öregek bejegyzései

Ígértem, hogy a múltkori mozifilmekkel kapcsolatban írok némi véleményt, úgyhogy következzen most ez.

Az élet fája (The Tree of Life)

A Ricsi már előzetesen felkészített rá, hogy ez kb. a Melankólia pepitában, de mivel annyira meg szerette volna nézni, annak ellenére mentem el vele, hogy magamtól sosem ültem volna be rá. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy milyen. Megnéztük, és még aznap megkérdezték páran, hogy milyen is volt, de sem a Ricsi, sem én nem tudtunk rá választ adni. Ha pontozni kellene egy 10-es skálán, fogalmam se lenne, hova soroljam,, hány pontot adjak rá . Rossznak semmiképpen sem mondható, hiszen rengeteg jó gondolat van benne, meg gyönyörű jelenet, jó színészi játék, elgondolkodtató momentum, de kijössz róla, és nem tudod, mit lehetne mindezzel kezdeni. Plusz rohadt hosszú, közben viszont nagyon kevés párbeszéd van benne. Mint a Honfoglalásban, aminek jellegzetes momentuma, hogy Franco Nero 5 percig bámul a világba. A nézés persze nem baj, én is megállapítottam már pár filmnél, hogy a leghatásosabb, legkurvakibaszottjóbb jeleneteket csak elrontotta volna a beszéd, de ami kevés, az kevés.

Egyébként megállapítottam közben, hogy ez egy KDNP-s oktatófilm is lehetne a családról, mivel egyes jelenetek közben még nekem is kedvem támadt egy-két gyereket gyártani, és apukának lenni, ebből a szempontból tehát mindenképpen hatásos volt. Ugyanakkor azt is megállapítottam, hogy a filmet újra meg kellene nézni, de ezúttal 3-5 perces blokkokra darabolva, és minden blokk után el kellene a látottakon elmélkedni, mert lenne min, és így annyira tömény sem lenne az egész. Születés, halál, Isten, teremtés, szeretet, család, felnövés, bűn. Aki fogékony a művészfilmekre, a szépségre, a mély gondolatokra, az arcokkal, gesztusokkal, látvánnyal kifejezett érzelmekre, annak mindenképpen ajánlom, de aki csak Brad Pitt miatt nézné meg, az nagy ívben kerülje, mert nagyon csalódni fog.

Barney és a nők (Barney's Version)

Ez a film viszont már eldönthetően nem jó. Alapvetően komédia, de annak nem annyira erős, a végé felé a drámába fordulás meg inkább csak hatásvadász, mintsem mély. A főszereplő életstílusa és megmozdulásai inkább taszítóak (sőt), amire még jól rá is játszanak a készítők, azaz még ki is hangsúlyozzák lépten-nyomon. A cél nyilván az, hogy magunk is egy kicsit megundorodjunk, mert aztán majd milyen jó lesz megélni a látottak miatti sajnálatot avagy szánalmat. A színészek egyébként jónak mondhatók, de se a sztori, se a beleszuszakolt minimális kis csavar nem javítja tovább az összképet.

Egyébként lehet, hogy ha a körülmények nem olyanok, amilyenek voltak, jobban élveztem volna. Történt ugyanis, hogy az előttünk levő sorban egy rakat vénember és vénasszony ült, akik legalább annyira nem tudtak viselkedni, mint amennyire a Westend mozijában az akciófilmekre beülő cigánygyerekek, és ez nemcsak megdöbbentett, de sokkal inkább zavart. Röfögtek, hangoskodtak, akkor nevettek, amikor nem is volt min, és folyamatosan kommentálták a jeleneteket. Marha idegesítő volt. Amikor aztán az egyik tatának megszólalt a mobiltelefonja (pedig külön elhangzott, hogy mindenki halkítsa le), és ő azt percekig kereste a kabátja zsebében, úgy éreztem magam, mint egy Monty Python szkeccs szereplője. Már csak röhögni tudtam és a fejemet fogni. Nem is értem, mi ez a sok nyugdíjas mostanában a mozikban. Az élet fája előtti filmről is tömegesen jöttek ki, azon is sokan ültek közülük, meg erre a filmre is egy csomóan ültek be (miközben az egész teremben egyébként alig egy maroknyian voltunk). Nem baj persze, csak feltűnt.

Összességében tehát nem volt valami felejthetetlen filmélmény. 4/10

Már tegnap szerettem volna új bejegyzéssel megörvendeztetni a kedves olvasóközönségemet, de miután az esti edzés során új fajta módszert kellett követnem, otthon már csak azzal tudtam törődni, hogy az ágyamon fekve milyen pozícióban találjon majd a halál. Mivel azonban mégsem jött, nem halogathatom tovább a hétvégém érdekes és izgalmas mozzanatainak elmesélését (a munka rovására...).

Szombat reggel édesanyámékhoz indultam vidékre. Ez általában úgy szokott történni, hogy addig hokizok otthon az összepakolással, meg a gép előtt üléssel, hogy végül egészen a Népligetig azon izgulok, hogy le ne késsem a buszt. Ezúttal egy kicsit gördülékenyebben történtek a dolgok, így időben értem a pályaudvarra, cserébe viszont elfelejtetem kokárdát kitűzni, amiért azóta is szégyellem magam (magam előtt). Amikor odaértem, akkor döbbentem rá, hogy már itt is bevezették, hogy nem a buszon, hanem a pénztáraknál, előre kell megvenni a jegyet. Mivel azonban kétségek gyötörtek, mielőtt a pénztárakhoz rohantam volna (ezzel a busz lekésését kockáztatva), inkább elkezdtem az emberek kezében tartott dolgokat vizslatni. Némelyeknél pénz volt, és a sor is lassan haladt, ezért megnyugodtam, hogy a jegyelővétel csak opcionálisan választható lehetőség. Na, fel is jutottam a buszra, de olyan szerencsétlen voltam, hogy pont nekem jutott az első állóhely, azaz már minden ülőhelyet elfoglaltak, de akkor még senki sem állt. Ilyenkor szokott eszembe jutni, hogy azt a tolakodó kis kurvát mégsem kellett volna szó nélkül magam elé engedni...és hasonlók. A szerencsétlenségemet tetézte, hogy az utánam jövők között volt egy öregember, aki ugyan csak vagy néggyel később szállt föl, de mégis ragaszkodott a hátsó lépcsőn való utazáshoz, ezért átfurakodta magát a többieken, és mellém állt. Ez persze még nem lett volna baj, csakhogy szívta az orrát. Kellemesen alacsony vérnyomásom hirtelen megugrott vagy 50-nel, majd még 50-nel, amikor rájöttem, hogy az illető egész úton ezt fogja csinálni. Aki régóta és rendszeresen olvassa a blogomat, az tudja, hogy a fogszívás, orrszívás, csámcsogás és hasonló hangok eszeveszettül idegesítenek, hisztériás rohamot váltanak ki belőlem, és minden egyéb módon borítják el csillogó elmémet. Most is így történt, de első körben még csak rátenyereltem mp3-am hangerőszabályozójára. Aztán egy pillanatra felcsillant egy reménysugár, amikor az öreg előkapott egy rongyzsebkendőt, és kifújta az orrát. Örömöm azonban nem tarthatott sokáig, mivel az orrszívás gyakoriságán ez mit sem változtatott, hiszen nem azért szívta az orrát, mert az folyt, hanem mert öregember volt. Ez épp elég ok. És akkor még el sem indultunk!

Út közben igyekeztem a fülemben szóló zene hangerejét addig növelni, hogy még éppen ne süketüljek bele, de már ne halljam a kellemetlen hangokat, azonban ez a módszer sem vált be, mivel így Dave Gahan azt énekelte, hogy 'I'm taking a ride with my szorty friends', meg hogy, 'Oh, Lillian, look what szorty done', Freddie Mercury, hogy 'Just one szorty of love is better than a lifeszorty alone', Michael Stipe, hogy 'Everybody szorty', mire én Annie Lennoxszal együtt kérdeztem, hogy 'Why?', és a Queennel együtt nyilvánítottam ki, hogy 'I'm going slightly mad (szorty)'. A következő fázis a hátatfordítás volt, hogy még a szemem sarkából se lássam az öreget, mert így megszabadulhattam azoktól a hangoktól, amiket valójában nem is hallottam, csak az orr hirtelen megrándulását látva képzeltem a fülembe. Na ezzel valahogy sikerült 200 környékére csökkenteni a pulzusomat, így az út hátra lévő idejében még a könyvemre is tudtam koncentrálni.

Megérkezésem után kicsit meglepődtem, hogy anyám nyit ajtót, akinek egyébként dolgoznia kellett volna, aztán rájöttem, hogy március 15. miatt nincs a munkahelyén. Ez aznap már a második döbbenet volt, mert azon is meglepődtem, hogy a párom álmatag hangon, az ágyából hívott fel (holott egyébként neki is dolgoznia kellett volna). Anyáméknál egyébként sosem csinálok semmit, csak döglök, eszem, és a húgaimnak marhulok, pedig már messze nem csecsemők. Olyannyira nem, hogy a nagyobbiknak éppen egy nappal korábban volt a 17. születésnapja, amire megkapta tőlem a Harry Potter és az anál ereklyéi (vagy valami hasonló) című könyvet (én ennél komolyabb fantasyt szoktam olvasni).

Heverészésemet annyira szakítottam csak meg, amíg őrjöngtem egy cseppet anyámék vadonat új kutyusával, meg megtekintettem leendő macsekomat. A szomszédasszony hozta ki a kabátja alatt (pont úgy, mint amikor mi anno a honvédségnél a kenyereket vittük fel a kantinból a körletbe), aztán a tenyerén megmutatta a drótkerítésen keresztül. Tényleg cirmos, és tényleg fehér a háta meg a hasa egy része, viszont alig nagyobb egy dagadt egérnél, és még vak. A farka még csak pár centis, és úgy néz ki, mint egy agyonhasznált üvegmosó kefe vége, vagy mint egy agyontaposott fenyőtoboz. Akartam egy mobilos fényképet készíteni róla , de mire a megvalósításig jutottam volna, Desiré lehetetlenül vékony hangon annyit mondott, hogy 'Nyau!', amit úgy interpretáltunk, hogy 'Fázom!', úgyhogy a szomszédasszony egy szempillantás alatt vissza is rakta őt a kabátja alá.

Anyám egyébként már beszerezte a kellékeket, egy gyerekmedence nagyságú műanyag macskaágyat (amihez még — rendkívüli lelkesedéssel — készíteni fog egy párnát is), a szállítóboxot, amiben egy kisebb disznó is elférne, egy macska wc-t, ami nagyobb, mint az enyém, valamint egy etetőtálat, ami viszont rózsaszín (olyan Desirés) és kicsi. Hogy hova fogom mindezt tenni, még nem tudom, de majd megoldom. Mivel a nagykerben is kedvezmény volt, az egész mindössze 7500 Ft-omba került. Olcsó vétel.

Szerencsére az egyetemistákkal telezsúfolt buszon nem kellett ezekből egyet sem hazaráncigálnom, mert megállapodtunk, hogy amikor legközelebb megyek, a macsekkal együtt hazakocsikáztatnak, és akkor kényelmesen oldódik meg a helyzet (anyám majd tutira kapva-kap az alkalmon, hogy egy kisebb bolt készletének megfelelő mennyiségű befőttel és lekvárral halmozzon el). Ezzel csak annyi lesz a kellemetlenség, hogy előtte minden Rolandra utaló jelet el kell tüntetnem a lakásból, hogy ne kelljen magyarázkodnom, miért van elöl két papucs, két törölköző, négy fogkefe, valamint egy halom olyan ruha (főleg ing), amit még sosem láttak rajtam (és egy részükről tudják, hogy sosem venném föl). Ez persze nem olyan nagy kényelmetlenség, csak el ne felejtkezzek róla (nem fogok).

Igyekszem gyorsan megírni a mai nap történéseit, mert érzem, hogy megint elindult a visszaszámlálás, azaz kezd kimenni belőlem a lázcsillapító hatása, és ezzel párhuzamosan a testhőmérsékletem is szép lassan kúszik a mostanában olyannyira kedvelt 39,2 fok felé. Eredetileg két felvonást terveztem, de a délelőtti sétám után megint annyira szarul voltam, hogy még a gép elé ülni sem volt erőm, úgyhogy most egyben regélem el a sztorit.

Tehát szombat este rendkívül szarul voltam, ezért a buliba készülő barátaimat ágyban fekve, pizsamástul fogadtam. Iszogattak kicsit, megvacsoráztak, aztán Rolcsival együtt elindultak duhajkodni. Én meg bevettem két lázcsillapítót, majd némi tévénézés után elaludtam. Éjjel néha arra ébredtem, hogy menten belefulladok abba a medencébe, amit a testem kreált az ágyamból, de összességében jól aludtam. Reggel magam is meglepődtem, mert a lázam teljesen elmúlt, cserébe viszont megjött mindkét étvágyam. Ezeket a nap folyamán ki is elégítettem, de délután szép apránként megint elindult a hőmérő higanyszála, és este tízkor újra örvendhettem a 39 fokos testhőmérsékletnek (egyébként az utóbbi négy napban olyan profivá váltam, hogy előre meg tudom mondani, mennyit fog a lázmérő mutatni). Egy botrányosan szar éjszaka után eljött a ma reggel.

Azt már előre tudtam, hogy első dolgom lesz ma orvoshoz menni, amit előző este meg is telefonáltam egy kolléganőmnek, de arra nem számítottam, hogy ez ilyen nehezen fog menni. Amikor a telefonom ébresztett, igen komoly megerőltetés volt felülni is, hogy lenyomjam, aztán 20 perc haldoklás után kikászálódtam az ágyból, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor az emberre a gravitáció háromszorosa nehezedik (a fejére a négyszerese). Mivel érzetem, hogy így én a sarokig nem jutok el, nemhogy a rendelőig, kénytelen voltam újabb lázcsillapító adagokat a testembe juttatni, amitől viszont levert a víz. Tíz perc alatt jó csuszpitosra izzadtam a pizsamámat, de kénytelen voltam összeszedni magam, hogy útnak indulhassak. Így már egy kicsit könnyebben is ment. Az a baj, hogy ugyebár lázasan egy csomó dolgot nem érzek, ha viszont elmulasztom, akkor semmivel sem jobb a helyzetem, mivel akkor már azt is érzékelem, hogy a napok óta nem-evés következtében milyen gyenge vagyok. Sehogy sem jó. Az utcán gyöngyöző homlokkal, falfehér arccal, beesett szemekkel totyogtam végig, mint valami nyugdíjas papa, és vagy negyed óra volt, mire a 350-400 méterre levő háziorvosi rendelőbe értem.

Itt már a bejáratnál láttam, hogy az én orvosom bizony csak délután rendel. Kicsit voltam csak pipa, de azért felmentem, hátha a délelőttös kolléganője fogad. Egy 20 percecskét szenvedtem a váróteremben, amikor egy asszisztensnő előjött egy felmosórúddal, hogy összeszedje a beázó tetőről a kihelyezett vödrök mellé csöpögött vizet. Ekkor letámadtam, hogy megérdeklődjem, érdemes-e várnom, és hamar kiderült, hogy nem. Miért nem jöttem pénteken? Ők itt voltak. Jöjjek vissza délután. Baszd meg! Szépen hazacaplattam, és beleültem egy kád vízbe, aztán áthelyeztem a székhelyemet az ágyba. Gyorsan elaludtam, mert megint belázasodtam, de aztán állandóan arra ébredtem, hogy valaki fúr a közelben. Újra elaludtam, újra fúrtak. Ez így ment délután kettőig, amikor már irdatlanul pipa voltam. Lelki szemeimmel elképzeltem, ahogy megfogok valami hosszú és nehéz dolgot, kimegyek, és szarrá verem az illetőt. Válogatott kínzásokat képzeltem el neki, de ő csak fúrt, fúrt. HAGY-JÁK-MÁR-ABBA!

Persze megint olyan állapotban voltam, mint reggel: megint egy negyed óra kellett, mire ki bírtam szállni az ágyból, megint lázcsillapító, megint leizzadás, megint totyogás (most még csúszott is az út). A rendelőben kb. 12-en voltak előttem, én meg nem vittem magammal olvasnivalót, mert úgysem tudtam volna koncentrálni. Öreg hiba. Megjegyeztem, ki után következek, aztán indulhatott az idegtépő várakozás. A többség szerencsére csak gyógyszert íratni jött, ezért ezeket párhuzamosan el tudták intézni, akik viszont tényleg vizsgálatra jöttek, azok fél órákat voltak bent. Tipikus. Némelyik emberkénél már komolyan elgondolkodtam, hogy a doktornő esetleg meg is műti őket.

A doktornő egyébként egy külön sztori. Állítólag főorvos, bár lehet, hogy csak az emberek címkórsága léptette elő, de akármi is legyen, dohányzik (a rendelőben is), és bunkó mint az állat. Amikor két éve a nagymamám összeesett a szobában, kénytelen voltam kihívni. Még a telefonban lebaszott, hogy "Persze, mert elhanyagolják az öregeket, ilyenkor meg rohanjon az ember, és hagyja itt az igazi betegeket" (sic!). Azért kijött és megállapította, hogy kiszáradás okozta az összeesést, majd beszólt a mentősöknek, és elment. Agyvérzés volt, meg tüdőgyulladás... Nekem meg akárhányszor fáj a torkom, állandóan ki akarja kapatni a mandulámat (én meg nem akarom), ez most is benne volt a pakliban.

De vissza a váróterembe. Természetesen ahogy múlt az idő, engem is egyre több dolog idegesített. Jött egy pali, aki folyamatosan susogott valami dalt, és baromira nem érdekelte, hogy rajta kívül emberek is vannak még ott. Aki mellettem ült, az nyalogatta a protézisét, ezzel számomra idegesítő nyeszlegő hangot adva, a másik meg csak simán nyáladzott. Ja, és volt egy párocska, akik mit sem törődtek azzal, hogy egy orvosi rendelő várójában vannak, és nem az ágyban. Mikor éppen sorra kerültem, nyílt az ajtó, én felpattantam, mire egy nő "Már elnézést!" felkiáltással bevágódott előttem. Nem akartam nagyon hangosan kurvázni egy irdatlant, így viszont a maradéknak úgy tűnhetett, mintha én akartam volna bepofátlankodni a nő elé. Azért egyszer ő is kijött (feltételezhetően műtét után), és tényleg bejutottam a doktornő színe elé. Belenézett a torkomba, majd közölte, hogy vagy mandula (mondom...) vagy vírus. Felírta a gyógyszereket, majd utamra engedett. Cca. 5 perc volt. Tipikus #2.

Na, de még hátra van a gyógyszertár. Ez a rendelő mellett van 3 méterrel, semmi sem indokolta volna tehát, hogy másikba menjek. Három ablakból kettő üzemelt, mindkettőnél 4-4 ember állt. Kiválasztottam az egyiket, természetesen a rosszabbikat. Először 5 percig kellett kivárni, amíg egy kínai nőnek sikerült elnyöszögnie, hogy mit akar, a következő páros pedig bankkártyával fizetett (ezt imádom). Jött a harmadik, akinek terheléses cukorteszthez kellett cucc, aminek az elkészítése újabb közel 10 percbe telt. Ekkor már tényleg legszívesebben a falba vertem volna a fejem. Persze megfordult az agyamban, hogy át kéne állni a másik sorba, de ott mindig többen voltak, mint előttem, tehát inkább maradtam. Azért végül csak sikerült megszereznem a förtelmes ízű kanalas orvosságomat, meg az Aktil Duo nevű antibiotikumot, ami már régi jó ismerősöm (mindig ezt írja fel).

A közeli Matchban vettem még néhány kiló gyümölcsöt (csak ezt vagyok képes megenni), aztán a szakadó hóban hazasétáltam.