évértékelő bejegyzései

Az év utolsó napján illene valami visszatekintést rittyentenem ide, de ha nem is illem kérdése, mindenképpen praktikus, ráadásul mielőtt átinnám magam 2012-be, legalább kényszerítem magam, hogy egy kicsit az óévre koncentrálva összeszedjem magamban, mi mindent hagyok a hátam mögött.

JANUÁR
Az új év úgy indult, ahogy az eddigi jó pár, másnapossággal. Ha meg nem is fogadtam, hogy nem iszom többé, azért akkor elég erőteljesen megviselt a tisztulási folyamat, így kilátásba helyeztem, hogy át kellene állnom a könnyebb alkoholféleségekre. Jelentem, nem sikerült, mivel idén többször is voltak olyan durva másnapjaim, amik külön-külön kis fogadalmakat vontak maguk után, és ezek egyikét sem a borocska meg a pezsgőcske idézte elő. Jelentem, azokat sem tartottam be... Aztán odabent fogadott a hír, hogy a vezető könyvelőnk lábát szegte Szilveszter előtt, így a munkáját 3 hónapon keresztül nélkülöznünk (és pótolnunk) kellett. Azért egész jól megoldottuk, sőt ezek után még azon is elgondolkodtunk, hogy szükségünk van-e egyáltalán rá, de végül nem küldtük el. Újult erővel kezdtünk edzeni is, amit egészen szeptemberig eltökélten folytattunk, akkor azonban a sulis dolgaim miatt teljesen leálltunk, és azóta sem voltunk többször. Na majd most. Végül volt itt a blogon egy jó kis politikai adok-kapok, akkor ugyanis még volt lelkierőm a széllel szemben pisáláshoz, meg elértem a 600 bejegyzéshez. Mellesleg megemlítem, hogy ez éppen a 666., ami lehetett volna egy horror különkiadás, de ez (is) elmaradt.

FEBRUÁR
A hónap elején nyomtam egy live bloggingot, majd újabb politizálás jött arról, hogy hová is lettek a jobbos bloggerek. Abban a bejegyzésben fogalmaztam meg azt is, hogy mostanában miért nem politizálok, bár a fő ok elsősorban azért az időhiány (a meg nem írt bejegyzések száma meghaladja a megírtakét...). Volt aztán egy fergeteges farsangi buli, ahol Kétarcnak öltöztem, Ricsi meg Jokernek, de nemcsak a beöltözés, hanem a készülődés is izgalmasnak számított. És persze az sem elhanyagolható esemény, hogy az előző, passzív egyetemi félévem után ismét nekifogtam a tanulásnak, hogy majd akkor én leállamvizsgázok. Mint tudjuk, ez akkor mégsem sikerült.

MÁRCIUS
A Nőnap kapcsán sikerült egy félresikerült bejegyzést alkotnom, ahol jól meg is kaptam a magamét (nőgyűlölő, hímsoviniszta, stb.), aztán meg a vezető könyvelőnk hiányát ebben a hónapban éreztem meg a legjobban. Kurva fáradt voltam (bár én mindig annak érzem magam). Fogorvost is kellett váltanom, és az első kezelések is megvoltak: állapotfelmérés, fogkőleszedés, tömések, de persze messze nem jutottunk a végére. Miután később már pénzem sem volt, mostanra nagyon sürgős beavatkozások kellenének itt-ott, ami szintén a jövő év programja (Istenem, de sokba kerül majd ez...). Többször lebetegedtem, és a végzést is ekkor halasztottam az őszi félévre. Közben a véletlen folytán együttműködési szerződést kötöttünk egy ügyvédnővel, aki azóta átirányított hozzánk pár ügyfelet (akit senki nem vállalt...), tehát beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Most éppen egy egyszeri, de komoly és zsíros üzlet van kilátásban, ami idén is jól fog jönni.

ÁPRILIS
A hónap elején volt 10 éve, hogy ugyanazon a munkahelyen dolgoztam (és remélhetőleg még 30-35 évig meg sem állok). Sok más izgalomra nem emlékszem. Fogorvos, munka, még munka, ebből állt a hónap.

MÁJUS
Májusban egy zseniális hétvégét töltöttünk Ómassán (Lillafüreden), amit az év során még két másik követett Nagyvisnyón. Kellenek is az ilyenek, mert a ráncaimnak nagyon jót tesznek. Írtam aztán egy bejegyzést az adó 1%-ával kapcsolatban, valamint elkezdtem egy (ismét) soha nem folytatott sorozatot arról, miként gyalázkodnak továbbra is azok, akiknek ez az életük, a szakmájuk.

JÚNIUS
A nyár elején megint írtam egy sorozatindítónak szánt bejegyzést, ezúttal Trianonnal kapcsolatban, majd 5 év után újra betettem a lában egy piacra, és nyomban áradozni is kezdtem róla. Azóta voltam még párszor, de persze nem lett a heti programom része. Aztán megvolt minden idők leghosszabb blogtalija, Defalla szervezésében, ami egészen új keretek közé helyezte ezt a műfajt.

JÚLIUS
A július hónap a blog tekintetében nem volt túl izgalmas. Főleg a napi munkamenettel foglalkoztam, még rendes címeket sem adtam a bejegyzéseknek. Azért persze egyébként ez a hónap sem volt unalmas, például elkezdtem adótartozásokat felhalmozni, és megbarátkoztam a semmire sincs pénzem állandó érzésével.

AUGUSZTUS
Folytatódott a nyaralás, strandolás, hőségben dolgozás (már amikor az volt, mert idén azért elég szar nyarunk volt), a családtagjaim elkezdtek ismerősnek jelölgetni a Facebookon, ami egy kis riadalmat okozott nálam, és a blogom betöltötte a 4. születésnapját.

SZEPTEMBER
A hónap elején aztán én töltöttem be a 32-t, és meghalt az utolsó nagyszülőm, anyám anyja, mely esemény következtében — másfél évtized után — ismét találkoztam a régen látott rokonokkal. Sikerült végre lezárni a verses találgatósdi játékot (a győztesek nyereménye még készül, de hamarosan), bár a győztesek nevét még vissza kell valahogy nyomoznom, tekintve, hogy ezen időszak kommentjei a Freeblog 'jóvoltából' elvesztek. Újraindult a suli is, és ekkor már tényleg eltökéltem, hogy ebben a félévben be fogom fejezni.

OKTÓBER
Októberben a volt főnököm bepróbálkozott a köztünk levő elszámolással kapcsolatban, ami miatt jó pár álmatlan éjszakám volt, és a fogyásom üteme is felgyorsult. Ezt csak a Melegházi vacsoracsata 3. évada keretében tudtam fékezni, amikor is nagyon finom és kiadós vacsorákban vehettem részt. Ez is nagyon jó volt, kár, hogy csak a 3. lettem (bár utolsónak kellett volna, amilyen lelkesen főztem...).

NOVEMBER
A hónapot a szakdolgozat egyre pánikjellegűbb megírása töltötte ki, meg persze a munka, amit kénytelen voltam így is hanyagolni. Az éves szabadságom egy nem jelentéktelen hányadát fordítottam arra, hogy a dolgozatomra rápihenjek, esetenként talán még haladjak is vele, ez az idő azonban rendkívüli módon hiányzott a céges dolgaimból. Még most is a lemaradást törlesztem. Végül persze készen lettem, és kis pihenés után (meg egy gyorsan felfalt könyv után) már jöhetett is az államvizsga miatti izgulás.

DECEMBER
Az év utolsó hónapja nemcsak az év, de a cég esetében 2 évnyi, a suli esetében 6,5 évnyi időszak méltó lezárása volt. Elsején végre minden tekintetben és visszacsinálhatatlanul a tulajdonunkba került az iroda, megnyitva annak lehetőségét, hogy végre méltó módon éljek és ne csak tengődjek a fizetésemből, és a nagyon is sikeres államvizsga után végre felsőfokú végzettséggel rendelkezem én is (a családban egyedüliként).

Röviden összefoglalva ezek voltak 2011. jelentősebb momentumai. Fogadalmakra, tervekre és hasonlókra most nem térek ki, és mivel idény (nyilván) többet már nem írok, ezúton kívánok minden kedves olvasómnak boldog és sikeres 2012-t!

Az év utolsó napján, sok pihenés után végre ideje nekilátnom átfutni, mi is történt velem ebben a 365 napban. Legyen ez az utolsó idei bejegyzés, ha már azt a sok ígért és tervezett másik bejegyzést végül mégsem pötyögtem be.

Azt hiszem, életem egyik legjelentősebb momentuma (és ez 2010. legnagyobb hozadéka), hogy az 'ölembe pottyant' egy könyvelőiroda, aminek én lettem az egyik ügyvezetője. Ekkor még csak azt tudtam felfogni, mekkora ugrás ez az életemben, mekkora útrövidítés volt a távlati terveimben szereplő jövőhöz viszonyítva, és mekkora helyzeti előnyöm lett más, velem egy korú könyvelőpalántákhoz képest, de hogy ez mi mindennel jár a mindennapokban (mondhatni 'ténylegesen'), azt ekkor még esélyem sem volt átérezni. Tudtam, hogy ez életem nagy lehetősége, amit nem lehet, nem szabad elcseszni, de azt nem sejtettem, mennyi idegeskedés, kudarcélmény, szűkölködés, bosszúság jár vele. Korábban ezt nem láttam. Eltelt egy év, és bár év közben minden jel arra mutatott, hogy a korábbi időszakból a céggel együtt örökölt problémák elsüllyesztik a szépnek ígérkező jövőt, erre mégsem került sor. Mint írtam, még a január kissé nehéz lesz, de aztán sínre kerülünk — csak el ne kiabáljam. Mivel év közben temérdek bejegyzést írtam a témával kapcsolatban, kár ezt most tovább ragozni.

JANUÁR
Meghalt a nagybácsim, akit aztán nekem kellett eltemettetnem. Ő volt az utolsó nagypapa-generációs rokonom, és most már senki nem maradt, akivel tartanám a kapcsolatot az öregek közül. A lakását eredetileg én örököltem volna, azonban Pató Pál és a halálának hirtelensége együttesen elérte, hogy szinte semmit ne lássak abból, amit nekem szántak. A téma máig nem ért véget, mert miután az állam örökölt helyettem, kifizetni tartozik nekem a temetési költségeket, amit lassan egy éve hitelezek. A lakás azóta is lezárva áll, a hűtőben az utolsó vacsora maradékával, és ki tudja, még mi minden szörnyűséggel. Isten malmai lassan őrölnek, ugyebár...

FEBRUÁR
A február a haláleset miatti ügyintézésekkel telt el. Temetési segélyért folyamodtam az újpesti önkormányzathoz, de aztán úgy döntöttem, nem veszem igénybe mégsem, mert másoknak nagyobb szüksége van arra a pénzre. Kórházba, temetkezési vállalkozókhoz rohangáltam, értesítettem, akit tudtam, az óbudai önkormányzathoz rohangáltam hetente, válaszolgattam a lakók és volt barátok telefonjaira, pedig ebben az időszakban bőven tudtam volna mást is csinálni. Sok hasznos és fontos dolgot. Ekkor még azt hittem, be tudom fejezni az egyetemet, de aztán nyilvánvalóvá vált, hogy a munka és a munkán kívüli teendők és kiadások miatt nem lesz erre lehetőségem. Megiszom még ennek a levét...

MÁRCIUS
A tavasz a temetéssel indult számomra. Minden legyen kifizetve, minden legyen rendben, ne törjön rám a gyász, amikor nem kéne, a bírhatnékkal teli rokonok és ismerősök elhajtása, és hasonlók tépázták az idegeimet. Szerencsére minden rendben zajlott, és a nagybácsim a feleségével, az anyósával és két sógornőjével közös földben pihen azóta is. Szégyen, hogy a mai napig nem mentem meglátogatni azt a szóróparcellát...

ÁPRILIS
Áprilisban két kört is futottam a helyi szavazókörben. Nem mint szavazó, hanem mint szavazatszámláló bizottsági tag. Érdekes élmények voltak, és mindkét alkalommal annyira kifáradtam, hogy az általam támogatott és képviselt pártformáció elképesztő mértékű győzelmének már örülni sem tudtam annyira. Hogy ezzel a győzelemmel mi minden járt együtt, az ennek a bejegyzésnek nem témája, vitatkoztunk rajta eddig is eleget. A lelkem egy kicsit akkor jobban lett, és a holnap életbe lépő adóváltozások a pénztárcámat is tehermentesítik, nem is kicsit. Végre nem csak emelés van...

MÁJUS
Májusban több bejegyzésben is a gyerekkorommal, az akkori élményekkel és az akkor futó számokkal, klipekkel foglalkoztam a blogban, és elkezdtem részletezni, mi mindent sikerült megmentenem az örökségemből. Az utolsó üveg pezsgőt ma fogjuk elfogyasztani, a szilveszteri bulin, de a temérdek konzerv és a többi pia nagy része még az újévet is megéri. Sőt, talán többet is...

JÚNIUS
Írtam egy nagy bevásárlólistát arról, amire szükségem lenne vagy amire vágyom, de sajnos az anyagi lehetőségeim nem engedték meg, hogy ezek közül többet is valóban magamévá tegyek. Lassan aktuális lesz egy új lista, főleg mivel ruházat terén például újabb igényeim támadtak, a meglévő darabjaim elhasználódásának következtében. Kinőni szerencsére semmit nem nőttem ki, de a viselés nem növeli a ruhák élettartamát. Más kérdés, hogy karácsony előtt egy mentőakció keretében magamévá tettem több olyan tételt is, ami jól jött ugyan, de a prioritási listámon számos más dolog után szerepelt csak. De legalább ennyivel is beljebb vagyok...

JÚLIUS
Anyagilag megint nem tudtam stabilizálódni, mert a folyamatosan húzott-halogatott vízóracserét ekkor már végképp nem tudtam megúszni. A csere utáni napokban csőtörésem volt, ennek az egésznek pedig a mai napig iszom a levét, mivel karácsony előtt egy fél évnyi vízdíjról kaptam számlát, egyben. Szerdáig kellett volna kifizetni. A többi probléma magam mögött tudásával viszont egy kicsit több időm és lelkierőm volt a blogra. Korábban talán még sosem fordult elő, hogy egy nap több bejegyzést is publikáljak, ekkor mégis volt időm erre is, és ekkor indult a verses játék is, igaz, eleinte kissé sután. Azt hiszem, ez volt a blogolásom csúcspontja, azóta ugyanis jelentős hanyatlás tanúi lehetünk. Nincs időm, és sokszor magam is unalmasnak érzem a témáimat, a komolyabb, összeszedettebb írásokhoz pedig vagy agyam nincs éppen, vagy időm. Bízom benne, hogy ez a hanyatlás végül olyan lesz, mint a gazdasági válság: W-alakú. A most induló újév első felének kilátásaiból kiindulva újabb hanyatlás következik (kieső alkalmazott, diplomamunka, stb.), de aztán talán megint fellendülés jön...

AUGUSZTUS
Augusztusban lehetőségem volt végre egy hosszabb nyaralásra is. Időben és főleg pénzben kissé szűkösen, de tudtam egy kicsit pihenni, még akkor is, ha ellenséges területen tartózkodtam, és ha kezdem azt érezni, öreg vagyok én már az állandó iváshoz, éjszakázáshoz és a sátorban alváshoz. Szkinhedek között buziként...

SZEPTEMBER
31 éves lettem, amire már nem lehet ráfogni, hogy huszonéves, hogy fiatal, hogy gyerek, és ez tovább növelte bennem a meg nem élt élet és az időbeli hajszoltság érzését. Átértékeltem az eddigiekben elérteket, és megpróbáltam előre tekinteni, életem hátra levő időszakára. Még mindig nem tudom, hol fogok kikötni, és még mindig nem állapodtam meg, de az elképzeléseim már egy kicsit kristályosodtak, lévén a cég mint az anyagiakat megteremtő ugródeszka már a rendelkezésemre áll. Aztán meg hozzám költözött a húgom, ami jelentősen felborította az életemet, annak is legfőképp a meleg vonulatát. De erről is írtam már bőven...

OKTÓBER
Októberben kiértékeltem a még szeptemberben meghirdetett közvélemény-kutatás eredményeit...és azóta sem csináltam meg semmit, abból, amit ott ígértem. Szégyen, de legalább mindig szem előtt tartom, és igyekszem túl lenni rajtuk. Sokkal izgalmasabb volt ennél az újabb szavazatszámlálás, az újabb választás alkalmával. A FIDESZ-KDNP még a tavaszinál is nagyobb győzelmet aratott, és akkor még azt reméltem, 2014-ig lesz egy kis nyugtom a politikától. Amit azonban a média és amit a mindene károgók, a világvégéit vizionálók és az ellenoldali szimpatizánsok azóta is művelnek, engem sem hagy megnyugodni. A szekértáborharc megállás nélkül folytatódik, sőt, durvábban mint valaha. Az egyik oldalon hatalmi arrogancia és 'mindent megtehetünk' hozzáállás, a másik oldalon a sarokba szorított állat szűkölése és acsarkodása. Hát akkor politizálunk tovább...

NOVEMBER
Ősszel a mindenkit leginkább foglalkoztató magán-nyugdíjpénztári témát boncolgattam magam is. Meg sem kerülhettem, hiszen a munkámból kifolyólag tájékozottnak kell lennem, olyannyira, hogy még a fodrászom is engem faggat, mitévő legyen most. Másrészt elkészültem a cég új honlapjával. Kicsi, savanyú, de a miénk, az enyém. Egy lényeges funkció még mindig csak mankóval működik benne, sőt, azóta rájöttem, hogy az egész struktúra úgy szar, ahogy van, de előbbit idővel megoldom, utóbbit pedig frappánsan áthidaltam. Majd ha már nagyon sok bevételünk lesz, rábízom egy szakemberre a dolgot, de addig szeretnék még én lenni az úr a honlapunkon. Ja, életem legjelentősebb koncertélményét is megéltem (Lady Gaga), valamint résztvevője voltam egy zseniális, házi programsorozatnak, a Melegházi Vacsoracsata 2"-nek, amiből egy szuper film is készült.

DECEMBER
Erről mit lehet írni? Hiszen alig pár napja történt dolgokat alig pár napja boncolgattam... Talán annyit, hogy az év minél tisztesebb zárásával voltam elfoglalva. Minél több tartozásomat, minél több követelésemet kinullázni, minél több munkát még az idén elintézni. Ilyenkor érzem leginkább, hogy kevés vagyok a saját életemhez, és legalább kettő kéne belőlem, hogy mindig minden faszántos legyen. Majd ritkítunk, amikor eljön az ideje...

Most pedig linkké teszem, amit linkké akartam tenni, vacsorázom, fürdök, előkészülök az esti bulira, és aztán azokkal együtt búcsúztatom el ezt az olyan-amilyen évet, akik igazán fontosak nekem, és akik közé tartozom.

Az olvasóimnak pedig köszönöm, hogy ezt az évet is a blogommal (is) töltötték, hogy hozzászóltak az írásaimhoz, hogy vitatkoztak velem, hogy tartották bennem a lelket a rossz pillanataimban, hogy alkalomadtán személyesen is a társaságomban tudhattam őket és/vagy hogy a barátaim lettek. Boldog 2011-et kívánok mindenkinek!

Jövőre találkozunk!

...elvégre alig múltam 30 éves, de azért elég régen születtem ahhoz, hogy napjaink szórakoztatóelektronikai és egyéb technikai vívmányaira úgy csodálkozzak rá, mint valami nyugdíjas.

Mert ugye amikor én kicsi voltam, akkor még a szalagos magnó meg a bakelit lemez volt az elterjedt, és mindenki által elérhető csúcstechnika. Emlékszem, a nagybátyámnak volt ilyen magnója (például), és kis kartontokocskákban tárolta a szalagokat. Amikor meghallgatott valami korabeli, divatos számot (ABBA, Goombay Dance Band, stb.), akkor utána mindig vissza kellett csévélni a szalagot, azaz áttekerni egy üres tárcsára. Így minden szalag egyik műanyag vacakról a másikra vándorolt, azaz nem volt nekik saját lakhelyük, hanem nomád életet éltek. A bakelites megoldás meg ugye még ennél is trébb volt, hiszen a lemezjátszó tűje eltörhetett, bepiszkolódott, és a lemezekre nem lehetett rögzíteni, szóval megvetted, azt az volt rajta, amit a gyárban ráraktak.

Ja, és persze hozzátenném, hogy a fekete-fehér tévén még a Szandokánt néztük meg az Onedin családot, leszámítva persze a hétfői napokat, amikor egyáltalán nem volt adás. Ilyenkor baromira untam magam, apám viszont annál lelkesebb volt, mert a kis rádiósmagnón ilyenkor rögzítette kazettára az esti kívánságműsor számait, amiket aztán egy másik magnó segítségével tematikusan összemásolt, végül a kész kazettákat újságokból kivágott fotókkal és szövegekkel varázsolta kvázi-gyárivá.

Amikor '86-ban megvettük az első videomagnónkat, a hétfő esték unalma is elszállt, hiszen az egymás közt cserélgetett, kölcsönadott filmekkel dobhattuk fel azokat. Olyan, hogy szinkron, az nem létezett. Narrátoros filmek voltak, amikben egy-egy férfihang mondta fel minden szereplő szövegét (miközben az eredeti hangot is hallani lehetett), és sokszor bizony behallatszódott az utcán elszáguldó mentőautó szirénája vagy a házikedvenc nyávogása is. Az általunk birtokolt Nagy zűr Kis Kínában ehhez képest már csúcsminőségű volt, hiszen azon 4 (azaz négy) narrátor-hang is volt, két férfi és két nő, akik 'szinkronizálás' közben jobban röhögtek a film poénjain, mint a néző. Jaj, de jók is voltak azok a régi horrorok, a McGyver és Knight Rider epizódok, meg az illegális Rambo-kópiák, és a magnó által előszeretettel begyűrt, véletlenül megtalált pornófilmek, főleg, hogy ezeket már színes tévén nézhettük.

A tehetősebb családoknak már volt videojátékuk is, ami a lehető leggagyibb őse volt a mai játékoknak: két pálcika meg egy kocka, azt' teniszezzé. De nekünk az varázslatos volt, órákat tudtunk eltölteni a képernyő előtt. Jött aztán a Commodore +4 meg a +16, amin már saját programot is írhattunk, meg kazettáról is tölthettünk beléjük ilyen gagyiságokat, aztán amikor bejött a Commodore 64, már igazi játékokkal is szórakozhattunk. Mindezt persze szintén kazettáról, fejkoszosodással, sercegő-cserregő hanggal, és szentségeléssel, ha a szalag nyúltsága vagy sérülése miatt a fél órás töltés után nem indult a game. Amikor a lemezes adathordozók megjelentek, akkor már ez a probléma sem létezett. Nekem csak akkor volt C 64-em, amikor a 'gazdag' gyerekek már Amigával, sőt 286-os PC-kel szórakoztak, és a C 64-es játékokhoz képest csúcs grafikájú játékokkal játszottak, cserébe volt viszont egy Enterprise 128 gépem, cserélhetetlenül beépített joystick-kel, ami annak rendje és módja szerint a lehető leghamarabb tönkre is ment. A ZX Spectrum testvérgépéhez méltóan ezen is sokkal szebb volt minden, viszont alig-alig lehetett hozzá játékot szerezni.

Ebben az időben határoztam el, hogy én bizony programozó leszek, és a saját gépemen — megfelelő szakkönyvek megvásárlása után — hozzá is láttam az első programok megírásához. Egy kis szépséghibája volt a dolognak, hogy ha a kész (vagy félkész) művet hibás kazettára vagy nem megfelelő fej-állással mentettem le, akkor a több órás munka a gép kikapcsolásakor azonnal az enyészeté is lett, ami hát — valljuk be — nem kicsit vethette vissza az ember lelkesedését. Engem annyira nem vágott földhöz a dolog, hiszen mindezek ellenére számítástechnikai iskolába jelentkeztem.

Állítom, az osztály egyetlen olyan tanulója voltam, akinek egyetlen percig sem volt közben otthoni PC-je, sőt, még a számítástechnika érettségit is úgy tettem le, hogy pusztán füzetből és jegyzetekből készültem, gyakorolni pedig semmi lehetőségem nem volt. A suliban viszont volt egy csomó 386-os gép, ami már akkor is elavuló félben volt, reggel és órák után benn maradhattam játszani, és az akkor megtanult (de addigra szintén elavult) programozási nyelven még egy igazán összetett kalandjáték megírásába is belefogtam. Sajnos azonban nem mentettem le a több napos munkát, és mire ezt megtehettem volna, addigra az érettségi okán minden gépről letöröltek minden felesleges dolgot, köztük az én nagy művemet is. Azóta bele sem fogtam hasonló projektbe...

Ezekben az években találkoztam az Internettel is, és bevallom, erre már rácsodálkoztam. Az első találkozásokkor még azt sem tudtam, mit kell csinálni, és teljesen elveszettnek éreztem magam a monitor előtt, de aztán apránként kitapasztalgattam az alap dolgokat (még most sem vagyok sokkal beljebb). Ha most visszanéznénk egy hajdani oldalt, röhögőgörcsöt kapnánk. Csak szöveg, max. egy-két kép, semmi egyéb. Mellesleg a hajdani Windows-verziók kezelésekor hasonló elveszettséget éreztem, hiszen a DOS-parancsokat már elég jól megtanultam (tanulmányaim miatt is), de ez teljesen új volt nekem. De belejöttem ebbe is.

Miközben az első munkahelyemen még DOS-os gépen dolgoztam, aztán a másodikon is, otthonra csak 2001-ben vettem egy gépet, ami 35000 Ft volt, a sárgulós műanyagú monitorral és minden egyébbel együtt. Végre lett egy saját gépem, és elkezdhettem a saját káromon megtanulni a szoftver és hardver hibák kezelését meg a telepítősdit. Bár megtanultam a gépek működését és sok egyéb hasznos dolgot, ez a tudás ekkor már semmit nem ért, ergo az elveszettség érzése csak egyre jobban erősödött bennem. Kb. fél évvel később vettem egy belső modemet, így netem is lett, már amennyire az 56 kbit/sec letöltési sebességet netnek lehet nevezni. Ezzel percekbe tellett, mire a gép megjelenített egy szimpla oldalt, és fél órákat kellett várni egy-egy 6 másodperces melegpornó jelenet letöltésére. Életemben nem tartott olyan sokáig egy faszverés, mint abban az időben...

Aztán a fizetésem már megengedte, hogy egy komolyabb gépet vegyek magamnak (ezt használom máig is), és a világ egyre jobban kinyílt számomra. Win 98 helyett XP, a szöszösszeszedős egér helyett optikai (na itt már erősen elvesztettem a technika fonalát), sík képernyős monitor (nagy, lóbaszó, akkor még 105000 Ft-ért), DVD író és hangfal a PC-speaker csipogása helyett. Utóbbit két órán keresztül próbáltam megszólaltatni, és amikor már a sírás kerülgetett a sikertelenség miatt, rájöttem, hogy az a plusz zsinór azért van, mert azt kell bedugni a konnektorba — csak, hogy jelezzem a hozzáértésem szintjét. A CD ekkor már megszokott dolog volt, így a DVD-k világa nem okozott olyan sokkot számomra. Megtanultam lejátszani és másolni őket, és az otthoni videó is átment digitális órába, amikor az egyik születésnapomra a barátaim összedobtak nekem egy rendes DVD-lejátszót.

Aztán a betárcsázós netet leváltottam széles sávúra, ami az emberiségnek kis lépés volt, de nekem hatalmas ugrás, és a hajdani 6 mp-es pornók helyett ma már néhány óra alatt letölthetek egy két órás filmet (ami persze mindig akkor készül el, amikor a Ricsi a gép előtt ül, hogy aztán megjegyzéseket tehessen rám). Blog, hírportál, netes tévézés/rádiózás, online közvélemény-kutatás, tökéletesen élethű grafikájú játékok, stb.

Hol van már az első mikrohullámű sütő-használat élménye, a tekergetős, fekete-fehér fényképezőgépekkel való szerencsétlenkedés, filmkifogyás, szalagbegyűrés, miegyéb? Ma már mp3 lejátszó van, mindent kezelő távirányító, digitális képkeret, mobiltelefon, plazmatévé, Blue-ray, Wikipedia, Google, Facebook az évkönyv meg a telefonszámos notesz helyett, notebook és laptop meg 3D-s IMAX-mozi. Ha valaki 25 évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 30 évesen majd úgy nézem Orbán Viktor évértékelő beszédét a helyszíntől kilométerekre levő irodámban dolgozva, hogy közben a világ különböző pontjain élő emberekkel együtt véleményezem és értékelem az éppen akkor elhangzott mondatokat, valamint folyamatosan követem a társaság véleményének összesített statisztikáit, akkor kiröhögöm az illetőt, és elküldöm, hogy ne csak sci-fit olvasson, hanem tudományos magazinokat is.

Pedig még csak 30 éves vagyok. Mennyi rácsodálkozni való lesz még az én életemben, hajjaj...