óra bejegyzései

...az órám, amit karácsonyra kaptam anyáméktól. Vagy tavaly vagy előtte — már nem emlékszem —, de ha tavaly, az gáz, mert a gyári elemek azért tovább szoktak tartani, mint néhány hónap. Rutin esemény, nem is okoz nagy tragédiát, és anyagilag sem megterhelő az elemcsere, de ilyenkor döbbenek csak rá, mennyire rabja vagyok az időnek.

Ahányszor csak rápillantok a bal karomra (ami pedig igen gyakori), 9:45-öt látok, és csak egy mikroszekundummal később ocsúdok, hogy "Ja, persze...megállt". Most már ott tartok, hogy szitkozódom is miatta, mert tényleg baromi idegesítő egy nap vagy százszor pofára esni. Hihetetlen, hogy az órára pillantás olyan szinten beépült a tudatomba, hogy már fel sem tűnik, csak amikor valamilyen anomália keletkezik.

Ránézek hajnalban, amikor még olyan szinten kómás vagyok, hogy a videó kijelzőjéig úgysem látnék el, majd visszaalszom. Ránézek ébresztés előtt 5 perccel, és megállapítom, hogy 5 perc múlva ébreszteni fog a telefonom, aztán ránézek ébresztés után 30 perccel, és megállapítom, hogy elaludtam. Ez rendszeres. Aztán készülődés közben szinte 3 percenként rápillantok, nem mintha különösebben idegesíteném magam amiatt, hogy a munkahelyre 40-50 perccel később érek be, minden áldott nap. Ránézek a metróba érve, a metróról leszállva, a Thököly úthoz érve az 1-es villamoson, majd miután leszálltam a 7-esről. Munka közben számtalanszor megnézem, mennyi az idő, majd munka után, kondiba menet (esetleg hazafelé) megint valahányszor. Ha a késős párom késik, akkor ismét 2-3 percenként tekintem meg, hogy kiszámoljam, mekkora büntetés jár ezért, este pedig még sokszor, bár ilyenkor már a videó órája van a pillantásaim kereszttüzében.

Az idő rabja vagyok, hiszen a sok dolgomat mind össze kell szervezni, mindenhova időben kell érni, és mostanában a teendőimet is úgy alakítom, hogy tudatosan szánok X percet erre, aztán X percet arra. Igazából viszont ez inkább pótcselekvés nálam. Ha éppen nem az idő hajt, akkor a ráérő másodperceimben nézek az órára, és sokszor — vélhetőleg — fel sem fogom, amit láttam, mert csak 2 pillanat múlva ocsúdok, hogy "De hülye vagyok, hát az előbb már néztem". 

Úgyhogy most el vagyok veszve egy kicsit, amíg nem találok egy órást, ahol két pillanat alatt visszatéríthetek mindent a régi kerékvágásba. Addig viszont olyan, mintha zokniban fürödnék vagy mintha kovászos uborkával enném a lekváros kenyeret, szóval nem elviselhetetlen, de azért elég szar. És akkor csak reménykedhetek, hogy valóban az elem merült le benne, és nem az a pár csepp eső végzett vele, ami tegnap reggel, munkába menet ért.

...a forgalom a Hungária körút és Thököly út sarkán, mert sárgán villogtak a jelzőlámpák. Ez ma reggel történt, és csak akkor vettem észre, amikor már neheztelni kezdtem a villamosra, hogy olyan sokáig áll egy helyben. A buszok, villamosok és kamionok jól lezárták az utakat minden irányban, de igazából nem ők voltak a hibásak, hanem a személyautók. Mindenki araszolgatott, helyezkedni próbált, dudált és szentségelt, és még az sem volt előbbre való, hogy a tömegközlekedési járműveket előre engedjék. 4-5 perc alatt azért sikerült beérni a megállóba, és mire felszálltam egy arra járó, kósza hetesre, már meg is javították a lámpákat, mehetett minden a régi kerékvágásba. Az egészben az az érdekes, hogy amíg pár perccel korábban tökéletes káosz uralkodott a kereszteződésben, addig pár perccel később minden úgy nézett ki, mintha mi sem történt volna, és ez elgondolkodtatott a kommentekben nemrég felhozott törvény-kérdésben.

Semmi sem bizonyítja jobban, mekkora szükségünk van törvényekre, szabályokra és egyszerű igazodási pontokra is, mint ez az eset. Szabályozás nélkül káosz (és csak kis híja volt, hogy nem történt koccanás, ami után aztán meghalt volna a fél város), szabályozással többé-kevésbé rend. Ha pedig a törvénytisztelet is nagyobb volna, még a jelzőlámpa meghibásodása esetén sem állna elő ekkora zavar, hiszen akkor kisebb valószínűséggel jutna eszébe valakinek, hogy most aztán mehet nyugodtan, majd a többiek alkalmazkodnak hozzá. Persze, mert NEKI sürgős dolga van, következéskép NEKI több joga van áthaladni azon a kereszteződésen, mint mondjuk a buszon ülő több tucat embernek. Az ilyet mindig csak elkezdeni kell...én viszont most nem kezdem el a téma boncolgatását, mert akkor végtelen lesz ez a bejegyzés.

...bennem az ütő, amikor ébredés után pár perccel arra ocsúdtam, hogy a macska fél testtel az ablakon kívül van, és a külső párkányon ácsorog. Vagyis annak a szúnyoghálónak a túloldalán dzsalt, ami este még többé-kevésbé alkalmas volt a macska visszatartására, reggelre viszont elvesztette ebbéli funkcióját. Na vajon kinek a szorgos munkája tette ezt lehetővé egyetlen éjszaka alatt? Szóval az ágyból kipattanva, torkomban dobogó szívvel nyaláboltam fel a pusztító ördögöt, és ébrenlétem első perceit a szúnyogháló foltozgatásával töltöttem. Csak amíg nem lesz némi időm, hogy ablakmosással egybekötve cseréljem ki az egészet egy új és szebb darabra, ami remélhetőleg majd stabilabban ellenáll a fehér-cirmos katasztrófának (nem is említettem, hogy két napja leverte a szekrény tetejéről az egyik kristályváza örökség-izémet, ami egyrészt eltört, másrészt a lábamon landolt, nem kis fájdalmat okozva ezzel. Pörög az a kárszámláló...).

...a munka, amíg ezt a bejegyzést írtam. De most folytatom.