örökség bejegyzései

Mielőtt nekilátnék a bejegyzés lényegi tartalmának megírásába, elöljáróban két dolgot leszögeznék:

1. Ez egy 'mozgó bejegyzés', azaz rendszeresen frissíteni fogom, és minden ilyen alkalommal aktualizálni fogom a dátumot is, így egyeseknek majd úgy tűnhet, mintha Déja vu érzésük lenne, holott nem lesz az nekik. Bővebben alább.

2. Másoknak viszont ízléstelennek tűnhetnek majd az itt leírtak, és ezt a képembe is lehet dörgölni, de igyekszem úgy fogalmazni, hogy mindenki megértse a motivációimat, és ne kelljen felesleges támadásokat elhárítanom.

Mert miről is van szó?

Január 10-én ugye meghalt a nagybácsim, amiről már így is jó pár bejegyzést írtam (és még lesz legalább egy, az ügyintézés kálváriáival kapcsolatban), és mint tudjuk, elvileg én fogom örökölni minden ingó és ingatlan vagyonát. Vagy nem. Ez majd a következő hónapokban fog eldőlni, nem is foglalkozom most a témával. A lakás lezárva, és a hagyatéki tárgyalásig ez az állapot nem is fog megváltozni, így csak annyit tudok, hogy az ajtón belül iszonyú szemét és kosz, valamint iszonyú mennyiségű felhalmozott érték található. Természetesen ide sorolom a 60 forintos könyveket, és a 10 forintos másolt hangkazettákat is, mert valahol azok is értékesek, ha máshogy nem is, eszmeileg mindenképpen. Van azonban egy pincerész is, ami nincs hatóságilag lezárva, és kulcsom is van hozzá. Hozzáférek mindenhez, ami ott található, márpedig nem kevés cucc található ott, ezt elhihetitek nekem.

Ez egy kész kincsesbánya. Tartós élelmiszer, alkohol, antik rádiók és alkatrészek, családi fotók, régi iratok és számtalan kacat van ott felhalmozva, de lépni is alig lehet tőlük, annyi van belőlük. Nem is tudom, mi minden. Függetlenül attól, hogy végül kié lesz a lakás, ez a kincshalom az enyém, dagonyázhatok benne kedvemre, és amit értékesnek találok, azt megtarthatom belőle. Még csak nem is tehetnek ellene, bár nem hinném, hogy bárkinek bármi kifogása lenne ezzel kapcsolatban. (Most jön az esetlegesen undorítónak található rész:) Csak a teljesség kedvéért írom le, hogy a temetés, a kórház és egyéb költségek eddig 172100 Ft-ra rúgtak, és ezt úgy kellett előteremtenem, hogy közben további 800000 Ft költség vár kiegyenlítésre, szóval baromi rosszul jött ez a kiadás. Amikor a helyszínelés előtt a szükséges papírokat kerestem, találtam némi készpénzt, amit magamhoz vettem, és ami persze a temetés árának töredékére sem elég, de azért leírom. Mivel tegnap megjött a számla is, megpróbálok az újpesti önkormányzattól temetési segélyt kérni (15-30 ezer forint), és mivel a nagybácsim tagja volt a szórakoztatóipari kamarának, tőlük is igényelhetek 50000 forintot (állítólag). Jogos lehet az elvárás, hogy — ha már úgy állom a szükséges kiadásokat, hogy nem tudom, viszontlátok-e az egészből egy fillért is — megpróbáljam valahol kompenzálni a dolgot, például a pincében található holmikkal. De nem erről van szó. Ezek a dolgok valóban jól jönnek, bár semmi szükségem rájuk, tökre meglennék nélkülük, és egyik sem létfontosságú. Ha viszont végül nem az enyém lesz a lakás (és tartalma), hanem az államé, akkor ez a sok holmi mind a kukában landol, értéktől, hasznosságtól függetlenül. A józan ész többszörösen is azt diktálja, hogy megmentsem, amit tudok, és amíg tudom, hiszen nekem egy vacak fekete-fehér fénykép is értéket jelenthet, míg másnak az csak egy vacak fekete-fehér fénykép. Másrészt az élelmiszerek romlandók, szóval ha ott hagynám őket, akkor azok így is, úgy is szemétté válnának. Szintén a józan ész diktál akkor is, ha mégis az enyém lesz a lakás, hiszen akkor mielőbb használható, lakható állapotba kell hozzam, hogy eladhassam vagy kiadhassam, és ez temérdek idő és pénz. Említettem már, hogy nekem ezekből van a legkevesebb?

Szóval most az a projekt, hogy alkalmanként ellátogatok oda, és ami a táskámba, meg a két kezembe elfér, azt elhozom onnan, avagy kidobom, attól függően, hogy jó valamire vagy sem. Sajnos tényleg rengeteg dolog van ott felhalmozva, amiket végignézni is nagyon sok idő, egyszerre kidobni meg külön pénzbe kerülne, mivel konténert kéne rendelni hozzá. Néhány apróság viszont mindig elfér a ház kukájában, így időt is spórolhatok az alkalmankénti látogatással (feltéve, hogy végül én rendelkezek a dolgok felett). A nagybácsim — a régi öregekhez méltón — atomtámadásra spájzolt. Nyilván ebben szerepet játszott egyrészt a háborús időszakok ínséges idejének emléke (többé nem akarok éhezni!), ami már nagyanyámnál is befigyelt, másrészt a korral járó korlátozottsághoz való idomulás, azaz ha valami okból kifolyólag nem tudna boltba menni, akkor azért legyen a háznál kaja. Harmadrészt ő az a tipikus, "jó lesz az még valamire" öregúr volt, így minden szart megőrzött, aminek bármi funkciója van vagy lehet.

Ebben a bejegyzésben időről időre regisztrálni fogom, hogy mit találtam, és azzal mi lett (rövid sztorikkal körítve). Most az első két sétám eredménye következik, a többit pedig majd update-enként toldozgatom hozzá. Ja, és ha valakinek kellene valami a ki nem dobott holmik közül (nyilván nem kaja...), jelezze nekem, aztán egy találkozás erejéig megőrzöm azt.

(Ha valaki ezek után azt állítja, hogy látványosan hatalmasodik el rajtam a nyilvántartásiózis nevű könyvelő-betegség, hajlok arra, hogy igazat adjak neki.)

Elolvasom »

Négy hónapnyi várakozás és egy teljes hét rosszul alvás után végre túl vagyok ezen is. Elegem is van a témából. Belefáradtam a variálásba, az ügyintézésbe, az izgulásba és magába a tárgyalásba is.

Mint írtam, egy hete már nemigen tudtam nyugodtan aludni, pedig igazán rám fért volna, kedden reggel pedig még annyira sem, nem is volt probléma azzal, hogy időben felkeljek. 9:00-ra kellett a helyszínre érni, az Árpád Fejedelem útjára, és mivel tökéletesen számítottam ki a menetidőt, nem is késtem, és felesleges téblábolással sem kellett hajtanom a perceket. Úgyis már egy órája a torkomban dobogott a szívem, kár lett volna tovább tépázni az idegeimet. A magát élettársnak nevező mammer éppen akkor cammogott arra a másik irányból, úgyhogy bevártam, és együtt mentünk fel a közjegyző irodájába, ahol a másik két beidézett tanú már várt ránk. Visszafojtott hangerővel beszélgetve töltöttük ki azt a hátra levő pár percet, közben pedig vártuk az állam képviselőjét, aki végül el sem jött. Szép, mondhatom. Már fél órája ment a tanúk meghallgatása, amikor odatelefonált, hogy ő beteg, és halasszuk már el a tárgyalást, de a közjegyző kiosztotta, hogy majd kap egy másolatot a jegyzőkönyvről, amit véleményezhet, egyébként meg kuss.

Először mindannyiunknak be kellett menni a szobába, kipipálni, hogy megjelentünk, aztán mindenkit kiküldtek, és csak én maradhattam benn. Néhány rutin kérdést tett fel nekem a nő, aztán beidézte az első tanút, a meghalt nagybácsim felső szomszédját. Kikérdezte, hogy honnan ismerte, mikor hangzott el a szóbeli végrendelet, ki volt még ott, mivel töltötte a napjait, meg sok mást, aztán kiküldte azzal, hogy küldje be a következő tanút. Így ment mind a háromnál, én meg azt hittem, majd megőrülök ott másfél órán keresztül.

Baromi megalázónak éreztem, ahogy végig kellett hallgatnom mindenki vallomását, közben pedig a szívverésem fel-le ugrált, a szám pedig teljesen kiszáradt. Mintha felettem mondtak volna ítéletet valami bűncselekménnyel összefüggésben. Senkire rá sem néztem, és rezzenéstelen arccal hallgattam minden szavukat, még a legnagyobb hülyeségeket is ("Én ugyanazt tudom elmondani, amit az előttem szóló"— holott azt nem is hallhatta), nehogy felmerüljön az összebeszélés egyébként teljesen alaptalan gyanúja. Maximum magamban bólogattam, amikor a tanúk egymástól függetlenül előadott elbeszélései összecsengtek, hiszen ez csak a valósághűséget erősítette. Az utolsó tanú vallomásának végére egészen megnyugodtam, és biztos voltam benne, hogy itt már tényleg semmi probléma nem lehet. Ahhoz képest, hogy először el sem akartam kezdeni ezt az egész öröklési dolgot, egészen gördülékenyen ment a dolog.

A gépíró közben mindent legépelt, és amikor készen lett, mindhárom tanúval aláíratták a vallomásaikat, majd útjukra engedték őket. Ezután a közjegyző bejelentette hogy most fel fogja olvasni nekem a Ptk. vonatkozó cikkelyeit, majd ezt meg is tette. Kb. ilyesmi volt: a szóbeli végrendelet az az aktus, amit az örökhagyó súlyos veszélyeztetettség alatt, írásképtelenül, legalább két tanú jelenlétében tesz, blablabla...és ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy az ügy lezárva, az állam örököl mindent. Jogalkalmazó ember vagyok magam is, ráadásul a szöveg teljesen közérthetően lett megfogalmazva, de ha magamtól nem fogtam volna fel rögtön, a közjegyző a következő pillanatban a saját szavaival is elmondta ugyanezt. Ez nem szóbeli végrendelet, írásba kellett volna foglalni, amíg lehetett. A szíve szakad meg, de ezt az állam nem fogja elfogadni, perelni sem érdemes. Ha a halálos ágyán, magatehetetlenül, írásképtelenül mondta volna, vagy egy mentőben, a kórház felé száguldva, de nem... Nyilvánvaló, a törvényszöveg számomra is egyértelmű.

Szerencse, hogy egy pillanatig sem éltem bele magam ebbe az örökségbe, és ezt ti is igazolhatjátok. Minden alkalommal odabiggyesztettem a lakáskérdéshez, hogy "ha én öröklöm" vagy ha mégsem tettem oda, az csak azért volt, hogy ne legyen szóismétlés. Belül is így gondoltam. Akármennyire is mondták, hogy ó, ez egy rutin ügy, mi is így örököltünk, és hasonlók, mindvégig ott volt bennem a kétely, ami nem engedte, hogy elragadtassam magam. Persze elgondoltam, hogy mi lenne, ha, de kizárólag gyakorlati szinten (lomtalanítás, festés, a bérbeadással kapcsolatos gondok, stb.), belül azonban addig nem kötött volna meg a gondolat, amíg tényleg a kezemben nincs a kulcs. Nem estem nagyon pofára, sőt, lelkileg szinte egyáltalán nem. Legalább vége a témának.

Éppen reggel mondtam Andreasnak, hogy mindenben meg kell látni a jót, és ezt ezek után is vallom. Végül is így nem nekem kellett fizetnem a közjegyzői díjat, visszakapom a temetési költségeket, és ha minden igaz, az ingóságokat is elvihetem majd, amint jogerőre emelkedett a határozat, és felnyitják a lakást. Tán még meg is köszönik, amiért nem nekik kell ezzel vesződniük. Amikor eszembe jut az eset, egy dolog bosszant fel csak nagyon: micsoda egy ótvar dolog, hogy három tanú egybehangzóan igazolja, hogy igenis nekem szánták azt a lakást, már 15 éve, és ilyen formai okokra hivatkozva kapja meg mégis az állam? Majdnem 11 millió forintról van szó, amiért állambácsi lófaszt sem csinált. Semmit. És ha ott éltem volna, és most nem volna hova mennem, csak mert nincsen egy szaros papír? Ilyenkor csak összeszorított foggal tudom azt sziszegni, hogy a törvény szent, és szinte minden körülmények között be kell tartani.

Az ügy 95%-ban lezárva, mert nem fogok perelni, még ha egy ügyvéd barátom — értetlenkedve — azt is mondja, hogy meg kéne próbálni. Nem vágyom a máséra, elég nekem az, ami a saját érdemeim alapján illet meg. Így legalább a család előtt sem kell mentegetőznöm, amiért a sors úgy alakította, hogy az én ölembe pottyant egy ingatlan, és nem az övékébe.

Este a ki nem fizetett közjegyzői díjamból meg is leptem magam egy új alsógatyával (ha már fétis...), aztán hulla fáradtan megnéztem egy órányi Fábry-show jelenet-gyűjteményt. Minden megy tovább a régiben.

Éppen egy hete történt — ezért most már igen aktuális, hogy megírjam, — hogy...

...a Ricsivel az ágyban hevertünk, és néztük a TV-t. A Fekete Vipera ment éppen a Comedy Centralon, jó kedvünk volt tehát. Különösen szeretem ezt a sorozatot, mert imádom azt a tömény iróniát, cinizmust és szarkazmust, ami lényegében az egész tartalmát áthatja. Aki ismer, talán megérti, miért. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefonom, ami elég szokatlan ebben az időpontban, én sem tudtam hirtelen két-három hívónál többre gondolni. Amikor felnyitottam a készülék fedőlapját, láttam, hogy ott egy '+' jel virított, mivel a nagybácsim hívott. Azért '+', mert a felesége az én szóhasználatomban csak 'Kereszt' volt, mindenki keresztanyja. Nekem szinte az igazi.

Vannak azok a telefonhívások, amiknek már a csörgéséből tudni lehet, hogy baj van. Ebben a pillanatban én is biztos voltam benne, hogy ha felveszem, nem fogok örülni annak, amit majd hallok. Férfi hang helyett női szólt bele, és ez önmagában igazolta a félelmeimet: meghalt a nagybácsim, a fogadott nagyapám. A barátnője és annak a barátnéja voltak nála, a mentőket már kihívták, egy óra múlva érkeznek a halottkémek is, és menjek gyorsan. Amíg összekészültem, megborotválkoztam, összedobáltam pár dolgot, az járt a fejemben, hogy "megmondtam előre". Meg is írtam. Ezért búcsúztam el tőle úgy, hogy adja meg a számomat az ismerőseinek, ezért voltam benne biztos, hogy akkor láttam utoljára élve. Persze az ember a nyilvánvaló ellenére is mindig reménykedik, és csak legyint: "Ugyan már! Örökké fog élni." Ő is azt hitte. Amikor a lakás kérdése szóba került, felháborodottan kérdezte, költői kérdésnek szánva, hogy "Miért, mennyi időm van még? 5 évem?". Nem volt annyi, még öt hét se jutott.

Út közben, ahogy Óbuda felé közeledtem, egyre azt variáltam magamban, mi fog vajon fogadni. Mikor halhatott meg, és mennyi ideje feküdhet holtan? Vagy a konyhában ül a székén, hátravetett fejjel? Büdös van a lakásban, rosszul leszek a látványtól? Szinte blaszfémnek ható kérdések ezek, de én még sosem láttam halottat. Élőhalottat már kétszer is — köztük a Keresztet is — de valódi halottat még sosem. Féltem tőle. Legalább kérdeztem volna meg a telefonban a részleteket, de van egy olyan tulajdonságom, hogy amikor ilyen nagy horderejű dolgok történnek, akkor teljesen elveszek. Fel sem fogom a történéseket, és csak gépiesen cselekszem, sokszor éppen hülyeségeket csinálva. Hogy ez rossz vagy jó, azt mindenki döntse el maga, én inkább hasznosnak találom. Valahol végig észnél vagyok, és csak akkor fogom fel a dolgokat — azok minden káros következményével együtt — amikor már nem kell helytállnom. Most például a mobilomat hagytam otthon a nagy kapkodásban, így én sem tudtam a Ricsit értesíteni a fejleményekről, és a barátnők sem tudtak rákérdezni, hol járok. Szerencsére nem is akartak, de ezt — miközben éppen emiatt rohantam — akkor még nem tudhattam.

Amikor megérkeztem, megnyugodhattam, mert nem kellett halottat látnom. A nagybácsim az ágyában feküdt, egy pléddel letakarva. Orvos már látta, de a halottkémek még nem érkeztek meg. A két barátnő — az egyikük erőszeretettel nevezi magát élettársnak — persze rögtön nekem estek, és nekiláttak taglalni a dolgokat. Megtudtam, hogy előző nap a nagybácsim egész végig hányt, és semmi nem maradt meg benne. A végén már bélsár jött a száján...micsoda szörnyű vég.

Még elbúcsúzhatok tőle — mondták, de én ezt inkább mellőztem. Azt szerettem volna, ha az a termetes, nagy pocakú, mély hangú, kecskeszakállas öregúr marad meg az emlékeimben, aki az utóbbi 20 évben volt nekem. Az a mindig poénkodós, de mérgesen mégis rettenetes mennydörgéssel dorgáló nagybácsi, aki nagyapám helyett nagyapám volt. Ennek a képnek pedig már a legutolsó találkozásunk emléke sem tett jót. Talán majd elhalványul az emlék arról a  besárgultas-lefogyottas emberről, aki mögött már ott posztolt a Kaszás, tenyerén a homokórával...és akkor megint a pocakos öregúr lesz nekem.

Aztán a vénasszony (az idősebbik barátnő) rögtön rátért arra, hogy ők majd tanúsítják, hogy a lakást nekem akarta. Igen, igen, majd aláírnak egy papírt, kár lenne, ha elveszne a lakás, persze tudja, hogy ilyenkor ez nem illendő téma, de ne hagyjam veszni a dolgokat. Csak bólogattam — főleg annak, hogy nem illendő téma, — és rá hagytam. Valóban nekem akarta, de nem írtunk papírt. Hiszen annyi ideje volt még...5 év? Különben is, még le sem vettem a kabátomat, még szinte ki sem hűlt a nagyapám teste, és máris megy az osztozkodás? Undormány.

Vártuk a halottkémeket. Elvileg este hétkor volt váltásuk, valamivel ez után kellett jönniük. Közben újra és újra meghallgattam, hogyan halt meg, és hogy aláírnak majd egy papírt nekem. Kidobáltunk pár üres flakont, összeszedték a kacsát, hánytálat, ilyesmit (nagyon rendesek voltak, hogy utolsó óráiban ellátták), én meg nemigen tudtam mit kezdeni magammal, csak tébláboltam. Az agyam a leendő teendőimen járt. Meg kell találni pár fontos papírt — gondoltam magamban, — de ennek nem sok esélyét láttam. A lakás úgy nézett ki, mint amiben bomba robbant. Egy mindig is ráérős öregúr lakta, aki 8 éve élt egyedül. Mindent csak lerakott valahova, hiszen bármikor kellhet, de aztán jött érte a halál, és minden ott is maradt, ahol éppen volt. Papírok nagy kupacokban, tartós élelmiszer, ruhák, csavarhúzók, kacatok, műszaki cikkek, por és kosz. Aki megörökli, örököl vele egy igazán nagy nagytakarítást, több köbméter szemetet, és félmilliónyi felújítási költséget. Amíg túrtam, a nagyapám ott feküdt az ágyon, hanyatt, lábai kilógtak a takaró alól, én pedig szinte felé sem mertem fordulni. Egyszerre kísértett nagyanyám, a Kereszt és annak most meghalt férje, akik mind választási évben hagytak itt. 2002-2006-2010. Talán még a Halál is ott kószál — jutott eszembe, — és hiába próbáltam elhessegetni magamtól ezt a gondolatot...

Kicsit ugyan el tudtam menekülni az osztozkodó öregasszony elől, de hiába katattam a ganédombban, tényleg nem találtam meg, amit kerestem...aztán csengettek.

folytatása következik

***

Itt most kicsit abbahagyom, mivel a sztori nagyon hosszú, és nekem nagyon kevés időm van. Közben a párom otthon ki-tudja-mekkora lázzal fekszik, én pedig a vasárnap este ellenére is a munkahelyemen vagyok, hogy szembeszálljak a lehetetlennel. Az élők igényelnek most törődést tőlem, de majd a holtakra is visszatérek.