ügyfél bejegyzései

1. Hú. Az utóbbi egy hét úgy elröpült, hogy szinte észre sem vettem. Ez abból a szempontból jó, hogy már megint hétvége van, másrészt viszont így hamar eltelik az életem, megöregszem és kimúlok. Blogot olvasni egyáltalán nem volt időm, és sajnos írni még annyi sem. Most pótolom.

2. Odabent megint baromira felszaporodott a munka, ami jó, mert unalmas lenne, ha csak ülnénk és várnánk, hogy betoppanjon végre egy ügyfél, de most már nemcsak érzem, hanem hangot is adtam neki, hogy ezen a szinten már kezdem nem bírni. Komolyan. Megint négy új ügyfelünk van, meg egy alkalmi, de elég munkás megbízásunk, plusz indul a bérszámfejtés (az új törvényekkel), az éves ÁFA, a szakképzési hozzájárulás bevallása, az egyéni vállalkozók SZJA-bevallása, és egyéb dolgokat is intézni kellene. Hol enerváltan, hol aktívan küzdök, hogy naprakészek legyünk, de már mindent az eddig megszokottnál csak kb. 2 nappal később tudok megcsinálni (persze még mindig határidőn belül), és egyre kevésbé tudom garantálni azt a minőséget, amit eddig megszoktak tőlünk. Minden kész és hibátlan, de a gondos odafigyelésre nem marad idő.

3. Így ha még 4-5 valamire való ügyfelet sikerül begyűjteni (mondjuk őszintén szólva annyi új ügyfelünk van, hogy már lassan azt sem tudom, ki kivel van), felveszünk egy új alkalmazottat, de egyelőre csak 4 órában. Az anyagi helyzetünk most stabilnak mondható, és ha az év végéig nem történik valami nagy gebasz, akkor nyugodtak is lehetünk, ez a stabil helyzet azonban ingatag, mivel fluktuáció most is van, és amíg csak kis ügyfelek jönnek (havonta pár számlácska valami kis melóról) nem merünk nagyon virgonckodni. Ezért nem veszünk fel már most valakit, mert ha kiesik egy nagy vagy több kis ügyfelünk, kénytelenek leszünk elküldeni őt, az meg mindenkinek kellemetlen. De hamarosan!

4. A céges anyagiak stabilizálódásával és a hó elejével az én helyzetem is nagyban javulni látszik. Remélhetőleg most egy jó időre (nem merem azt álmodni, hogy örökre) elfelejthetem a számolgatást meg a kuporgatást. Csak bírjam megállni, hogy hirtelen bevásároljak minden "szükséges" dolgot.

5. Megint voltam fogorvosnál. Ezúttal a jobb alsó 7-est tömte be, meg a 6-ost furkálta ki, mert abba is inlay jön majd. Kicsit csúszott az előző pácienssel, ezért nem gondoltam, hogy végül mindkét fognak nekilát, de mégis bevállalta. Ennek nagy előnye, hogy a hosszadalmas fúrás után vettem csak észre, hogy egy nekifutásra rögtön mindkét szenvedést letudtam, és abba lehet hagyni a fájdalomtól való rettegést, mert most nincs több belőle. A tömés viszont most magas lett, és már kezd is tőle fájni a fogsorom, de sajna még másfél hetet várnom kell a korrekcióig.

6. Kaptam egy bírósági idézést, így április végén azt is megtapasztalhatom, milyen adócsalás ügyében tanúnak lenni. Mondjuk kihagytam volna... Egy réges-régi ügyfelünk keveredett (megalapozott?) gyanúba, de jóval azután, hogy elment tőlünk, azaz elküldtük, mert nem fizetett. Valami tőzsdei kavar volt, részvények, ki tudja, mi még, aztán elkapták. Én úgy jövök a képbe, hogy anno én könyveltem (mint csicska kis alkalmazott a cégnél), és a nevem szerepelt a beküldött bevallásokon. Vélhetőleg nem fognak ott fogni.

7. Péntek délután/este senki ne menjen a Tescoba, ha jót akar magának. Én újra és újra elkövetem ezt a hibát, és mindig meg is bánom, de hát mit csináljak, ha megint csak akkor volt erre időm? Nem tudom, hogy tényleg mindenki ennyire hülye és figyelmetlen, vagy csak a Tescoba járó emberek, de tényleg kurva bosszantó, hogy a sok suttyó miatt ha nem közlekedsz agresszívan, nettó fél órád megy el azzal, hogy mindenkit magad elé engedsz, és/vagy arra vársz, hogy húzzák már végre odébb azt a kurvakibaszott kosarat.

8. A sok üléstől vagy tudomisén, mitől, de múlt hét végén elég csúnyán bedurrant a derekam. Nem emlékszem, hogy nehezet emeltem volna, és topokat sem hordok a mínusz 10-ben, ezért tippeltem az állandó ülés+rossz tartás kombóra. Két napig kicsit előre dőlve közlekedtem, és egyes mozdulatoknál elég nagyokat ugrottam (a fájdalomtól), és bevallom, meg is ijedtem kicsit, de végül szerencsére elmúlt. Mozogni is kéne már, úgyhogy mindjárt indulok squasholni.

9. Nem is tudtam, hogy egyes esetekben a macskák is használhatók időjárás-előrejelzésre, de a sajátom most rádöbbentett erre. Egész ősszel és decemberben is hiányoltam, hogy nem zabál két pofára, merthogy a macsekok télre általában felhizlalják magukat. Gondoltam, biztosan csak nekem nem tűnik fel, vagy a mindig megrakott tálkái biztonságában elszunnyadt az ösztöne (ha van ilyen), de aztán csak kiderült, hogy nem érezte a zabálás alapos okát...egészen a múlt hétig. Akkor aztán napokig mindenből duplán kért, és lőn, meg is jöttek a kemény fagyok. Ilyenek ez a cicák, már csak az a kérdés, hogy honnan a szarból tudják, mikor lesz kemény a tél?

10. Hétfőn és kedden nem indult túl jól a napom, mivel az egyik reggel a metró döglött meg, a másik reggel meg az 1-es villamos. Jól fel is kúrtam az agyam ezen, és ez jól megalapozta mindkét napomat. Aztán már előre rettegtem, hogy a hidegek miatt ez egy darabig sztenderd állapot lesz (hol ez robban le, hol az nem indul), de nekem legalábbis nem volt ilyennel több gondom a héten. Maradjon is így a jövőre nézvést is! (Nem fog...)

1. Végre kész az új fogam. Jobb, mint újkorában, ami azt jelenti, hogy ránézésre senki nem mondaná meg, hogy valaha is kezelték, még a tömés színe is stimmel, a maradék foganyaghoz és a szomszédos fogakhoz viszonyítva. Egy kicsit ugyan még magas, de azon lehet javítani, és végre úgy ehetek a bal oldalon, mint régen. Vigyáznom sem kell, mert az 55 ezer forintos kezelés után nem kell tartani töréstől vagy egyéb rongálódástól. Még jó...

2. Mostanában egyébként nemcsak nekem van problémám a fogakkal, hanem a titkárnőnknek is, ami egyrészt azt jelentette, hogy ma ugyanabban az időben, a város két különböző pontján tátottunk, másrészt meg azt, hogy az utolsó egy órában csak egyetlen kolléga tartotta a frontot az irodában (a társam egész napos továbbképzésen ült).

3. És még fog, akkor is, ha már unalmas. Jövő héten ugyanis újabb forduló, ezúttal magasabb sebességen: a JA6 és JA7 egyszerre lesz szétfurkálva. Egyikben töméscsere, a másik pedig a mostani sorsára jut majd. Remélhetőleg, mert a gyökérkezelés is képben van...

4. Ismét 300 Ft alatt van az euró. Egyrészt most nem hallom a károgókat (ilyenkor biztosan bosszúsan lapítanak), másrészt azon gondolkodtam, hogy ha lenne pár — mondjuk 6 — millió szabadon felhasználható pénzem, vennék belőle 10-20 ezer EUR-t, aztán kb. két hét múlva eladnám mindet az akkori árfolyamon, és ezzel keresnék is pár százezer forintot, munka nélkül. Így megy ez manapság a megfelelő körökben...

5. Viszont sajnos nemhogy pár millióm, de pár tízezrem sincs, mivel — valljuk be — ebben a hónapban túlköltekeztem. A januári fizetésem több volt ugyan, mint az utóbbi két évben bármelyik hónapban, de egyrészt kifizettem egy csomó rezsit, másrészt a fogam (már megint...) kezelésének költsége sem volt elhanyagolható. Plusz blogtali, mozizások, szállás-foglaló áprilisra, színházjegy februárra és márciusra...szóval elment. Most meg jöhet az egy hetes számolgatás, mint a — nem is olyan — régi szép időkben. Pedig úgy elszoknék már ettől...

6. De legalább a céges pénzügyek a legnagyobb rendben vannak, hiszen minden kifizetve, és még várunk pár tartozó ügyfelet. Ha ezek közül 2-3 még ebben a hónapban betoppan, a 2012-es kinnlevőségeink a nulla felé fognak konvergálni. A megelőző két évben felhalmozottak persze attól még ott vannak...

7. A kilátások sem rosszak, mivel az elmúlt 1 hónapban (úgy december közepétől) kb. 22-25 ügyfél jelentkezett könyvelésre vagy kért árajánlatot, és ezek egy töredéke — úgy néz ki — nálunk is köt majd ki. Sajnos csak töredéke, és ha kicsit tapasztaltabb lennék, vagy marketing irányba képezném magam, talán azt is meg tudnám mondani, a többi miért nem, vagy mi kellene ahhoz, hogy mégis de...

8. Ja, azt nem is említettem (ugrálok kicsit), hogy a hónap elejétől ismét számolom a kiadásaimat, kategóriákra bontva, mint tavalyelőtt. Kíváncsi vagyok, az idén mire megy el a pénzem...

9. Hétfőn megnéztük a Martha Marcy May Marlene című filmet, ami megint csak nem tetszett. Egy lányról szól, aki bekerül egy amolyan szekta-kommuna társaságba, majd két év múlva megszökik onnan. A kommunától pár órányira lakó nővérénél és annak férjénél köt ki, akik megpróbálnak valami kis életet verni belé, ez azonban kevésbé sikerül nekik. A lány nem tudja, mit akar, furcsán viselkedik, és folyamatosan retteg, hogy rátalálnak a volt társai. Kb. erről is szól az egész. Nekem megint kevés volt az info: miért kötött ki ott, miért jött el, hogyan éltek azok, hogyan él a testvére (a férjével), miért nem szedi össze magát a csaj? Azzal nincs bajom, ha egy történetből hiányoznak egyes infók, azzal viszont igen, ha szinte semmilyen infót nem kap a néző, hogy legalább valami minimális alapja legyen a látottak értelmezéséhez. Azért meg lehetett nézni...

10. Most meg Columbo megy az AXN Crime-on, ami az egyik kedvenc krimi-sorozatom, és már évek óta nem láttam egy részt sem belőle. Most (blogírás közben) pótolom.

Amióta csak ilyen hétköznapi, naplószerű bejegyzéseket írok, gondban vagyok egy kissé a címadással, mert hát mindenről írok, miközben meg semmiről sem igazán. SPF a múltkori mini-blogtalin meg is jegyezte ezt, mire visszakérdeztem, hogy "Legyenek olyanok a bejegyzéscímek, mint a tieid?". Kóla, puska, sült krumpli? Most akkor olyan lett, de ha még a mostani bejegyzés után is ugyanazokról fogok írni, akkor megint gondban leszek, ezzel a módszerrel is, merthogy az utóbbi időben megszokott témák vannak ismét napirenden, hiszen van pár folyomány. De ne tessék már most ásítozni!

Kezdjük a Budapest Bankkal, és a hitelkártyájuk tukmálásával. Amikor legutóbb úgy elhajtottam őket, magam sem gondoltam, hogy itt vége van a sztorinak. Nem is lett, mivel ma ismét felhívott egy ügyintéző, aki azonban már valami szintet lépett csajszi lehetett, amolyan ügyintéző-mufti (esetleg főmufti), és megkérdezte, hogy mi az oka annak, hogy visszautasítottam a lehetőséget. Mivel ő maga kérdezte, egy kicsit bővebb lére eresztve meséltem el neki a sztorit, az elejétől kezdve (amit már nektek is leírtam), mire röhögve azt válaszolta, hogy ez így teljesen érthető, és minden jót kívánva elköszönt tőlem. Na, itt azt hiszem, tényleg vége a történetnek. Érdekes volt egyébként, hogy az elején TESCO-partnerkártyát emlegetett, én meg értetlenkedtem egy jót, mivel én olyat nem kértem (nincs is miből ott vásárolnom), nem is kérek, de aztán leesett, hogy a bank valószínűleg több partnerrel is szerződött, és ebből adódhatott a félreértés.

A magán-nyugdíjpénztári pénzemet továbbra sem kaptam meg, pedig egy újabb hét eltelt. Most már kezd kimondottan idegesíteni a dolog, amikor napról-napra egyre növekvő izgatottsággal nyitom ki a postaládát, és ajánlott küldeményről szóló értesítő helyett szórólapot, ELMŰ- és Díjbeszedő-számlát, FIDESZ taggyűlési értesítőt, IKEA-katalógust vagy helyi újságot találok benne. Oké, így legalább spórol nekem a sors, de őszintén szólva kezd a tököm tele lenni azzal, hogy az ügyfeleken keresztül mindenki úgy segít nekem spórolni, hogy visszatartja tőlem azt, ami járna, amiért megdolgoztam vagy amit vissza kellene fizetni. Ilyen körülmények között pedig tovább zajlik a lélekromboló, az önmegtartóztatás és a pszeudo-'nincs baj' közötti lavírozás. Itt a nyár vége, mindjárt indul a szakdolgozás már most stresszelő újabb fordulója, én meg azzal vagyok elfoglalva, miként mondjak le és utasítsak vissza szinte minden adódó szórakozási lehetőséget, pénzhiányra hivatkozva. Ha nem lenne a Ricsi, aki már harmadik hónapja ugyanazzal a nem túl nagy, de életmentő összeggel segít ki, akkor nem tudom, hol tartanék. A szörnyű, hogy egyébként - bár a mértéke miatt ez csak kevésbé látványos - ebben a három hónapban mind jobban csúsztam lefelé.

De idézzük ismét a már többször citált (elvileg még élő) nagyanyámat, aki 30 évig ismételgette, hogy "már csak ez a hónap ilyen rossz, de majd elsejétől...". Ezúttal (ismét) őszintén hiszem, hogy a szeptember már egy stabil hónap lesz, annak ellenére, hogy 15-éig egy egész évi iparűzési adót kell majd egyszerre befizetnünk, az egyébként szokásos előleg helyett (az ok számviteli, nem untatlak ezzel benneteket). Optimizmusom, ahogy máskor, most sem alaptalan, más kérdés, hogy a tapasztalatok szerint mindig volt valami előre nem látott dolog, ami miatt később mégis megalapozatlannak bizonyult. De még ha lesz is ilyen, pár dolog miatt hamarosan talán ismét a magasabban fekvő polcok felé emelhetem a tekintetem:
- alapos okunk feltételezni, hogy az augusztusból hátra levő pár napban még érkezik annyi eddig elmaradt bevétel, amiből a szeptembert (is) hátralékmentesen kezdhetjük. Nekünk, tulajdonosoknak ugyan nem marad belőle semmi, de legalább mindenki más megkapja a jussát.
- a vezető könyvelőnk ebben a hónapban csak a szokásos idő felét dolgozta le, így a szeptemberben neki fizetendő összeg is csak a fele lesz. Ez pedig - a jelen körülmények között - nem kevés megtakarítás.
- a legnagyobb tartozást felhalmozó partnerünk végre eladta egy házát, és abból egy "nagyobb összeget" ígért nekünk, és bár ezen nagyobb (egyelőre ismeretlen) összeg kifizetése után is marad egy még nagyobb összegű tartozása, ennek azért örülünk. Minden téren kezdi egyébként összeszedni magát, ebben a hónapban már szinte egy egész havi könyvelési díjat utalt át nekünk, és az üzletét is kezdi kihúzni a szarból. Persze ez is olyan, mint a honvédségnél volt a kimenő (csak akkor biztos, amikor már vissza is jöttél), szóval egyelőre ne igyunk előre semmire. 
- az elmúlt 24 órában két, szinte biztos ügyfél jelentkezett könyvelésre, egy halottnak mutatkozó feltámadt (rögtön lerótta a komplett tartozását is), akiknél pedig hamarosan dolgoznom kell (kedden kezdek) visszajeleztek, tehát az aggodalmam elhamarkodott volt. Külön öröm ráadásul, hogy amikor azt fejtegettem egy levélben, hogy a kezdés elhúzódása miatt akkor szeptemberben nem állítom ki az első számlát (el nem végzett munkáért nem kérünk pénzt), erre azt kaptam válaszul, hogy de igenis állítsam ki, mert végtére is lesz dolgom az augusztussal is, ráadásul a lelkiismeretük nem engedné ezt meg. Az emberi tisztesség rovatba egy újabb strigula.
- az meg már csak a sallang, hogy végre be tudjuk indítani a hosszasan halogatott kiegészítő tevékenységünket is, elkészültek a tuti szórólapjaink, amik útban vannak a megfelelő helyekre, újabb linkcserékben állapodtam meg, az irodánk honlapja ismét előbbre került a bizonyos keresőkifejezések beírásakor generálódott listákon, és megállapodtunk egy egészségügyi szolgáltatóval, aki nagyon jutányos áron és tuti infrastruktúrával végez foglalkozás-egészségügyi szolgáltatást, így a partnereinkről való gondoskodást is egy magasabb szintre tudjuk emelni.
- ja, azt meg ne felejtsem már el, hogy a volt főnököm felé fennálló tartozásunk törlesztését végre végig tudtam vezetni az első pillanatig visszamenőleg, takaros kis táblázatba foglalva az adatokat, összeggel, dátummal, fennmaradó tartozással, és a vége nagyon szívet gyönyörködtető lett: már csak alig egytizede maradt hátra a komplett vételárnak, így - úgy néz ki - legkésőbb novemberben mehetünk az ügyvédhez, és tényleg miénk az iroda, szőröstül-bőröstül, tehermentesen.

Szóval úgy néz ki, hogy a párkák kezdik nemesebb anyagra cserélni azt a foszladozó szart, amiből az utóbbi fél évben életem fonalát fonták, de azért jegyezzük meg, hogy ugyanezen időszakért nyugodtan kinyalhatják a seggemet.

De az életem azért ebben az elmúlt egy hétben sem csak a szarról szólt, hiszen megvolt a Vacsoracsata idei évadának újabb fordulója (pénteken jön a következő), és a bécsi vidámparkban is megfordultunk, egy rövid kirándulás keretében. A hétvégén talán eljutunk egy strandra, hogy ott vészeljük át a melegrekordokat (persze Budapesten megint pont Újpesten sikerült döntögetni), és még nagyobb szerencsével még a Confettin is kikötünk, ahol én még sosem jártam, és talán most is minek mennék...de ezekre már nem térek ki. Holnap ünneplünk (blogszülinap!), aztán meg majd meglátjuk, de nem hiszem, hogy ezen élményeimről külön bejegyzésben számolnék be.

Persze még az is lehet, hiszen indul 979 blogjának 5. évada!

...de nem tettem, egyrészt mert sosem volt szokásom hivatalos szünetet tartani, másrészt meg, mert ez a kéthetes kihagyás nem egy eldöntött dolog volt, csak így alakult. Jó sok izgalmas és még több unalmas dolog történt ez idő alatt, ezekből mazsolázom most.

Vettem például újabb dinnyéket, amiket továbbra is lelkesen fogyasztok, bár már kezd az idei csömör kialakulni nálam. Kettővel ezelőtt sikerült egy olyat kifogni, ami joggal pályázhat a minden idők legszarabb dinnyéje címre, és természetesen ezzel együtt az idei legrosszabb címet is elnyerte. Ovális volt, csíkos, 2 centi vastag héjjal, tökmag méretű, kőkemény magokkal és a dinnyéére még távolról sem emlékeztető ízzel. A végét kidobtam. Azóta vettem egy sokkal jobbat, és legutóbb egy egész tűrhetőt, ami viszont már 12,4 kg volt, és majd beszartam, mire hazacipeltem (meg a Ricsi is, amikor besegített). Egy hátránya van, hogy valamilyen okból kifolyólag teljesen tönkreteszi az emésztő szervrendszeremet, azaz borzalmasan felfúj, és egy kicsit meg is hajt. Biztos azért, mert néhány órára kénytelen voltam a hűtőn kívül tárolni, egyszer azért, mert nem fért be, tegnap meg azért, mert kénytelen voltam azt leolvasztani.

Ez már elég aktuális volt, lévén a jégtől nem bírtam kinyitni a fagyasztós rész ajtaját, igaz, ez csak akkor derült ki, amikor már eleve nekiláttam az olvasztásnak-takarításnak. Ha egyszer végre lesz annyi pénzem, hogy megfizessek egy takarítónőt, aki egy hónapban 2-3 alkalommal kiganézza a lakásomat, akkor végre ilyenek nem fordulhatnak elő, ahogy az sem, hogy kimondott diszkomfort-érzet kerítsen hatalmába a saját otthonomban. Ez az energia-kedv-idő trió a legszarabb dolog a világon, mert sosem lehet mindegyikből egyformán elég ahhoz, hogy minden fontos és kevésbé fontos dolgomat elvégezhessem. Igaz, ha mindennel készen lennék, úgyis találnék magamnak valamit, amire utóbb aztán megint panaszkodhatnék.

De ha már blogolással (olvasással együtt) mostanában nem 'pocsékoltam' az időmet, legalább a munkámmal haladtam. Nem tudom, mikor kell majd arra a másik munkahelyre is járnom, ahogy azt sem tudom, nekem meddig fog tartani megcsinálni azt, amit eddig másvalaki csinált ott (még nem hívtak), de úgy voltam vele, hogy ha addig mindent elvégzek, amit csak tudok, akkor később a kiesett napokkal együtt sem fogok megszorulni az idővel. Nem is tudom, mikor fordult elő olyan nálam utoljára, hogy a partner délelőtt elhozta a havi anyagát, és délután már készen is voltam vele, persze nem azért, mert határidő volt vagy a véletlen folytán, hanem mert mint könyvelő pók a hálóban, amint megérkezett a munka, már rá is vetettem magam. Így aztán az az állapot is előállt, hogy esztétikai és hónapok óta halogatott apróságokra is futotta az időmből, sőt, elkezdhettem végre előre mutató lépéseket is tenni. Leboltoltam két linkcserét, amiből egy máris viszonzásra talált (a másik - remélem - folyamatban), kivetettem a hálónkat egy újabb leendő partner ügyvédi irodára, Ricsi segítségével szórólapot készítettem, ami már a nyomdában van, és célzottan, a lehető leghatékonyabban lesz kiszórva, megkértem Tigrit, hogy segítsen elhárítani a honlapunk legfontosabb funkciójának működése elé gördülő akadályt (és persze nem leszek hálátlan, ha sikerül neki), és mindezek felett az ecsetemet újra belemártottam a 'szebb jövő' festékbe, már csak neki kell látni a vonásoknak. Kis lépések nekünk, teljesen indifferens mozdulatok az emberiségnek, de az emberiség ebben az esetben le van szarva.

Sajnos egy három hónapja nem fizető ügyfelünkről (pont arról, ahol a Ricsi is dolgozott) is kiderült, hogy többé nem látunk tőle pénzt. Ezzel újabb 150k HUF ragadt be, amiről már lemondhatunk, bár a remény hal meg utoljára (csak előbb még ez a cég). Faszok voltak az első perctől kezdve, ez már akkor is nyilvánvaló volt, a tanácsra meg nem hallgattak eléggé. Amit elértek ezidő alatt, azt is nekünk köszönhetik, de még ezek a tanácsok sem bizonyultak elegendőnek ahhoz, hogy előbb jussanak egyről a kettőre, minthogy az összes tőkéjüket felélnék. Ahogy az lenni szokott, jött helyettük pótlás nyomban, 1+1, meg egy potenciális ügyfél, ezek azonban nem termelnek annyi bevételt, amennyi az előbbi esetben kiesik. Az egyik cég ugyanis új, frissen indult, a másik meg már évek óta vegetál, sőt, haldoklik, most is csak a ganajból kell kihúzni. Mondjuk azt szeretem, mert a szakma legizgalmasabb feladata a szarból várat építés, és az ügyfél a végén mindig nagyon hálás. Ez a a nő például bír egy másik céget is, amit remélhetőleg szintén nálunk fog parkoltatni, amíg újra életet nem lehel belé. Pici pénz, (szinte) nulla munkáért, akárhogy is nézzük, akinek ez nem derogál, annak megéri. Az új ügyfelek pedig mindig új szeleket hordoznak magukban (á la Medgyessy), akarom mondani újabb picike kis csápocskák, amiket talán sikerül vagy nagyra növeszteni vagy kinyújtani őket a gazdasági élet távolabbi pontjaihoz.

A céges pénzügyeink egyébként továbbra is elég romos állapotban vannak, de valamilyen bravúros módon az orrunkat még mindig a víz fölött tudtuk tartani. Néha ugyan nyelünk egy kicsit, de még mindig nem fulladtunk meg. Az mindenesetre elég valószínűnek látszik, hogy ez most már tényleg az utolsó ilyen ínséges hónap, és akkor most a rendes olvasóim legyenek szívesek lekopogni ezt. HA valamilyen eddig ismeretlen okból kifolyólag nem lép vissza az a bizonyos cég, akinél kihelyezetten fogok könyvelni, ÉS HA a legrenitensebb tartozónk a közeljövőben tényleg kifizet egy egész hónap könyvelési díjat (a már eddig fizetett fél hónap felett), akkor könnyűszerrel éljük túl azt a 2-3 hónapot, ami még hátravan a volt főnökömmel kötött megállapodásból. Jaj, csak tartanánk már ott...

A céges pénzügyek viszonylagos víz felett tartásának ára azonban - többek között az , - hogy a magán pénzügyeim tényleg tragikus állapotokban legyenek. Nem akarok nagyon belemenni, de lassan már csoda kell ahhoz, hogy azt a hónapot túléljem. Az adótartozásom felett közműtartozásom is van (de magán- még nincs, és nem is szeretnék), és nem egészen tudom, miből veszem meg a héten a BKV-bérletet. Lavírozásból jeles, de zátonyok felé közeledem. A UPC egyik csekkjére kilátásban van egy kisebb összeg hétfőn, a kaját megoldom jegyből, és TALÁN fussa arra a bérletre is. Mindezt azután, hogy bizonyos szórakozási lehetőségeket kénytelen voltam lemondani és, hogy gyakorlatilag a napi megélhetésen és csekkeken felül semmire nem költök (ami persze így nem egészen igaz, mert költök, csak éppen rendkívül minimálisat). Két kiutam van ebből a helyzetből, azonban mindkettő - mondhatni - a szerencsén múlik. Az egyik a magánnyugdíjpénztári reálhozamom, amit a zOrbán ellopott végre (harmadik nekifutásra) sikerült megnéznem a mnyp. honlapján. Ez hivatalosan 80407 Ft, de azért még nem költöm el, mert ki tudja, mennyi lesz végül, és most nem az átutalás költségét értem ezalatt. Na, ez rendbe tenne, igaz az adótartozásra akkor sem futná belőle. A másik pedig az a Budapest Bank hitelkártya, amit annyira tukmáltak rám. A szerződés aláírását követően állítólag 5 nap a kipostázás, ennek ellenére három héttel később rám telefonáltak, hogy "Jaj, még a személyi igazolványa érvényességi oldalát faxolja már át", de azóta is eltelt 1,5 hét, és még mindig semmi. Készpénzfelvételre úgysem használnám, mert annak bazi nagy a költsége és a kamata, én meg nem rontani akarok a helyzetemen, hanem túlélni ezeket a hónapokat, de vásárlásra kimondottan kedvező. 50 napig kamatmentes (na, ki számolta ki, hogy kb. pont ennyi idő kell a stabilizálódáshoz?), ráadásul a vásárlások 2%-át még jóvá is írják a számlámon. Szóval most úgy lesem a postaládát, mint anno, amikor egy levelezős szerepjátékkal játszottam, és vártam a levelet, amiben a legutóbbi cselekedeteim eredményét ecsetelték a készítők. De sehol semmi...pontosabban csekk az jön, bazdmeg.

Mindennek ellenére nem kell félteni, hiszen az előre tervezett összejövetelek és programok nem maradtak ki, de a spontán-de-olcsó összejövetelekre is futotta. Múlt hét végén például Nagyvisnyón voltunk egy 10-fős társasággal, és annak ellenére nagyon jól éreztem magam, hogy a szombatom a másnaposságomra tekintettel nem annyira élveztem a létezést. Volt ott sok röhögés, favágás + vízhólyag a tenyéren, tűzrakás és barkács módon életben tartás, paprikás krumpli bográcsban meg sült hús grillezve, TESCO-zás egerben (2x), sok-sok Fütyülős, részegség, közösségi játékok, kínos beismerések a múltból, üvegezés, meztelenül rohangálás bevállalása maroknyi takarással (sajnos egy marék elégnek bizonyul...), hányás, táncikálás (nekem nem), erőteljes másnaposság, Szilvásvárad, pszeudo-kisvasút, Fátyol-vízesés, parkolóhely keresése, étterem keresése, a teljes kiszáradás szélén táncolás, küzdelem az álommal, elalvás egy sötétben bójócskázás minden zaja közepette, iPad + Angry Birds + Fruit Ninja, csocsó és sok maradandó emlék.

Kedden meg mini-blogtali a Kopaszi gátnál, kedvelt bloggerek társaságában. Aki eddig nem ismerte a stílusom, az most megint nagyokat nézhetett, mert elememben voltam, olyankor pedig nagyon övön aluli vagyok, egészen addig, amíg valakit meg nem bántok (pénteken ez sikerült is, ha minden igaz). Rövid volt, de élménydús, csak ne értünk volna olyan sokára haza... Nekem az a hely a világvége.

Hát ilyenek történnek velem, amíg nem blogolok. Amikor blogolok, akkor meg semmi, pontosabban az éhség egyre nagyobb teret hódít el magának a tudatomból, szóval ideje főzni mennem. Ja, és köszönöm az olvasóknak és rajongóknak a leveleket. Igyekszem mielőbb válaszolni rájuk.

Tegnap is blogoltam volna, de úgy láttam, hogy az olvasóközönség nem vevő erre a tempóra. Elszoktatok tőle. Nem is annyira a kommentek hiányából, mint inkább az olvasottság alacsony szintjéből jutottam erre a következtetésre, mert hát kommentelni egyébként sem nagyon van mire, hiszen csak apróságokat firkantok ide, tőlem szokatlan stílusban. Meg aztán akik vitára éhesen jöttek ide, azokat elvitatkoztam az idők során, a többiek pedig sok dolgot személyesen tudnak meg tőlem, hiszen összebarátkoztunk, összehaverkodtunk. A héten nagyon közlékeny vagyok, az biztos, de annyira azért nem, hogy bonyolult témájú, felépített szerkezetű bejegyzéseket írjak, mint régebben, inkább csak kapkodok ide-oda. Nekem most ez felel meg.

A mérhető munkáimmal 99%-ban készen vagyok, de még a "jó, ha megvan, de ha nincs, akkor sem történik semmi" melók terén is jól haladtam, így jutott időm olvasni is. Elkezdtem, és végig is olvastam egy blogot, aminek a tulajdonosa már nem ír többé. Ki voltam nála linkelve, de én korábban sosem olvastam őt, és most sem tettem volna, ha nem vonz oda a gyász szaga. Poszthumusz kitettem a linkjét a 'Temető' kategóriába, és ebben semmi morbid él nem volt. Jó lenne, ha minél többen elolvasnák az írásait, hogy (át)értékelhessék a jelenüket, és egy kicsit máshogy álljanak a világhoz. Amikor 2010. decembere után hirtelen hónapokkal később folytatódtak az írásai, egy kicsit én is összeomlottam, pedig tudtam, hogy április 23. után úgysem lesz több bejegyzése. A legtragikusabb, hogy csak egy év van köztünk, így akár én is lehetnék, lehettem volna az ő helyében. Aztán visszatértem PaPe blogjához, akinek egyre jobban kedvelem az írásait. Ha utolérem, kommentelni is fogok megint, addig azonban nem szeretek soha, sehova.

Ha valaki Angliába tervezne költözni, mert itt esetleg forró a lába alatt az aszfalt, akkor erről most nyugodtan lemondhat. Pont olyan idő van már két hete (és lesz is még egy ideig), mint ott, és a beszélgetések is rendre az időjárás taglalásával kezdődnek. Legyünk tiszteletbeli britek! Ők úgyis egyre-másra a magyar kormányhoz hasonlatos antidemokratikus lépéseket tesznek, nem is vagyunk hát olyan messze egymástól. Egyébként én még mindig inkább megvagyok ebben az időben, mint a múltkori kánikulában. Öregszem?

Ma sötét hangulatú zenéket hallgattam, talán az említett blognak, talán az időjárásnak, talán mindkettőnek köszönhetően. Ezek olyanok, amik általában eleve 5-össel indulnak nálam a 10-es skálán. A lelkemnek az effélék a legkedvesebbek. Nem szoktam ilyet felajánlani, de ha valaki tud ehhez, ehhez, ehhez vagy legfőképp ehhez hasonlatos alkotásokat, nyugodtan ajánlhatja őket kommentben. Ideje egy kicsit tágítani a zenei ízlésemet, úgyis olyan maradi. Figyelem, a linkelt számok egymás utáni meghallgatása és/vagy a klipek megnézése egyeseknél radikális hangulatváltozást okozhat! Főleg annál, aki a picsarázás és a csillivilli világában éldegél.

A macskámnak reggel megint szeretetrohama volt. Van, hogy rájön a simulhatnék, és ilyenkor jobbról, balról, mindenhonnan jön dörgölőzni, miközben a gépem előtt ülök. Dorombol, mintha egy helikopter lenne a torkában, fejelgeti a lábam, és a hideg kis orrát nyomja a testemnek. Biztosan érzi, mire vágyom, és bár én ilyet az oroszlántól várnék, ideig-óráig e ritka a szándék is megteszi. Sok a hasonlóság közte és az oroszlán között: például mindkettő húzódozik, ha hozzáérek, és ha nem hagyom abba, először morog, aztán odakap. Pedig fontos a kontaktus, és hogy a távolság néha nulla alá redukálódjon. Kell, hogy összeforrjon, ami összetartozik.

A mai nap folyamán két felfedezést is tettem. Az egyiket reggel, mégpedig, hogy a nyakkendő kötés nem olyan, mint a biciklizés. Egész jól megtanultam, és az utóbbi időben csak a tükör elé álltam, és hipp-hopp, már meg is volt, de tegnap meg ma mégis újra meg újra neki kellett futnom. Ideje feleleveníteni a hurkokat és csomókat, hogy megint csak rutin legyen a dolog.
A másik felfedezésem, hogy az ing-nyakkendő-zakó összeállítás vonzza a partnereket és a pénzt. Múlt hét szerdán üzletembernek öltöztem, és lőn, két új ügyfelünk is lett. Tegnap megint a szekrényben maradtak a pólóim, és újabb két ügyfél, meg egy ígéret (leendő ügyfél, de csak nyugtával...) érkezett. Ma ismét a nyakkendővel vesződtem, mielőtt útnak indultam, és máris befutott pár tartozó, hogy egy kis pénzt hagyjon nálunk. Sőt, helyre ficcentettem a Google Maps-os és a Google Places-es megjelenésünket, és azt is megállapítottam, hogy bizonyos, releváns keresőkifejezések hatására a Google-ben két oldallal korábban szereplünk, mint eddig. Tiszta sikertörténet! Holnap újabb ing-nyakkendő párosítás vár rám, és kiderül, valóban működik-e az összefüggés.

Ha már pénz, a tegnapi kiábrándító változatlanság és a már említett partnerek mai felbukkanása után az alábbi módon változott a legutóbb közölt statisztika:
Pénzkészlet: 92.425 Ft
Tartozás: 80.711 Ft
Kinnlevőség: 3.965.410 Ft
(Tartozó vállalkozások száma: 16)
Mint látható, a tartozásaink fedezete megvan, így tisztán zárjuk a hónapot, és még a kinnlevőségeink összege is 4 millió alá csökkent. Ez a normális szint, avagy persze nem normális, csak a megszokott. Mivel az előrejelzések alapján holnap még érkezik ez-az, úgy néz ki, a borzalmasan elkeserítő anyagi helyzetem is javulhat egy kicsit az utolsó munkanapon, bár nem akarom magam beleélni. Ha bejön valami, az élni nem elég, éhen halni sok, de a lyukak tömködésére éppen megfelel majd. Szóval talán nyugodtan hajthatom álomra a fejem a hátralévő pár napban...maximum nem annyira.

Négy nap pihenés után egész sok tetterővel indultam dolgozni, de mégsem megy annyira. A legszükségesebbeket megcsináltam, ami nem annyira sürgős, az most nekem sem az. Inkább blogot olvasok, bár az sem vidít fel annyira. Meg aztán a linkfalamon sorakozó blogok egyre nagyobb hányada van a temetőben, és a maradék fele is oda való (a frissülésük alapján), de szerencsére az utóbbi években elég sok embert rántottam a szívembe a blogsírból. A barátaim zöme is közülük való.

Kaptam ma üzenetet az IWIW-en egy régi ismerőstől. Nem is annyira régi; még amikor a Rolanddal jártunk, akkor alkottunk egy társaságot. Szép volt, jó volt, de nagyon más jellemű, stílusú emberek vagyunk. Találkozni szeretne, meg tanácsot. Én meg a kölcsönkönyvemet vissza, ezt írtam neki. Meg hogy persze találkozhatunk.

Hívott a sokkal tartozós, hogy akkor most mennyit is kell ÁFÁ-ra fizetni, mert a bankban áll éppen. Mondtam neki, bár én valahogy mindig tudom, mennyi az, amire nincs pénzem. Mostanában egyre kevesebbre nincs (sincs), sőt, ügyvezető létemre a jövedelemmel nem rendelkező páromtól kell kölcsönkérnem. Szégyenszemre.

Le kéne szoknom a cigiről, akkor havi 15-tel többől gazdálkodhatnék. Vagy majdnem annyi maradna, de ez részletkérdés. Szeretek dohányozni, és szánalmas anyagi okoknál többre lenne szükség a leszokáshoz. Mondjuk egy komoly elhatározás, önként, nem kényszerből. Addig meg minden apró kis elváltozástól és szokatlannak minősíthető testi megfigyeléstől rákot vizionálok magamnak...de a hipochondriát már megszoktam.

Reggel a Thököly-Hungária sarkon egy 17-18 éves kinézetű srác megkérdezte, teccenék-e neki tüzet adni a cigarettájához, mert az öngyújtója tönkrement. Szíven ütött a dolog, és legszívesebben elkértem volna a személyijét, de nem azért, mert ha 18 alatti, akkor nem adok neki tüzet, hanem hogy megtudjam, az apja lehetnék-e valóban, vagy csak szándékosan akart az önérzetembe tiporni.

Délelőtt spontán a falhoz álltam, és azt vettem észre, hogy a derekam meg a lapockám versus a hátam közepe közül mindig csak az egyik érintette a tapétát. Nagyon csak az egyik. Ha azt akartam, hogy meg a hátam közepe érintse, akkor fektetett U-betű lettem, és ez is ijesztő. Valamit csinálni kéne, de a partvisnyél már veszett fejsze nyele, a gyógytorna meg nem kompatibilis az íróasztalommal. Persze el tudnék képzelni íróasztalon végzett tornagyakorlatokat, de ahhoz túl sok az illetéktelen az irodában, és viszonylag kevés közülük a párom.

Hívott ma a volt főnököm is, hogy kéne neki pénz, méghozzá holnapra. 65 ezer forint, mert vízszerelők jönnek, blabla. Nekem is kéne, kedves, de én beérném már egy tízezressel is, az elég lenne a hétre. Meg aztán ÉN már hónapok óta szeretném kihívni a vízszerelőt, mielőtt eláztatok 6 családot meg egy kozmetikust. De tessék, tessék, csak Ön után. Önnek ez jár, nekem meg maximum a szám. Kapott százezret, annyi futotta. Már csak 95 meg a közös költség (45), és a maradékra máris rávethetjük magunkat. Nem sokáig lenne elég, ha csak annyiból kellene megélnem...

Nincs most olyan jó kedvem. Szar az idő, nyomott a hangulatom. Nincs semmi bajom igazán, és ezt az időt is jobban szeretem, mint a meleget, de lehet, hogy mostanra már kicsit sok. Ketten vagyunk a titkárnővel (a többiek szabin), az meg boldogtalan, kisírt szemű. Ragadós az ilyen ilyenkor. Ha rákos lenne az egyik családtagom, talán én is kisírt szemű lennék, talán nem. Szerintem inkább utóbbi, elvégre már négyet temettem rákkal, és még csak 32 leszek, van már benne rutinom. Lassan már a tükörben is meglátom a halált az arcomon, ahogy azokén is meglátszott az utolsó napokon. Beesett, üres szemek, vékony szálú, kócos haj, aszott ajkak... Így megy ez, az élet meg megy tovább, úgy-ahogy. Lassan olyan leszek, mint egy kőszikla.

Most nem kéne Annie Lennoxot hallgatni talán, legalábbis nem ilyeneket meg ilyeneket. De ilyeneket sem.

Amíg két napig nem dolgoztam, valaki ült a gépemnél, csak nem tudom, minek. Egyből észreveszem, mert a tollaimon rajta voltak a kupakok, az meg nekem nem szokásom, kivéve, ha kiszáradnának. De a Firefoxról előbb tudom, hiszen a gyakran használt oldalak közül a nagyja elszublimált. Minden előzmény megtekintése: csak a mai. Eltököltem vagy 40 percet a nyomozással a nyomozó után, de sikertelenül. Kíváncsi vagyok, aki amit talált, azzal mikor fog élni vagy visszaélni. Mondjuk sokat nem találhatott, mert semmi olyan nincs a gépemen, maximum a blogom, mint gyakran látogatott oldal, de az éppen elég. Pedig pár faszos kép jól jönne néha idebe'. Mindegy, egyszer minden dal véget ér, az enyém is véget fog, azután már máshogy énekelek, csak még azt nem tudom, hogyan....
Vagy csak paranoiás hipochonder vagyok, és senki nem is volt itt. Vagy itt volt, de nem azért, csak valami fontos miatt, és szerdán én magam töröltem ki minden előzményt, nehogy amíg nem vagyok, valaki azért ideüljön és találjon is ezt-azt, csak éppen nem emlékszem az egészre, mert egy nagyon kimerült paranoiás hipochonder voltam. Csökkenti a valószínűségét, hogy nem szoktam kitörölni az előzményeket, főleg nem mindet, mert akkor később csak a kényelmetlenség van. Sőt, most már biztos is vagyok benne, hogy nem én voltam, ergo két lehetőség van: valaki nyomozott utánam, vagy valami bágátel.

PaPe-t kellene folytatni, mert ő vicces, és nevetek is a megfogalmazásain sokat. Azt írta egyszer, hogy rájött, mégis inkább a magyart szereti az idegen nyelvek helyett, mert azt olyan jól lehet csavargatni. Bezony. Ennek mindig örülök, de biztosan csak azért, mert egy elfogult, autoriter, sovinisztafasisztanáci fidesznyik vagyok, akinek nem mindig az idegen a szép meg a jó. Ez van.

Olvasok inkább tovább. Meg dolgozom is, tessék-lássék.

Az utóbbi időszak megint elég érdekesre sikeredett... vagyis hát másnak talán nem olyan érdekes, de az a biztos, hogy leírom, aztán majd mindenki eldönti magának.

Sajnos egyre-másra fedezek fel magamon amolyan kedvetlenségi tüneteket, és nem tudom, hogyan lehetne kezelni őket. Alig-alig van kedvem bármihez is, de ha mégis megsuhint valami kis tennivágyás-hangulat, mire tényleg nekifognék a dolognak, már huss, el is szállt az egész. Percnyi időintervallumokról beszélünk, ezt hozzátenném. Aztán fél órán keresztül csak vagyok, majd újra kedvet kapok valamihez, amit aztán megint el sem kezdek. Kóros. Ilyen hangulatban tengődöm, és bármit csinálok, csak azért teszem, mert muszáj megtennem. Dolgozni sincs kedvem, edzeni sincs, játszani sincs (de még csak egy újabb játék feltelepítésének ötlete sem dob fel), vagy ha mégis, csak valami rövid és primkó gagyiságot kattintgatok, filmet nézni sincs, háztartást vezetni sincs, meg tényleg szinte semmihez. Persze nem ülök enerváltan az üres szobában, mert végtére is mindig elfoglalom magam (játszom is, filmet is nézek, főzök-mosok, gombot varrok), csak éppen más a hozzáállásom a létezéshez, mint korábban. Szóval annyira azért nem durva a helyzet, nem kell megijedni, inkább csak egy picit most nem találom a helyem.

Az egyik feltételezett ok, ami a háttérben állhat, az a meleg, amivel csak az hibádzik, hogy olyan most nincs (mármint kánikula), szóval szerintem nem ez lehet a probléma. Amikor a légzés is nehezemre esik, akkor persze, hogy nem csinálok semmi hasznosat, de az érthető is, szerintem. Nem ezen nyavajgok.

A másik lehetséges ok a fáradtság. Ez persze nálam örökös téma, ezért már egész jól hozzászoktam, de talán most megütött egy olyan szintet, ami már felhívja magára a figyelmemet. Az rendszeres későn fekvés és a minden eddiginél nagyobb stressz elég szépen leszívja az energiámat. Régebben ezt egy kiadós alvással kipihentem, aztán kipattantam az ágyból, és tetterővel telten vágtam neki az aznapnak, most viszont ólmos-ragacsos ballasztként húz vissza, és megkeseríti minden pillanatomat. Éjjel ugyan alszom (mint akit agyonütöttek), de reggel akkor is felébredek a szokott időben, ha nem kéne. Már kitaláltam mindenféle trükköket, hátha be tudom csapni magam. Ha tehetem, direkt jó sokáig fennmaradok, hogy majd másnap akkor tovább is alszom, de aztán mégsem, és csak még álmosabbnak érzem magam, mint egyébként tenném. Aztán direkt nem hagyom magamon az órámat (egyébként órával alszom), hogy reggel, amikor ébredezik a tudatom, hiába érezzem az idő meghatározásának szükségességét, túl sokat kelljen hozzá erőfeszítenem, és inkább letegyek róla. Ez alkalmasint még működni is szokott. Vagy van olyan módszerem is, hogy beállítva hagyom az ébresztőmet, mert megfigyeltem, hogy a legjobban akkor tudok aludni, amikor felkelni kéne, azaz az ébresztő lenyomása és a tényleges, önkéntelen ébredés közötti percekben. Ez azonban csak akkor válik be, amikor dolgoznom kell menni, hétvégén sajnos nem... Ennek ellenére tegnapelőtt direkt sokáig ébren voltam (ja, most szabadságon vagyok), ÉS beállítva hagytam az ébresztőt, de a kombinált módszer ellenére is fenn voltam már 7 órakor, majd az egész napot végigkornyadoztam. Azt hiszem, ez a valódi stressz következménye. Azért írom, hogy valódi, mert manapság ugyanúgy szokás minden apró kis bosszúságra rámondani, hogy stressz, mint ahogy a neveletlen gyerekeket is szokás hiperaktívnak nevezni (pedig egy-két, jó időben elhelyezett pofon ki is gyógyítaná őket belőle). Idegeskedés, emésztési problémák, ingerültség, fáradtság, kedvtelenség, céltalanság, stb., stb., ez valódi stressz, és a kiváltó oka is alapos (de azt majd mindjárt). Az alvásról még annyit, hogy jó módszernek látszott a hétvégi durmolás a délutáni órákban, de azt vagy nem lehet, mert Ricsi nem engedi, vagy csak arra jó, hogy éjjel még inkább kukorékoljak miatta, aztán még jobban ne tudjak kikelni az ágyból, amikor kellene. Persze van olyan, amikor bejön, de előre sosem tudni.

A harmadik és legvalószerűbb ok a pénztelenség. Na, az tudom, hogy megvisel, mert minden nap érzem, átélem. Kicsit fárasztó állandóan az ügyfeleket várni és a bankszámlát figyelni, de a legcsüggesztőbb a mozdulatlan bankegyenlegre ocsúdni a netbankot vizslatva. Ügyfelek jönnek és mennek (tönkre), és a bevételeink viszonylag fixek is (a kiszámlázottak), de az utóbbi három hónapban valahogy mégis beütött a krach. Egyszerűen kevesebb pénzből tudunk gazdálkodni, mint amennyit el kellene költenünk, amiből két dolog következik: vannak dolgok, amivel csúszunk, és nekünk, tulajdonosoknak nem marad a végén szinte semmi. Csak annyit veszünk ki, amennyi az éhhalál és a szolgáltatások kikapcsolásának elkerüléséhez kell. Ez kérem botrányos. Az alkalmazottak persze megkapják a jussukat, ahogy a cég megvásárlásának részleteit is szépen fizetjük, de az előző hónapban az ÁFÁ-t nem tudtuk maradéktalanul befizetni, aztán a közös költséget toltuk el két héttel, és most is tartozunk kétszázezer forinttal (ide-oda). Hozzátenném, hogy nekünk meg 4 millióval lógnak... Hátrálni egyszerűen nincsen hova, mert minden tartaléklángon ég, és ezen túl bármilyen megszorítás súlyos, nehezen orvosolható, talán hosszú távú következményekkel járna. Válságmenedzselünk tehát, és megpróbálunk (a társammal) abból kijönni, ami nekünk jut. Ez azt jelenti, hogy a magánéletben is válságmenedzselünk: sakkozunk a számlákkal, az alsóbb polcokról vásárolunk, a szórakozásra és 'luxusra' költött pénzeket jelentéktelenre redukáljuk, mindeközben pedig folyamatosan reménykedünk abban, hogy befut valami kis extra zsozsó. Az extra alatt nem arra gondolok, hogy potya, hanem olyanra, amiért már hónapokkal korábban megdolgoztunk, csak nem számítottunk a renitens ügyfél váratlan tartozásrendezésére. Mindez a gyakorlatban azt jelenti, hogy felszaporodott a "nincs pénzem" kezdetű és tartalmú mondatok száma, valamint a lemondó sóhaj. Mivel ez a téma még év végéig napirenden lesz, nem is firtatom tovább, mert úgyis fogok még vele foglalkozni.

Szóval a pénztelenség az alapok, abból következik a stressz, abból pedig a többi tünet, Mindenesetre az látszik, hogy ha viszont valaminek végre nekifogok, akkor azt csinálom is, lásd jelen bejegyzést, ami már elég terjedelmes, és a lényeget még csak el sem kezdtem részletezni. Mert ugye mi az a sok érdekes, ami a héten történt?

Először is kedden Budapesten járt Defalla, és ennek örömére páran összecsődültünk (ha lehet ilyet páran is) a Café&-ben. Ott volt ugye Defalla, Defalla kedves ismerőse, Ricsim, Kevin meg a magamat utoljára is. Eleinte hallgattuk Defalla élettörténetének apró részleteit, aztán beszélgetésbe mentünk át (meg részegedésbe, mivel meg kellett innom négy páleszt is), majd megérkezett Kevin is, amikor meg nekünk már mennünk kellett. Másnap nagyon észnél kellett lennem, ezért korán akartam lefeküdni és józanul. A találkozó jó volt, sajnáltam, hogy korán távoznunk kellett, és hogy végig az időn stresszeltem magamban, de vigasztal a tudat, hogy úgyis lesznek még ilyenek.

A szerda aztán nagyon durva volt. Határidős nap egy csomó utolsó pillanatra kényszerült melóval és extra zaklatással, plusz két tárgyalással a leendő ügyfelekkel. Borzalmasan kimerültem a nap végére, de lett két új ügyfelünk, nekem még egy munkám (kb. heti egy nap), meg havi 200k HUF+. Utóbbi elég komoly gyógyír a korábban taglalt problémákra (juppí, lassan talán rendes fizetésem is lesz?), viszont a kimerültségtől még csak örülni sem tudtam neki. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve bejelentettem, hogy akkor én most két napig szabin leszek, és otthagytam csapot-papot. Elvileg mindennel készen lettem, ma viszont eszembe jutott, hogy két dolgot elfelejtettem, amit éppen erre a két munkanapra ígértem egyes ügyfeleknek. Blama, de talán megértik, így nyáron... A csajok egyébként is figyelmeztettek, hogy legalább két éve nem voltam egy-két napnál hosszabb szabadságon (minden két...), és hogy ebből bajom lehet, hát most törlesztek egy kicsit a szabadság-munka aránytalanságból. Hatkor tehát felálltam az asztalomtól, és már nyargaltam is újra a Café&-be (úgy, zakóban, ingben, nyakkendőben), mert most meg Tamás blogger és Pape várt rám, de Ricsi és Kevin is emelték az est fényét. Ismét hamar eljöttem, de most azért, mert már kifolyni készült a szemem.

Szemfülesek egyébként jogosan állapíthatják meg, hogy az imént még a pénztelenségen nyavalyogtam, aztán lelkesen mesélem, miként 'kocsmáztam' egymás után két nap is. Nos, a megfigyelés és a kimondatlan feddés jogos lenne, ha kedden nem Defalla finanszírozta volna a belém szuszakolt szeszeket (amit ezúton is köszönök), másnap pedig nem Ricsi törlesztette volna vissza a korábbi 'meghívást'. Mondom én, hogy válságmenedzselés... Azóta meg szabadságon vagyok, és próbálok legalább pihenni.

De most meg mennem kell, mert kezdődik a Xanax Extra a Rádiópinken, a párommal és a barátaimmal, meg má' egyébként is sokat írtam (kivételesen). A felét persze kihagytam, de hát legyen elég ennyi. (Csak olyan befejezetlennek érzem...)

...rám szakadt a cég, meg minden azon kívüli dolog. Gondoltam, hogy intenzív lesz a kezdés, de hogy ennyire azt el sem tudtam képzelni. Azt is gondoltam (de el nem tökéltem), hogy innentől minden nap írni fogok a blogba, legyen az akármilyen rövid is, de hát ezt eddig nem nagyon sikerült kivitelezni. Nem baj, most törlesztek.

Szóval mint tudjuk, a vezető könyvelőnk lábtörést szenvedett, és kiesett a napi munkából. Hiánya ebben a hónapban 100 órányi munkaidőt jelent, amit nekünk, többieknek kell valahogy összehozni. Két napig a titkárnőnk sem volt, ezért a telefonokat kapkodni, az ügyfeleket fogadni és minden egyéb dolgot elintézni is a maradék 3 emberkének kellett. Ez idő alatt a saját munkánkat csak alig-alig tudtuk csinálni, ezért az a többi napokra halmozódott (például mára), és egyre ijesztőbb méretű halmokba tömörült. Ma aztán végképp elszabadult a pokol: extra adag telefon, e-mail, egymásnak kilincset adó ügyfelek, jelentkezők, futár, új cég, posta...vááááá!

Ha nem pihentem volna valamennyit a két ünnep között, és az első munkanap előtt, már most kész lennék, és teljesen elvesztettem volna a fonalat. De még tart a töltés, ezért úgy-ahogy kézben tartom a dolgokat. Az ügyfelek persze szintén töltődtek valamelyest, és most mind nagy lelkesedéssel vágott bele az új évnek, meg persze temérdek kérdéssel. Minden második minket kérdez arról, hogy mit csináljon a magán-nyugdíjpénztárával: kilépjen vagy maradjon? Mindnek elmondani a pro és a kontra érveket marha sok idő, főleg, hogy némelyik meg sem érti az egészet, csak bólogat okosan... Új ügyfeleket vadászni is most érdemes leginkább, ez ennek a szakmának az egyik szezonális velejárója, de hát kinek van erre ideje? Szerencsére van pár önként jelentkező (konkrétan most öt), akiket igyekszem megnyerni magunknak, ez azonban azt jelenti, hogy olyanokra is időt és energiát kell szánnom (az egyre fogyatkozóból), akik nem feltétlenül fogják azt értelemmel megtölteni (nem minket választanak).

Mindez nem panaszkodás csak amolyan sebtibe' összekapott helyzetjelentés, hogy lássátok, élek és, hogy kimentsem magam a soká kommentelés / soká válaszkommentelés miatt. Azért ha sikerül, ha nem, igyekszem majd tényleg minden napra tojni valamit. Most pedig edzés, vásárlás, vacsora, fürdés, ájulás...

Tegnap idetelefonált egy pali az XYZ káeftétől, hogy akkor holnap reggel hozzák az anyagot. Fogalmunk sem volt, kicsoda az illető, de mondtuk, hogy hát hozza. Aztán elkezdtünk nyomozni, hogy ki lehet ez, mire leesett, hogy az egyik egyéni vállalkozó csaj pasija. Volt már nálunk, és panaszkodott is, hogy a könyvelője így is sokat kér tőle, és még erre is emelni akart, ezért otthagyja. Velünk ugyan nem beszélt meg semmit, de ezek szerint ő már döntött. Reggel 8:30-ra ígérte magát.

Reggel igyekeztem be, de amikor beértem, és megkérdeztem, hogy volt-e már, azt mondták a lányok, hogy még nem. Jó, dolgozzunk! Várunk, várunk, már ebédidő, várunk, már az ebéden is túl vagyunk, várunk...mondom a titkárnőnek, hogy hívja már fel a barátnő egyéni vállalkozót (mert a másiknak még nem volt meg a telefonja), hogy akkor most jönnek vagy mi van? Erre aztán kiderült, hogy ja hát a titkárnőjük véletlenül összekeverte a könyvelőirodákat, és hát nem is hozzánk jönnek könyveltetni, hanem ahhoz a másikhoz...blabla...

Paff...

Azt a másikat mi is ismerjük, és egyrészt nem tudom, mennyivel lehetnek jobbak nálunk, ránézésre, hogy a párocska képes kivitelezni miattuk a kétféle könyvelőhöz járunk metódust is. Ennek mi értelme? Mit ajánlottak, amikor nálunk még az ár sem került szóba, puhatolózás szinten sem? Meg úgy egyébként...

...mit kéne csinálnom, hogy jobban menjen nekünk?

Miért kell szinte könyörögnünk a pénzünkért?

Indítsak felszámoltatást egy olyan cég ellen, amiből élünk (amikor fizet), és ezzel vigyem csődbe magunkat is?

Mennyivel kell még többet dolgoznom, mit kell még kitalálnom, mennyit kell még idegeskednem, hogy egyről a kettőre jussunk?

Mikor jön már el az az állapot, hogy én diktálhassak, és én határozzam meg a játékszabályokat, és ne legyünk mindig kutyaszorítóban?

Mikor lesz már az, hogy nem valamelyik ujjamat kell megharapnom, ha akarok valamit?

Mikor lesz már vége annak, hogy ha időm és kedvem is van valamihez, akkor nincs rá pénzünk (még 30-40 ezer forint sem), ha meg éppen lenne pénzünk, eltemet a munka, és mire lefogyna a munka mennyisége, addigra azt a pénzt is elviszi valami vis maior helyzet?

Kérdezhetnék még sok ilyet, mert most csupa ilyen kérdések zakatolnak a fejemben, — kétségbe esős gondolatokkal karöltve persze, — de nem teszem, mert érzem magamon, hogy a racionalitást perpillanat háttérbe szorítja az érzelmi mélypont. De akkor is, miért?

Én nem akarok semmit ingyen, én nem akarom, hogy az ölembe pottyanjon a jólét. Dolgozni akarok, és azt, hogy a munkámnak gyümölcse legyen. Ha már 12 évnyi csicskulás, szarért-húgyért dolgozás, elmaradott és felelőtlen főnököknek való megfelelés után, a szakmai szamárlétrát megjárva, de mégis, még mindig a tudásbeli fejlődésért ténykedve teszek a helyzet javulásáért, akkor nem azt akarom megtapasztalni, hogy bármerre megyek, állandóan falba ütközök, és hogy kezemen, lábamon bilincs csörög, miközben persze folyamatosan süllyedek. Nem is akarok ugrásszerű előrejutást, hirtelen meggazdagodást, csak azt, hogy legyen egy stabil alap, amire építkezhetek, ha már nem büdös a munka. Nekem nem az.

De az Univerzumnak ez a kérés úgy látszik túl sok. Nem érdemlek ennyit sem. A lelkesedésem egyre csökken (hogyne csökkenne, ha mindig csak a kudarcok érnek?), és egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy beletörődök mindenbe, aztán hiába ész, erő, akarat, elfogadom, hogy hiába kapálózok, ezen a hegyoldalon csak lecsúszni lehet.

És most nyugodtan kattintsatok tovább egy következő blogra, ahol talán vidámabb a téma. Nem kell, hogy rátok is átragasszam a szar kedvemet (ha már nem sikerült esetleg eddig is). A kétfarkú hülyeséggel meg majd foglalkozom legközelebb.

A múlt hét úgy indult, hogy kedden már egy "Augusztus 13-a" című bejegyzéssel terveztem gyászolni az egész augusztust, aminek a péntek 13-ás hete rendkívül moslékul indult, és egy hangulati mélypontomban máris szétkentem ezt a szart az egész hónapra. Szerencsére szerdára már stabilizálódott a helyzet, és én is megnyugodtam, így a vélhetőleg rövid úton rendkívül obszcénná váló bejegyzés helyett csak most írok egy pár mondatot azokról a szar emberekről, akik miatt elment egy kissé az életkedvem.

Van ugyebár egy pár cégünk, akik nemigen fizetnek nekünk könyvelési díjat. Na nem azért, mert ingyen dolgozunk, hanem mert nem és kész. Halmozzák a tartozást, aztán igyekeznek meglépni, amikor az összeg elér egy kritikus mértéket. Az egyik renitenssel ugye megállapodtam barterben, egy másik apránként törlesztgeti a tartozását, egy harmadikkal viszont új fejlemények vannak.

Ez a nő nemhogy nekünk nem fizetett még semmit, de az előző cégnek is tartozik vagy fél évvel, beleértve az évzárási díjat is. Neki az a szokása, hogy hónapokig eltűnik, hívhatatlan, elérhetetlen, majd egyszer csak felbukkan, hozza a könyvelni valót, mindenfélét ígérget a fizetéssel kapcsolatban, és miután persze nem fizet, megint eltűnik. A volt cégünkkel ez még ment, mi viszont három hónapnál tovább nem engedtük halmozni a tartozást, és kellő mennyiségű figyelmeztetés után megtagadtuk a szolgáltatás folytatását. Ez egyébként a szerződésünkben is benne van (2 hónap türelmi idővel), amit persze nem írt még alá. Áprilisban felénk nézett, és szabadkozott, hogy meghalt a valakije, meg elhagyta a férje, és majd összeszedi magát, de ez már nem hatott meg bennünket. Hét havi tartozással már beleszarok magam is a magánéleti problémáiba, különben is, ismerjük már az ilyet. Közöltük vele, hogy ha nem fizeti ki az évzárási díjat, nem fogjuk elkészíteni a beszámolókat, azért pedig meg fogják büntetni. Sebaj — mondja ő — a büntetésre megvan a pénz. Mi a fasz? Akkor már nem egyszerűbb kifizetni a könyvelési díjat, és akkor büntetés sincs? Erre csak mosolygott (ergo kurvára nem volt meg a pénz), majd távozott.

A napokban ismét jelentkezett, hogy talált másik könyvelőt (valami ismerőse), és elvinné az anyagát. Persze becsszó fizetni fog (a legutóbbi ígéret óta 4 hónap telt el), de azért szedjünk már össze mindent, és adjuk vissza a papírjait. Mit lehet ilyenkor tenni? A bizonylatokat a tartozása kifizetésééig sem tarthatjuk vissza, az ugyanis törvénytelen, így csak tétlenül nézzük, hogyan sétál el a pénzünkkel. Kifizettük a számlák után az ÁFÁ-t, a könyvelőnek a munkadíjat, és a kapacitások kimerültsége okán másik, fizető céget sem vettünk fel helyette, ez is veszteség tehát (nemhogy nullszaldó). Hétfőn aztán feltűnt a nő meg a volt férje, és egy asztalhoz leülve elkezdték tételesen átnyálazni a papírokat, szálanként. Érted bazdmeg, beleszarik, hogy az APEH agyba-főbe bünteti, meg úgy alapjában véve is beleszarik a cégébe, de ilyenkor elkezd tételesen egyeztetgetni. Milyen kis tüchtig lett hirtelen... A szerződést továbbra sem volt hajlandó aláírni, de feltette a kérdést, hogy mi az, hogy kiszámláztuk az évzárási díjat, aztán meg nem csináltunk semmit, és most miattunk büntetik őt egyre-másra. Tájékoztattuk, hogy fordítva van a dolog, merthogy ő nem fizetett a szolgáltatásért, tehát nem is végeztük azt el, amit mellesleg előre közöltünk is vele. Különben is, az évzárás nem a mi reszortunk, beszéljen a volt főnökömmel, és rendezze le a dolgot vele. Le is fogja — mondja ő — majd az ügyvédjén keresztül.

Még jó, hogy a beszélgetés javát nem hallottam, mert éppen zenét hallgattam, lehet ugyanis, hogy nekimegyek annak a (két) szarládának, ha a saját fülemmel hallom ezt a megjegyzést. Nem fizet hónapokig, még nekünk kerül pénzbe, hogy dolgozhassunk neki, sőt, 3 hónapig még úgy is elvégeztünk neki mindent, hogy élő szerződésünk sem volt vele (rendességből), és nemhogy laposkúszásban húzná el a belét a picsába, hanem még perrel fenyegetőzik! Mennyire kell jellemtelen tróger ganénak lenni, hogy képes legyen valaki erre? Persze tettlegességig tutira nem fajult volna a dolog, de az ilyen szintű szemétség, amire nincs se mentség, se magyarázat, egyszerűen bebutítja az agyam. Ilyenkor egy kicsit mindig összedől bennem a világ, és nem akarom elhinni, hogy ilyen létezik, és velem történik, pláne, ha egy másik szarházi ezt tetézi is (ez utóbbiról most nem írok, mert kifutottam az időből).

A hülye pöcs egyébként perelhet, állok elébe, akár személyesen is (bár nem az én saram). Szerződése nincs velünk (nem írta alá), a szolgáltatásért meg egy fillért nem fizetett. Akkor meg mire akar perelni? Faszkalap...