ügyintézés bejegyzései

Történt pár dolog a héten. Pár olyan dolog, ami az eddig függőben levő ügyeimet — ha csak egy kicsit is — továbblendítette.

Kedden például megjött a közjegyzőtől a hagyatékátadó végzés, amit már jó ideje vártam. A nagybácsim ugye január elején halt meg, a hagyatéki tárgyalás május elején volt, azóta pedig semmi nem történt az ügyben. Na jó, annyi volt, hogy egyszer odatelefonáltam, hogy jogerős-e már a dolog. Akkor elhajtottak, hogy nem, még nem az, de felírják a nevem, és ha majd az lesz, nekem is küldenek értesítést (holott nem kellene). Ez volt vagy két hónapja, de levél sehol. Gondoltam, még megvárom az augusztus végét, mert biztos ítélkezési szünet van náluk is, aztán pedig újra telefonálok, hátha mégsem írtak fel semmit, az ügy meg megy tovább a maga medrében, nélkülem. Erre szerencsére nem volt szükség.

Kedd este találtam meg a postaládámban az értesítőt, és szerda reggelig izgulhattam, hogy mi lehet benne. Mivel a fecnin az szerepelt, hogy "HÁV+Díj", még egy pillanatra az is eszembe jutott, hogy esetleg mégis én örököltem, merthogy miféle díjat kell nekem a közjegyző felé kifizetni, ha nem én vagyok az örökös? Azért tudatosan nem éltem bele magam a dologba, és milyen jól tettem! Másnap reggel ugyanis kiderült, hogy ez egy szimpla hagyatékátadó végzés, amiben leírják, hogy a magyar állam örökölt, és elfogadja a hitelezői igényem a temetési költségekkel kapcsolatban. Azért örökölt ő, mert a szóbeli végrendeletet nem fogadta el. Nem lepődtem meg, elvégre eddig is ez volt az állapot. Még aznap felhívtam a Magyar Államkincstárt, hogy van-e értelme máris elmenni hozzájuk, vagy várjak még az ügyintézéssel 8 vagy 15 napot. Az ügyintéző nagyon kedves volt, és felvilágosított, hogy ehhez nekik semmi közük, merthogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. az illetékes az ügyben, és valóban, a levélben is az szerepelt. Ismét égtem egyet, és megköszöntem a segítségét (az első égés az volt, amikor a levélen mindent megtaláltam, csak azt nem, hogy ki örökölt. Aztán rájöttem, hogy meg kellene fordítani az első oldalt, merthogy azon volt a hiányolt rész...).

Csütörtök reggel felkerekedtem, hogy elmenjek a Pozsonyi utca 56-ba, ahol az MNV Zrt. főhadiszállása van. Ez szerepelt a levélben is. A neten megnéztem, hogy hol található, és azt találtam, hogy a Nyugati és a Lehel tér között, a Nyugatihoz közelebb. Mondom, azért inkább a Lehelig metrózom, elvégre minek menjek el a Szent István körútig, ha aztán visszafelé kell gyalogolnom? A Lehel térnél tehát besétáltam a Csanády utcán, el a Pannónia utcáig, azon befordultam, és elsétáltam a Balzac utcáig, ahonnan ki a Duna-partig, a Pozsonyi utcába. Akkor eszméltem, hogy az már a 20-onixes számozás, és éppen arra növekszik, amerről jöttem. Ok, égés három. Gyalogoltam vagy fél kilométert visszafelé, aztán megláttam a nemzetiszín zászlókat. Odamegyek a bejárathoz, az meg mindenféle szakszervezetekkel volt kitáblázva. Éppen amikor ráraboltam a kilincsre, észrevettem egy papírt az ajtón: "Az MNV Zrt. bejárata a Duna felőli oldalon található". Megkerültem hát az épületet, majd bementem.

Odabent szinte senki nem volt, szóval egyáltalán nem éreztem magam egy hivatalban. A recepcióssal beszélgető biztonsági őrt megkérdeztem, merre van az ügyfélszolgálat, mire elmondta, hogy a bejárat másik oldalán az első ajtó mögött. Odamegyek, és azt találom, hogy egy 3x4 méteres lukban egy szem öreglány ücsörög. Ez volt az ügyfélszolgálat. Előadtam a bajom, mire felvilágosított, hogy a területi igazgatóságra kellett volna mennem, ami a Szekszárdi utca 19-25-ben van. Menjek el az Árpád-hídig, ott szálljak fel a 120-asra, és pár megálló alatt ott is vagyok. Egyébként nagyon kedves és készséges volt. Kisétáltam, aztán elindultam egyenesen a metró felé, és lőn, éppen a Lehel térnél lyukadtam ki. Magyarul, ha odafelé nem balra indulok el, és gyalogolok 1 km-t, hanem jobbra, akkor 50 méter lett volna a táv...Égés +1.

Úgy döntöttem, nem teszek aznap még egy utat, hanem inkább ma megyek, otthonról úgyis közelebb van a Szekszárdi utca. Mivel ez a hely kb. a pusztában van, elég nehezen találtam meg, és ez is inkább egy autószerelő műhely udvarához hasonlít, mintsem egy ügyfélszolgálathoz. A portás alig akart beengedni, és amikor bejutottam, akkor is a rossz irodába vezényelt, de az ottaniak már jó helyre irányítottak. A részletek helyett a lényeget írom: várhatok még a pénzemre, ki tudja meddig, és az ingóságok közül sem tudom, mikor hozhatom el a személyes holmikat. Mindezt azért, mert ők még nem kaptak jogerős végzést, de ha megkapják, még akkor is meg kell várni, amíg az állam tulajdonába kerül az ingatlan. Vértezzem fel magam türelemmel, mert olyan ügyük is van, ami már 3 éve húzódik. A bankszámlaszámomat azért leadtam, és az elérhetőségeimet is, hátha tényleg felhívnak a lakás felnyitásának időpontjával kapcsolatban. Erről ennyit.

Pedig jól jött volna a pénz, hiszen az új gépre kiadott közel 100 ezer teljesen leszívta a tartalékaimat, pontosabban a sulira és az októberi adóra szánt 'nem nyúlunk hozzá, de ha kell valamire, akkor ott van' pénzösszeget. A temetési pénz ugye tolódik, a volt főnökömmel szembeni tartozásra pedig úgy tűnik keresztet vethetek, nekem viszont még 340 ezret elő kellene teremtenem novemberig. Imádom ezt az állapotot... Részben ezért, részben más okokból kifolyólag tegnap postára adtam az aktuális félév passziválására vonatkozó kérelmemet. Mert nem tudok kifizetni 116 ezret. Mert nem lesz időm szakdolgozat írására sem. Ez van, el kell ismernem, hogy nem fog menni, hiszen rengeteg sok egyéb ügyet kell még az ősszel letudnom. Marad a tavasz, vagy ki tudja...

Aztán a húgom kérdésében is többet tudok: jövő hét végén költözik hozzám. Reméltem, hogy anyám meggondolja magát, és figyelembe veszi egy korábbi beszélgetés közben elejtett ellenérveimet, de ez most nem jött be. Kérdeztem, hogy mégis, meddig lesz ez az állapot, mire azt felelte, hogy amíg én valamire hivatkozva azt nem mondom, hogy most már ne. Mondjuk — neadjisten — megnősülök. Hát persze, megnősülök. Az életem ezzel akkor is újabb stádiumba lép, ha elmarad az előbújás (bár nem hiszem, hogy megúszom), de ezt már ragoztam eleget.

Szóval mindenben egy kicsit előrébb járok, de még mindig messze a céltól. Várunk tovább, aztán meglátjuk, mi lesz.

(Ja, és a várt üzlet esetében is rákérdeztem, hogy mi van. Azt válaszolták, hogy még nem döntöttek, de majd jelentkeznek, merthogy most fennforgás van náluk, és lehet, hogy tolódik a dolog. Ebben az esetben a biztos rossz azért rosszabb válasz lett volna, így viszont még mindig reménykedhetünk, hogy egy csapásra kikerülünk a szarból.)

Bár most egy olyan történetbe fogok bele, aminek még nincs is vége (tehát úgyis vissza kell térnem rá), az imént annyira felbasztam az agyam, hogy muszáj kiblogolnom magam(ból).

Szóval ugye meghalt a nagybácsim, akinek a lakását lepecsételte a rendőrség, és csak hatósági tanúval lehet oda behatolni, rendkívül indokolt esetben. Egy lakásnak ugyebár vannak rezsijei, mint például vízdíj, szemétszállítás meg ilyenek, amiknek egy része csak akkor kerül pénzbe, ha használjuk is az adott szolgáltatást, más része viszont akkor is karcsúsítja a pénztárcánkat, ha külföldre megyünk vagy éppen a föld alá. Szerencsére a nagybácsim a fizetendő dolgai java részét a bankszámláján keresztül intézte (amin van pénz), csoportos átutalással, a telefont és a kábeltévét azonban csekken fizette, ergo azokat mielőbb le kellene mondani, mert különben csak úgy ömlenek majd a csekkek a ritkán látogatott postaládába. Ezt kíséreltem meg az imént.

Magam elé készítettem a számlákat, aztán felhívtam a 1412-es számot. Rögtön el is kezdődött a "nyomja meg az 1-es gombot" szöveg, aztán csak jöttek a menük, jöttek...jöttek a "gépelje be a számla bal oldalán található kilenc jegyű..." kezdetű szövegek...újabb menük...majd a 28. menü végén közli velem a géphang, hogy "Köszönjük, hogy igénybe vette szolgáltatásunkat, a viszont hallásra!". Micsoda? Nem is történt semmi, csak valami zsákutcába futottam, és a gép úgy döntött, hogy nem tárgyal velem tovább. Hol egy ügyintéző vagy valaki, akitől megtudhatnám, mit kell egyáltalán csinálni ilyen estben (mármint ha egy elhunyt helyett, nem-hozzátartozóként szüneteltetni akarok egy szolgáltatást)? Jó, akkor megpróbálkozom a kábeltévé ágon, aztán majd megkérdezem a leendő ügyfélszolgálatostól, hogy a telefont hogyan tudom elintézni.

Telefon le, újra fel, tárcsázás, 1-es gomb, X-es gomb, N-es gomb, kilencjegyű, gomb, gomb, gomb, kisasszony. Jaj, de jó, végre valaki, akivel beszélhetek. Elmondanám neki a problémámat pár szóban, de ő megelőz. Előbb mondjam meg neki a valamelyik számot, aztán a jelszó xyz. jegyeit. Mivel az előző nekifutáskor közölték velem, hogy ha ezt nemtommióta nem változtattam meg, akkor az egyik számnak az utolsó öt jegye az, minden további nélkül bediktálom. Nem jó. Mondjak másikat, és akkor az lesz az új jelszó. Nem is érdekes, hogy esetleg egy talált számla alapján is megszívathatnék egy vadidegent, de ezt nem firtatom, inkább bediktálom az akármilyen izé szám utolsó öt számjegyét, azt nem felejtem el. Kis türelmet kér, majd közli, hogy nem jó, mert az annak a számnak az utolsó öt számjegye, mondjak másikat. Oké, bediktálok öt random számot, majd felírom őket a számlára. Kis türelmet kér, én pedig közben diszkréten megérdeklődöm, hogy ezután lesz-e ügyintézés is, vagy végig csak ezzel fogunk bohóckodni. Megnyugtat, hogy lesz, majd miután a bediktált öt számjegy kisebb orgazmust idéz nála elő, áttérünk a bajomra. Elmondom, hogy a lakás tulaja meghalt, a lakást lezárták, és szeretném szüneteltetni vagy lemondani a kábeltévé szolgáltatást, hogy ne kelljen a semmire fizetni. Oké, kis türelmet kér. Pár perc múltán rátalál, hogy III-es programcsomag volt, és van egy számla, ami még nincs kifizetve. Mondom, igen, itt virít előttem a sárga csekk.

Tehát akkor mit szeretnék? - kérdez vissza, mire elmondom, hogy lemondani vagy szüneteltetni. Ó, hát májusig van hűségnyilatkozat — derül ki, — ha addig lemondom, akkor szankciós díjat kell fizetni. Jó, akkor mi van a szüneteltetéssel? Hát azt lehet, csak akkor az egész kitolódik annyival, amennyi még hiányzott a végéig. Jól van — mondom, — akkor legyen ez. De olcsóbb lenne, ha inkább átváltanék a csicska díjcsomagra, mert az csak 990 Ft havonta, nem 4500. Ezt javasolja. De mondom, én nem akarok semmilyen díjcsomagot, mert senki nem nézi a tévét, mert be sem lehet jutni a lakásba, és közben érzem magamban, hogy így 18-20 perc után kezd felmenni bennem a...pumpa. A választ meg sem várva újra kérdezek:

— Ha átváltok erre a díjcsomagra, akkor ugye nincs szankciós díj?

— De van.

— És az mégis kábé mennyi?

— Kis türelmet kérek.

Várok...várok...várok...

— Harmincezer forint.

Na, itt szakad el a cérna nálam. Kicsit bereccsen az agyam a hallottaktól, ezért tisztázó céllal megpróbálom összefoglalni neki:

— Azt akarja nekem mondani, hogy harmincezer forintot kell fizetnem, ha le akarom mondani egy halott ember lezárt lakásának, áramtalanított tévéjének senki által nem nézett műsorának senki által igénybe nem vett szolgáltatását?! Miközben én csak egy távoli rokon vagyok, aki szeretné, ha rendben mennének a dolgok?! És milyen esetben nem kell fizetni szankciós díjat?

— Azt mindenképpen kell, ha május előtt megszakítja az előfizetést.

— Jó, akkor ezt hagyjuk. A telefont is szeretném elintézni, ahhoz ugyanígy végig kell nyomogatnom magam a menüben?

— Abban is tudok segíteni.

— Az jó. Azt is szeretném szüneteltetni, mert senki nem fogja használni a közeljövőben. Ott tuti lejárt már a hűségidő.

— Kis türelmet kérek..................most látom, hogy ön nem arról a telefonról hív, amivel kapcsolatban intézkedni szeretne, így nem segíthetek.

Ismét a meghibbanás tünetei jelentek meg elmémben:

— Tehát menjek be a hatóságilag lepecsételt ajtón, és arról a telefonról hívjam önöket, amit éppen azért akarok lemondani, mert senki nem mehet be azon az ajtón, és senki nem akarja használni?

— Vagy menjen be egy ügyfélszolgálatunkra.

— Még annyit a tévéről, hogy ha felmondom a szerződést, és senki nem fizeti meg a büntetést, mert aki tehetné, az MEG-HALT, akkor mi van?

— Akkor megnézzük a tulajdoni lapon, hogy ki a tulajdonos, és annak kell kifizetnie.

— Pompás. Jó, hát akkor semmit nem tudtam elintézni. Viszont látásra.

— Köszönjük, hogy igénybe vette a szolgáltatásunkat.

Most pedig — a munkaidőm végeztével — felállok az asztalomtól, elmegyek fodrászhoz, majd a Duna Plaza magenta-pontjába, és ha valamelyikőtök éppen arra járva azt hallaná, hogy valaki kibaszottul ordít valami ügyintézővel, na az én leszek.

Már csütörtök este van, és én még nem jutottam addig, hogy megírjam, mi volt kedden reggel az APEH-ban, nem is beszélve a múlt hét végi izgalmas eseményekről. Ez utóbbiakra most sem kerül sor, mert olyan fáradt vagyok, hogy a szemem kifolyik (és még hol a nap vége...), de az előbbit azért röviden megejteném.

 

A múltkor már említettem, hogy bár 10 éve dolgozom a könyvelésben aktívan (ehe-ehe), az APEH-ban, a legnagyobb ellenfél főhadiszállásán még nem jártam. Ez a 'varázs' tört meg kedden kora reggel, vagy mondhatnám, hogy kedden éjjel, mivel a macska két ébresztése között erről a vizsgálatról álmodtam. Eleve meg volt tehát a pszichikai felkészülés, és ez a szorongás a Haller utca felé közeledve egyre csak nőtt.

Nem volt túl biztató az a sok malőr, ami már a felkészülés során előfordult. Nem volt ugyebár leltár a vizsgálat alá vont két évről, ezeket utólag kellett az ügyféllel megcsináltatnom, de ez elég szerencsétlenül sikerült csak. Ráadásul a gépem éppen akkor ment tönkre, amikor a nagy nehezen elkészült nyilvántartásokat ki szerettem volna nyomtatni. Aztán az egyik év összes bizonylata eltűnt, pontosabban napokig hiába kerestük őket. Aztán a NYENYI adatszolgáltatások adatbizonylati listái sem voltak meg, mert ezeket nem kell leadni, tehát anno ki sem nyomtattam őket, most viszont vélelmezhető volt, hogy szükség lesz rájuk. Végül azért úgy tűnt, mindent sikerült összeszedni, és nem lesz probléma.

Maga az APEH épülete olyan, mint egy erődítmény. Az ajtón belépve egy biztonsági őr fogad, majd egy detektoros kapun kell átlépni. Újabb két biztonsági őr megkérdezi, kihez mész, majd feltelefonál annak, elkéri a személyidet, és kinyomtat egy papírt, amin az érkezésed és távozásod időpontja szerepel. Ezután egy áteresztő kapun kell átmenni, majd leülni egy székre, amíg meg nem érkezik az ügyintéződ. Semmi kavirnyázás, meg nézelődés. Az én ügyintézőm pár perc múlva meg is érkezett, majd felsétáltunk a második emeletre, az irodájába. Ha eddig nem voltam elég ideges, akkor most abszolút az lettem. Kiszáradt a szám, berekedt a hangom, és alig tudtam válaszolgatni a közvetlen, nyugtató jellegű kérdéseire.

Az irodába érve előkapott egy köbméter papírt, és elkezdte azokat lapozgatni, kitölteni. A számítógépén már előre megírt nyomtatványokat töltött be, amikben elkezdte átírogatni az azonosító adatokat az én ügyfelemére. Közben megkérdezte, hogy pénztárkönyvet vezettem-e, mondom igen. NYENYI adatszolgáltatás volt-e? Elővettem neki (a papírt). Ebből hiányzott az a bizonyos oldal. Magánnyugdíjpénztárnak tagja volt-e? Nem. Táppénzen volt-e? Nem. Alkalmazottja volt-e? Nem. Nála 2004-ben ennyi meg ennyi az éves vállalkozói kivét, mondom nálam is. 2005. ugyanígy.

Semmibe bele sem nézett, és már írta is a jegyzőkönyvet a vizsgálat lezárásáról. Pedig ha belenézett volna, látta volna, hogy a 2004-es NYENYI helyett a 2003-ast mutattam fel neki, 2005-ös meg nem is volt, amit magam is csak ott vettem észre. Le is izzadtam egy pillanatra. Igazából a nyomtatványok kitöltögetése, a nyomtatás és az aláírás töltötte ki az egész procedúra 90%-át, egyébként pedig úgy ahogy van, semmi értelme nem volt az egésznek.

Ezért idegeskedtem annyit? Ezért basztam el ennyi időt? Ehh. Persze még mindig jobb így, mintha találni akart volna valami büntetési alapot, mert végül is legalább egyet magam is tálcán kínáltam neki...

Így esett át tehát 979 a tűzkeresztségen, és állítja, hogy 10 éven belül nem szeretne hasonlót (sem).