évforduló bejegyzései

Tavaly már írtam egy bejegyzést a Trianon-emléknappal kapcsolatban, ezért idén nem kezdem el megint ugyanazokat a gondolati paneleket sorolni. Attól, hogy többször írom le ugyanazt, még nem lesz nyomatékosabb, helyénvalóbb, alapvetőbb, ahogy egy vitában sem az számít hányan értenek egyet ugyanazzal a gondolattal, és hányan az ellenkezőjével. Talán annyit tennék hozzá, hogy az idei sláger a "megérdemeltük" és a "rosszabb is lehetett volna". Ahelyett, hogy elkezdjem firtatni, miféle magyar emberek írnak le ilyen megállapításokat, csak felteszek két kérdést:
- vajon ezek az érvek például a Holocausttal kapcsolatban is megállják a helyüket?
- hány olyan országot lehet még felsorolni, akik a kisebbségekkel szemben tanúsított magatartásuk miatt ilyen súnyos következményekkel szembesültek (azaz megérdemelték)? Amerika a négerek miatt? A gyarmatosító országok a gyarmataikon élőkkel kapcsolatban? A szerbek a bácskai népirtás miatt? Csak a választ megkönnyítendő...

Na, de ahelyett, hogy elkezdenék itt keseregni és vagdalkozni, előveszem az Osiris kiadó Nemzet és emlékezet sorozatának Trianon című kötetét (ami kb. 5 kg, és pontosan 931 oldal), és idézek belőle pár dolgot. Ehhez tudni kell, hogy ez a sorozat alapvetően nem egyes történészek véleményének felsorakoztatásáról szól, hanem korabeli dokumentumok kommentár nélküli közléséről. Régóta tervezem, hogy apránként sorra veszem ezeket az írásokat (és a kiadvánnyal ellentétben) hozzáfűzöm a véleményemet is), mert nagyon sok érdekes és tanulságos dolog tudható meg belőlük. Jöjjön az első pár írás (természetesen csak idézgetek majd, nem gépelem be a komplet szövegeket):

"3. cikkely: Franciaország, Nagy-Britannia, Olaszország és Oroszország elismeri Románia jogát a 4. cikkelyben meghatározott, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó területek bekebelezésére.

4. cikkely. Az előző cikkelyben említett területek határai a következők szerint határoztatnak meg:

Ez a határvonal kezdődik a Prutnál levő jelenlegi határ ama pontjánál, amelyik Románia és Oroszország határát jelenti Novoszelica mellett, majd követi a Prut folyását Galícia határáig, addig, ahol a Prut és a Cseremosz folyó összeömlik. Innentől kezdve a vonal követi előbb Galícia és Bukovina, majd Galícia és Magyarország határát Sztohiig, az 1655-ös magaslatig. E magaslati ponttól a Tisza a Visó vízválasztóján vonul és Trebusa községnél eléri a Tiszát, ahonnan a folyó jobb partján megy tovább addig a pontig, ahol a Visó a Tiszába ömlik. Ettől a ponttól kezdve mindenütt a Tisza folyását követi, egészen a Szamos beömlése után négy kilométerre lévő pontig, majd - Vásárosnaményt Romániának hagyva - dél-délnyugat felé fordul és egy Debrecentől hat kilométerre, keletre levő pontig húzódik. Irányát hozzávetőleg megtartva, folytatódik a határvonal a Kőrösnek a Fehér- és Sebes-Kőrös beömlése után három kilométerre lévő pontjáig, majd három kilométerrel nyugatabbra, Orosháza és Békéssámson községektől megy tovább, hogy egy kisebb ívet írva le, Algyő magasságában érje el a Tiszát. Ettől kezdve mindenütt a Tisza folyása mentén halad a vonal egészen a Dunába való ömléséig, s végül a Duna mentét követi Románia jelenlegi határáig.
Románia kötelezi magát, hogy Belgráddal szemben, egy később meghatározandó területen nem létesít erődítéseket, és ebben a zónában csupán rendőri szolgálatot ellátó erőket tart." - Az antanthatalmak és Románia együttműködési szerződése Románia hadba lépésről (Bukarest, 1916. augusztus 17.)

Az egyik megjegyzésem, hogy amikor ezt először olvastam, teljesen el voltam képedve, merthogy ez ilyen részletességgel és ilyen korán el lett határozva. Ugye feltűnt, hogy a keltezési dátum és a háború befejezése között mekkora az időkülönbség? Lehet itt jönni nemzetiségekkel meg akármivel, ez előre el lett döntve, és csak potyára jött, hogy Magyarország történetesen elvesztette a háborút. A másik megjegyzés, hogy az etnikai arányok mentén töténő darabolás is itt cáfolódik meg, hiszen az említett vonal mögött jócskán volt szímagyar terület (ahogy a később elcsatolt területeken is). A harmadik megjegyzésem pedig az utolsó mondatra vonatkozik: mint tudjuk, ez messze nem így történt, a Románok mégsem ütötték meg a bokájukat miatta.

A demagóg politikusellenesség és a magyar parlamenttel kapcsolatos tudatlanság egyik fokmérője szokott lenni, amikor némelyek azon hőbörögnek, hogy mennyire kevés képviselő ül bent és végez munkát, csak mert egyes közvetítéseken azt látják, hogy az üres széksorokat alig-alig pettyezi egy-egy képviselő. Mások valamiféle romantikus múltba révedés okán szeretik azt is kijelenteni, hogy bezzeg annak idején nem így meg úgy viselkedtek a politikusok, pedig de. gróf Tisza István beszédének jegyzőkönyvéből egyértelműen kiderül, hogy 93 évvel ezelőtt sem nagyon disztingváltak a képviselő urak, ha arról volt szó. Pedig ebben az időben még közelebb voltunk a honorácior pártokhoz, ami azért mégis csak valamiféle minőséget kellett, hogy jelentsen korunk Szanyijaihoz és Novák Elődjeihez képest. Csak pár momentum:

"Gr Tisza István: T. Ház! Én nem akarok semmiféle szemfényvesztő játékot űzni a szavakkal. Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály t. képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük. (Zaj a szélsőbaloldalon. Halljuk! Halljuk! jobbfelől. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hol van a végleges győzelem?)
Fényes László: az Igazmondó nem ezt mondta! (Zaj a szélsőbaloldalon.)
Elnök (csenget): Valóban nem méltó egy komoly tárgyaláshoz, hogy folyton ilyen közbeszólásokkal zavarják. (Helyeslés jobbfelől. Zaj a szélsőbaloldalon.) Csendet kérek!"

Ez rögtön a beszéd elején volt, de a szónok továbbiakban sem tudott egyetlen épkézláb mondatot elmondani anélkül, hogy közbe ne kiáltoztak volna. Amikor nagyon tarthatatlan volt a helyzet, az elnök újra és újra közbeavatkozott.

"Gr. Tisza István: Hosszú időn át voltam az ugrai kerület képviselője, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Erőszakkal!) melynek választói körülbelül egyharmad részben románok. Biztosíthatom róla a képviselő urakat, hogyha ott együtt megjelenünk, akkor az ottani Románság 99 századrésze az én szavamra fog hallgatni és nem az önökére. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Tiszta választásnál?)
Fényes László: Ez az önbizalom!
Gr. Tisza István: A t. képviselő uraknak sokkal jobb volna alaposabban megismerkedniök a helyzettel, mielőtt ilyen kérdésben olyan kijelentéseket tesznek, melyekkel akaratuk ellenére ellenségeink malmára hajtják a vizet. (Helyeslés jobbfelől.)
Pop Cs. István: Ezt már hallottuk! Nem hiszi senki! (Zaj és közbeszólások a jobboldalon)
Elnök(csenget): Kérem a képviselő urakat, szíveskedjenek a közbeszólásoktól kölcsönösen tartózkodni és megőrizni a ház nyugalmát."

Vicces egyébként, amikor a szélsőbalról az erőszakkal és a nem tiszta választással vádaskodnak. Igaz, akkor még nem tudhatták, hogy az utódaik majd mi mindent fognak művelni (Károlyi is miután visszajött, még a sajátjai elől is inkább meglépett). Avagy - ha jobban belegondolok - Tisza Istvánt 14 nappal később meggyilkolták, mondhatni az őszirózsás forradalom 'keretében' (teszem hozzá: ezen beszéde előtti napon is le akarták lőni), és hát nehéz nem összefüggést találni az események és azok irányítói között.

"Bródy Ernő (közbeszól).
Elnök: Kérem Bródy képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni (Zaj.) Csendet kérek, képviselő urak!
Fernbach Károly: Csak erőszaknak lehet engedni! (Zaj.)
Elnök: Csendet kérek!
Gr. Tisza István: Romboljunk le a magyar nemzet állami épületéből annyit, amennyire elkerülhetetlenül szükséges, de ne segítsünk mi ellenségeinknek abban, hogy magunk romboljunk le azt, amit esetleg ők egyáltalán nem is érintenek. (Úgy van! a jobboldalon. Zaj a bal- és szélsőbaloldalon).
Bródy Ernő: Rombolás?!
Elnök: Méltóztassék a szónokot nyugodtan meghallgatni. Kérem Bródy Ernő képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni." - Tisza István gróf beszéde a Képviselőházban a háború elvesztéséről - Részlet (Budapest, 1918. október 17.)

Talán ennyi is elég a szemléltetéshez. gróf Tisza István beszédének lényege egyébként annyi volt, hogy ha már elvesztettük a háborút, bár megtehetnénk, ne öldököljünk tovább, maradjunk jóban Németországgal és Ausztriával is, de közben igyekezzünk bebizonyítani, hogy a wilsoni 14 pontnak már amúgy is megfelelünk, győzzük meg a kisebbségeket az elszakadási törekvéseik helytelenségéről és lehetőleg ne dobjunk oda semmit önként. Ma ezért minek neveznék?

Végül még egy dokumentum (fele) jöjjön, mert hosszú lesz (bár tudom, hogy az ilyesmire fogékony olvasóim ezt egyáltalán nem bánják):

A Szlovák Nemzeti Tanács nyilatkozata a cseh-szlovák nemzet egységéről és függetlenséghez való jogáról (Turócszentmárton, 1918. október 30.)

"(...) A Nemzeti Tanács kijelenti, hogy a történelmi Magyarország határain belül élő cseh-szlovák nemzet nevében egyedül jogosult szólni és cselekedni. Nem jogosult erre a magyar kormány, amely hosszú évtizedek alatt nem látott fontosabb feladatot, minthogy elnyomjon mindent, ami szlovák, nem épített és nem engedélyezett nemzetünknek egyetlen iskolát sem, nem engedte, hogy szlovák emberek bejussanak a közhivatalokba és a közigazgatásba, népünket anyagilag tönkretette, középkori feudális rendszerével és politikájával kizsákmányolta.
Nem jogosultak arra, hogy a szlovák nép nevében szóljanak azok az úgynevezett képviselő-testületek sem, amelyek a nemzet akaratának érvényesülését megakadályozó szűkre szabott választójog alapján jöttek létre, és olyan személyekből állnak, akik a törvény rendelkezése ellenére sem engedték a bizottságokban egyetlen szlovák szó elhangzását a tiszta szlovák vármegyékben sem. (...)"

Hosszan lehetne ezt elemezni, vagy akár röviden is össze lehetne foglalni (anyátok picsája!), de maradjunk inkább a kettő között. 2003-ban, amikor a Nemzeti Múzeumban a Rákóczi-féle szabadságharc 300. évfordulója alkalmával rendezett kiállításon jártam, egy félre eső kis teremben leültem az érintőképernyős tudástár elé, és nyomkodni kezdtem. És jé, mit adott ki? Páldául azt, hogy a szlovák nemzet mint olyan egyszercsak úgy lett, avagy fogta magát, és elkezdte magát úgy meghatározni, hogy ők onnantól kezdve szlovákok (mert korábban csak amolyan megfoghatatlan szláv népcsoport voltak). Ez Trianon előtt nem is olyan sokkal történt (és persze nem így volt leírva). Ehhez képest kell olvasni a fenti idézetet (és az elejéből csak anyit hagytam le, hogy egyesek kijelentik magukról: akkor innentől kezdve ők azok, akik megmondják a tutit). A többi a hivatkozott bejegyzésem földi létezéssel kapcsolatos elmélekdésében megtalálható.

Ha lesz kedvem és időm, a későbbiekben bitosan folytatni fogom (mert csak elkezdeni volt nehéz), de mostanra elégedjünk meg ennyivel.

Tegnap vagy ma volt 10 éve annak, hogy ugyanazon a munkahelyen dolgozom. Hogy melyik nap, azt nézőpont kérdése eldönteni, mert anno április elseje vasárnapra esett, így csak másodikán álltam ténylegesen munkába, most viszont a másodika esik hétvégére, na de végül is mindegy. Szerintem az én korosztályomban viszonylag ritka az ilyen 'hűség', hiszen sokan munkahelyről munkahelyre vándorolnak, mindig egy picivel jobb pozíciót és fizetést keresve, ahogy az is ritka lehet, hogy valaki 13 év alatt mindössze a második munkahelyén dolgozzon. Szerencse? Igénytelenség? Bátortalanság? Azt hiszem, egyik sem, de ha egy szóval kellene megfogalmazni az okot, bajban lennék. Talán nem is kell, ha visszatekintek egy kicsit erre a 10 évre.

Amikor középiskolás voltam, apám kerekperec kijelentette, hogy felsőoktatásról ne is álmodjak, mert azt a család nem fogja finanszírozni. Elmegyek szépen dolgozni, és a keresetemmel a családi kasszát fogom gazdagítani, de akkor a mértékről még nem volt szó. Apám valahol úgy gondolkodott, hogy a gyerek az egyfajta beruházás a jövőbe: felnőttkorig a szülő támogatja, hogy aztán megforduljon a tendencia, és ezáltal biztosítva legyenek az öregkori évek.

Érettségi után aztán két lehetőségem volt, elvileg: vagy a számítástechnikában próbálok elhelyezkedni, vagy a másik szakmámat hasznosítom, és valamiféle pénzügyi szakember leszek. Azt már akkor is tudtam, hogy a kettő együtt nem megy, mivel mindkét terület olyan sebességgel és alkalmanként olyan radikálisan változik/fejlődik, hogy bármelyiket választom, a másikat nem fogom tudni nyomon követni, és lemaradok. Végül az élet döntött helyettem: a tavaly meghalt nagybácsim felesége, aki addig anyám helyett anyám volt, megkérdezte a barátnője testvérét, hogy nem akadna-e számomra munka annak könyvelőirodájában. És akadt. Ezt talán lehet szerencsének nevezni, mert a könyvelői szakmában (is) ott a róka fogta csuka állapot: ahhoz, hogy elhelyezkedj, mérlegképes végzettség szükséges, de hogy azt megszerezhesd, több éves gyakorlat kell. Képesített könyvelő természetesen senkinek nem kell, csak mérlegképes, így nehéz a dolga annak, akinek nincs ismeretsége. Zárójelben jegyzem meg, hogy valahol örülök ennek a helyzetnek. Nem azért, mert féltem a helyemet a többi könyvelő-jelölttől, hanem mert egy időben fű-fa könyvelőnek állt, viszont a java része nem értett hozzá, és komoly károkat okozott a szakmának és az ügyfeleinek. Kellett ez a szabályozás, elvégre egy ügyvéd sem akaszthatja ki a tábláját a falra csak úgy, hogy ő akkor mostantól ügyvédkedne. Szóval lehet ezt szerencsének nevezni, de vegyük figyelembe, hogy ehhez én is kellettem. Mondhattam volna azt, hogy inkább magam keresnék állást, kevesellhettem volna a fizetést, akarhattam volna még pihenni pár hónapot az érettségi után, vagy mondhattam volna, hogy én mégis inkább a számítástechnika iránt érdeklődnék, de mégis igent mondtam. Így 1998. augusztusában, alig pár héttel az érettségi után elkezdtem dolgozni.

Hát az a munkahely nem volt egy leányálom. A Péterfy Kórház sarkán, egy belvárosi társasház földszintjén volt az iroda, egy temetkezési vállalkozó mellett. Az is megérne pár szót, de így is hosszú leszek, így arra inkább nem térek ki. Bár két lakás  összenyitása miatt az iroda egyszerre nézett az utcafrontra és a lépcsőházra, sosem volt rendes fény, sosem sütött be a nap. Viszont a falak salétromosak voltak, és állandóan hámlott a festék, a vakolat. Mindenem dohszagú lett. A kabátom, a ruháim, a hajam, mindenem. A főnök baromi fukar volt, állandóan levette a fűtést, örökké dolgoztatni akart, és sosem tett egyetlen pozitív gesztust sem a munkaerő megtartására vagy jutalmazására. Neki jó volt a magas szintű fluktuáció, mert mindig talált magának munkaerőt, aki olyan kevés pénzért is elment hozzá dolgozni. Ha nem így lett volna, én sem szerzem meg a mérlegképeshez a gyakorlatot. Abban az évben 19500 Ft volt a minimálbér, én pedig 20000 Ft-ot kerestem, aminek a felét hazaadtam. Máig nem tudom, hogyan voltam képes a maradékból megélni, miután dohányoztam, és bérletet is vettem. Cserébe viszont megtanultam a szakmát, méghozzá olyan szinten, ahogyan a velem egyidősek valószínűleg nem, a nálam fiatalabbaknak pedig soha nem is lesz esélyük. A főnök ugyanis nagyon nem értett a számítógépekhez, így könyvelőprogram is csak a kettős könyvviteles cégekre volt. Minden mást papíron kellett csinálni. Bérszámfejtés, pénztárkönyv, naplófőkönyv, lapozgatás, javítgatás, átvitel-áthozat, és akkor még a bevallásokat is papíron kellett beadni, és persze mindet két példányban kellett elkészíteni. Úristen, mennyit kellett írni... De az első munkanapomon többet tanultam, mint a suliban négy év alatt, aztán apránként egyre többet. Nem ÁFA-alany egyéni vállalkozó, aztán ÁFA-alany egyéni vállalkozó, majd nem ÁFÁ-s Bt., ÁFÁ-s Bt. és így tovább. Két év után sikeresen rávettem a főnököt, hogy vegyen egy olcsó egyszeres programot, és amikor ezt megtette, néhány nap alatt végeztem a havi munkával. Utána unatkoztam, és egyre jobban frusztrálni kezdett a tudat, hogy mennyire értelmetlen, nehézkes és körülményes ott minden, ráadásul esélyem sem volt arra, hogy valamivel többet keressek. Szerencsére jött a kötelező sorkatonai szolgálat, így volt egy kis pihenőidőm munkaügyileg.

Miután leszereltem, visszavártak a céghez, ami nem csoda, lévén a helyettesítőim felhalmozták a munkát és bénáztak. Akkor már eléggé foglalkoztatott a váltás gondolata, de amíg nem találtam jobbat (el sem kezdtem még keresni), ez is jobb volt a semminél. Kicsivel később azonban az akkori könyvelőtársam (aki most a tulajdonostársam az irodánkban) a váltás mellett döntött, és elkezdett keresgélni. Talált is egy irodát, ahova vezető könyvelőt kerestek, ő pedig bejelentette nálunk a felmondását. Ez azért is érdekes volt, mert őt még én tanítottam meg könyvelni, meg azért is, mert ő borzasztóan bátortalan ilyesmibe belevágni, de mégis elment. Viszont szólt, hogy ahova megy, ott kellene egy könyvelő is, én pedig elmentem egy interjúra, és felvettek. Szerencse? Egy kicsi biztosan van benne, de ha hozzáteszem, hogy az új főnök elméletileg elzárkózott attól, hogy férfi alkalmazottat vegyen föl (egy korábbi rossz tapasztalat miatt), a személyes beszélgetés után azonban mégis változtatott a nézőpontján, akkor egy kicsit csak van benne az én érdemeimből is.

2001. április -án tehát munkába álltam egy sokkal komolyabb irodában, az addigi fizetésem közel kétszereséért. A cégnek rögtön két telephelye is volt, és több mint 10 alkalmazottja, mindent gépesítettek, volt közösségi élet (névnapozások, karácsonyi buli, stb.), szóval sokkal jobb volt itt dolgozni. Az első héten ugyan kicsit meg voltam szeppenve, de nem nagyon foglalkozhattam a pszichémmel, mivel máris rám zúdult egy nagyon komoly feladat, átvenni az elődöm minden munkáját, mindössze 4 nap alatt. Az első napon ugyanis még egy szakmai kamara irdatlan anyagát kellett rögzíteni, és csak másnapra állt be a normál munkamenet. Négy napom volt megtanulni tizenakárhány cég dolgait és négy szoftver kezelését, majd alig pár héten belül jött az éves zárás próbatétele is, de jól vettem az akadályt. A fizetésem máris 25%-kal nőtt.

A következő években bebizonyítottam, hogy hűséges és megbízható alkalmazott vagyok. Az általam könyvelt cégek mennyisége a duplájára nőtt, mindig mindennel időben készen voltam, és bármilyen extra feladat adódott, mindig rám lehetett bízni. Számtalanszor kellett több évnyi anyagot visszamenőlegesen lekönyvelni, jó párszor pedig a szarból várat építeni, de megoldottam. Nem csoda, hogy amikor tanulmányi szerződés iránt érdeklődtem a főnökömtől, egyből rávágta, hogy finanszírozza a továbbképzésemet, és nem csoda, hogy bármikor alkalmazott elbocsájtására került sor (a már emlegetett hátrálás és leépülés miatt), az én nevem szóba sem került. Pedig az évek alatt a két irodából egy maradt, az alkalmazottak felének pedig mennie kellett, én viszont végig maradtam. Elvégeztem a mérlegképest, majd a tanulmányi szerződésben kikötött időt is letöltöttem, közben kétszer költöztünk (mindig Zuglóból Zuglóba), majd tavalyelőtt év végén eljött a pillanat, amikor ismét próbára került a talpraesettségem. Helytálltam akkor is és azóta is: az iroda elméletileg 24%-os gyakorlatilag 50%-os tulajdonosa vagyok, és már csak pár hónap, hogy ez ténylegesen is így legyen, és minden nehézség, kudarc és csalódás után is talpon van a cég, és most már valami nagyon nagy dolognak kell történnie, hogy tönkre menjünk.

Mindig is szerettem a munkámat (bár ennek szintje néha csökkent egy kicsit), de most, hogy magamnak kaparom a gesztenyét és nem másnak, még jobban szeretem. Sokszor panaszkodom, sokszor siránkozok, értetlenkedek vagy csalódok emberekben, sokszor lelkesedek és sokszor puffanok, de érzem, hogy amit teszek, magamért teszem. A magam alatt persze elég tág kört értek. Magamnak építek, menedzselek, tárgyalok, tervezek, és kurva jó. Könyvelni is jó, de egy cég vezetésével kombinálva minden nehézség ellenére is élvezetes. Ráadásul ezzel a töréssel (karrierbeli ugrással) megint egy csomó új, megtapasztalandó dolog vár(t) rám, amiktől előzetesen mindig egy kicsit félek, de aztán ha megléptem, mindig egy kicsit magabiztosabb leszek tőle. Most még csak egy nyakkendős könyvelő vagyok, de napról-napra tapasztalok, és nem kell sok idő, hogy egy öltönyös üzletember legyek.

Most pedig iszom egy pohár pezsgőt, ünneplés címén.

Most veszem csak észre, hogy ez az augusztus vége - szeptember vége időszak mennyire tele van megemlékezésre méltó eseményekkel. Talán már egy kicsit sok is. Ha a blogolást egy pár nappal később kezdem el, mind szeptemberre esne, és akkor az tök frappáns lenne, de így sem rossz.

Augusztus végén van ugyebár a blogolásom kezdetének évfordulója, szeptember 6-án meg a születésnapom. Ezekről már írtam, ezért most nem kezdek bele megint.

A cicámnk tegnap, szeptember 9-én volt kereken fél éves. Ennek örömére el is kezdte próbálgatni, mit és mennyit tud kispriccelni a különféle mirigyeiből, pont azelőtt, hogy herélés céljából eljutnék vele az állatorvoshoz... Szerencsére csak a székemen levő párnácska kapott néhány cseppet a cuccból, és az sem volt (még) túl büdös, de azért máris nyugtalanítani kezdett a dolog. Amikor vasárnap redbleknél voltunk, szóba került ez a téma is, de nem gondoltam volna, hogy újabb egy hétnek sem kell eltelnie, és máris realizálódik a probléma. Az eltelt négy napban pedig kétszer is félrepisilt, de valamiért az a gyanúm, hogy eredetileg nem pisilni szeretett volna, hanem a teste újabb funkcióit kipróbálni, csak még bénácska egy kicsit. Desiré egyébként hiába nő egyre nagyobbra, a komolyodási folyamatban ehhez képest jelentősen lemaradt. Úgy kb. két hete rájött, hogy a szekrény tetején semmilyen rá veszélyes dolog nincs, ezért nyomban fel is ugrott oda, és minden négyzetcentijét bejárta azon melegében. Onnantól kezdve állandóan fel-le jár, engem meg minden lejövetelekor az infarktus kerülget, olyan hangosat puffan a tévé tetején. Egyszer kipróbálta, milyen a szekrény tetejéről közvetlenül a szőnyegre ugrani, de miután így lefejelte valamelyik pinamintát, erről gyorsan leszokott. Örömmel üdvözölte viszont a korábban ebbe az elérhetetlennek tűnő magasságba menekített virágaimat, és újra neki is látott rágcsálni őket. Nem maradt más választás, mint a konyhaszekrény tetejére átköltöztetni az összeset, ott ugyanis még egy darabig biztonságban lehetnek. A kis pimasz ráadásul annyira nem nyugszik, hogy amikor az éppen totálisan szétharapdálni készült ananász levelei mellől elemeltük, azért 'úgymond 'röptében' még gyorsan beleharapott azokba kettőt. Ilyenkor persze az ember röhögni kezd, ahelyett, hogy megrendszabályozná őkelmét. Új játékunk is van, a cipősdoboz. Egyszer megmutattam neki, hogy teljes egészében belefér, azóta azt élvezi, ha rácsukom a fedelet, és a két kis lyukon az ujjaimat bedugom, hogy megböködjem velük. Néha csak beleül a nyitott dobozba, és amikor elindulok felé, izgalomtól felpörögve hajtogatja bele magát, hogy aztán erőteljesen doromboljon nekem, amiért rácsukom a fedelet. Olyan hülye...meg lehet zabálni.

Szóval tegnap cicafélévforduló volt, ma meg edzőterem-látogatási jubileum van, hiszen éppen egy éve kezdtem a személyi edzővel történő gyúrást. Meg is látszik rajtam, meg a tartásomon és az önbizalmamon is. Végre kezdem magam helyesnek tartani, és ha azt vesszük, nem is került olyan sokba: alig 200 óra az életemből és pusztán félmillió forint. Khm...ez mintha egy kicsit tényleg sok volna...de akkor is megérte. Főleg, hogy a hasamon a zsír már szignifikánsan kevesebb, mint egy évvel ezelőtt, pedig olyan komolyan soha nem is diétáztam. Sőt, most már a szegycsontomtól kezdődően egy fix mélyedés osztja ketté a bordáim alatti területet, a lengőbordáim környékén pedig egy-egy dudor-ív jelzi, hogy ott sem pusztán belső szervek vannak, hanem valami egyéb is.

Szeptember 23. is jelentős dátum, hiszen akkor leszünk 2 éve együtt a párommal. Ha együtt leszünk...de hát miért is ne lennénk? Erről a témáról sajnos nem tudok olyat írni, amiért később meg ne ütném a bokám, szóval pszt! A párom nem olvassa a blogom, szóval minden itt leírt helytelenségről tud. A párkapcsolatunk pedig tabu.

Már ennyi évforduló is sok, de ehhez még hozzájön 2 jóbarátom születésnapja, egy névnap, és az öcsém is az idén szeptemberben lesz 17 éves. Ami csak így hirtelen eszembe jutott... Zsúfolt egy időszak, az biztos.

(Ja, és mellesleg ez a 250. bejegyzésem.)

Nagy nap ez a mai, bár nem olyan nagy, mint amilyen 365 nap múlva lesz. Ma 29 éve jött világra ugyanis a kis 979, azaz én. Nem akarok belemenni az eltelt évek részletes ismertetésébe, ezért csak megemlítenék néhány más, kevésbé jelentős momentumot, ami szintén ebben az évben történt, még ha nem is ezen a napon.

- Béke Nobel-díjat kap: Teréz Anya

- megjelenik az ABBA: Voulez-vous, a Pink Floyd: The Wall és az AC/DC: Highway to hell című albuma

- megalakul Magyarország első természetvédelmi egyesülete

- november 4-én forradalmárok elfoglalják az USA teheráni nagykövetségét

- két nappal utánam megszületik Lékó Péter sakknagymester és Pink, amerikai énekesnő, de ebben az évben jött világra Heath Ledger és Kimi Raikönen is

- két nappal előttem elhunyt Öveges József, Kossuth-díjas fizikus, május 10-én Bibó István, június 11-én pedig John Wayne. Melyikük reinkarnációja lehetek vajon?

- Magyarország miniszterelnöke ekkor Lázár György, a Szovjetunió első embere Leonyid Brezsnyev, az USA elnöke pedig Jimmy Carter (akit április 20-án horgászás közben megtámad egy mocsári nyúl)

- a toplisták élén ebben az évben hosszasan trónol Donna Summertől a Hot stuff, Gloria Gaynortól az I will survive és Blondie-tól a Heart of glass (micsoda év ez!)

- Oscar-díjat kap az Apokalipszis most meg a Meryl Streep főszereplésével készült Kramer kontra Kramer

- a melbournei vívó világbajnokságon a magyar csapat két ezüst- és egy bronzérmet nyer

- a kajak-kenu világbajnokságon Wichmann Tamás két világbajnoki címet nyer

- felrobban a Betelgeuse francia tankhajó, 50 ember hal meg

- Khomeini ajatollah 15 évnyi számüzetés után visszatér Teheránba, később átveszi a hatalmat

- Anwar Sadat és Menachem Begin békeszerződést ír alá egymással a Fehér Házban

- tanzániai katonák elfoglalják Kampalát, aminek következtében Idi Amin elmenekül

- a halálbüntetés intézményének újbóli bevezetése után először használják az elektromos széket az USÁ-ban

- II. János Pál hazalátogat Lengyelországba, így ő lesz az első pápa, aki kommunista országba megy

- Kiribati visszanyri függetlenségét (brit gyarmat volt)

- megnyitja kapuit az első brit nudista strand

- Franciaországban egy cunami 23 embert öl meg

- a Szovjetunió megszállja Afganisztánt

- Kína lakossága átlépi az egymilliárd főt

- Őrangyalok néven civil járőrcsapat alakul New Yorkban (New York gárda?)

- ebben az évben jelenik meg az Asteroids nevű videojáték

- ebben az évben játsszák először a Sweeney Todd: A Fleet Street démoni borbélya című musicalt

- az év második legnagyobb kasszasikere az Alien, a harmadik az Űrszekerek, az ötödik pedig a Rocky II.

- Milos Forman megrendezi a HAIR című filmet, és természetesen Airport '79. is készült

Sőt, mindezeken felül még felsorolhatatlanul sok dolog történt 1979-ben, de mindnyájunk örömére a legfontosabb az volt, hogy megszülettem.

Szerintetek van valamilyen fontos dolog, amit nem említettem? Esetleg veletek történt valami érdekes ebben az évben?

Reggel óta valami elképesztően borzalmas hangulat van rajtam, amit nem tudok megmagyarázni, hiszen semmi extra dolog nem történt az elmúlt napokban, ami kiválthatta volna. Viszont történni FOG, hiszen szombaton betöltöm a 29. életévemet.

Valahogy megértem Brian Kinneyt, amiért a QaF 23. részében önnön születésnapi ajándékaként fel akarta akasztani magát. Szerintem 1-2 év, és nekem is ilyen gondolatok támadnak az agyamban, talán még a kivitelezésig is eljutok. Persze a 29 év nem a világ, ugye? Még legalább ennyi előttem van, és hasonlók, csakhogy ebből a 29-ből közel 27 úgy telt el, hogy nem a saját életemet éltem, hanem hol sodródtam, hol a szüleim (nagyanyám) elvárásai szerint igyekeztem létezni. Igen, az én hibám az egész, mert gyáva voltam a sarkamra állni, gyáva voltam az akaratomat érvényesíteni, gyáva voltam önmagam felvállalni. Nem véletlenül vált ki belőlem heves reakciókat a törvényeken kívül minden dolog, ami kényszerít, korláto vagy tilt. Ezek az évek pedig pótolhatatlanul elmúltak, és sosem jönnek vissza. Amiből kimaradtam, az az életemből is végleg kimarad. Például csak 2 éve élhetek kettős nemi identitásommal, és amikor végre megkaphatnám azokat a fiatal srácokat, akikről hajdanán tudomást sem vettem, addigra megöregedtem, és az ilyen fiatal srácoknak már nem kellenék. Félreértés ne essék, boldog vagyok a párom mellett — még. De ha egyszer szakítunk, mondjuk mert nem bírja tovább elviselni az egyébként is csak nehezen tolerálható stílusomat, akkor majd itt állok egyedül, buzinak öregen, heteronak nullán. Kimaradtak a kollégiumi évek, a vad tivornyák, a csajozások, nem szocializálódtam rendesen az ismerkedési szokásokkal kapcsolatban, igazán megtanultam gyűlölni, és van még néhány olyan dolog, amik visszafordíthatatlan hatással voltak az életemre.

Persze ugyanezen idő alatt egy csomó minden mást csináltam, ami pozitívan hatott a jelenlegi állapotomra, de őszintén szólva ezt most leszarom. Leszarom, hogy van saját lakásom, hogy jól fizető, családias hangulatú, biztos állásom van, hogy melegként boldog párkapcsolatban élek, hogy egy csomó tudást felhalmoztam magamban, hogy egyetemre járok, hogy az ismerőseim szeretnek, mert ezek most nem számítanak. Ugyanolyan gyarló ember vagyok, mint mindenki más, ezért arra vágyom, amim nincs, és nem érzek megelégedettséget azért, amim van. Ennélfogva most egy kicsit leszarom a hajléktalanokat, az éhezőket, a betegeket, és a magányosokat, mert ha már az egész eddigi életem feláldoztam a mások elvárásainak és problémáinak, akkor legalább évente néhány napig hadd legyek egy individualista önző kis szar, aki csak magára gondol. Majd a jövő héttől újra érzem a világ tökéletlensége miatti lelki fájdalmat, de most csak én vagyok a fontos, én egyedül.

Ilyenkor nem akarok az lenni, aki vagyok, hanem más akarok lenni. Újra fiatal szeretnék lenni, tizenéves, aki ráadásul tisztában van a külső és belső tulajdonságaival, és nem fél velük élni. Ha most lennék 18, elmondanám a szüleimnek, hogy buzi vagyok, szanaszét flörtölném magam, és este 11-re járnék haza. Nem hülyegyerek frizurám lenne, hanem divatos (mert már hajam is egyre kevesebb van), szögecses övet hordanék, és bőr karvédőt, vagy mittomén mit. Az mindegy. Nem kéne, hogy másak legyenek a génjeim, csak egy új lehetőség az életre, hogy élhessek is velük. És nem akarok saját lakást, mert jó nekem a közös albérlet is a legjobb barátokkal, és nem akarok könyvelő lenni, hanem árufeltöltő, meg könyvtáros, meg pénztáros, meg újságos, meg mindeféle más. Azt hiszem, most elég hisztis vagyok...

Ez valószínűleg látszik is rajtam, mert a kollégáim már kérdezték, mi bajom van. Én meg nem tudom megmondani, hogy mi bajom van, csak duzzogok, káromkodok minden szarért, a múlt élvezetes percein elmélkedem, minden és mindenki idegesít, rá akarok gyújtani, és felborítani az egész asztalt. Unom már ezt a szar könyvelést is. 10 éve görnyedek a kurva asztal fölé, és papírokat tologatok, és talán nem is lennék olyan pipa, ha képes lennék nyomon követni ezt a rengeteg változást. De állandóan arra ocsúdok, hogy már semmi nem úgy van, ahogy azt tudom, és olyan gyakran változik minden, hogy mire megjegyzem az új módit, addigra már megint más lett. Ez idegileg eléggé kikészít, bár per pillanat minden kikészít. Egyébként meg az utóbbi hetekben a munkaidőm felét netezéssel töltöm, azt' mégis minden készen van. Utálom, hogy a rádióból minden nap ugyanaz szól, utálom, hogy a kolléganőim állandóan a magánéletemet firtatják, utálom, hogy megint esküvőre kell mennem, hogy a párommal alig tudok találkozni, mert olyan elfoglalt, utálom, hogy a régi barátaim eltűntek, újakat meg csak a melegek közül szeretnék szerezni, de akkor meg a féltékenykedés akadályoz.

Szóval most mindent és mindenkit utálok, és közben gyászolom a fiatalságomat, meg a megélni elmulasztott lehetőségeket. És akkor hol van még a szombat...

Kicsit öncélú, és valószínűleg élvezhetetlen lesz a mai bejegyzés, de mint arra tegnap már utaltam, ma van szerény kis blogom első születésnapja. Ha 2008. nem szökőév volna, akkor már a második évben lennék, de így még nem.

Amikor 368-369 napja unalmas perceim egyikében beírtam az explorer keresősávjába a "melegblog" kifejezést, a rendszer az elsők között dobta ki Kyan blogját. Szerencsére ezt kezdtem el olvasni (és nem másikat), és annyira elmélyültem benne, hogy csak az álmosság volt képes egy kis szünetet erőltetni rám. Már valami hajnal fél 4 lehetett, amikor aludni tértem. Másnap persze ott folytattam, ahol előzőleg abbahagytam, aztán kisvártatva a végéhez is értem. Nagyon nagy hatással volt rám, amit ott olvastam. Kyan azóta sajnos elhagyta köreinket, de a kezdeti sikeren felbuzdulva újabb blogokat kerestem, és azokkal folytattam az olvasást. Nem telt bele két nap, amikor felmerült bennem a gondolat, hogy akár én is elkezdhetném írni a sajátomat, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Túl nagy reményeket nem fűztem az egészhez, mivel — ismerve magamat — tudtam, hogy nálam minden csoda 3 napig tart. És lőn, már egy év eltelt, de a lendületem még mindig a régi (és most tekintsünk el a tegnapi gondolati botlástól).

Kezdetben olyan naplónak szántam, amit megmutatok 'a valakinek' is, de aztán ahogy egyre nőtt a napi látogatók száma, egyre többen és többet kommenteltek, elkezdtem egyfajta küldetésnek is tekinteni. Szerintem mással is így van ez. Először magának ír az ember, aztán már a 'mindenkinek' (is). Így a kezdeti, a mindennapokkal, szánalmas kis életemmel foglalkozó, unalmas bejegyzések közé egyre több olyan került, ami a világ dolgaival, a gondolataimmal foglalkozik. Mert idő közben rájöttem, hogy akár missziót is teljesíthetek. Elvégre — akárcsak mindenki más — én is egy megismételhetetlen, pótolhatatlan csoda vagyok, egy egyedi létező, aki ráadásul egy csomó világ határán táncol. Biszexuálisnak születtem, tehát nőket is szerethetek és férfiakat is. Otthonom a heterók világa, és a melegeké is, a liberalizmus szolgálná a létem, mégis konzervatív vagyok. Egy évtizede a gazdaság, a pénzügyek töltök ki a munkaidőmet, engem mégis a társadalomtudományok érdekelnek, egyszerre vagyok tehát reál és humán érdeklődésű. A családom egyik fele balos, a másik jobbos. Minden ember tartozik valahova, én viszont egyszerre tartozom egymást elvileg kizáró csoportokhoz.

Az emberek kategorizálnak, tipizálnak, amikor a mindennapjaikat élik. És én azt látom, hogy a szociológusok pfujolnak a gazdasági emberekre, a gazdaságiak nem értik, mi haszna a szociológiának, a jobboldaliak kommunistáznak, a baloldaliak fasisztáznak, a heterók buziznak, a melegek pedig lekicsinylően tekintenek a heterókra. És akkor itt vagyok én, aki talán megmutathatja a többieknek, hogy az általánosításuk helytelen, hiszen én is egy teljesen átlagos ember vagyok, és mégis mennyire ellentmondásos személyiség. Hogy én is cimkézek, meg általánosítok? Persze, azokat, akikről kevés ismerettel rendelkezem. A blogomon keresztül viszont engem már eddig is alaposan ki lehetett ismerni, ezért bízhatok abban, hogy ha valaki egy keresőkifejezés nyomán idetéved, akkor nemcsak azt találja, amit keresett, de még a szeme is tágra nyílik, hogy 'igeeeen? ilyen is van?". Ez tehát az elsődleges célom, az árkok temetgetése, de nem elhanyagolható szándék az exhibicionizusom kielégítése, a szórakoztatás, a naplóírás, és az izgalmas, új egyéniségek megismerése sem. Na meg aztán olyan igényeimet is kielégíthetem, amiket — sajnos — a magánéletemben nemigen tudok, mint például a fontos dolgokról folytatott diskurzus, az emelkedett témájú vita, a mesélési, alkotási lehetőség és a megbecsülés iránti vágy. Ezeket mind teljesíthetem a blogolással, és még az sem érdekel, ha emiatt a párom folyamatosan pöröl, és a többi bloggerre úgy tekint, mint a véres rongyra. Sokat veszekedtünk már emiatt.

Az utóbbi egy évben tehát sokat írtam magamról, beszámoltam 2,5 vizsgaidőszakról, a munkahelyemről, meg az ottani dolgokról, a macskámról, a kondizásomról (az első perctől kezdve), a páromról (persze csak mérsékelten) vagy a mindennapjaimról. De megismerhettétek a gondolataimat, néhány emlékemet, hogy milyen magasabb rendű eszmékből vezetem le a világ bármely jelenségéről alkotott véleményemet. Sokat viccelődtem, de néha komoly is tudtam lenni.

Ez alatt az egy év alatt megismertem egy csomó jó fej embert, akikkel élőben is szívesen találkoznék, vagy ha már találkoztunk, szívesen töltenék velük több időt, mint afféle haverokkal. Köztük biztosan jól érezném magam. Bízom benne, hogy mások is így éreznek irántam, és nem sértettem meg túl sok embert (bár sajnos némelyek kommentjeinek látványos elmaradása arra enged következtetni, hogy elegük lett belőlem és a lényemből).

Egy kis statisztika:

Ez a 244. bejegyzésem, ami azt jelenti, hogy heti 4-5 írást tettem közzé. Ez talán azt is jelenti, hogy megbízható blogger vagyok, akinek az oldalára tévedve inkább találni friss bejegyzést, mint másoknál. Itt szinte mindig fogadja valami új az olvasót. Ezen bejegyzések általában tartalmasak, de legalábbis terjengősek, ami viszont már nem mindig előnyös.

A 244 bejegyzésre 752 komment jutott, ráadásul az utóbbi időben már alig van olyan írásom, ami az átlag alatti mennyiségű kommentet kapna. Ez nagyon jól esik, de hiszen a sok megjegyzést minden blogger szereti. Ez jelenti azt, hogy nem unalmas dolgokról ír. A hasznosságot pedig csak a keresőkifejezések egyre szaporodó száma jelenti, tehát egy naiv kis fiura a keresőjébe pötyögve egyre nagyobb valószínűséggel talál rám, és remélhetőleg választ is kap nálam a kutatott dologra (vagy legalább közelebb kerül). A 2865 keresés között azonban nyilván egy csomó olyan is van, aki potyára jött ide, mint például az, aki "kifordított pina", "fasz és picsa egybe basz", "smegma blog", "fityma pattanások" vagy "gecis bugyit nyalok" kifejezésekkel kapcsolatban érdeklődött volna — hogy csak egy párat említsek, találomra.

És akkor hogyan tovább? Amíg a látogatók száma szaporodik vagy legalább stagnál, és nem jön közbe valamilyen vis maior, addig biztosan lesznek új bejegyzések. Egy csomó mindent ki szeretnék még magamból írni, az ötleteim is szaporodnak, meg a mindennapokban is történnek olyan dolgok, amiket majd beszámolásra érdemesnek fogok tartani. Szeretném még megoldani, hogy működőképes állapotba biggyesszem a bejegyzések mögé a főoldalra ajánlás lehetőségét, amit egyszer már megpróbáltam, de akkor nem működött. Sajnos nem értek az ilyesmihez, pedig lassan ideje volna egy kis egyedi színt is vinni a megjelenésbe a gyári sablon helyett. Talán találok olyan megbízható embert, aki segíteni tud legalább egy egyedi fejléc megszerkesztésében, addig viszont minden marad a régiben. (A blogom ajándéka pedig néhány illusztráció, amikkel a régebbi bejegyzéseimet szeretném színesíteni.)