öltözködés bejegyzései

Tegnap is blogoltam volna, de úgy láttam, hogy az olvasóközönség nem vevő erre a tempóra. Elszoktatok tőle. Nem is annyira a kommentek hiányából, mint inkább az olvasottság alacsony szintjéből jutottam erre a következtetésre, mert hát kommentelni egyébként sem nagyon van mire, hiszen csak apróságokat firkantok ide, tőlem szokatlan stílusban. Meg aztán akik vitára éhesen jöttek ide, azokat elvitatkoztam az idők során, a többiek pedig sok dolgot személyesen tudnak meg tőlem, hiszen összebarátkoztunk, összehaverkodtunk. A héten nagyon közlékeny vagyok, az biztos, de annyira azért nem, hogy bonyolult témájú, felépített szerkezetű bejegyzéseket írjak, mint régebben, inkább csak kapkodok ide-oda. Nekem most ez felel meg.

A mérhető munkáimmal 99%-ban készen vagyok, de még a "jó, ha megvan, de ha nincs, akkor sem történik semmi" melók terén is jól haladtam, így jutott időm olvasni is. Elkezdtem, és végig is olvastam egy blogot, aminek a tulajdonosa már nem ír többé. Ki voltam nála linkelve, de én korábban sosem olvastam őt, és most sem tettem volna, ha nem vonz oda a gyász szaga. Poszthumusz kitettem a linkjét a 'Temető' kategóriába, és ebben semmi morbid él nem volt. Jó lenne, ha minél többen elolvasnák az írásait, hogy (át)értékelhessék a jelenüket, és egy kicsit máshogy álljanak a világhoz. Amikor 2010. decembere után hirtelen hónapokkal később folytatódtak az írásai, egy kicsit én is összeomlottam, pedig tudtam, hogy április 23. után úgysem lesz több bejegyzése. A legtragikusabb, hogy csak egy év van köztünk, így akár én is lehetnék, lehettem volna az ő helyében. Aztán visszatértem PaPe blogjához, akinek egyre jobban kedvelem az írásait. Ha utolérem, kommentelni is fogok megint, addig azonban nem szeretek soha, sehova.

Ha valaki Angliába tervezne költözni, mert itt esetleg forró a lába alatt az aszfalt, akkor erről most nyugodtan lemondhat. Pont olyan idő van már két hete (és lesz is még egy ideig), mint ott, és a beszélgetések is rendre az időjárás taglalásával kezdődnek. Legyünk tiszteletbeli britek! Ők úgyis egyre-másra a magyar kormányhoz hasonlatos antidemokratikus lépéseket tesznek, nem is vagyunk hát olyan messze egymástól. Egyébként én még mindig inkább megvagyok ebben az időben, mint a múltkori kánikulában. Öregszem?

Ma sötét hangulatú zenéket hallgattam, talán az említett blognak, talán az időjárásnak, talán mindkettőnek köszönhetően. Ezek olyanok, amik általában eleve 5-össel indulnak nálam a 10-es skálán. A lelkemnek az effélék a legkedvesebbek. Nem szoktam ilyet felajánlani, de ha valaki tud ehhez, ehhez, ehhez vagy legfőképp ehhez hasonlatos alkotásokat, nyugodtan ajánlhatja őket kommentben. Ideje egy kicsit tágítani a zenei ízlésemet, úgyis olyan maradi. Figyelem, a linkelt számok egymás utáni meghallgatása és/vagy a klipek megnézése egyeseknél radikális hangulatváltozást okozhat! Főleg annál, aki a picsarázás és a csillivilli világában éldegél.

A macskámnak reggel megint szeretetrohama volt. Van, hogy rájön a simulhatnék, és ilyenkor jobbról, balról, mindenhonnan jön dörgölőzni, miközben a gépem előtt ülök. Dorombol, mintha egy helikopter lenne a torkában, fejelgeti a lábam, és a hideg kis orrát nyomja a testemnek. Biztosan érzi, mire vágyom, és bár én ilyet az oroszlántól várnék, ideig-óráig e ritka a szándék is megteszi. Sok a hasonlóság közte és az oroszlán között: például mindkettő húzódozik, ha hozzáérek, és ha nem hagyom abba, először morog, aztán odakap. Pedig fontos a kontaktus, és hogy a távolság néha nulla alá redukálódjon. Kell, hogy összeforrjon, ami összetartozik.

A mai nap folyamán két felfedezést is tettem. Az egyiket reggel, mégpedig, hogy a nyakkendő kötés nem olyan, mint a biciklizés. Egész jól megtanultam, és az utóbbi időben csak a tükör elé álltam, és hipp-hopp, már meg is volt, de tegnap meg ma mégis újra meg újra neki kellett futnom. Ideje feleleveníteni a hurkokat és csomókat, hogy megint csak rutin legyen a dolog.
A másik felfedezésem, hogy az ing-nyakkendő-zakó összeállítás vonzza a partnereket és a pénzt. Múlt hét szerdán üzletembernek öltöztem, és lőn, két új ügyfelünk is lett. Tegnap megint a szekrényben maradtak a pólóim, és újabb két ügyfél, meg egy ígéret (leendő ügyfél, de csak nyugtával...) érkezett. Ma ismét a nyakkendővel vesződtem, mielőtt útnak indultam, és máris befutott pár tartozó, hogy egy kis pénzt hagyjon nálunk. Sőt, helyre ficcentettem a Google Maps-os és a Google Places-es megjelenésünket, és azt is megállapítottam, hogy bizonyos, releváns keresőkifejezések hatására a Google-ben két oldallal korábban szereplünk, mint eddig. Tiszta sikertörténet! Holnap újabb ing-nyakkendő párosítás vár rám, és kiderül, valóban működik-e az összefüggés.

Ha már pénz, a tegnapi kiábrándító változatlanság és a már említett partnerek mai felbukkanása után az alábbi módon változott a legutóbb közölt statisztika:
Pénzkészlet: 92.425 Ft
Tartozás: 80.711 Ft
Kinnlevőség: 3.965.410 Ft
(Tartozó vállalkozások száma: 16)
Mint látható, a tartozásaink fedezete megvan, így tisztán zárjuk a hónapot, és még a kinnlevőségeink összege is 4 millió alá csökkent. Ez a normális szint, avagy persze nem normális, csak a megszokott. Mivel az előrejelzések alapján holnap még érkezik ez-az, úgy néz ki, a borzalmasan elkeserítő anyagi helyzetem is javulhat egy kicsit az utolsó munkanapon, bár nem akarom magam beleélni. Ha bejön valami, az élni nem elég, éhen halni sok, de a lyukak tömködésére éppen megfelel majd. Szóval talán nyugodtan hajthatom álomra a fejem a hátralévő pár napban...maximum nem annyira.

Volt ez a januári haláleset, amiről már oly sokat írtam. Elintéztem minden vonatkozó intézni valót, kifizettem a költségeket, összebeszéltem a rokonsággal, jártam az önkormányzatnál, ezek után pedig hátradőlve várhattam volna a március 23-át, de ez nem ment olyan egyszerűen. Amíg valami nincs letudva, nem hagy nyugodni a dolog. Állandóan eszembe jut, frusztrál, stresszel, rágja a lelkemet, megmérgezi a mindennapjaimat, főleg, ha valami kellemetlen dologról van szó. Ez most is így volt.

Hiába temetkeztem bele a munkába (avagy az temetett maga alá), hiába sokkolt még ennél is jobban a tudat, hogy nem leszek kész határidőre a szakdolgozatommal, ez a temetés dolog is egyre nyugtalanított. Ahogy az időpont közeledett, a nyugtalanság annál jobban nőtt. Mert ugye ez sem volt olyan egyszerű, hiszen három családtagunkat is egyszerre terveztük elbúcsúztatni. Először is nagyanyám legfiatalabb húgát, aki még novemberben halt meg (a három nővér majdnem pontosan 4 évente hagyott itt bennünket). Olyankor ugye nincs temetés, ezért tették át tavaszra. Ezt a néni lánya intézte (aki apám unokatestvére), ami ugye nem meglepő. Aztán ott volt a középső nővér, aki elsőként ment el, és aki a most meghalt nagybácsim felesége volt. Őt eredetileg a nagybácsim családjának sírhelyébe temettek el, hogy aztán majd együtt legyen a férjével, a sírhely azonban lejárt, nekünk pedig nem volt pénzünk meghosszabbítani azt, meg értelme sem nagyon lett volna, hiszen úgysem nagyon megy ki a temetőbe hozzá senki. Az a döntés született, hogy exhumáltatjuk őt, és a novemberben elhunyt húgával együtt szóratjuk el őket ott, ahol az édesanyjukat, meg nagyanyámat, így egy helyen lelhettek végső nyugalomra. Mivel apám unokatestvére nem nyomorog, magára vállalta az exhumálás és a szórás költségeit, ezért hát ezzel sem volt gond. Erre jött a nagybácsim halála, és mivel a távol lakó (és messze nem gazdag) rokonok is el akartak jönni a temetésre, kézenfekvő volt, hogy akkor egyszerre tartsuk meg a három szórást. Az összehangolás körülményessége megérne egy külön bejegyzést, de ez már nem érdekes.

Szóval ahogy közeledett a temetés napja, egyre inkább feszültté váltam. Az egészet a hátam közepére kívántam, és ennek megfelelően nem is nagyon hívogattam végig a fél világot. A nagybácsim segítőkész szomszédasszonya tájékoztatta a házban lakókat, meg azt a vén kurvát, aki állítása szerint élettárs volt, az meg az összes zenészeket. A dologban volt még annyi csavar, hogy a szertartás összevontan zajlott, 12:15-től, a szóráskor (12:30-kor) viszont már nem volt külön procedúra, és tartottam tőle, hogy a nagyothalló és baromi értetlen VK mindenkinek a fél egyet mondta, aztán majd botrány lesz belőle. Arra azért nem vettem a fáradságot, hogy újra felhívjam, és a szájába rágjam a dolgot, mert egy dög vagyok. Tudom, csúnya dolog, de annyira utálom az ilyesmit, hogy inkább hagyom jogveszteni a dolgot, és csendben lapítok. Egyik szánalmas tulajdonságom a sok közül. Jött aztán a tor kérdése is, amit szintén a rokon szervezett le, ott, a közelükben, és kérdezte, hogy apámék jönnek-e. Felhívtam őket (akiknek már vagy 2 hónapja szólnom kellett volna, de ezt is csak akkor tettem meg...), de nem lepődtem meg a válaszon: oda nem jönnek. Ki gondolta volna? Na igen, ha a harmadik felesége és a két testvérem nem egy bizonyos kisebbség köreiből került volna ki, és ha ebből anno nem lettek volna családi konfliktusok és neheztelések, talán szívesebben találkozna évek óta nem látott családjával (az igazival). Múlt héten aztán megint beszéltünk, hogy sajna-sajna, pont akkor kell a húgomat kórházba vinni valami kivizsgálásra, és hát nem tudnak jönni még a temetésre sem, mentsem őket ki mindenki előtt, ja és mikor megyek már megcsinálni az adóbevallásukat. Persze, nem elég hogy a család majd a "mikor nősülsz már meg?" és a "mi van a lányokkal?" kérdéskört firtatja, ami a fő oka volt annak, hogy kurvára nem akartam ezt az egészet, de még hallgassam az apámékra tett megjegyzéseket is. Akkor még nem tudhattam, hogy egyikre sem fog sor kerülni...de ha így folytatom, sosem érek a végére.

Pedig még azt is el akarom mesélni, hogy előtte való szombat reggel (14 óra) arra ébredtem, hogy "Úristen! Én mindenkinek azt mondtam, hogy a Rákoskeresztúri Köztemetőben lesz a temetés, holott ezt én ugye honnan veszem?". Másnaposságtól  gyötört szívem verése azonmód felgyorsult, holott még azt sem nagyon fogtam fel, hogy hol és mikor van éppen, majd gyorsan elkezdtem túrni bármilyen papír után, amiről megtudom, hogy pontosan hol lesz a szertartás. Az egyik temetési számlán meg is találtam, hogy "Új Köztemető", amitől rögvest levert a víz, ezért a gép elé ugrottam, és kigugliztam, hogy az a Kozma utcában van, ami egyáltalán nem Rákoskeresztúr, hanem Kőbánya. Ajjaj...de aztán láttam ám, hogy ez mind ugyanaz, bármennyire is ellentmondásos a dolog, és szép apránként meg is nyugodtam. Jellemző ám rám az ilyesmi, azaz, hogy csak megyek előre, és amikor már majdnem a célnál kell lennem, akkor merül fel bennem a kérdés, hogy egyáltalán jó irányba indultam-e el. Mellesleg borzalmasan kezdem utálni, hogy ilyen mértékben hülyülök.

Na, de jöjjön a  március 23., kedd. Ricsi elment iskolába, én elvégeztem a reggeli rutinomat, aztán szépen apránként nekiláttam öltözni. Borotválkozni nem volt kedvem, de nem is volt vészes a pofám (mondom én, közben meg a család lehet, hogy megszólt miatta), úgyhogy egyből a szekrényre vethettem magam. Tudni kell (bár anno már írtam), hogy nemigen vagyok ellátva öltönyös-nyakkendős felszereléssel, ami van, az meg eléggé ergya. Utálom is az öltönyt, meg az összes eseményt is, amin hordani illik, szóval értelme sem lenne ellátni magam belőlük (azaz ügyvezetőként most már volna némi haszna, csak nincs miből). Ennek megfelelően kénytelen voltam ugyanazt az összeállítást magamra ölteni, amit máskor is szoktam, — közte azt a bordó/csíkos inget, amit az első felvételkor elszaggattam egy kilincsben, és aztán jó szarul varrtam meg (de nem látszik), — és a helyzeten az sem segített, hogy a két héttel korábbi, jelmezes házibulira való készüléskor felfedeztem, hogy valójában két szett nadrágom és mellényem van. Pont ekkor tettem fel magamnak azt a kérdést is, a 15 farmeromat felleltározva, hogy azok közül miért csak 3-at hordok, amikor "ez is meg ez is milyen jó"? De ne térjünk el...  Az inghez passzoló nyakkendőt viszont sehol sem találtam, a másik meg nagyon nem ment volna az inghez, szóval a borostásság mellé még nyakkendőt sem vettem fel. A zakó válla tiszta por volt, ráadásul ekkor fedeztem fel, hogy a macskám bizony kihúzgált belőle szálakat (ahogy egy méregdrága pólómon is felfedeztem két apró lyukacskát, aminek következtében a macsek élettere újabb fél négyzetméterrel lett megrövidítve), a nadrág éle nem túl egyenes, a behajtásánál meg szintén poros. Ezt ugyan megszüntettem, de nem csoda, hogy úgy éreztem magam, mint valami szegény családból származó általános iskolás az évzárón. Hát, ha valakiben felmerült volna a gondolat, hogy buzi vagyok, az valószínűleg korábban csak igénytelen buzit láthatott (vagy engem, más ruházatban). Ehhez még hozzácsaptam egy elnyűtt oldaltáskát, hogy a jó hosszúnak ígérkező utazásra bekészíthessek egy könyvet, mert ugye szakirodalom meg házidoga, és minden perc drága.

Megnéztem a leendő útvonalat, aztán elindultam. Metróval a Deákig, onnan a Blaháig, onnan meg 28-as villamossal a temetőig. Egy kicsit ideges voltam, amikor a metró vagy 6 percig nem jött (hétköznap!), és még jobban, amikor a villamosnak sem volt híre-hamva vagy 20 percig, holott 10 percenként kéne járnia. A dolog pikantériája, hogy a Népszínház utca és környéke Budapest egyik legbrutálisabb gettója (avagy településszociológiában jártas olvasóknak: slumja, mert a gettó ugyebár valójában nem azt jelenti, amire használjuk), amit elvileg tudtam is, hiszen a cégünknek anno itt volt a másik irodája. Hja kérem, nekünk hajdan még kettő is volt, most meg ez az egy is haldoklik. Ennek megfelelően egy fekete vonatot idéző sárga villamossal utaztam minimum 37 percet (amivel arra utalnék, hogy a kiíráshoz képest természetesen hosszabb volt a menetideje), és éppen délre érkeztem meg a temető főbejáratához. Gyorsan elszívtam egy cigit, de koszorú vásárlásával már nem volt időm foglalkozni, lévén nem tudtam, mennyit kell gyalogolnom a szóróparcellához, úgyhogy megint adtam az illemnek. Na mondom, nem elég a többi, még azért is megszólhatnak, hogy egy vacak virágot sem vagyok képes venni három ember temetésére.

Egyébként a parcella felé még jó irányban indultam el, de ha a másod-unokatestvérem nem vesz fel éppen az általam nem észlelt elágazásnál, akkor most valahol az Alföld környékén járnék, de legalábbis tutira lekéstem volna az általam (is) szervezett alkalomról. Lúzeeeeer! Na jó, így azért odaértünk, gyorsan lepacsiztam, lepuszizkodtam a rokonok egy részével (másik része gondolom ezért is bunkónak tart), majd beálltam a gyásznépbe.

Azt nem tudom, hogyan lehetséges, hogy minden egyes temetésen van valami, ami miatt legszívesebben fuldokolnék a röhögéstől, de az biztos, hogy mindig van ilyen. Vagy csak azért akarok annyira röhögni, mert nem szabad? Pedig ilyenkor a közvetlenül a haláleset után érzett gyász már általában a múlté, még ha a szertartás közben azért csak el is bőgi magát az ember (már aki), és talán nem merész feltételezés, hogy az elhunyt sem bánná, ha vidámság maradna utána. Amikor egy érdi barátom anyját temették (akiről kb. egy hónapja derült ki, hogy éppen nálunk dolgozott (még jóval előttem), aztán jól lelépett egy csomó ügyféllel), egy kopaszodó pasas aranyszőke parókáját tépte le a szélvihar, a hajdani legjobb barátom nővérének temetésén meg olyan hamisan jajgattak a siratóasszonyok, hogy azt is csak alig-alig bírtam ki röhögés nélkül. Most éppen a világi mondónő beszélt olyan hangsúllyal, mintha pszichésen sérült emberekhez próbálna nyugtatólag szólni, és minden tagmondat végét úgy elhúzta, ahogy a papok szokták prédikáció közben. Ez meglehetősen vicces volt. Az már nem annyira, hogy a 15 percnyi szépenszólás 12. percénél a nagybácsimról még egyetlen mondat sem hangzott el, a zenész ismerősök meg mind ott forgolódtak, hogy akkor most jó helyen járnak-e. Jó, ezt nem én tárgyaltam le, a szervező rokon meg nyilván a saját anyjáról tudott inkább részletekkel szolgálni, a nagybácsimra csak a demográfiai adatokból kreált mondatok maradtak. A forgolódás egyébként akkor sem maradt el, amikor a két urna tartalmát a földbe sikerült juttatni, mert mind azt kérdezte, mikor jön a nagybácsim. Azt nem tudhatták, hogy az első urnában egyszerre voltak a két nővér hamvai, és a másik urna éppen a nagybácsim földi maradványait tartalmazta, de amikor ezt közöltem velük, megnyugodtak.

Miközben ott álltunk a dermesztő hidegben, és a családtagok elkezdtek az autók felé orientálódni (torozásra való lelépés céljából), az általam nem ismert zenész kollégák mind elém járultak, hogy megosszák velem a nagybácsimmal kapcsolatos történeteiket, amik engem mind nem érdekeltek, és különben is, az egész család rám várt. Azért jó pofát vágtam a dologhoz, közben pedig óvatosan, apránként irányítottam a testem a kívánt irányba, majd hirtelen kimententettem magam, és gyorsan leléptem. Volt egyébként olyan is köztük, aki néhány szép szó után óvatosan rátért arra a problémájára, hogy ott van neki az a sok kazettája, magnót meg már nem kapni, és hát a nagybácsimnak annyi jó cucca volt, és nem lehetne-e, hogy... No comment...

Az autóban aztán 20 percen keresztül senki nem szólt a másikhoz, és még a tor helyszínén is csak a "szép időnk" van stílusú megszólalások domináltak, egészen a(z éhgyomorra megivott) második pálinkáig, amikor is hirtelen rájöttünk, hogy mi egymás baromi régen nem látott rokonai vagyunk. Ekkor megoldódott a nyelvünk, és majdhogynem ott folytattuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, de mire igazán belelendültünk volna, a vidékieknek már menni kellett, ami felrobbantotta az egész asztaltársaságot (vélhetőleg a következő temetésig). Jellemző, hogy ilyenkor egy csapásra a 979-ke szerepbe kerülök, amit igazából én húzok magamra, de most megerőszakoltam magam, és juszt is előttük gyújtottam rá. Csak 30 éves vagyok már, a fene egye meg! És láss csodát, mindenki úgy vette, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Az is.

Fizettünk, azaz én nem, mivel a rokon nem volt hajlandó tőlem elfogadni egy vasat se (pedig hát 16 személyre nem kevés a költség, meg ugye a mondónőt is ők fizették ki), aztán eldobtak Csepel központjába, ahonnan seperc alatt hazaértem. Otthon aztán letéptem magamról az utálatos göncöket, és egy nagy sóhajtással nyugtáztam, hogy "na, ez is letudva".

Az utóbbi 6 évben minden nyaram leghosszabb egybefüggő szabadságát egy olyan rendezvényen töltöttem, ami a köztudatban vagy nem létezik vagy minimum fasiszta. Persze ezt a jelzőt nem nehéz egy olyan országban kiérdemelni, ahol már a néptánctól, népdalénekléstől vagy kézműves foglalkozásoktól eltérő bárminemű hagyományőrzés is szésőségesnek számít. Elvégre lovagolni, íjászkodni, rovásírást használni vagy sólymot reptetni csakis a radikálisok szoktak... mert a 'normális' ember a szabadidejében a Burger Kingben eszik, egy moziban ül, Győzikét néz, plázázik, vagy leértékelt árukra vadászik valamelyik hipermarketben. De nem akarok igazságtalan lenni, hiszen egy kívülálló szemében könnyedén tűnhet fasisztának vagy nácinak ez a bizonyos rendezvény, ha a látogatóinak egy jelentős hányada konkrétan szkinhed. Nemcsak lelkében, de megjelenésében is.

Ezen a bizonyos rendezvényen (aminek a nevét direkt nem írom ki, de könnyen kitalálható) a jobboldali gondolkodásmód teljes spektruma képviselteti magát, és ha valaki azt gondolná róluk, hogy "ez mind egyforma", akkor közlöm, hogy ilyen szintű sokszínűséget keresve sem találni máshol. A teljesen hétköznapi családocskáktól, az agyontetovált motorosokon át, a nyugdíjas mamikákon keresztül az elborult agyú kopaszokig megtalálható itt mindenki, a politikai jobbközép gondolkodástól egészen az ultraradikálisig. Így aztán annak ellenére, hogy itt mindenkinek hasonló alapokon nyugszik a gondolkodásmódja, nincs két ember aki minden tekintetben egyetértene egymással, sőt...de most nem ez a téma. Egy dolog azonban eléggé szembetűnő: a résztvevők kb. 40%-a szkinhed. Ez részben azt bizonyítja, hogy az ezzel a stílussal azonosulni nem tudó másik 60% sokkal toleránsabb, mint az önmagát a tolerancia bajnokaként feltüntető SZDSZ és holdudvara, akik persze csak addig türelmesek, amíg mindenki ugyanazt szajkózza, amit ők. Itt mégis mindeki békén megfér egymás mellett, sosincs verekedés, sosem tűnik el senkinek semmije (hacsak el nem veszti azt), és ha politikai témájú magánbeszélgetésre kerül sor, akkor sincs belőle öri-hari, pedig itt legalább olyan jókat lehet vitatkozni a hasonszőrűekkel, mint más esetekben a SZDSZ-szavazókkal (akikkel én nagyon élvezetes csörtéket tudok lenyomni).

Ezt a hosszúra nyúlt bevezetőt pedig azért pötyögtem ide, hogy felvezessem a mai témát: a szkinhedek szubkultúrájába szeretnék egy kis betekintést nyújtani, mint olyan kívülálló, aki azért egy kicsit jobban belelát a lényükbe, mint más kívülállók. Talán azt gondolnánk, hogy egyfajta uniformitás uralkodik a köreikben, hiszen mind egyformán néznek ki (a szkinek mondjuk pont annyira egyformák, mint a kínaiak), és biztos ugyanúgy is gondolkodnak. Pedig nem. Ha a felszínt egy kicsit megkapargatjuk, hamar rájöhetünk, hogy még ők is sokskinűek (ez de szar volt...). Nézzük a legjelemzőbb tulajdonságaikat.

A szkinhedek megjelenése

A legszembetűnőbb vonás a kopasz fej, ezt mindenki tudja. Persze kopasz más is lehet (pl. jellemzően a kidobóemberek), ugyanakkor nem minden szkinhed kopasz. Előfordulnak például egyéb módon felnyírt vagy Hitler-frizurás alakok is. A ruhatáruk alapkelléke a katonai bakancs, benne fehér fűzővel, a katonai nadrág (akár fekete-szürke-fehér verzióban is), esetleg a fakított/koptatott farmer, a narancssárga belsejű bomber-dzseki és a (jellemzően) fehér nadrágtartó. A pólóik gyakran náci/hungarista jelképeket tartalmaznak, mint például birodalmi sas, horogkeresztre hajazó jelkép, Dávid-csillagot a szemetesbe hajító alak, Szálasi Ferenc arcképe, nyilaskereszt, Nagy-Magyarország-sziluett és/vagy rovásírás. A testüket gyakran tetoválják. Ezek az ábrák szintén a fenti jelképtárból kerülnek ki. Fülbevalót, ékszert szinte sosem hordanak, viszont gyakran viselnek nemzetiszín karszalagot (esetleg életérzés-karkötőt), Nagy-Magyarországos vagy vaskeresztes kulcstartót. Mostanában közkedveltté vált köreikben a 'Lonsdale' márkájú ruházat is, mivel azok feliratában helyet kap az NSDA betűsor, ami csak egy betűvel tér el a hitleri nemzetiszocialista párt rövidítésétől. Vannak szkinhedek, akik barkót viselnek, ami a kopasz fej mellett —véleményem szerint — rendkívül ocsmánnyá teszi a fizimiskájukat.

A szkinhedek gondolkodásmódja

Ha lehet egyáltalán ilyenről beszélni. Tapasztalatom szerint ezek a fiatalemberek maximum 1-2 szintig képesek a gondolataikat egymásba fűzni, tehát olyan primitívek, hogy a köreikben elterjedt ideológiai paneleket képtelenek továbbgondolni. Ezt az is bizonyítja, hogy ha rájönnének eszméik tarthatatlanságára, valószínűleg felhagynának ezzel az életmóddal, és akkor jól elfogynának. Néhány gondolati elem:

- a világ összes bajáról a zsidók tehetnek

- minden jelentős politikai, kulturális és gazdasági pozícióban zsidók vannak

- minden zsidót, cigányt, négert, buzit és bevándorlót ki kell irtani

- kár, hogy Hitler elvesztete a II. Világháborút, vagy legalább tovább kitartott volna

- aki ezekkel nem ért egyet, az maga is zsidó, maximum zsidóbérenc

Ezen kívül alapvetően militáns gondolkodásúak, az ököljogban hisznek és tekintélyelvűek (bár csak bizonyos történelmi személyeket tekintve). Imádják a világháborús relikviákat és a katonai dolgokat (rohamsisak, katonai öv, stb.).

A szkinhedek kulturális jellemzői

A kultúra számukra a nekik szóló zenék (pl. Egészséges fejbőr, Magozott cseresznye, Oi-kor, Panzers, stb.) hallgatásában, a sörözésben, társas zsidózásban és különféle rigmusok szavalásában merül ki. Utóbbiak közül egy-két gyöngyszem:

Egy sor virág, egy sor fűz / Egy sor cigány, egy sortűz.

Megláttam egy arabot, / Letéptem egy darabot, / De az arab hülye lett, / S kinyalta a seggemet.

Sárkány ellen sárkányfű, / Cigány ellen bőrfejű, / Zsidók ellen németek, / Éljenek a szkinhedek!

Ezen kívül betéve tudják az összes jelentős történelmi személyiség, politikus és közismert emberek vélt vagy valós zsidó mivoltát, sokszor még eredeti nevüket is (Rákosi - Rosenfeld, Kun Béla - Kohn Béla, Hernádi Judit - Hertz Judit, Szekeres - Stern, stb.). Közkedvelt felkiáltásuk az Oi!, ami nem tudom, honnan ered, de gyakran használják. Ha agyuk emlékközpontjában ezek mellett még marad némi hely, azt általában dalszövegek és közismertebb revizionista nóták (Szabadkai udvaron; Lesz, lesz, lesz...; Szőke Tisza haragjában..., Horthy Miklós katonája, stb.) töltik ki. Az emlegetett rendezvény egyetlen kulturális, történelmi vagy politikai előadásán sem vettek részt, és vért adni sem voltak (utóbbi oka valószínűleg a "nehogy má' egy zsidó kapja meg" gondolat volt), ami minden egyebet elmond róluk. Az ott töltött 8 (vagy kevesebb) napot ivással, óbégatással, zsidózással és józanodással töltötték el.

Szkinhed típusok

Autentikus szkinhed: a fenti tulajdonságok mindegyike jellemző rájuk (egytől-egyig), a köztük levő különbséget csak azok intenzitása adja. Például lehet, hogy nemcsak magyar szkinhed zenekarokat hallgatnak, hanem német nyelvű, hörgő, náci zenét is, vagy úgy gondolják, hogy nemcsak minden zsidót (buzit, stb.) kell kiirtani, és akkor de jó lesz, hanem a 'zsidóbérenceket' is. A civil életben ugyanúgy néznek ki, mint egymás társaságában, ami jelentősen visszaveti a lehetőségeiket (ennek oka szerintük nem a megjelenésük, hanem a...na kik?)

Pszeudo-szkinhed: vagy hívhatnám kocaszkinhednek is. Ezek a hiányzó kellékeket valami egyébbel pótolják, például bakancs helyett bakancsnak látszó tárgyat hordanak, nem tetováltaják magukat vagy felvesznek akár Adidas-pólót is. Az ideológiával sem azonosulnak, maximum meggyőződés nélkül szajkózzák azt. Sokszor a hajukat is úgy hordják, mint bárki más, amikor összejönnek, akkor viszont leborotválják a fejüket. Nyáron elég hülyén is néz ki a lebarnult bőr mellé a rikítóan fehér fejbúb. Szerintem esetükben arról van szó, hogy abban a korban, amikor önmagukat keresik, valahogy egy ilyen társasághoz csapódnak. Tetszik nekik a hangadók határozott kiállása, a felnőttekkel szembeni hozzáállása és a merészség, később aztán az egyéb kellékeket is magukévá teszik. Ugyanígy válnak egyesek emóssá, punkká vagy valamely együttes fanatikus rajongójává. Amint egy kicsit érettebbek lesznek, kikerülnek ezekből a körökből.

Proteszt-szkinhed: ezekből van a legkevesebb, hiszen létrejöttük alapvető oka a valami ellen való lázadás. Ez lehet a szülők bosszantása, iskolai botránykeltés, bárminemű figyelemfelhívás, vagy az igazságérzetük sérülése miatti határozottnak hitt kiállás (a megjelenésükkel). Ha a problémájuk megoldódott, újra normálisak lesznek, esetleg valamilyen más szubkultúra tagjává válnak (mondjuk mert megunják a jelenlegit),

Hát, ma megint egy kicsivel okosabbak lettünk.

A közelmúltban hét napon belül két esküvőn is jártam, vagyis ha pontosabban akarnék fogalmazni, akkor egy esküvőn és egy házasságkötésen. Előbbi ugyanis egy rendes lakodalom volt, utóbbi viszont csak egy szolid ebéddel egybekötött "tanácsi" szertartás, ahol ráadásul én voltam az egyik tanú. Nem is értem, mi ez a nagy panaszkodás a médiában a házasságkötések (gyerekszületések, stb.) alacsony száma miatt, amikor csak én magam hetente járok lagziba. (Az előző mondatban példát láthattunk a túláltalánosítás nevű okfejtési hibára, amit a szellemileg kihívásokkal küzdő egyének (pl. Hajnalka) erőszeretettel és rendszeresen követnek el).

Május 24-én a legjobb barátom (lány) kísérője voltam az ismerőse/barátja/ügyfele magyarországi esküvőjén. Igen, magyarországi, mivel erdélyi magyarokról van szó, akik majd 'otthon' is tartanak egy murit. (A büdös románja ide jön házasodni, itthagyja az önkormányzatnál a pénzét, meg szézezreket a vacsorára, meg ide adózik a cége...hogy nem takarodik haza az ilyen...)*. Korábban a társaság egy másik tagja is esküdött, és oda is hivatalos lettem volna (Csíkszereda), de akkor nem tudtam magam szabaddá tenni, ezért a barátom már jó előre lefoglalta nálam ezt a dátumot, hogy mindenképpen én legyek mellette a kísérő, és ne más. Csakis az ő kedvéért mentem el, mivel utálom az esküvőket, ahogy a temetéseket, a Húsvétot és a karácsonyt is (Valentin-nap és Halloween pedig számomra nem létezik). Például azért is, mert nem szeretem az öltönyt, éppen ezért nincsenek is öltönyeim (egy darabot leszámítva), ami viszont egy régebbi, olcsó kiadású példány, amiben ezért kényelmetlenül érzem magam, és emiatt utálom az öltönyöket. Pedig a barátaim szerint nagyon jól nézek ki hivatalos öltözetben, ami pozitív visszajelzésként hathatna, mivel tudom, hogy nem éppen az öltönyös melegpornók lelkes nézőiről van szó, de ennek ellenére is utálom és punktum.

Az öltönyhöz ing is kellene, amiből csupa olyan van, amit szintén utálok. A fehér az olyan iskolás jellegű, hosszú ujjút ilyen hőségben aberráltság felvenni (és abból is csak fehér van), a színes, rövid ujjú ingjeim pedig nagyok rám. Évekig hordtam őket póló felett, de akkor még igénytelen hetero voltam (avagy egyéb okból kifolyólag nem tűnt föl, hogy nagyok), és nem zavart. Ennek ellenére most kénytelen voltam ezek közül választani egy olyat, amiről tudtam, hogy nagyon rosszul legalább nem áll, ráadásul még a 2 (kettő) db nyakkendőm egyike is passzol hozzá. Igen, mindössze 2 db nyakkendőm van, aminek az okát nem ecsetelném, mivel éppen az imént írtam le az öltöny vonatkozásában, ráadásul még nyakkendőt kötni sem tudok. Itt állok 29 éves, érett férfiként (na hiszen...), aki az üzleti-szolgáltatási szférában dolgozik 10 éve, és nem tudok nyakkendőt kötni. Botrány!

Na, ehhez képest öltöztem fel otthon, és miközben baromi szarul éreztem magam az avítt, nagy, rosszul megkötött, stb. alkalmi viseletemben, még a zsebeimet is tele kellett töltenem egy halom használati tárggyal (zsebkendő, mobil, kulcs, iratok, fényképezőgép, pénz), ami csak tovább rontotta az összképet. Így lódultam meg az Árpád hídhoz, ahova a tervek szerint autóval érkezett a barátom. Késett persze egy keveset, így sikeresen szénné gyulladtam a tűző napon, de hát izzadtan-tikkadtan kezdeni egy esküvőt csakis jó jel lehet, nem igaz? (Nem.)

A következő fél órát azzal töltöttük, hogy a hídtól 5 percre található vendéglőt sikeresen megközelítsük, ami így is csak részben sikerült. Amikor viszont odaértünk a készülődők forgatagába, megnyugodhattunk, hogy valóban jó helyre jöttünk, hiszen a társam nyomban felismerte a vőlegény édesanyját. Pillanatokon belül begördült egy sokméteres limuzin, majd kiszállt belőle egy vadidegen menyasszony. Ekkor kezdtünk el gyanakodni, hogy talán mégsem a jó esküvőn vagyunk, ezért megkérdeztük (mondjuk nem én, mert nem akartam magam égetni), hogy hova is kellene mennünk így, 5 perccel a szertartás kezdete előtt. Megnyugtattak minket, hogy jó helyen vagyunk, csak éppen négy esküvőt tartanak az épületben (temetés nélkül), és csak menjünk ki az épület mellé, aztán ott majd lesz egy sátor, na az lesz a mienk. Ki is mentünk, majd nyomban be az első téglaépületbe, ahol megállapítottuk, hogy ez még csak a wedding #2. (és különben sem sátor), de a következő kapualj már a jó irányba vezetett.

Na, a násznép duzzadása közben több dolgot is megállapítottunk: 1. a vőlegény nem ismert meg, holott már találkoztunk, ergo jelentéktelen, szürke kis alak vagyok, 2. a korábban felismert anyuka minden volt, csak pont nem a vőlegény anyja, 3. hiába loholtunk, a szertartás csak fél óra múlva kezdődött. Utóbbi nem is érdemel különösebb beszámolót, hacsak annyit nem, hogy korábban még sosem voltam szabad ég alatti, duna-parti menyegzőn úgy, hogy közben többen is románul beszélnek a környezetemben. Biztosan élvezték az anyakönyvvezető alkalomhoz illő, szép citátumait...

A szertartás után jött a pezsgős gratuláció, majd indulhatott a vacsorával egybekötött tivornya. Előbbit marhára élveztem, mivel ugyebár a menyasszonyt korábban sosem láttam, a vőlegényt meg csak egyszer, de a társam szerencsére kimentett a két mondatos kötelező csevej alól. Utóbbi meg...hagyjuk. Igazából aznap este döntöttem el, hogy 1. nekem ilyen sosem lesz, de nem azért mert lúzer vagyok, hanem mert nem akarok 2. inkább buzi maradok életem végéig 3. gyerek meg végképp nem kell. Miért?

Mert undorító volt látni a szesztől lealjasult, átizzadt ingű férjeket, ahogy tánc gyanánt a feleségeiket rángatják. Undorító volt látni a józanul maradt, férjeikért aggódó asszonyokat, ahogy azok rosszalló pillantások közepette mondogatják visszafojtott hangon, hogy "Papa, ne igyál annyit!". Idegesítő volt hallani és látni a kis pöcsök sivalkodását, akik ilyenkor mindig megtalálják egymást, és rajokba szerveződve közlekednek a násznép között, de úgy, hogy lehetőleg minél több öltönyt és kosztümöt basszanak össze a kajás kezükkel. Amikor meg nem ezt csinálják, akkor ordítva csoszognak oda anyjukhoz, mert a Pistike vagy a Lacika fellökte őket (Pistike meg Lacika ilyenkor aggódó arccal követi a sértett felet, hogy felmérje tettének következményeit, nyelvükön pedig már ott a bekészített "De őőőő kezdteeee!" mentség). Undorító volt látni, ahogy a rózsaszín inges üzletemberek kedélyesen buzizgatják egymást, leittasulva állandóan baráti ölelkeznek, az I will survive-ra meg ész nélkül tombolnak, miután dekoratív kis picsákat rángattak magukkal az esküvőre. Szóval ezért.

Az egészben az volt a jó, hogy családtagok legalább nem voltak ott, így nem kellett állandóan azt hallgatnom, hogy én leszek a következő, és különben is, mikor lesz már az én esküvőm, de mind közül a legnagyobb előny, hogy így legalább nem kellett (volna) előttük táncolnom. "Figyeld már, hogy a 979-ke hogy ropja!" — na ezt nem hallhattam, mert 979-ke éppen ezért sosem ropja. Pedig most elő volt irányozva a tinci-tánci, mert az alkalmi párom nagyon szeret lagzizni. Meg is ígértem neki, hogy "majd mindjárt", meg "előtte iszom még egy valamit", meg "majd a szünet utáni blokkban", de mire táncra kapható állapotba ittam volna magam, megfájdult a gyomrom is (a fejem ekkor már régóta fájt). A táncot így megúsztam (egy szerelemvonatozást leszámítva), cserébe viszont furdalni kezdett a lelkiismeret, amiért így elrontottam a barátom szórakozását.

Így aztán furdalással, fejfájással, hasfájással, iszonyú álmossággal és egyre növekvő undorral gubbasztottam a helyemen. Undorodtam a fent már kifejtettektől, a szerencsétlen jegyesek folyamatos szívatásától, a műmosolyoktól, a lakodalmas zenéktől, meg mindentől. Egyetlen pozitív élményem volt, az egyik pincér srác külalakja. Arcra is helyes volt, de a teste ingen keresztül is megmozgatta a fantáziámat. Persze nem a közös lepedőgyűrés gondolata merült föl bennem (hiszen van nekem párom), hanem a hasonló test kidolgozása hosszú és kegyetlen edzések során. Egy másik pincér meg úgy nézett ki, mint aki éppen most ballagott el az általánosból, ez viszont az előbbivel ellentétben tuti meleg volt. Mindezt leszámítva alig vártam már, hogy elindulhassunk haza, és szerencsémre negyed 4-kor már úton is voltunk. A lagzi azon praktikus okból volt ilyen rövid, mert a násznép jelentős része Erdélyben lakott, tehát időben el kellett indulniuk haza, ha vasárnap még kezdeni akartak magukkal valamit.

Amikor eljöttünk,a pincérek már javában szedték az asztalokat, az egyik pedig egy hirtelen mozdulattal az arcába csapott egy egész tálcányi poharat. Gondolom, spriccelt a vér a világba, de ez akkor már nem érdekelt, csak az, hogy ágyba kerüljek.

A gyomorfájásom azonban még két napig emlékeztetett erre a szörnyű élményre, és már kezdtem is megijedni, hogy valami nagyon csúnya dolgot műveltem magammal. De aztán elmúlt. Nem kellett volna éhgyomorra annyi Unicumot inni (ilyen faszságot egyszer már megjátszottam...).

folyt.köv.

*ld. december 5-i népszavazás...

Tegnap, miközben éppen azon agonizáltam, hogy akkor most fájjon-e a fejem, avagy se, szörnyű gondolat hasított buta kis agyacskámba: az Alteregoban ugyebár csupa jó testű, jó képű, csinos, fiatal srácot láttam, akik közt szívesen tölti az ember az idejét. De mi van, ha éppen én rontottam le az átlagot?

Elvégre a 29. évemet taposom, a hajam kétoldalt ritkulásnak indult, a halántékomnál egyre több az ősz hajszál. Az arcomba kis mitesszerek fúrták be magukat, és amíg be nem durvulok, egész jól el is éldegélnek benne (vagy amíg egyszer el nem kezdek kozmetikushoz járni). Az orrom — állítólag — nagy, a testem viszont csenevész. Öltözködni sosem tudtam, és bármennyire is volna rá pénzem, mégsem visz rá a lélek, hogy olyan ruhadarabokat aggassak magamra, amikre úgy érezhetném, nem illenek a testemre. Elkezdtem a tükörbe bámulni, és egyáltalán nem voltam elégedett a látvánnyal. A hajam is milyen már? Hol túl hosszú, hol hülyén van levágva, hol egy irányba dőlnek a zselézett tincsecskék, hol meg a leghülyébb helyeken lapul le. A borotválkozás után sokszor ott marad egy-egy szőrszál, ami viszont a testemen állandóan burjánzik, nem győzöm gyantázni (bár már javulóban a helyzet). Pedig gyerekként nagyon helyes kis pofim volt. A kezem állandóan száraz, a gerincem duplán ferde, a vádlijaim felemások (mindkettőn az egyik oldalon kurva izmos, a másik oldalon meg csak a csont van). Nem jó ez így. Hogy nézek már ki?

Kapuzárási pánik jött rám, vagy mifene? 

Aztán amikor a párommal a bulit elemeztük, csak úgy mellesleg megemlítette, hogy a barátnője az érkezésemkor azt mondta neki, hogy micsoda jó pasija van. Végül is, ha belegondolok, nekem is azt mondta, hogy kár értem, és ha hozzáveszem a bepróbálkozó illető közeledését is, akkor nincs is okom az aggodalomra. Bár Rolcsi szerint a srác marha ronda volt, de ez nem jelent semmit, mivel valószínűleg a legtutibb modell is ronda lenne neki, amint megkörnyékezne. Minden esetre ez átbillentett az ellenkező végletbe. Vissza a tükör elé. Hmmm... Baromi jól nézek ki! És még csak 28 éves múltam. A legszebb, legkívánatosabb kor, de mivel rendszeresen 23-24-nek néznek, tehetek is úgy, mintha annyi is lennék. A hajam ugyan ritkul, de az még nem olyan látványos (van, aki szerint mindig is ilyen volt, de én tudom, hogy hazudik), a halántékom őszülése pedig csak még szexibbé tesz. A hátam nem is annyira púpos, szemből meg nem is látszik, a testem meg már rég nem olyan csenevész. Sőt, kifejezetten jól kezd kinézni. Végre elkülönülnek egymástól az izmaim, kis munkával a mellizmom kimondottan lapos lesz, és ha betartanám, hogy itthon jó sok felülést csinálok esténként, akkor az utóbbi időben centiket vékonyodott hasam is kockásba fordulna. A vádlim nem is torz, hanem erős, az arcomat a kozmetikus néhány kezeléssel helyre teheti, a hajam pedig ma baromi jó lett. Máskor is így fogom bezselézni. Igen, faszán nézek ki! 8-9 pontot saccolok magamnak egy 10-es skálán...

...ezennel betekinthettetek 979 skizofrénbe hajló, de mindenképpen rendkívül végletes lelkivilágába (holnap reggel megint az első verzió lesz aktuális...).