ügyvéd bejegyzései

A gazdasági világválság még most is tart, még ha nem is ezzel kelünk-fekszünk, mint 2008-ban. Görögország mindennapos téma, de a PIIGS-államok mindegyikén túl az USA gazdasága, a banki csődök, az árfolyamkilengések is rendszeresen szerepelnek az írott és elektronikus médiumokban. A magyar gazdaság természetesen nem lehet kivétel a hatások alól, hiszen a folyamatok úgy dobálják a pénzügyeinket, mint a feldühödött tenger a hajót, bár kétségtelen, hogy a magyar gazdaságról szóló hírfolyamot egyre gyakrabban színesíti egy-egy kimondottan kedvező hír vagy megállapítás. Én mindennap megnézem ezeket a híreket (a Hírstart.hu/gazdaság oldalon, ahol több tucat médium hírei sorakoznak), és egyre jobban örülök, amikor azt olvasom, hogy külföldön (főleg Londonban) egyre többen lelkendeznek és egyre többen dicsérnek minket. Más kérdés, hogy a sajtó feltétel nélkül kormányellenes része rendszeresen csak a "de', az 'azonban' és a 'bár' szavak után kezdődő részeket veszik észre, de hát úgy tűnik, ők javíthatatlanok.

A válság nálunk, a cégnél is érzékelteti a hatását, és ha nem is konkrétan a mi pénzügyeinkben (leszámítva, hogy a június az valami borzalmas volt), az ügyfeleink körében mindenképp. Az idén 6 vagy 7 vállalkozást vesztettünk, amiket ugyan kipótoltunk másikakkal, de a számukat így csak nem sikerül növelni. Az egyik egy főiskolai büfés volt, amivel a felújítás után nem szerződött újra az intézmény. Kiadta inkább a szolgáltatást a menzát is üzemeltető cégnek, az nagyobb, biztosabb, stb. A másik a Honvédelmi Minisztériumban dolgozik, de mellette vállalkozóként nyújtott szolgáltatásokat, ide-oda. Most kinevezték valami feladat vivőjének, ami nemcsak összeférhetetlen lenne a gazdasági tevékenységével, de ideje sem lenne mellette másra, így visszaadta a vállalkozói igazolványát. Egy harmadik nekivágott egy saját építőipari cég alapításának, de a remélt munkák csak nem érkeztek meg. Felhasználta a vállalkozóvá válási támogatás összegét, és miután az elfogyott, csak ült tétlenül, míg végül el nem adta az öccsének a céget. A negyedik rendszeres gyógykezelésre szorul (valami skizofrénia izé), így nem tudja tovább folytatni a nyelvoktatást, az ötödik biztosítózni kezdett, aminek természetesen mindig fuccs a vége, a hatodik meg egy hármas tulajdonlású vállalkozás, aminek összevesztek a tulajdonosai, ezért az egész cég működésképtelenné vált, és elveszítette a partnereit is. A válság azonban nem itt mutatkozik meg igazán (hiszen a fentiek egyike sem tudható be annak), hanem a még működő cégeknél, akik egyre nehezebb anyagi helyzetben vannak, egyre kevésbé tudnak elbírni a terhekkel és egyre kevésbé képesek bevételre szert tenni. Ennek a kettősségnek rendszerint csőd a vége és a rugalmatlanság, az ötlettelenség, a bátorság hiánya az oka. Sokan egyszerűen nem tudnak vállalkozni, nincs menedzser-szemléletük, nincsenek konkrét terveik, ötleteik, így ha a biztos melók csökkennek vagy megszűnnek, elkezdenek mindenfelé tartozni, majd végelszámolni. Ez nemcsak kicsiben megy, hanem nagyban is. A verseny hihetetlenül erős; mi például Budapesten (minimum) 504 másik könyvelőirodával osztozunk a piacon, és ha nem vagyunk elég ügyesek, némelyek ezek közül a fejünkre nőnek. Kik azért, mert olcsóbbak nálunk, kik azért, mert a könyvelésen felül mindenféle extra dolgokat végeznek el ingyen, kik meg más okok miatt.

Nemrég olvastam egy szakmai cikket, aminek a címe valami olyasmi volt, hogy "Miközben a válság továbbra is szedi áldozatait, egyesek rakétaként növekednek", aminek az az oka (mármint a növekedésnek), hogy a kieső versenytársak helyére egyesek ügyesen, ötletesen törnek be, megszerezve azok korábbi piaci részesedését. Bizony, hátradőlni és várni a sült galambot már nem lehet, tenni kell az életben maradásért. Ezt egyre többen ismerik fel, és próbálkoznak valamilyen irányba elmozdulni. Az iparban és mezőgazdaságban nincs olyan nagy mozgástér; olcsóbban, gyorsabban, többet, jobb minőségben kell termelni, és megszerezni a biztos piacokat. Nekik a szakképzett munkaerő, a technológiai fejlesztés és a társulás a megfelelő metódus (szerintem), amolyan TSZ-szerű együttműködés. Erre is vannak már példák. A szolgáltatóiparban, a vendéglátásban és az idegenforgalomban azonban sokkal több lehetőség van, hiszen (a fentieken túl) itt sokkal frappánsabb módokon lehet együttműködni. Két könyvelőiroda társulása nem annyira célravezető, ahogy két Balaton melletti szállodáé sem, de mondok a dologra példát.

A minap felhívott a UPC-től egy call centeres (szokásuk), és arra akart rávenni, hogy igényeljek Budapest Bank hitelkártyát, mert ha azzal fizetem a számlájukat, 6%, ha más rezsit, 2% kedvezményt kapok a végösszegből, költség egy évig nincs, utána is csak havi 250 Ft, ráadásul van mellette 250.000 Ft hitelkeret is. Belementem (csak, hogy békén hagyjanak), de nem tudom, hogy aktiválom-e majd. Aztán két nappal később a Telenor hívott, aki meg az ING-vel állt össze. Ők azt akarják tőlem, hogy vegyem át az ingyenes költségkalkulátort (vagy mi a pöcstöt), amivel kiszámolhatom, mennyibe kerül nekem az élet, hallgassam meg őket valami agitációval kapcsolatban, és kapok egy telenoros sim-kártyát, 120 perc ingyen beszélgetéssel. Azt sem kell bemutatni, miként állt össze a DJuice mindenféle üzletekkel, a Vodafone mozikkal, a nagy szórakoztatóelektronikai üzletek a mindenféle bankokkal, de például ha a sarki Matchban vásárolok, nemcsak olcsón vehetek hőálló edényeket (pontokért), de kapok egy kupont, amit ha aquaparkokban és egyéb helyeken átadok, a velem belépő személy jegye ingyen van, valamint egy másikat, amivel féláron köthetek utasbiztosítást. Aztán ott az E-on, ami a Volt Fesztivál esetében a mecenatúrán túlmutató tevékenységet folytat (bár nekik nem igazán van erre szükségük), és végül hadd említsem a Magyar Postát, ahol egy szimpla csekkfeladás közben a kisasszony megkérdezi, adhat-e 'Szerencsekket', kérek-e kaparós sorsjegyet, és akarok-e kedvezményes lakásbiztosítást kötni (akkor is, ha éppen annak a csekkjét adom fel...). Ez mind csak egy szerény része annak a sok összekapcsolódásnak, amivel nap mint nap találkozhatunk. Efelé tart a (magyar) gazdaság, és igazából kivetni való sincs benne. Egy kis odafigyeléssel és szervezéssel egy csomó pénzt takaríthatunk meg az amúgy is szükséges dolgokon.

Nálunk valami hasonló a helyzet, pontosabban még csak bimbódzanak az összekapcsolódásaink, mert eddig nem volt időm konkrétabb és nagyobb számú megállapodás megkötésére. Van két ügyvédi iroda, akik hozzánk irányítják a náluk alakult ügyfeleket (igaz, az egyik még csak maga is most indult), van egy bélyegző készítő és irodaszeres, akivel kölcsönösen hajtjuk egymásnak a megrendelőket, egy másik irodaszeres, aki minden vásárlónak ad egyet a hirdetésünkből, valamint van egy pályázatíró és egy környezetvédelmi termékdíj ügyintéző cég, akikkel hallgatólagos megállapodás van köztünk. Ez azonban mind picsafüst, mert bár felsorolni sok, a haszna még kevés. Májusban a zárások miatt kellett sokat dolgoznom, júniusban pedig azért, hogy minden lógó dolgot, a májusi hajtás miatt tolt könyvelendőt és elteendő iratot letudjak. A cél az volt, hogy a júliusi negyedévezés mellett is jusson végre időm a cégvezetésre, és ne csak a kulimunka legyen. Az üzleti terv készítését akkor folytatom (és remélhetőleg be is fejezem), ha ezt a bejegyzést megírtam, abban pedig pontokba szedve, határidőkkel társítva fogalmazom meg az akciótervet. Nyilván a részletekbe menő ismertetéstől megkíméllek benneteket, de egy pár dolgot azért felsorolok, csak mutiba.

- az ügyvédi irodákkal kölcsönössé tenném a megállapodást, azaz megtárgyalnám velük, hogy ha valaki cégalapítás előtt keres fel minket, akkor valamelyikükhöz irányítanám őket. Ennek főleg az lenne a haszna, hogy ezzel a hirdetéseinkbe belefogalmazhatnánk a cégalapítást is, mivel manapság ez komoly versenyelőnyt jelent.
- van még egy ügyvédi iroda, akinek már legalább 10 éve könyvelünk. A volt főnökünk elvileg már kötött vele megállapodást, de ennek eddig semmi hasznát nem látjuk, nyilván, mert nincs különösebben motiválva. Egy bevezetett könyvelési díj csökkentő intézkedésünkre azonban úgy lecsapott, hogy csak, szóval erre is biztosan kapni fog.
- a bélyegzős a volt főnök fia, aki a szórólapunk osztogatására rámondta, hogy 'persze', de valószínűleg a kukába hajította mindet, mert szintén nincs motiválva. Manapság az önzetlen segítség (de esetében még a kölcsönösség) sem elég erős hajtóerő, ezért vele is olyan megállapodást akarok kötni, ami számára anyagi haszonnal jár.
- aztán a könyvelőnk férje honlapkészítéssel is foglalkozik, szóval igazán nem lesz nehéz vele is összekapcsolódni, hátha valakinek erre lenne szüksége.
- van pár ügyfelünk, akivel linkcserét lehetne leboltolni, másoknak (kisebb-nagyobb) forgalmú üzlete van, akikkel meg a szórólapozásban lehetne megállapodni.

Ez — mint írtam — csak egy töredéke a rövid távú terveknek. Jövőre én már nem akarok beosztással élni, elegem van belőle. A jobb anyagi helyzethez pedig még több munkát kell elvégezni és még több ötletet kell kivitelezni, mert a jövő az egymással összekapcsolódott vállalkozóké. A többi (amilyenek a varjakkal teli könyvelőirodák is) elhullanak, nekünk pedig anyagilag és ismertség tekintetében is elég erősnek kell lennünk, hogy befoglalhassuk a helyüket.

Szóval blogolni ezután sem lesz sokkal több időm, mint az utóbbi időszakban, de azért a vékonykára fogyott olvasótáboromat ezután sem fogom magára hagyni.

Történt pár apróság a múlt héten, amit szeretnék megemlíteni.

Hétfőn tönkrement a modemem, így nem volt netem sem, bár hogy mi volt a tényleges ok, azt ekkor még nem tudtam. Jó is (volt) így szakdolgozni... A UPC javára írom, hogy amikor — a munkaszüneti nap és az esti óra — ellenére felhívtam őket, egy élő(!) diszpécser készségesen végigsorolta az összes olyan tanácsot, ami a nagyon hozzá nem értőkön segíteni szokott (áramtalanítsa, resetelje, stb.), és miután semmi nem jött be, ígért nekem egy szerelőt. Az már szerdára jött volna, de az az időintervallum pont nem lett volna jó, ezért inkább csütörtök estére kértem, és szabaddá tettem magam. A fél 5 és 8 között mondjuk nekem még mindig egy kissé tág intervallum, és várom már azt az időt, amikor nyugati szintű szolgáltatás keretében megkérdezik tőlem, hogy hány órára jöjjön a szerelő, és az akkor is jön, de a választási lehetőségnek már önmagában is örülök. A bácsi este fél 7 körül érkezett meg, majd egy fél óra alatt ki is cserélte a modememet. Nem az tartott ilyen sokáig, hanem a jelszavam kikutatása, mivel hogy amit 100 éve kaptam, az még a nagyanyám nevére szólt, és amikor a szolgáltatást átírattam a magam nevére, nem közölték, hogy úgy jelszót is kaptam. Mindegy, most már tudom. Az egészben az volt a vicces, hogy amikor a bácsi kipróbálta, hogy minden működik-e, legördítette a Firefox gyakran használt oldalainak listáját, majd találomra rábökött a megújult dizájnú Gayfitness blogra, ami szépen gyorsan be is töltődött neki, a "Mekkora a szomszéd fasza?" című bejegyzéssel a közepin. Pillanatra megállt az idő... majd választott egy másikat, az MNO.hu-t, felállt, elköszönt és távozott. Alig égtem...
Csak arra lennék még kíváncsi, hogyan egyeztette össze a meztelen felsőtestű fiúcskákat a tolltartónak használt fideszes bögrével az íróasztalomon?

A szerda azért nem volt jó modemezni, mert egy ügyvédnővel volt találkozóm. Találomra felhívott minket, és afelől érdeklődött, hogy köthetnénk-e valamiféle együttműködési megállapodást. Ő teljes körű szolgáltatást nyújtana az ügyfeleinek, de a könyvelőiroda, akivel eddig együtt dolgozott válogat az ügyfelek között (csak a nagyra buknak), és alkalmanként nem reagálnak a megkeresésére. Persze igent mondtam, hiszen nyitott kapukat döngetett. Elmentem az irodájába, majd egy órán át beszélgettünk. Azt mondta, egy csomó külföldi jár nála céget alapítani, és ezeknek olyan iroda kell, ami a külföldi tartózkodásuk idején is figyel a cégükre. Még korábban átküldtem neki egy ízelítőt, majd elvittem neki pár összekészített reklámszettet (segédletekkel megtűzdelve a frissen alapult vállalkozások számára), ami nagyon tetszett neki. Mint mondta, már azzal meggyőztük. Kérdeztem, hogy honnan talált ránk, mire mondta, hogy a postaládájába bedobott szórólapunkat tette el. Fenemód ráncoltam a szemöldökömet, mert nem emlékeztem, hogy a nagykörúti postaládákba szórólapokat dobáltunk volna (meg semmilyen postaládákba sem), erre elviharzott és visszatért az állítólagos reklámpapírral. Ekkor esett le, hogy a társam férje, pár számmal odébb dolgozik egy írószer boltban, mi meg még pár hónapja megkértük, hogy minden vásárló szatyrába dobjon be egy kártyanaptárt meg egy ilyen papírkát. Ezek szerint lelkesen dobálta is, mert az ügyvédnő is kapott egyet, amikor náluk vásárolt (rosszul emlékezett a postaládára). Micsoda véletlenek! Ha ennek az egésznek (ami mellesleg az ötlettől kezdve a megvalósításon át az én művem volt) volt bármi értelme, akkor talán ez annak nevezhető, feltéve, hogy végül tényleg kiköt nálunk legalább egy ügyfél. A nő elég lelkes volt, én meg aztán lettem lelkes, de a tegnapra mondott romániai ügyfélről eddig semmi hír...

Végül 31,5 évesen megtanultam nyakkendőt kötni. Eddig erre semmi szükségem nem volt, mivel mindig akadt valaki, aki a ritka alkalmak egyikén-másikán megkötötte nekem, aztán meg nem szedtem szét a csomókat, úgy tettem el őket a szekrénybe. Ez az állapot viszont mostanság már tarthatatlan, ezért egyszer a Ricsivel ketten nekifutottunk az okosodásnak, és egy Youtube-videó segítségével megpróbáltuk a lehetetlent...el is buktunk. Határozatlan időre jegeltem a kérdést, de most már tényleg kénytelen voltam kezembe venni a dolgokat. A kolléganőim segítséget ígértek nekem, és az ügyvédnőhöz indulásom előtti percekben együttes erővel sikerült is megkötni egyet. A netről néztem le a módszert, de most nem videót kerestem, hanem folyamatábrát. A második nekifutást már otthon nyomtam, és 4-5 perc alatt, emlékezetből is megkötöttem a csomót, azóta pedig úgy tolom, mintha századszorra csinálnám, sőt, mintha genetikailag kódolták volna belém ezt a tudást. Hozzá kell persze tennem, hogy ez egy viszonylag egyszerű csomó, de ha tovább akarok lépni, megvan az alap, amire építkezhetek.

Pár hónapja már ingben járok dolgozni, most jött a nyakkendő, még fél év, és a farmert is öltönynadrágra cserélem. Addig megtanulom őket hordani is.

Négy hónapnyi várakozás és egy teljes hét rosszul alvás után végre túl vagyok ezen is. Elegem is van a témából. Belefáradtam a variálásba, az ügyintézésbe, az izgulásba és magába a tárgyalásba is.

Mint írtam, egy hete már nemigen tudtam nyugodtan aludni, pedig igazán rám fért volna, kedden reggel pedig még annyira sem, nem is volt probléma azzal, hogy időben felkeljek. 9:00-ra kellett a helyszínre érni, az Árpád Fejedelem útjára, és mivel tökéletesen számítottam ki a menetidőt, nem is késtem, és felesleges téblábolással sem kellett hajtanom a perceket. Úgyis már egy órája a torkomban dobogott a szívem, kár lett volna tovább tépázni az idegeimet. A magát élettársnak nevező mammer éppen akkor cammogott arra a másik irányból, úgyhogy bevártam, és együtt mentünk fel a közjegyző irodájába, ahol a másik két beidézett tanú már várt ránk. Visszafojtott hangerővel beszélgetve töltöttük ki azt a hátra levő pár percet, közben pedig vártuk az állam képviselőjét, aki végül el sem jött. Szép, mondhatom. Már fél órája ment a tanúk meghallgatása, amikor odatelefonált, hogy ő beteg, és halasszuk már el a tárgyalást, de a közjegyző kiosztotta, hogy majd kap egy másolatot a jegyzőkönyvről, amit véleményezhet, egyébként meg kuss.

Először mindannyiunknak be kellett menni a szobába, kipipálni, hogy megjelentünk, aztán mindenkit kiküldtek, és csak én maradhattam benn. Néhány rutin kérdést tett fel nekem a nő, aztán beidézte az első tanút, a meghalt nagybácsim felső szomszédját. Kikérdezte, hogy honnan ismerte, mikor hangzott el a szóbeli végrendelet, ki volt még ott, mivel töltötte a napjait, meg sok mást, aztán kiküldte azzal, hogy küldje be a következő tanút. Így ment mind a háromnál, én meg azt hittem, majd megőrülök ott másfél órán keresztül.

Baromi megalázónak éreztem, ahogy végig kellett hallgatnom mindenki vallomását, közben pedig a szívverésem fel-le ugrált, a szám pedig teljesen kiszáradt. Mintha felettem mondtak volna ítéletet valami bűncselekménnyel összefüggésben. Senkire rá sem néztem, és rezzenéstelen arccal hallgattam minden szavukat, még a legnagyobb hülyeségeket is ("Én ugyanazt tudom elmondani, amit az előttem szóló"— holott azt nem is hallhatta), nehogy felmerüljön az összebeszélés egyébként teljesen alaptalan gyanúja. Maximum magamban bólogattam, amikor a tanúk egymástól függetlenül előadott elbeszélései összecsengtek, hiszen ez csak a valósághűséget erősítette. Az utolsó tanú vallomásának végére egészen megnyugodtam, és biztos voltam benne, hogy itt már tényleg semmi probléma nem lehet. Ahhoz képest, hogy először el sem akartam kezdeni ezt az egész öröklési dolgot, egészen gördülékenyen ment a dolog.

A gépíró közben mindent legépelt, és amikor készen lett, mindhárom tanúval aláíratták a vallomásaikat, majd útjukra engedték őket. Ezután a közjegyző bejelentette hogy most fel fogja olvasni nekem a Ptk. vonatkozó cikkelyeit, majd ezt meg is tette. Kb. ilyesmi volt: a szóbeli végrendelet az az aktus, amit az örökhagyó súlyos veszélyeztetettség alatt, írásképtelenül, legalább két tanú jelenlétében tesz, blablabla...és ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy az ügy lezárva, az állam örököl mindent. Jogalkalmazó ember vagyok magam is, ráadásul a szöveg teljesen közérthetően lett megfogalmazva, de ha magamtól nem fogtam volna fel rögtön, a közjegyző a következő pillanatban a saját szavaival is elmondta ugyanezt. Ez nem szóbeli végrendelet, írásba kellett volna foglalni, amíg lehetett. A szíve szakad meg, de ezt az állam nem fogja elfogadni, perelni sem érdemes. Ha a halálos ágyán, magatehetetlenül, írásképtelenül mondta volna, vagy egy mentőben, a kórház felé száguldva, de nem... Nyilvánvaló, a törvényszöveg számomra is egyértelmű.

Szerencse, hogy egy pillanatig sem éltem bele magam ebbe az örökségbe, és ezt ti is igazolhatjátok. Minden alkalommal odabiggyesztettem a lakáskérdéshez, hogy "ha én öröklöm" vagy ha mégsem tettem oda, az csak azért volt, hogy ne legyen szóismétlés. Belül is így gondoltam. Akármennyire is mondták, hogy ó, ez egy rutin ügy, mi is így örököltünk, és hasonlók, mindvégig ott volt bennem a kétely, ami nem engedte, hogy elragadtassam magam. Persze elgondoltam, hogy mi lenne, ha, de kizárólag gyakorlati szinten (lomtalanítás, festés, a bérbeadással kapcsolatos gondok, stb.), belül azonban addig nem kötött volna meg a gondolat, amíg tényleg a kezemben nincs a kulcs. Nem estem nagyon pofára, sőt, lelkileg szinte egyáltalán nem. Legalább vége a témának.

Éppen reggel mondtam Andreasnak, hogy mindenben meg kell látni a jót, és ezt ezek után is vallom. Végül is így nem nekem kellett fizetnem a közjegyzői díjat, visszakapom a temetési költségeket, és ha minden igaz, az ingóságokat is elvihetem majd, amint jogerőre emelkedett a határozat, és felnyitják a lakást. Tán még meg is köszönik, amiért nem nekik kell ezzel vesződniük. Amikor eszembe jut az eset, egy dolog bosszant fel csak nagyon: micsoda egy ótvar dolog, hogy három tanú egybehangzóan igazolja, hogy igenis nekem szánták azt a lakást, már 15 éve, és ilyen formai okokra hivatkozva kapja meg mégis az állam? Majdnem 11 millió forintról van szó, amiért állambácsi lófaszt sem csinált. Semmit. És ha ott éltem volna, és most nem volna hova mennem, csak mert nincsen egy szaros papír? Ilyenkor csak összeszorított foggal tudom azt sziszegni, hogy a törvény szent, és szinte minden körülmények között be kell tartani.

Az ügy 95%-ban lezárva, mert nem fogok perelni, még ha egy ügyvéd barátom — értetlenkedve — azt is mondja, hogy meg kéne próbálni. Nem vágyom a máséra, elég nekem az, ami a saját érdemeim alapján illet meg. Így legalább a család előtt sem kell mentegetőznöm, amiért a sors úgy alakította, hogy az én ölembe pottyant egy ingatlan, és nem az övékébe.

Este a ki nem fizetett közjegyzői díjamból meg is leptem magam egy új alsógatyával (ha már fétis...), aztán hulla fáradtan megnéztem egy órányi Fábry-show jelenet-gyűjteményt. Minden megy tovább a régiben.

Már vagy két hét telt el azóta — legalábbis emlékeim szerint, — hogy ez az új cég téma sínre került, de egészen máig szinte semmi nem történt.

A fogaskerekek persze forogtak a háttérben, de szemmel látható eredmény mégsem mutatkozott. A főnökömmel való tárgyalás után a kollégák némelyikének ellenkezése is alább hagyott, az ügyvédi irodánál pedig elindítottuk a cégalapítási procedúrát. Ez normál esetben úgy működik, hogy a lelkes leendő tulajdonosok — némi előkészítés után — befáradnak szépen az irodába, ott aláírnak mindenféle kinyomtatott dolgokat, aztán a nap végén már ügyvezethetnek is. Nekünk viszont saját ügyvédeink vannak, akiknek ingyen könyvelünk, cserébe ők is ingyen végzik nekünk a hivatalos dolgokat. El lehet képzelni, hogy ez a barter mennyire jövedelmező nekünk: könyvelni non-stop kell, hasonló ügyek meg szökőévente egyszer vannak. Az ingyenességen alapuló szívesség-felfogás másrészt azt is eredményezte, hogy miután elküldtük a szükséges adatokat, kiderült, hogy ez-az hiányzik. Aztán két nap múlva megint rájöttek egy hiányra, majd a bekért apportlistáról állapították meg, hogy nem jó, mert nincs könyvvizsgálóval hitelesítve. Mindez több, mint egy hétbe telt, pedig a 2. és 3. kifogást már az elsőnél látni lehetett volna. A legutóbbi e-mail-váltás után pedig 3 nap telt el semmittevéssel, részünkről meg aggódással.

Na, ma megjött a papírhalom, amit átböngésztünk, az eredetileg gagyi nevet (félig magyaros, félig angolos, mint az Espresszó) átjavítgattuk, aztán a főnök elé járultunk, hogy hát ez meg az nem oké. Erre az orrunk alá tolt egy egymás közti megállapodást, amiben minden egyéb tényező szabályozva van. Fasza kis dolog, mert tökéletesen levéd minket. Szerepel benne a főnök jussa, mi van, ha két év alatt kevesebbet, mi van, ha többet fizetünk, az is szerepel benne, hogy semmi más nem illeti meg, hogy nem vesz részt az ügyvezetésben (azaz nincs szava), és ha valami baja esik, a lánya a jogokat és a kötelezettségeket is örökli, azaz már nem üthetnek ki minket. Ha valami elcsesződik, az már csak a mi hibánk lehet. Ma aláírtunk, letanúztattunk mindent, és holnap elvileg cégtulajdonos is vagyok (igaz, technikai okokból csak 24%-os, két évig).

A korábban jelentkező cégek sajnos lekoptak, de helyettük most felbukkant két újabb, ami már velünk szerződik, azaz ugródeszkának jó lesz. Ezek komolyaknak is tűnnek, pontosabban egyikük már tényszerűen velünk könyveltet, a többi leendő ügyfelet meg majd szépen felhajtjuk. Csak optimistán!

Egy hónap, és a nagyüzem is beindul. Kicsit nagyobb is, mint szeretném, de erről majd akkor.