érzelmek bejegyzései

... mindig olyan kiüresedettnek érzem magam. Most is. Olyan ez nálam, mint valami önkéntelen reboot.

A mindennapi pörgés közben egyre fokozódó izgalommal várom a már hónapokkal korábban meghirdetett eseményt, közvetlenül előtte már szinte aludni sem bírok.

Amikor ott vagyok, barátok közt, önfeledten, a világ bajaitól, számítógépektől és a lakókörnyezetemtől távol, mindegy, mit csinálva, akkor repül az idő, szinte észre sem veszem. Ilyenkor végre tényleg ott vagyok, nem gondolva semmi 'majd utána' dologra, és olyan teendőket is szívesen elvégzek (főzés, mosogatás, bevásárlás, stb.), amit hétköznapokon utálnék csinálni. De most mindent a barátaimmal együtt teszek, a köz-ért, minden vicces és vidám, még akkor is ha valaki átmenetileg éppen megsértődött másvalakire, mert egy óra múlva megint minden szép és jó. Újra kortalan, vagy legalábbis kamasz vagyok, amikor csak annyi a gondom, hogy csípnek a szúnyogok vagy, hogy kezd sok lenni a pia. Ilyenkor még a másnaposság is elviselhetőbb, és önmagam ágyban fekve való szapulása helyett sokkal inkább megyek erdei túrára és kilátóba is, mert minden perc értékes és becsülendő. Ilyen egy évben csak kétszer van, kár lenne elpocsékolni. De az ott-levés előbb-utóbb véget ér, és...

...hazafelé már kezd nyomasztani a tudat, hogy vége, kijön rajtam a fáradtság, egyre rosszabb a kedvem. Az autóból kiszállva vagy a metrót elhagyva átmenetileg még foglalkoztat a gondolat, hogy mi vár majd rám otthon (betörés, úszó fürdőszoba, elpusztult macska, stb.), aztán miután megnyugodtam, hogy (szerencsére) ismét nem történt semmi, végigkattintgattam a játékaimat a Facebookon, kipakoltam a táskámból, megoldottam a kaja kérdését, elkezd alattomosan elhatalmasodni rajtam valami megfoghatatlan hiányérzet és rosszkedv. Ez olyan fajta, ami egy alvás után sem múlik el, mert az első munkanap reggelén is ólmosan telepszik rám, értelmetlenség érzésével töltve meg a felkelést, a munkába menést, a munkát magát, és minden egyebet, ami aztán vár rám. Esetünkben a fogorvost, amit szívesen lemondanék, de az nem volna szép dolog tőlem, ezért kelletlenül, de elmegyek. Ez az érzés minden gondolatomba beleivódik, minden tettemet megmérgezi, a koncentrációmat szanaszét szórja, a lelkemet érzékennyé teszi, a folyton a jövőt kémlelő énemet egy csapásra visszarántja a még-csak-most-történt-de-máris-emlék múltba, és ez napokig így is marad...

...vagy legalábbis addig, amíg fel nem fogom, hogy de hát máris itt egy újabb alkalom, velük, még ha nem is olyan önfeledt, még ha nem is olyan hosszú és összetett, ha csak egy mozi is, ha csak egy közös filmnézés, beugrózás, vacsoracsatázás vagy egyszerű társasjátékozás, iszogatással egybekötve. És az újabb együttlét hamar visszaránt a jelenbe, színekkel tölti meg a világot, értelmet ad a tetteimnek, várakozással tölti el a jövőt, a nosztalgiázás, a poénok és események felemlegetése pedig újabb örömteli perceket okoz, ezzel a kis csalással torzítva a tér-idő kontinuumot, keltve azt az érzetet, mintha X munkanap után megint egy kicsit ott lennénk.

Azt hiszem, mindez még a középiskolás korszakomból ered, amikor még a "mindenhol jó, csak otthon ne kelljen lenni" állapot volt a legmeghatározóbb tényező az életemben. Még iskolába is szívesebben jártam, mint haza, el lehetett képzelni, milyen lehetett akkor egy ottalvós osztálykirándulás. Talán ezért élveztem a katonaságot is, és azért visel meg minden baráti kirándulás után az első pár nap is. Más kérdés, hogy akik anno a barátaim voltak, azok nagyrészt az egymás mellé sodródás miatt lehettek azok, és a korosztály sajátossága miatt ezek a barátságok nem is lehetnek/lehettek olyan tartósak, mint a felnőtt fejjel kötöttek, nem csoda, hogy egy barátom se maradt abból az időszakból. A felnőtt barátokat az ember már maga választja, és nem a valami miatt éppen leszűkült világ aktuális kínálatából, hanem annál egy sokkal nagyobb spektrumból, és azért, mert ők olyanok, amilyenek, nem pedig azért, mert velük értem meg a legjobban magam az összes szóba jöhető közül.

Éppen ezért a felnőtt fejjel kötött barátságok sokkal mélyebbek és tartósabbak. Például mert már nem sodor el olyan könnyen egymástól az élet, mint korábban bármikor, nem megyünk vidékre tanulni, nem megyünk másik iskolába, felnőtt fejjel már nem változunk meg olyan radikálisan, nem megyünk szembe korábbi önmagunkkal, van munkahelyünk, egzisztenciánk, viszont melegként nincs gyerekünk, ami elvonhatna bennünket minden mástól és egymástól. Ezt ragozhatnám, de nem erről akartam írni, csak elsodródtam kissé...

A lényeg, hogy most ebben a szar hangulatban vagyok, és remélem, hogy péntekre már nyoma sem marad az egésznek.

Nos, tegnapelőtt szerencsére nem következett be az, amit jósoltam, mert felfértem a buszra, sőt, még le is tudtam ülni rajta, és olvastam. Időben odaértem, és míg anyám dolgozott az üzletben, diót daráltam a kalácshoz. Szépen megérkezett a család, főztünk, ettünk, ittunk, aztán az új ebédlőasztal mellett a karácsonyi terítékek fölött megajándékoztuk egymást. Eddig szép és jó.

Később aztán felhívott a Roland, és boldog karácsonyt kívánt, meg én is neki. Sírt, hallottam a hangján. Gyorsan le is tette, de már késő volt, mert ez megalapozta a további hangulatomat. A napokban beszéltünk, és keserűséggel mondta, hogy nincsen senkije, és már alig várja a januárt, hogy végre külföldre mehessen. A kettő persze kissé üti egymást, de hát a részletekbe nem mentünk bele. Kézenfekvő lenne minden hasonló hívása alkalmával a képébe vágni, hogy "ugye, mennyit vesztettél azzal a próbálkozással?", de nem vagyok szemét. A legkisebb örömet sem okozna ez a diadalmas beszólás. Az alatt a majdnem 2,5 év alatt, amíg együtt voltunk mindig azt mondogattam neki, hogy legyen különb, mint mások, az a minimum tehát, hogy jó példával járok elöl. (Ezt csak a hangulatom illusztrálása végett:)

Ezután viszont rögtön eszembe jutott a Ricsi, aki szintén otthon volt ekkor, már napok óta, betegen. A Ricsiről pedig eszembe jutott, hogy ott vagyok anyáméknál, a testvéreim körében, és mégis egyedül vagyok, mert nem tartozom közéjük. Nem a válás meg a havonkénti látogatás miatt, hanem mert nem én vagyok ott, hanem valaki, aki szerintük vagyok. Az azonban egy más ember, és ha túlzás is lenne azt mondani, hogy annak köze nincs hozzám, lényegében ez az igazság. Idegenek között éreztem magam. Egy buzi az ultrakonzervatív családjában, aki mosolyog, de a mosolya nem őszinte, aki segít az ünnepi vacsora elkészítésében, de csak annyira, amennyire másnak is segítene. Ez a mindent-borító mivolta miatt feloldhatatlan hazugság megmérgezi most már az édesanyám iránti érzéseimet is. Miközben szentestének a szeretetről és az örömről kellene szólnia, én fuldoklom köztük, és menekülni akarok. Lesem az órát, mikor lesz már alvásidő, reggel visszaalszom, amíg csak tudok, aztán kifogást keresek, miért megyek korábbi busszal, mint szoktam. Nem jó ez így. Apámékat egy évben kétszer látogatom meg, bár esetükben még mindig erős a hajdani megaláztatások okán érzett gyűlölet, és az egymás kölcsönös leszarása. Annak tehát van más oka is, változtatni sem kívánok. A színesen világító füzér fényében ott ülök lelkileg magányosan, és arra gondolok, hogy aki igazán kéne, az vagy 200 km-re van tőlem. Senki más nem is kéne...vagy csak részemről annyi, hogy végre borítsam a bilit, utánam a vízözön. Később azért beszélünk telefonon — én lopva, lehalkított hanggal, egy sötét és üres szobában, — boldog karácsonyt kívánunk egymásnak. Mindketten saját családi körünkben, ami esetemben olyan, amilyen.

Aztán felhívom a barátomat is. Éppen akkor akart ő is hívni. Hallom a hangjában, hogy fáradt, és hogy neki sincs jobb kedve, mint nekem, bár egészen más miatt. Nemrég halt meg az apja; ez még csak a második karácsony nélküle. Nem mondja ki, mert a maradék családja körében ül, és nem akarja elrontani a vélhetőleg épphogy összetákolt hangulatot, de én tudom, mert ismerem. Felszínes jókívánságok után hívom a következő számot.

A nagybácsim reszketeg hangon veszi föl. "Boldog karácsonyt kívánok" — mondom neki a szokásos zsiványos éllel, mire elmeséli, miért nem olyan boldog neki most ez a karácsony. Nemrég vásárlásból hazafelé tartva összecsuklott az utcán, és alig bírt hazakeveredni. Taxit kellett hívnia. De ez még hagyján, mert kedden, amikor egy barátnője becsöngetett, ajtót akart neki nyitni, de elesett a szőnyegben, és beverte a fejét a hűtőbe. Nem is bírt felállni onnan, bárhogy próbálkozott, és végül a mentők fektették be az ágyába. Azóta kerettel jár a lakásban is. Mindezt pedig azon a lefittyedt ajkas hangon mesélte el, amit már jól ismerek. Kétszer hallottam ilyet, egy-egy szerettemtől, és mindkettő után temetésre kellett mennem, amiből az egyiket ráadásul én 'szerveztem'. Ez lesz a következő szervezésem. Ma voltam nála — gyanítom, hogy utoljára,— és a látvány megdöbbentett. Egy nemrég még 136 kilós, majd' két méteres ember lefogyva, lógó bőrrel, remegő kezekkel, kócos hajjal, és amitől a jeges borzongás futott át a hátamon: besárgult bőrrel. Bár reszkető hangjával még a választási esélyeket latolgatta, még a lakása elidegenítését firtatta, nem hinném, hogy bármelyiket is megérné. Azért tudom olyan jól, ki mikor halt meg, mert eddig mindegyikük választási évben hagyott itt bennünket, engem.

Szóval jó kis körtelefon volt ez szenteste. A sírás kerülgetett, és amikor valami téma kapcsán, csak úgy mellesleg kifakadt belőlem, hogy "27 évemet úgy éltem le, hogy másoknak engedelmeskedtem", ebbe a mondatba olyan keserűség zsúfolódott bele, csak úgy spontán, hogy anyám egy kicsit meg is szeppent. Szólt ez annak a helyzetnek, hogy ott ülök, mint a hazugság manifesztációja, és annak, hogy úgy érzem, elvesztegettem életem legszebb éveit. A hajam megállíthatatlanul hullik, és ez mindig emlékeztet arra, hogy már betöltöttem a 3. X-et. Nem is tudok már magamra fiatalként gondolni. Az eszemmel persze tudom, hogy az vagyok, de nem érzem. Ez nagy teher a nap 24 órájában.

Ami pedig a hab a tortán, hogy amikor anyunál rákérdeztem, halaznak-e még, azt mondta, már egyáltalán nem. Annyira felment a gázár (trópusi halakról van szó), hogy olcsóbb volt beszüntetni az egészet. Hát a papagájokból meg lehet-e élni? Á, abból nem, az csak kiegészítő. Tengerimalac? Az is semmi. Nyulak? Majd húsvétkor. És akkor mi lesz jövőre?

Széttárt karok.

Szép az élet.

...anyáméktól. Mindig. Ha egy évben tizenkétszer látnak, akkor annyiszor, ha csak tízszer, akkor annyiszor. Sokáig nem tudtam, mi az oka, és nem is hittem, hogy egy bizonyos oka van, hiszen mindig valami más miatt éreztem ezt a lelki nyomást. 

Egy időben például azért, mert olyan sokáig nem mentem hozzájuk látogatóba. Most is csak augusztusban láttak legutóbb, de ez már megszokott. 30 éves vagyok, basszus, nem járhatok hetente a szüleimhez! Kinek van erre ideje? Volt olyan, hogy túl sokat ültem a számítógép előtt, vagy túl sokat játszottam a húgaimmal, ahelyett, hogy anyámmal beszélgettem volna, és ez biztosan fájt neki (főleg az előbbi). Egy darabig mindig ő finanszírozta az utazásaimat, amit gyerek fejjel szívesen vettem, aztán egyre terhesebb lett számomra, hiszen már jó ideje volt saját keresetem. Olyankor azért furdalt a lelkiismeret, mert megint elfogadtam azt az ezrest, és megint nem voltam képes azt mondani, hogy "többé ne!". Bár kínos és kellemetlen volt a szitu, amikor végre megtettem, végül nagy kő esett le a szívemről. Sebaj, jött az újabb ok, amiért én alig-alig vittem/viszek nekik valamit, ő meg mindig felpakol(t) gyümölccsel, kajával. Pedig nem kéne, mert már nem vagyok gyerek. Semmi nem indokolja, hogy a vasárnapi ebédet megdobja egy extra adaggal, amit aztán bedobozol nekem, hiszen — felnőttként — saját háztartást vezetek, ellátom magam. Amikor a férje egyszer — ebéd közben, a szokásos stílusát hozva — célozgatott erre, egy falat is alig ment le a torkomon, amit meg a robbanás elkerülése érdekében mégis elfogadtam és hazavittem, azt is legszívesebben kidobtam volna a kukába. De éppen ezért nem dobtam. Nyilván édesanyámnak rendszeresen kell ilyesmit hallgatnia, és ennek ellenére is adja, nem tehetem meg vele, hogy a 'küzdelme' eredményét csak úgy eldobom. Előfordul persze, hogy mire megenném azt a tepsinyi krémes sütit, megpenészedik, és ki kell dobnom. Ilyenkor valami fojtogató gombóc keletkezik a torkomban, olyan amilyet a macim kutyám általi elpusztításakor is éreztem. Majdnem olyan, mint a sírhatnék, de mégsem az, hanem inkább olyan, mint amit a tulajdonom, vagy valami szeretett dolog elvesztésekor érzek. Nevetséges! Mintha meg akarnám siratni a rántotthúst...

Szóval mindig ott az a furdalás, ha van oka, ha nincs, én pedig mindig értetlenül tárom szét a kezem. Miért? Miért érzem ezt az érzést ezzel az egy emberrel szemben, amikor a Föld többi embere kapcsán csak alig érzek hasonlót, azt is csak akkor, ha alapos oka van? 11 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, azóta csak átlag 1,5 havonta látom anyámékat. Nem nevelt serdülőként, kamaszként, nem alakulhatott ki rendes anya-fiú viszony köztünk, és ha egy kicsit komolyabb, személyesebb témákra evezünk, esetlen verbális botladozás lesz belőle, mindkettőnk részéről. Nem tudjuk kezelni azt a helyzetet, ami a többség számára rutin. Sosem tudtunk egymás irányába őszinte érzelmeket nyilvánítani sem, maximum lopva, véletlenül, szándékunk ellenére. Ezek a 'balesetek' persze sokat jelentenek, mindennél többet, holott nem is ismerjük egymást igazán.

És azt hiszem, valahol itt van a kutya elásva. Tudat alatt nyilván fontos számomra az anyám, és szeretném, ha szeretne, de tudom, hogy akit most szeret, az nem én vagyok. Az ő elképzelése szerint én egy munkától és sulitól túlterhelt, örökké loholó és mindig fáradt, számtalan csapást túlélt agglegény vagyok, akinek nincs ideje ismerkedni. Ezért csak arra vár, hogy elvégezzem az egyetemet (ami a családalapítás elméleti akadálya), hogy aztán becsajozzak, és unokákat csináljak neki. De ez nem én vagyok, azt hiszem, ezt ti is tökéletesen tudjátok. Egy párszor már összecsaptuk a témát, és az utolsó előtti alkalommal hangot is adtam annak a vágyamnak, hogy fejezzük be ezt az örök "mi van a lányokkal" párbeszédet. Nem tudom azt hazudni, hogy minden héten megb*szok egy vadidegen csajt, akit valami mulatóhelyen szedek össze, mert tudja, hogy nem vagyok olyan, holott megtehetném (mint ahogy megtehetném srácokkal is, ha 'olyan' lennék, és nem volna párom). Inkább hallgatunk.

Anyám nem hülye nő, sőt, nagyon is okos, de hisz nekem, én pedig hazudok. Hazudok, pedig ennél jobban kevés dologt gyűlölök a világon, és magammal szemben is csak annyi engedményt teszek, hogy ebben a bizonyos témában linkelhetek, hiszen az életem összeomlását nem kockáztathatom. De közeleg az idő, amikor kicsúszik a kezemből az irányítás, és kiderül a dolog. Talán még rosszabb lesz, mintha most mondanám el, magamtól. Anyám okos, talán sejt is dolgokat, de konzervatív, és előzetes puhatolózásom nyomán kiderítettem, hogy ha megtudná rólam az igazat, nagyon kiborulna. A további reakcióit azonban nem sejthetem. Persze most mindenki azt mondaná, hogy "ha igazán szeret, elfogadja" (és hasonló közhelyek), de nem várhatom el, hogy a saját életem könnyítése érdekében az anyám életét tegyem tönkre. Ő konzervatív, a férje ultrakonzervatív, annak szülei bigott keresztények, a húgaim pedig (saját jogon) radikális jobbos gondolkodásúak. Ha a család egy test, akkor anyám a feje. De hiába megértő a fej, ha a karok önkéntelenül ellöknek maguktól, ha a lábak undorodva rúgnak beléd. Ezért nem leszek képes — talán — soha eléjük állni, és elmondani, mi van. Nemcsak magamért, azért is, hogy anyámnak ne kelljen a férjétől és annak szüleitől a megalázó, undorkodó megjegyzéseket helyettem elviselnie.

Inkább hazudok, bujkálok és menekülök, aztán meg furdal a lelkiismeret. Most például azért nem voltam náluk olyan sokáig (augusztus óta), mert sok volt a munkám. Ha sokszor ismételgetem, talán magam is elhiszem, ráadásul igaz is. Belül azért tudom, hogy nagyon is örültem annak, hogy be kellett mennem dolgozni azon a szombaton, amikor eredetileg menni terveztem hozzájuk, nagyon is kapóra jött ez a szar kifogás. És most, hogy náluk voltam, alig vártam, hogy eljöhessek, hogy lefussam a kötelező köröket, aztán a veszélyes környékről visszamenekülhessek a saját kis buzi világomba, ahonnan már kiirtottam minden hetero dolgot, elfelejtkeztem a barátaimról, bezárkóztam a kollégáim előtt(és most talán a családi kapcsolatok végleges leépítése jön). Kimondottan szidtam a sorsot, amiért pont most kellett órát állítani, ráadásul pont a 'rossz' irányba. Alig vártam, hogy végre felállhassak, és hazahúzhassak, és amikor megnéztem a neten, nem változott-e a menetrend, egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, az egy órával korábbi busszal jövök haza. Láttam anyám arcán átsuhanni a keserűséget, halottam a hangjában az a lemondó megrendültséget, pedig csak egyetlen óráról volt szó, és az is csak most, kivételesen. Ezekről a rejtett, de nagyon fontos jelekről beszéltem egy kicsit feljebb. A húgomat szintén megbánthattam, hiszen épphogy csak bemutatkoztam a pasijának, és már indultam is, ráadásul nem igazán tudtam elfogadhatóan megindokolni, hogy miért. "Még főznöm kell", "aggódom a macskámért", "még sok dolgom van". Tökre úgy jött ki a dolog, minta menekülnék...

...és — valljuk be — menekültem is. Azt hiszem, ezúttal alapos okom van a lelkifurdalásra: szar alak vagyok. Gyáva féreg, aki a magabiztosságát rögtön levetkőzi, amint a veszélyes vizekre evez. Gyáva vagyok meglépni azt a lépést, ami után — lesz, ami lesz — őszintén élhetném az életem, és gyávaságomat azzal a szar szöveggel leplezem, hogy csak anyám lelkét óvom ezzel. Még én sem hiszem el, bár igaz. Nem akarok ártani, és gyávaságom következtében így is ártok, csak máshogy: a nagy keserűség elkerülése érdekében sok kis keserűséget okozok anyámnak, a testvéreimnek, és jellemtelen alakként mutatkozom be a család új tagjának is. Gratulálok, 979!

Persze tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbbet magamnak ártok ezzel, hiszen így tönkre teszem a mindennapjaimat, és elvágom magam a felhőtlen lét lehetőségétől. Mielőtt mennék, halogatom az utazást, és mindenféle kifogásokat találok, amikor eljövök, furdal a lelkiismeret, amikor ott vagyok, akkor meg hajtom az időt, és azért imádkozom, hogy ne most jöjjön át az anyós vagy valami ismerős/rokon, és ne kelljen pirulva-hebegve hazudoznom, hogy miért nem nősülök már meg, van-e már barátnőm.

Szar ez így, de nem tudok mit tenni.