogy visszaszokjak, amit utóbb egy szüzes öngyújtó ajándékozásával is elismert. Ez aznap ment tönkre, amikor szakítottam vele, én pedig dühösen kidobtam, pedig most szívesen végigtúrnám miatta azt a kukát, hogy legyen valami, ami emlékeztet erre a 2 és fél évre. 

Persze olyan lesz bőven, ha más nem, az emlékeken túl a közös fényképek is. Itt vannak még a gépemen, ki kell neki írnom őket, hogy ha eljön a holmijáért (és a macskától "elbúcsúzni"), azokat is odaadhassam. Hétfő este még dühösen szedtem össze a ruháit, a füzeteit, CD-ket, ajándékpoharat, ilyesmit, beraktam őket két szatyorba, és eltettem mind a szemem elől. Ezzel azonban nem lehet kitörölni semmit. Roland mindenhol ott van a lakásban, és ha a tapétáig lebontanék mindent, akkor is itt maradna. Üres a lakás, mert nincs itt, és már nem is lesz, mégis tele van. Milyen paradox, mi? Persze, hogy itt van, mert a lelkem kivetíti őt egy halom tárgyra, amik lépten-nyomon elém kerülnek. A fotelben az én ágyneműm alatt ott az övé is, benne a testének illatával, a törölközője is ott lóg a fürdőben. Barna, az volt az övé, a kék pedig az enyém, legalább is ennél a párnál. A fogkeféjét bevágtam a szatyorba a többi cucc mellé, de még a szárítón is maradt egy alsógatyája meg egy pólója. Majd azt is odateszem a többi mellé, ahogy a piros inget is, ami az egyik szekrényen lóg, és valahogy kimaradt a dühödt pakolás során. De ha benyúlok a kajás szekrénybe, az alapanyagokon felül meglátom azokat a TESCO-májkrém konzerveket, amiket együtt vettünk. A közös vásárlásokkor mindig szóváltás volt ebből, de inkább csak gyengéd vita, hiszen én azt mondtam, hogy vegye a drágábbat, úgyis én fizetem, ő viszont — szűkösen telt múltjából kiindulva — kardoskodott, hogy az ugyanolyan jó, mint a márkázottak. Hát engedtem, de azóta sem ettük meg őket, és most a fehér borításukkal ott világítanak a sötét polcokon.

Itt vannak aztán az irodaszerek, amiket szinte kivétel nélkül ő hozott nekem az írószerboltból, ahol dolgozik. Ha dolgoznom kell majd, mindig ő fog eszembe jutni, még egy vacak tűzőgépről is. Itt van az asztalomon két csomag elem, ezeket is ő hozta, és egy ívnyi fűszertartóra való címke, amit a frissen vásárolt fűszeres üvegekhez kértem tőle. Mivel ő tud főzni (nagyon is), én meg nem, nekem lett volna szükségem a feliratokra, hiszen ő ránézésre megmondja, mi micsoda. Ha valamilyen íztelen saláta-izét kotyvasztottam, csak kiszaladt a konyhába, és két percen belül egy mennyei saláta-csodával tért vissza. Mert ő tud főzni, én meg nem. 

Ott sorakoznak a polcon a DVD-k, amiket együtt néztünk meg, meg a könyvek, amiket tőle kaptam ajándékba. Na és persze (hogy ne legyen végtelen a felsorolás), itt van Desiré, a 'közös' cicánk. Ő úgy gondolja, hogy neki hoztam ajándékba, szerintem viszont az ő unszolására szereztem leginkább magamnak, hogy legyen valamilyen állat a lakásban. Desirének ez az otthona, és — most már csak — én vagyok a gazdája, ez nem vitatéma. Egy lélegző, hús-vér, kajla cica, testén a Rolcsi keze nyomával, nyávogásában Rolcsi hangjával, tekintetében Rolcsi tekintetével (habár a cica szeme sárga, míg Rolcsié kék). Ez a kis(?) állat a legszorosabb kapocs közöttünk, ő hordozza magában a legtöbb emléket. 

Furcsán hangozhat, hogy emlék, hiszen ezek között olyan dolog is van, ami csak a múlt héten történt. De az elvesztés érzése máris a távoli múltba repíti még a hétköznapi apróságokat is, a tudat, hogy vége, szinte a jelent is múlttá változtatja. Talán így is van rendjén, hiszen bármennyire is fáj, bármennyire is szenvedek, ezt már nem lehet visszacsinálni. Milyen kapcsolat volna az, ami nem létező alapra (a bizalomra) épül? Barátként, haverként, ex-ként minden további nélkül mehet tovább minden, de párként már nem. Talán évek múlva...de ilyen csak a mesében van, és különben is, ezt csak a még mindig érzett szeretet mondatja velem. Majd elmúlik.

Addig is szenvedek, egyedül az üres, de mégis emlékekkel teli lakásban. Ha a macskával játszom, eszembe jut majd, hogyan szaladgáltak, a Rolcsi hogyan pörgette nevetve a padlón, ha a fogkrémre nézek, eszembe jut majd, hányszor mondtam, hogy ne kupakkal felfele tegye vissza a pohárba, ha a sütőt tisztítom, eszembe jut majd, egy-egy főzés után milyen disznóól maradt a konyhában, ami persze utólag egyáltalán nem bosszantónak tűnik, hanem az életemből kiszakadt résznek. 

Összetört a szívem, és a romok közül kiszökött a szerelem. A helyét a ragaszkodás és a hiányérzet vette át, mint valami légnemű anyag, ami a réseken át illan el apránként. De előtte még kitölti teret, és amikor már nem fér több, akkor kezd csak szivárogni. Még messze nincs teli minden, úgyhogy ennél csak napról napra rosszabb lesz, ezt már előre tudom.

Rossz hír, hogy erről ti is értesülni fogtok (előre is elnézést, ha kissé beszűkül a blogom).

Tegnap elsősorban azért nem írtam, mert a hangulatom borzasztó volt. Nem is lett volna valami összefüggő a bejegyzés, ha megírom. Elmesélem, miért.

A munkahelyemen meg szoktuk tartani egymás névnapjait. Ilyenkor az ünnepelt vesz magának valami ajándékot, amit a kollégák kifizetnek (összesen 5000 Ft értékig), majd összeülünk a tárgyalóban, ahol az ünnepelt megvendégeli a többieket némi süteménnyel, üdítővel, alkohollal. Mindenféle dolgokról szoktunk beszélgetni, ki mit látott, hallott, de a politikát, közéleti témákat kínosan kerüljük, mivel a társaságban vannak olyanok, akik olyan erős érzelmi töltetet visznek bele a témába, ami miatt végül mindig összevesznénk, és csak a harag maradna. Nincs ugyan konkrétan kikötve, hogy tilos a politika, de mi íratlan szabályként követjük ezt.

Tegnap két Ilonát ünnepeltünk (elég nagy késéssel), és ezúttal 12-en jöttünk össze. Kollégák, volt kollégák vegyesen, 6-6 arányban jobboldaliak és baloldaliak. Nem is volt semmi probléma, amíg egy ügyfél érkezése miatt fel nem bomlott egy kissé az arány, és meg nem érkezett a főnök férje, aki sosem szokott velünk ünnepelni. Most is csak egy pillanatra jött be, de az egyik balos volt kolléga elkezdett vele külön társalgást folytatni. Én ugyan másokkal beszélgettem, de néha megütötte a fülemet egy-egy szó (köztük egy-egy "kommunisták"), innen tudtam, mi a téma. Az egyik beszélgetőpartnerem a könyvvizsgálónk volt, aki már nem dolgozik konkrétan velünk, de a főnök barátnéja, ezért ilyenkor mindig ott van. Ő az, aki a legenyhébb politika-közeli téma kapcsán olyan gyűlölettel kezd fröcsögni, hogy azt nehéz szavakkal leírni.

Én szeretem a politikát, élvezettel beszélgetek, vitatkozom róla, HA megfelelő a partner. Bár legjobban az SZDSZ-t utálom (furcsa, mi?), éppen SZDSZ-szimpatizáns haverjaimmal szoktam órákig tartó vitát folytatni, és nagyon szoktam élvezni. Mert felkészültek, olvasottak, műveltek (mármint ezek a haverok), és nem visznek érzelmeket az eszmecserénkbe. Ha viszont ez mégis megtörténik, az rögtön átragad rám is, a hangom reszketni kezd, a gyomrom fortyogó katlanná válik és érzem a dühöt belül.

Namármost, amíg én fél füllel a főnököm férjét hallgattam, fél szemmel a könyvvizsgáló nőt néztem, aki szemmel láthatólag szintén oldalra fülelt. Láttam, ahogy elsötétül az arca, a tekintete elfelhősödik, és az egész testtartása feszültté válik. Ekkor toalettre kellett mennem, de onnan is hallottam, ahogy kitör a vihar. A szóváltás nem volt durva, a téma sem, és amikor a főnök férje távozott, rögtön abba is maradt. Azonban valami eltörött, mert a könyvvizsgáló hamarosan kifakadt, és mocsokáradat tört elő belőle. Én azonnal tiszta ideg lettem, de nem szólaltam meg, mert tartottam magam az íratlan szabályhoz, és legfőképpen azért, mert nem akartam az ünnepeltekkel kibaszni. Amikor azt mondta, hogy "A kormányt csak egy maroknyi csőcselék akarja megdönteni, és különben is, azt hallottam, hogy fejenként 7000 Ft-ot kapnak a tüntetők. Nem tudom, 979, te ezt hogy tudod", csak annyit nyögtem ki, hogy "Azért mert nem szólalok meg, még nem értek veled egyet". Részemről ezzel le is zártam a dolgot, és igyekeztem másra terelni a szót, ami ment is, de közben láttam, hogy Ő tovább emészti magát. A harag csak mélyült az arcán, mígnem egyszerűen elbőgte magát (egy közel 60 éves nőről van egyébként szó). Erre persze a többség elkezdte, hogy "Jaj, hát nem kell úgy felhúzni magadat", meg "A politika miatt nem éri meg így kiborulni", satöbbi, amire Ő kifakadt:

"Ez a szemét törpe diktátor tönkretette a családokat. A hülye fiatalok meg hisznek neki, mert nem tudják, milyen volt az Orbán-kormány alatt élni. És így megsérteni az embert... Azt a szemét Fábryt is úgy utálom! Hol van itt diktatúra, amikor ez a gané lepornószínésznőzhette a Demcsák Zsuzsát..." (Most csak az enyhébbeket idéztem.)

Erre a vezető könyvelőnk, aki szintén nyugdíjas, és mellesleg egy jellemtelen alak, most nyeregben érezhette magát, hogy kioktasson engem, hogy "Sokan nem is tudják, mit jelent a 'kommunista' szó, az meg közben teljesen átlényegült egy pejoratív jelentésű valamivé, ami nagyon sértő".  

Na, ettől aztán már nekem is vörös volt a fejem. Kioktatni engem ilyen dologban, mintha nem tudná, hogy TÖKÉLETESEN tisztában vagyok ezzel, ahogy nagyon sok minden mással is. Bassza meg, 17 éves korom óta foglalkozom politikával, politológiával, közgazdaságtannal, pszichológiával és egyéb (főleg társadalom)tudományokkal. Aktuálpolitikai könyveket, hetilapokat és napilapokat is olvasok rendszeresen, és ezt ő is nagyon jól tudja. Pusztán csak látta, hogy úgysem szólok vissza, ő meg közben nyalhat egyet a saját magától kiborult könyvvizsgálónőnek. Na, a fentiekre is lett volna pár szavam, de azokat visszafojtottam, és most sem fogom kifejteni a véleményemet (mindenesetre nem tudom intelligens emberként kezelni, aki komolyan elhiszi, hogy ebben az országban jelenleg senkinek semmi oka tüntetni, mert minden olyan fasza, és aki ezt mégis megteszi, az nyilván le van fizetve).

A lényeg, hogy a visszafojtott viszontválaszok, a megaláztatás és a könyvvizsgálótól elkapott gyűlölet-fertőzés megtette a hatását: a hangulatom totál el lett baszva, a koncentrációm nulla lett és egészen késő estig ezeken agyaltam.

Na ezért nem írtam.