összejövetel bejegyzései

Volt ez a januári haláleset, amiről már oly sokat írtam. Elintéztem minden vonatkozó intézni valót, kifizettem a költségeket, összebeszéltem a rokonsággal, jártam az önkormányzatnál, ezek után pedig hátradőlve várhattam volna a március 23-át, de ez nem ment olyan egyszerűen. Amíg valami nincs letudva, nem hagy nyugodni a dolog. Állandóan eszembe jut, frusztrál, stresszel, rágja a lelkemet, megmérgezi a mindennapjaimat, főleg, ha valami kellemetlen dologról van szó. Ez most is így volt.

Hiába temetkeztem bele a munkába (avagy az temetett maga alá), hiába sokkolt még ennél is jobban a tudat, hogy nem leszek kész határidőre a szakdolgozatommal, ez a temetés dolog is egyre nyugtalanított. Ahogy az időpont közeledett, a nyugtalanság annál jobban nőtt. Mert ugye ez sem volt olyan egyszerű, hiszen három családtagunkat is egyszerre terveztük elbúcsúztatni. Először is nagyanyám legfiatalabb húgát, aki még novemberben halt meg (a három nővér majdnem pontosan 4 évente hagyott itt bennünket). Olyankor ugye nincs temetés, ezért tették át tavaszra. Ezt a néni lánya intézte (aki apám unokatestvére), ami ugye nem meglepő. Aztán ott volt a középső nővér, aki elsőként ment el, és aki a most meghalt nagybácsim felesége volt. Őt eredetileg a nagybácsim családjának sírhelyébe temettek el, hogy aztán majd együtt legyen a férjével, a sírhely azonban lejárt, nekünk pedig nem volt pénzünk meghosszabbítani azt, meg értelme sem nagyon lett volna, hiszen úgysem nagyon megy ki a temetőbe hozzá senki. Az a döntés született, hogy exhumáltatjuk őt, és a novemberben elhunyt húgával együtt szóratjuk el őket ott, ahol az édesanyjukat, meg nagyanyámat, így egy helyen lelhettek végső nyugalomra. Mivel apám unokatestvére nem nyomorog, magára vállalta az exhumálás és a szórás költségeit, ezért hát ezzel sem volt gond. Erre jött a nagybácsim halála, és mivel a távol lakó (és messze nem gazdag) rokonok is el akartak jönni a temetésre, kézenfekvő volt, hogy akkor egyszerre tartsuk meg a három szórást. Az összehangolás körülményessége megérne egy külön bejegyzést, de ez már nem érdekes.

Szóval ahogy közeledett a temetés napja, egyre inkább feszültté váltam. Az egészet a hátam közepére kívántam, és ennek megfelelően nem is nagyon hívogattam végig a fél világot. A nagybácsim segítőkész szomszédasszonya tájékoztatta a házban lakókat, meg azt a vén kurvát, aki állítása szerint élettárs volt, az meg az összes zenészeket. A dologban volt még annyi csavar, hogy a szertartás összevontan zajlott, 12:15-től, a szóráskor (12:30-kor) viszont már nem volt külön procedúra, és tartottam tőle, hogy a nagyothalló és baromi értetlen VK mindenkinek a fél egyet mondta, aztán majd botrány lesz belőle. Arra azért nem vettem a fáradságot, hogy újra felhívjam, és a szájába rágjam a dolgot, mert egy dög vagyok. Tudom, csúnya dolog, de annyira utálom az ilyesmit, hogy inkább hagyom jogveszteni a dolgot, és csendben lapítok. Egyik szánalmas tulajdonságom a sok közül. Jött aztán a tor kérdése is, amit szintén a rokon szervezett le, ott, a közelükben, és kérdezte, hogy apámék jönnek-e. Felhívtam őket (akiknek már vagy 2 hónapja szólnom kellett volna, de ezt is csak akkor tettem meg...), de nem lepődtem meg a válaszon: oda nem jönnek. Ki gondolta volna? Na igen, ha a harmadik felesége és a két testvérem nem egy bizonyos kisebbség köreiből került volna ki, és ha ebből anno nem lettek volna családi konfliktusok és neheztelések, talán szívesebben találkozna évek óta nem látott családjával (az igazival). Múlt héten aztán megint beszéltünk, hogy sajna-sajna, pont akkor kell a húgomat kórházba vinni valami kivizsgálásra, és hát nem tudnak jönni még a temetésre sem, mentsem őket ki mindenki előtt, ja és mikor megyek már megcsinálni az adóbevallásukat. Persze, nem elég hogy a család majd a "mikor nősülsz már meg?" és a "mi van a lányokkal?" kérdéskört firtatja, ami a fő oka volt annak, hogy kurvára nem akartam ezt az egészet, de még hallgassam az apámékra tett megjegyzéseket is. Akkor még nem tudhattam, hogy egyikre sem fog sor kerülni...de ha így folytatom, sosem érek a végére.

Pedig még azt is el akarom mesélni, hogy előtte való szombat reggel (14 óra) arra ébredtem, hogy "Úristen! Én mindenkinek azt mondtam, hogy a Rákoskeresztúri Köztemetőben lesz a temetés, holott ezt én ugye honnan veszem?". Másnaposságtól  gyötört szívem verése azonmód felgyorsult, holott még azt sem nagyon fogtam fel, hogy hol és mikor van éppen, majd gyorsan elkezdtem túrni bármilyen papír után, amiről megtudom, hogy pontosan hol lesz a szertartás. Az egyik temetési számlán meg is találtam, hogy "Új Köztemető", amitől rögvest levert a víz, ezért a gép elé ugrottam, és kigugliztam, hogy az a Kozma utcában van, ami egyáltalán nem Rákoskeresztúr, hanem Kőbánya. Ajjaj...de aztán láttam ám, hogy ez mind ugyanaz, bármennyire is ellentmondásos a dolog, és szép apránként meg is nyugodtam. Jellemző ám rám az ilyesmi, azaz, hogy csak megyek előre, és amikor már majdnem a célnál kell lennem, akkor merül fel bennem a kérdés, hogy egyáltalán jó irányba indultam-e el. Mellesleg borzalmasan kezdem utálni, hogy ilyen mértékben hülyülök.

Na, de jöjjön a  március 23., kedd. Ricsi elment iskolába, én elvégeztem a reggeli rutinomat, aztán szépen apránként nekiláttam öltözni. Borotválkozni nem volt kedvem, de nem is volt vészes a pofám (mondom én, közben meg a család lehet, hogy megszólt miatta), úgyhogy egyből a szekrényre vethettem magam. Tudni kell (bár anno már írtam), hogy nemigen vagyok ellátva öltönyös-nyakkendős felszereléssel, ami van, az meg eléggé ergya. Utálom is az öltönyt, meg az összes eseményt is, amin hordani illik, szóval értelme sem lenne ellátni magam belőlük (azaz ügyvezetőként most már volna némi haszna, csak nincs miből). Ennek megfelelően kénytelen voltam ugyanazt az összeállítást magamra ölteni, amit máskor is szoktam, — közte azt a bordó/csíkos inget, amit az első felvételkor elszaggattam egy kilincsben, és aztán jó szarul varrtam meg (de nem látszik), — és a helyzeten az sem segített, hogy a két héttel korábbi, jelmezes házibulira való készüléskor felfedeztem, hogy valójában két szett nadrágom és mellényem van. Pont ekkor tettem fel magamnak azt a kérdést is, a 15 farmeromat felleltározva, hogy azok közül miért csak 3-at hordok, amikor "ez is meg ez is milyen jó"? De ne térjünk el...  Az inghez passzoló nyakkendőt viszont sehol sem találtam, a másik meg nagyon nem ment volna az inghez, szóval a borostásság mellé még nyakkendőt sem vettem fel. A zakó válla tiszta por volt, ráadásul ekkor fedeztem fel, hogy a macskám bizony kihúzgált belőle szálakat (ahogy egy méregdrága pólómon is felfedeztem két apró lyukacskát, aminek következtében a macsek élettere újabb fél négyzetméterrel lett megrövidítve), a nadrág éle nem túl egyenes, a behajtásánál meg szintén poros. Ezt ugyan megszüntettem, de nem csoda, hogy úgy éreztem magam, mint valami szegény családból származó általános iskolás az évzárón. Hát, ha valakiben felmerült volna a gondolat, hogy buzi vagyok, az valószínűleg korábban csak igénytelen buzit láthatott (vagy engem, más ruházatban). Ehhez még hozzácsaptam egy elnyűtt oldaltáskát, hogy a jó hosszúnak ígérkező utazásra bekészíthessek egy könyvet, mert ugye szakirodalom meg házidoga, és minden perc drága.

Megnéztem a leendő útvonalat, aztán elindultam. Metróval a Deákig, onnan a Blaháig, onnan meg 28-as villamossal a temetőig. Egy kicsit ideges voltam, amikor a metró vagy 6 percig nem jött (hétköznap!), és még jobban, amikor a villamosnak sem volt híre-hamva vagy 20 percig, holott 10 percenként kéne járnia. A dolog pikantériája, hogy a Népszínház utca és környéke Budapest egyik legbrutálisabb gettója (avagy településszociológiában jártas olvasóknak: slumja, mert a gettó ugyebár valójában nem azt jelenti, amire használjuk), amit elvileg tudtam is, hiszen a cégünknek anno itt volt a másik irodája. Hja kérem, nekünk hajdan még kettő is volt, most meg ez az egy is haldoklik. Ennek megfelelően egy fekete vonatot idéző sárga villamossal utaztam minimum 37 percet (amivel arra utalnék, hogy a kiíráshoz képest természetesen hosszabb volt a menetideje), és éppen délre érkeztem meg a temető főbejáratához. Gyorsan elszívtam egy cigit, de koszorú vásárlásával már nem volt időm foglalkozni, lévén nem tudtam, mennyit kell gyalogolnom a szóróparcellához, úgyhogy megint adtam az illemnek. Na mondom, nem elég a többi, még azért is megszólhatnak, hogy egy vacak virágot sem vagyok képes venni három ember temetésére.

Egyébként a parcella felé még jó irányban indultam el, de ha a másod-unokatestvérem nem vesz fel éppen az általam nem észlelt elágazásnál, akkor most valahol az Alföld környékén járnék, de legalábbis tutira lekéstem volna az általam (is) szervezett alkalomról. Lúzeeeeer! Na jó, így azért odaértünk, gyorsan lepacsiztam, lepuszizkodtam a rokonok egy részével (másik része gondolom ezért is bunkónak tart), majd beálltam a gyásznépbe.

Azt nem tudom, hogyan lehetséges, hogy minden egyes temetésen van valami, ami miatt legszívesebben fuldokolnék a röhögéstől, de az biztos, hogy mindig van ilyen. Vagy csak azért akarok annyira röhögni, mert nem szabad? Pedig ilyenkor a közvetlenül a haláleset után érzett gyász már általában a múlté, még ha a szertartás közben azért csak el is bőgi magát az ember (már aki), és talán nem merész feltételezés, hogy az elhunyt sem bánná, ha vidámság maradna utána. Amikor egy érdi barátom anyját temették (akiről kb. egy hónapja derült ki, hogy éppen nálunk dolgozott (még jóval előttem), aztán jól lelépett egy csomó ügyféllel), egy kopaszodó pasas aranyszőke parókáját tépte le a szélvihar, a hajdani legjobb barátom nővérének temetésén meg olyan hamisan jajgattak a siratóasszonyok, hogy azt is csak alig-alig bírtam ki röhögés nélkül. Most éppen a világi mondónő beszélt olyan hangsúllyal, mintha pszichésen sérült emberekhez próbálna nyugtatólag szólni, és minden tagmondat végét úgy elhúzta, ahogy a papok szokták prédikáció közben. Ez meglehetősen vicces volt. Az már nem annyira, hogy a 15 percnyi szépenszólás 12. percénél a nagybácsimról még egyetlen mondat sem hangzott el, a zenész ismerősök meg mind ott forgolódtak, hogy akkor most jó helyen járnak-e. Jó, ezt nem én tárgyaltam le, a szervező rokon meg nyilván a saját anyjáról tudott inkább részletekkel szolgálni, a nagybácsimra csak a demográfiai adatokból kreált mondatok maradtak. A forgolódás egyébként akkor sem maradt el, amikor a két urna tartalmát a földbe sikerült juttatni, mert mind azt kérdezte, mikor jön a nagybácsim. Azt nem tudhatták, hogy az első urnában egyszerre voltak a két nővér hamvai, és a másik urna éppen a nagybácsim földi maradványait tartalmazta, de amikor ezt közöltem velük, megnyugodtak.

Miközben ott álltunk a dermesztő hidegben, és a családtagok elkezdtek az autók felé orientálódni (torozásra való lelépés céljából), az általam nem ismert zenész kollégák mind elém járultak, hogy megosszák velem a nagybácsimmal kapcsolatos történeteiket, amik engem mind nem érdekeltek, és különben is, az egész család rám várt. Azért jó pofát vágtam a dologhoz, közben pedig óvatosan, apránként irányítottam a testem a kívánt irányba, majd hirtelen kimententettem magam, és gyorsan leléptem. Volt egyébként olyan is köztük, aki néhány szép szó után óvatosan rátért arra a problémájára, hogy ott van neki az a sok kazettája, magnót meg már nem kapni, és hát a nagybácsimnak annyi jó cucca volt, és nem lehetne-e, hogy... No comment...

Az autóban aztán 20 percen keresztül senki nem szólt a másikhoz, és még a tor helyszínén is csak a "szép időnk" van stílusú megszólalások domináltak, egészen a(z éhgyomorra megivott) második pálinkáig, amikor is hirtelen rájöttünk, hogy mi egymás baromi régen nem látott rokonai vagyunk. Ekkor megoldódott a nyelvünk, és majdhogynem ott folytattuk, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, de mire igazán belelendültünk volna, a vidékieknek már menni kellett, ami felrobbantotta az egész asztaltársaságot (vélhetőleg a következő temetésig). Jellemző, hogy ilyenkor egy csapásra a 979-ke szerepbe kerülök, amit igazából én húzok magamra, de most megerőszakoltam magam, és juszt is előttük gyújtottam rá. Csak 30 éves vagyok már, a fene egye meg! És láss csodát, mindenki úgy vette, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Az is.

Fizettünk, azaz én nem, mivel a rokon nem volt hajlandó tőlem elfogadni egy vasat se (pedig hát 16 személyre nem kevés a költség, meg ugye a mondónőt is ők fizették ki), aztán eldobtak Csepel központjába, ahonnan seperc alatt hazaértem. Otthon aztán letéptem magamról az utálatos göncöket, és egy nagy sóhajtással nyugtáztam, hogy "na, ez is letudva".