összeveszés bejegyzései

Még most is fáj a fejem, pedig a szilveszteri buli már másfél napja volt. Úgy tűnik, a szervezetem alkoholhoz való hozzáállása már nem a régi, igaz, az is felmerült bennem, hogy esetleg nem is a másnaposság már a fejfájásom oka, hanem, hogy romlik a szemem. Ez néhány napon belül elválik. Talán említettem valahol, hogy tartok a tavalyi/idei bulitól, mivel előreláthatólag nyilvános helyen tartjuk, ezért nem lehetünk igazán önmagunk, és ha valaki kidől (mint például ahogy én is), nem nagyon lesz hol kiheverni a 'fáradalmakat'. Szerencsére nem egészen így lett.

Már az nem tetszett, hogy a 10:40-es busszal indultunk Székesfehérvárra, ahol a leendő házigazdánk, és annak párja várt minket kocsival. Korainak tűnt a kezdés, bár tudtam, hogy a buli előtt még beugrunk a lány apjához is, ebédre. Ez egy komplex nemtetszési okhalmazt váltott ki nálam. Ha 1. még a lány barátja sem tudta, hogy én a Roland párja vagyok, 2. a lány apja pedig végképp nem, akkor 3. mi a franc keresnivalóm volt nekem ott? Ennek előzetesen is hangot adtam, mire megkaptam, hogy ne hisztizzek már. De akkor is, én úgy éreztem, hogy nem kéne ott lennem, viszont nem menekülhettem. Elkocsikáztunk hát az apukához, aki szívélyesen fogadott minket a hatalmas házában. Legurítottunk egy-egy felest, közben kolbászos-uborkás kenyérkockákat nyeltünk, és én még a forralt bort is elfogadtam, nehogy megsértődjön a házigazda. Mivel ő egyébként az alkohol nagy barátja, pillanatokon belül újratöltött minden üres poharat, így mire felálltunk, mr 3,5-4 felesnyi házipálinka és vagy 4 deci forralt bor volt a szervezetemben, de ekkor még ezt meg sem éreztem. Mivel azonban aznap gyakorlatilag egy falattal sem ettem többet, nem csoda, ha 9-kor már csak egy lépés választott el a detoxikálótól. Nem is vagyok erre túl büszke.

Miután apukánál végeztünk, átkocsikáztunk anyukához, egy kocsmával egybeépített hatalmas családi házhoz, avagy a buli helyszínére. Itt bemutatkoztunk a vendéglátóinknak, aztán elkezdtük díszítgetni a vendéglátóipari egységet. Lufikat fújtunk, meg lampionokat aggattunk a kiszögellésekre, és közben egy újabb feles is legurult. Miután ezzel megvoltunk, billiárdoztunk egy-két menetet, aztán felmentünk a házba, hogy ott melegedjünk egy kicsit. Mivel a család kocsmáros, előre megrendeltük tőlük a fogyasztani kívánt piákat, így nagyker áron juthattunk hozzá mindhez, és még cipekednünk sem kellett. Odafent elő is kerültek ezek, és nekiláttunk a fogyasztásuknak. Már nem emlékszem, hogy ekkor mennyit ittam, de nem azért, mert már kiesett volna az idő, hanem mert rutin mozdulat volt a részemről a pohár számhoz való emelése. Mire visszamentünk a kocsmába, ott is jó kis hangulat kerekedett. Újra nekiláttunk billiárdozni, közben a zenegépet tömtük pénzzel, én pedig nem győztem kivárni, hogy végre sorra kerüljön az a két karaoke-szám, amit kiválasztottam. Hogy végül elénekeltem-e őket, arra már nem emlékszem, ahogy semmi másra sem ebből az időből. Roland szerint NAGYON csúnyán néztem ki, borzalmasan látszott rajtam, hogy végem van, ezért nagy nehezen felcibáltak az emeletre, hogy lefektessenek aludni. Ha erre büszkének lehetne lenni, akkor most büszkén mondanám, hogy nekem sikerült először hányni is, ami csak részben kötött ki a fajanszban, a többi a padlóra ment, amit szegény párom takarított fel utánam. Nekem itt vége is volt mindennek.

Hajnalban arra ébredtem, hogy a többiek is megérkeznek, és szépen sorban lefeküdtek körém. Úgy éreztem magam, mint akinek semmi baja nincsen, még poénkodtam is. Ittam egy pár korty vizet, aztán visszaaludtam. na de aztán reggel kezdődtek a bajok. Amikor fölkeltem, még csak úgy nem érzetem magam jól, de kisvártatva jött a mindenféle táplálék gyomrom általi módszeres elutasítása, a fényérzékenység, a remegés és a súlypontom áthelyeződése valahova a koponyámba. Mivel az éjszaka folyamán a vendéglátó lány barátunk és annak párja csúnyán összevesztek, kérdéses volt, milyen úton jövünk vissza Budapestre. Nekem egyébként mindegy is lett volna, de a macsek akkor már egy napja egyedül volt itthon, ilyenkor pedig mindig aggódom érte egy cseppet. Végül az autónál maradtunk, és úgy 11 óra felé el is indultunk, csakhogy volt még két kitérőnk. Az úton egyre jobban hatalmasodott el rajtam a hányinger és a fejfájás, ráadásul a párom jobbról pihentette rajtam a fejét (már mindegy volt a ki-kivel-miért van kérdése), a vendéglátónk balról (plusz átkarolt, hogy kényelmesebb legyen neki), az egyik barátunk kiskutyája pedig az ölemet választotta alvóhelyének, így nekem nem volt túl kényelmes a hazautam. Szinte számoltam a kilómétereket, de lassacskán csak beértünk Pestre, és a Keletinél végre ki is szállhattam az autóból. Az a 40 perc, míg onnan a lakásba értem, brutális volt. Bár kialudtam magam, másnaposságom a tetőfokára hágott, én meg remegtem mint a kocsonya.

A Cica itthon pisivel fogadott, meg némi kuplerájjal, ami nemigen volt kedvem feltakarítani. Inkább könnyítettem magamon, aztán beültem egy kádnyi jó forró vízbe, ami mondjuk sokat nem javított az állapotomon. A szobában tovább reszkettem, közben néztem a tévét, majd néhány óra múlva ismét fürdőztem egyet. A fejfájásom egyáltalán nem csillapodott, sőt, én pedig nem tartok itthon gyógyszert, az ügyeletes patikába történő elvergődés is elképzelhetetlen lett volna számomra. Szóval tűrtem. Estére azért megjött az étvágyam is, bár nem sokat ettem, meg kell hagyni. Valamikor éjfél előtt sikerült elaludnom.

Ma reggel már sokkal jobban éreztem magam, de azért még mindig nem túl jó a közérzetem.

Az egészben azt sajnálom a legjobban, hogy szegény Rolandomnak éjfélkor egyedül kellett a 2009-et köszöntenie, míg én ájultan hevertem egy ágyban. Mindenkinek ott volt a párja (akinek volt), csak ő ácsorgott egyedül. Tényleg nagyon sajnálom, és szégyellem is magam emiatt, ráadásul ez volt a 3. közös Szilveszterünk (majdnem ugyanazokkal, de a 3. helyszínen). Ha lesz még negyedik is, megfogadom, hogy vigyázni fogok magamra. Én még egy ilyen szenvedést nem szeretnék elviselni (és a jogos gűnyolódásokat is kihagynám), talán beveszem a fogadalmaim közé az alkoholtól való részleges tartózkodást is...de erről majd később.

Szombat reggel ismét korán kellett kelnem egyetemre menés céljából való Keleti-pályaudvarra sietés okán. Komolyan azt hittem, hogy megint vasutas-sztrájk van, mert egyrészt alig lézengtek egy páran a pályaudvaron, másrészt mindössze két vonat állt bent. Amíg fel nem szálltam a miskolci IC-re csak az tartotta bennem a hitet, hogy ad hoc sztrájk nincsen, ha meg ez nem ad hoc, akkor nekem tudnom kéne róla (lévén temérdek hírműsort nézek/hallgatok).

No, az egyetemen megint rengeteg izgalmas dolog történt, például egy olyan településszociológia előadás, ami csupa trivialitásból vagy általam már eddig is ismert információból állt. Ez már tényleg baromi nagyképűen hangzik, de az olyan dolgok, mint szukcesszió, filtráció vagy szegregáció nekem tényleg nem mondanak újat, ráadásul én már középiskolában is tanultam a városok koncentrikus körökben való bővülését, meg a városodás szakaszait. Sebaj, annál kevesebbet kell majd a vizsgára készülnöm.

A délutáni előadás viszont kimondottan élvezhetetlen volt. Az a tanár tartotta, akivel kapcsolatban egyszer már panaszkodtam. Nem is érdemel több szót az illető. Ha nem hívtak volna meg egy autóvalhazamenésre, már rég otthagytam volna az egészet, így viszont be kellett várni a többieket, akik valami furcsa okból kifolyólag még maradni akartak. Mivel az ominózus személygépjármű kávédarálónak alkalmasabb volna, mint közlekedésre, igencsak sokáig tartott az út, és nem kevésbé volt kalandos (a célba érésre senki nem mert volna fogadni).

Miután Budapesten kiszálltam, felhívtam a Rolcsit, hogy mindjárt otthon vagyok, mire ő afelett kezdett örvendezni, hogy de jó, mert akkor majd tudok neki segíteni a házidolgozatában. Hmmm — gondoltam — ennyire hiányzom? Amikor hazaértem, nem vette a fáradságot, hogy illendően üdvözöljön, csak a monitort bámulta, úgyhogy képzeletben máris behúztam egy második strigulát. Mivel Rolcsi a házidolgozata miatt eleve idegbeteg volt, pillanatok alatt össze is vesztünk. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere, idő, pénz, méltóság, folyamatos érvfélreértés (főleg ez utóbbi), "nekem ebből már elegem van", valamint újabb és újabb fordulók. Este elvileg bulizni mentünk volna, de nekem ettől teljesen elment a kedvem, amit közöltem is, ezzel teremtve alapot a második fázisra.

Rolandom nem hitte el, hogy tényleg nem megyek sehova, ezért minden lehetséges férfi (és nagy mennyiségű női) eszközt bevetett elhatározásom megváltoztatásának céljából (bunyó azért nem volt). Könyörgött, fenyegetőzött, hogy hazamegy, durcázott és még sírt is, de én hajthatatlan voltam. Amikor az én dühöm már elpárolgott, fel is támadt bennem a lelkifurdalás, amiért ilyen kegyetlen voltam vele, de a józan ész azt diktálta, hogy nem engedhetek. Főleg nem a színpadias jelenetekkel tarkított hazamenéssel fenyegetőzésnek. Nem venne túl jó irányt a kapcsolatunk, ha akár csak egyszer is beadnám a derekam egy hasonló megmozdulásnak, másrészt viszont ilyenkor érzi igazán az ember, hogy mennyire hülyének gondolja a másik.

Egyébként jobb is, hogy végül nem mentünk, mert vasárnap egy csomó dolgunk volt, amire így jutott időnk (nappal alvás helyett).