ünnep bejegyzései

...számomra a Húsvét, amin ugyan mostanra jócskán túl vagyunk, de azért az idei felvonás kapcsán érzett dolgok még nem halványultak el annyira, hogy ne írhatnám meg őket autentikusan. Merthogy nem szeretem a Húsvétot, ami már legalább egy évtizede így van.

Amíg kicsi voltam, amellett, hogy móka volt a locsolkodás, néha még pénzt is láttam, ami jócskán megdobta a nem létező zsebpénzem. Akkoriban még arra is képes voltam, hogy az ismerős vagy osztálytárs kislányokon túl mindenféle vadidegen néniket is megöntözzek a csokoládétartalék vagy pár fillér (jobb esetben forint) reményében, de ebből aztán kinőttem. Kezdtem szemérmes és önérzetes lenni, és rájöttem, hogy ugyanazt csinálom, mint azok a bajuszos, kalapos, zöld zakós és lila nadrágos, foghíjas bácsik, akik szintén a lakótelepet járták, csak ők nem annyira csokoládé, mint inkább felesek reményében (a pénz azért közös nevező lehetett). Amikor a hormonbajszom elkezdett serkenni, már erőszak kellett volna ahhoz, hogy bárki idegent meglocsoljak. Egyrészt a korosztályomban eddigre nem volt elég aranyos kisfiúnak lenni, de valahogy kinézni is kellett volna, az meg az én ruházatommal nem annyira ment, ezért inkább bebújtam a szobámba, és úgy vészeltem át az ünnepet, mintsem kitegyem a lábam az utcára. Plusz a szüleim is elváltak, majd újraházasodtak, így hirtelen nagyon naggyá vált a rokonság. Mindjárt négy nagymama (két igazi, két kvázi-), addig sosem látott fél-unokatestvérek és fél-nagynénik, rohangálás mindegyikhez, a káromra elkövetett vaskos poénok a tinédzser- és kamaszkor derekán/hajnalán, kötelező versmondás, 'elég! elég!' kiáltozás, amikor még le sem vettem a kupakot a kölniről, meg a többi velejáró. A férfiak jól berúgtak, a többi srácok idióták voltak, a rokonság tagjai néha összezörrentek, mire hót kínos lett az egész összejövetel...na, ekkor kezdtem rohadtul megutálni az egészet.

A kötelező dolgokat egyébként is gyűlölöm, mármint azokat a kötelező dolgokat, amiknek semmilyen racionális alapja nincsen. A törvények nem tartoznak ide, mert azok nagyon is kellenek, nem úgy, mint az illendő részvétnyilvánítás, a fél éves, jól látható gyászidőszak, a karácsonyi 'szeressünk mindenkit', a bejgli+hal+töltött káposzta...vagy éppen a családi jópofizás Húsvétkor. Nem véletlen, hogy miközben az utóbbi 20 évben minden karácsonyt anyáméknál töltöttem, addig Húsvétot egyet sem. Anyu meg a két lánytestvérem még hagyján, mert ők szenvedő alanyként szintén utálják ezt az ünnepet, de a falusi szomszédság és legfőképpen a nagymama+nagypapa páros...na azoktól már sikítva menekülök, mert maradiak, bigott vallásosak, tolakodóak és a legkevésbé sem szórakoztató a társaságuk, főleg a nagypapáé, aki irgalmatlanul csámcsog (azt nem lehet elmondani, mennyire), öblöget az üdítőkkel, és csettegve ízlelget mindent, ami a szájába kerül. Ettől én egyszer harakirit követek el, az tuti.

Szóval a Húsvét+család kombó nálam tabu, tavaly azonban úgy alakult a helyzet, hogy a szokásos látogatásom anyáméknál éppen erre a hétvégére esett. Kerültem én a szitut, de akkor már elég régen nem láttak, és a következő hétvégék is foglaltak voltak, így muszáj voltam bevállalni ezt a 'kockázatot'. Nem is volt gond, anyám ezen felbuzdulva viszont idén már nem azt kérdezte, hogy megyek-e, hanem, hogy melyik busszal, nem lehetett tehát mit tenni. Kikötöttem persze, hogy a nagyszülőkhöz nem vagyok hajlandó átmenni, és őket sem fogom meglocsolni, ő pedig biztosított róla, hogy utóbbira nincs is szükség, mert szintén utálja, előbbiről pedig gondoskodott, mert már letárgyalta, hogy majd csak délután mennek át, amikor én már nem leszek náluk.

Az első tortúra ilyenkor mindig a leutazás kérdése. Mivel távolsági buszból az ünnepre való tekintettel sem indítanak egy darabbal se többet (sőt, még kevesebb is jár, pont az ünnepre való tekintettel), azon a kevésen esély sincs leülni, ergo végig kell állni az egész utat. Egy átlagos hétvégén van, aki hazamegy a családjához, van, aki nem, de ilyenkor szinte mindenki hazamegy, csak az a kérdés, melyik napon. A Népligetnél ráadásul nem állnak az emberek olyan szép, egyenes sorban, mint mondjuk az Árpád hídnál levő pályaudvaron, hanem olyan a dinamikájuk, mint a granulátumnak egy tölcsérben: feltorlódnak a busz ajtajánál, és minden irányból tülekednek egymás elé, hogy mielőbb feljussanak, mert állva utazni ugye egyik sem akar.

Ezt most sikerült túlélnem, de anyámékhoz megérkezve jött a második megrázkódtatás: a húga — akivel 15 év után, a nagyanyám temetésekor vették fel újra a kapcsolatot — délutánra jelentette be magát, gyerekestül, férjestül. Elvileg csak másnap jöttek volna, de volt egy kis csere köztük és a nagybátyámék között, így anyuék vasárnapra jutottak. Ebben főleg az volt a gáz (a család-negligálás szándékának sikertelenségén túl), hogy amikor a temetésen találkoztam velük, a Vacsoracsata aktuális fordulója miatt ugye faképnél hagytam őket, és nem mentem velük torozni, és jó esélyem volt arra, hogy ezt a lépést megúszom, merthogy — a tendenciákból kiindulva — úgyis csak újabb 15 év múlva láttam volna őket megint. Erre tessék... Mivel előző nap iszogattam is, meg későn is feküdtem le, baromi álmos voltam, ezért kénytelen voltam ledőlni egy kicsit, és mire felébredtem (miközben úgy éreztem, hogy végig fenn vagyok), már meg is érkeztek. Nem volt időm aggodalmaskodni, idegesíteni magam a kellemetlenségek miatt, mert így önkéntelenül is fejest ugrottam a mély vízbe. Azt tudni kell rólam, hogy előzetesen nagyon tartok minden hasonló helyzettől, de ha már bekövetkezett, pillanatok alatt idomulok hozzá, ergo végül most is kimondottan jól éreztem magam a társaságukban, minden rossz tulajdonságuk ellenére. A nagynéném elég butuska, ráadásul ő is ilyen candidiesises-örökké élős hibbant lett (mint mostanában oly sokan), aki csak desztillált vizet iszik és gazakat eszik, a férje egy román jómunkásember, aki 25 év után is töri a magyart (viszont baromi jámbor és jólelkű), az unokatestvérem meg egy agyongyúrt suttyó, aki cigány gazemberekkel haverkodik, színesfémezik, és már a negyedik szakmunkásképzőt járja, mert másik háromból is eltanácsolták. Hiába, az ember nem válogathatja meg a családját. Én próbálkozom vele, de a mellékelt ábra szerint nem mindig sikerül...

Na, miután elmentek, és lefeküdtünk aludni, már csak a hétfőt kellett valahogy túlélni. A papa, aki a telek másik végén lakik, általában reggel 9-kor toppan be anyámat meg a 'kislányokat' (21 és 18) meglocsolni, így az volt a terv, hogy míg anyám állja a sarat, én 'még alszik' indokkal megúszom az egészet, ők meg majd délután átmennek hozzájuk, az eredeti elképzelés szerint. A papa viszont nem jött a szokott időben, ezért anyám feltámasztotta a férjét (avagy felkeltette, ha úgy jobb), és átszalajtotta a nagyszülőkhöz, a 'bajt' megelőzendő. Ő át is ment, a család meg közben apránként felébredt, felöltözött, nekilátott reggelizni, élni a pihenőnapi életet. Kisvártatva anyu férje vissza is jött, csakhogy jött vele a papa is, nekem meg még annyi időm sem volt, hogy egy valamire való "baaaaszd meeeg..." arcot vegyek fel, máris mosolyogni kellett, és nagyon örülni a találkozásnak. Azért egy két másodperces, döbbent és egyben sajnálkozó grimaszt még tudtam vágni anyu felé, de a következő pillanatban ő már állhatta is a hagyományos dezodor általi megspriccelődést, és nyomhatta a kötelező heherészést, így többre nem futotta tőlem. Aztán a húgaim váltak áldozatokká, és majdnem én is, merthogy ezt az előre tudott és kiszámítható poént természetesen nem lehetett kihagyni... A papa már arra sem veszi a fáradságot, hogy a köszönés és a 'mi van a lányokkal?' kérdés között egy kis szünetet hagyjon, ezért most egész egyszerűen úgy üdvözölt, hogy "Szervusz 979-ke, mi van a lányokkal, mikor nősülsz?". Pff... Szerencsére anyám férje gyorsan elnyalábolta őt, és az ebédlőbe rángatta némi pálinkázásra, így minden továbbit megúsztam.

A nap hátralevő részében újabb atrocitások már nem értek, leszámítva a szokás szerint késő és tömött buszt, de ez már a legkevesebb. Karácsonykor nem is jött busz, szóval negyed óra késés igazán nem nagy dolog.

Szóval utálom, utálom, utálom, és most tényleg, hogy jövőre akkor megint lesz ilyen?

Én is azok közé az emberek közé tartozom, akik nem szeretik a karácsonyt, de ezt addig nem akartam (újra) megosztani veletek, amíg le nem megy az idei forduló, mivel az én ellenérzéseimnek nem kell elrontania mások örömét.

Egyrészt ráhangolódni se nagyon tudok, mivel a munkámból kifolyólag éppen a karácsony előtti napok a leghajtósabbak (decemberben), utána meg már nem is dolgozunk. Idén ráadásul az államvizsga, egy időközi mérleg, rohangálás a két munkahely között és a benti dolgok tömkelege miatt sajnos elkövettem egy hibát, mivel elfelejtettem beküldeni egy bevallást, ami csak három nappal a határidő után derült ki, ráadásul éppen a cégvezető telefonált rám. Következménye nincsen (esetlegesen max. 20-50 ezer forint bírság, amit megtérítünk), de erkölcsileg ez egy nagyon komoly fiaskó volt. Ha japán lennék, már harakirit követtem volna el, annyira ég a pofám, de így, hogy nem vagyok az, csak az utóbbi egy hetem ment miatta(m) tropára. Ez sem segített ünnepi hangulatba kerülni.

Aztán ott van a kereskedelem erőszakos nyomulása. Már november közepén jönnek a reklámok, csilingel az a kurva karácsonyi csengő, és nyomják, tukmálják neked a sok árucikket. Vegyél, vigyél, mindenkinek, mindent, akciósan, hitelre, most! Elbújni sem lehet előle, mert ha kinézel az ablakon, legalább egy óriásplakátról hohózik a vörös ruhás dagadék, ha bekapcsolod a tévét, negyedóránként jön a tukmálás, ha meg rádiót hallgatnál, más se szól, csak a Last Christmas meg az All I want for Christmas... Én meg olyan vagyok, hogy minél jobban erőltetnek rám valamit, annál jobban tiltakozom, ezért is vagyok olyan keserű. Azt meg már hozzá sem teszem, hogy az egyre erősödő mizantrópiámnak egyáltalán nem tesz jót a vásárolni induló embertömeg...

Kifejlesztettem viszont egy technikát, amivel megúszom a legnagyobb őrületet: egy (max. kettő) nekifutásra megveszek mindenkinek mindent. Ez egyrészt azért van, mert korábban nem nagyon van időm ilyesmire, másrészt az utóbbi két évben pénzem sem volt nagyon arra, hogy személyre szabott ajándékokat vegyek. Ez van, majd jövőre. (Megjegyzem, ez mostanában a leggyakoribb kijelentésem, minden majd jövőre.) Így aztán csak egyszer-kétszer baszom fel magam a sok tirpákon, nincs probléma a lefosztott üzletek hiányos árukészletével sem, és azon sem kell nagyon agyalnom, hogy akik látják egymás ajándékait, majd méricskélni kezdik az értékben kifejezett szeretetet.

Ilyen személyből egyébként sincs sok, hiszen a nagyszüleim mind meghaltak már, az unokatestvéreimmel és a távoli rokonsággal nem tartom a kapcsolatot, marad tehát a 4 szülőm és a 4 testvérem. Így két családi összejövetellel letudom a karácsonyozást is: Szenteste anyáméknál, másnap haza, harmadnap apámékhoz egy órácskára. Anyáméknál persze azon izgulok, hogy a nagyszülők (a húgaim nagyszülei) nehogy betoppanjanak, mivel nem bírom őket elviselni, főleg a nagyapjuk borzalmasan visszataszító táplálkozási szokásait, a nagymama tukmálását (aki vendégségben is mindenkit megállás nélkül etetne), a nagynéni hibbant hülyeségeit, meg annak párjának angol nyelven történő kommunikációs próbálkozásait. Így aztán 25-én ahogy csak tudok, menekülök haza, ami idén nem ment olyan könnyen, mivel a Volán.hu-n szereplő buszok közül éppen az nem közlekedett mégsem, amelyikkel én menni akartam, így egy órát fagyoskodtam egy buszmegállóban, majd a következő busz sofőrjétől tudtam csak meg, hogy az a busz karácsonykor nem közlekedik. Akkor miért van fenn a neten, baszdmeg?

Apáméknál meg jöttek a szokásos témák, jaj de nehéz nekik, mi lesz jövőre velük, a gyerekek hogy tanulnak, mi van a munkámmal, mikor alapítok családot. Utóbbi a kedvencem... Meg az, hogy én mindig viszek mindenkinek ajándékot, de tőlük sosem kapok semmit, a "miért verted magad költségebe?" naiv kérdésen túl. Igaz is, hiszen magam sem tudom. A mostohaanyám mindig gyűlölt (szó szoros értelemben), és csak mostanában jópofiskodik, apám meg mindig leszart, és csak most mondogatja, hogy mehetnék gyakrabban is. Minek?

A Köki Terminált egyébként nagyon faszán megcsinálták, és végre a busz is a régi útvonalon közlekedik, így nem kell a 18. kerületi éjszakában kódorognom, minden alkalommal (évente kétszer), amikor ellátogatok hozzájuk. A metró végre fedett, a buszpályaudvar meg átlátható. Tuti lett!

A karácsony számomra persze nem ér véget 26-án, mivel a Ricsi ilyenkor mindig otthon van, a szüleinél, és most is csak pénteken jön haza. Egymást majd akkor ajándékozzuk meg, igaz, mivel ő már megkapta az idei ajándékok javát, ez csak amolyan felemás ajándékozás lesz.

Remélem viszont, hogy nektek úgy telt ez az időszak, ahogy szerettétek volna.

Furdal a lelkiismeret amiatt, hogy én a blogomban, meg más blogokon, komment formájában azt állítottam, hogy az egykulcsos SZJA-val senki sem járhat rosszul, azaz csak azok járhatnak úgy, akiknek kiskorú gyereke sincsen, nem kaptak inflációkövető fizetésemelést, nem minimálbéresek és nem olyanok, akik minimálbéren voltak, de mostanra a garantált bérminimum vonatkozik rájuk. Magyarul nagyon kevesek. Állításomat kvázi-hivatalos bérkalkulátorral is alátámasztottam, és azt is elmondtam, hogy aki azt állítja, hogy havi 3000 forintnál nagyobb lett a kiesése, az hazudik, mivel nincs olyan bruttó bér összeg, aminél ez a helyzet előállhatna. Tévedtem, elnézést kérek érte mindenkitől.

A tévedésben nincs rossz szándék, sem kormánypropaganda vagy szakmai tudásbeli hiányosság, mivel amit leírtam, az úgy igaz, ahogy van. A kalkulátor is működik, és jól működik, meg aki ezt a háromezres dolgot állítja, az is hazudik, DE a hiba mégis létezik, ahogy azt már a kormány is elismerte. Hol lehet? Nos, a Ricsitől már számtalanszor megkaptam, hogy naiv vagyok és túlzottan optimista, és igaza is van, hiszen most is abból indultam ki, hogy az emberek alapvetően jók, tehát a vállalkozók a társasági adójuk megfeleződésével megtartott pénz egy töredékéből igenis végrehajtottak egy inflációkövető béremelést az alkalmazottaik körében. Itt a hiba: nem hajtottak végre, azaz a szelektív észlelés hibájába estem, mivel nálunk, és az általunk könyvelt cégek túlnyomó többségének esetében ez megtörtént, joggal gondoltam tehát, hogy ez általános. (Hozzátenném, hogy egyes gazdasági portálokon azt jelezték előre, hogy ez a bérfejlesztés meg fog történni, de csak kb. félévtől (gondolom, amikor a vállalkozók ténylegesen megérzik az adócsökkentést)). Ezt helyre kellett tennem.

***

Mivel hiszek a pozitív tettek, érzelmek és gondolatok hasznában, hiszek az emberi jóságban, hiszek abban, hogy a jótettnek egyszer pozitív jutalma lesz — bár ez elég szerénytelenül hangozhat — magam is így próbálom élni az életem. Bár hülyének meg nem érzem magam, eddig még nem tűnt fel, hogy ezzel némelyek visszaélnének (akik meg megpróbáltak, azokkal már nemigen tartom kapcsolatot), azaz kárát nem láttam ennek a szemléletnek (max. a csalódások okozta keserűség), viszont egy-egy olyan megnyilvánulás, hogyaszondja "979, te annyira jó ember vagy!" mindenért kárpótolnak. Tegnap felhívott egy vadidegen férfi, aki egy könyvelőirodából telefonált, elmondta, hogy a könyvelőprogramot fejlesztő cég irányította hozzánk mint referenciához (nem az első eset), és megkérdezte, hogy nem-e lehetne-e, hogy a két kolléganőjével el-e jöhetnének-e, hogy én egy fél-háromnegyed órában kiokítanám-e őket-e. Kicsit meglepődtem — mert hát szokatlan egy kérés a konkurenciától, — de a társam javaslata ellenére nem mondtam azt, hogy nem. Jöjjenek, segítek, elvégre nem kerül semmibe, és mivel vidékiek igazából nem is számítanak konkurenciának. Jó, annyit azért hozzátettem a telefonba, hogy zárási időszakban luxus ennyi időt ilyen kérések teljesítésével elpocsékolni, de csak az elégtétel végett. Eljöttek, pontosak voltak, kérdeztek, válaszoltam, aztán elmentek. Gondolkodtam rajta, hogy tanácsadási díjat kérek, de amikor megkérdezték, mennyivel tartoznak, nem volt szívem összeget mondani. Maga a kérdés biztosított róla, hogy mégsem pofátlanságról van szó, plusz még tiltakoztak is egy kicsit, és ez nekem elég volt . Megint javítottam a karmámat.

***

Már régebben megállapítottam, hogy a könyvelők négy alapvető típusba tartoznak: varjak, fiatal picsák, akik majd varjakká válnak, idősebb papucsférjek és buzik, és ezt a továbbképzéseken összegyűlő sereglet végigpásztázása minden alkalommal meg is erősíti. Mert tényleg. A mai trió mindhárom tagjára passzolt a leírás (ha magamat is hozzávesszük, akkor mindannyiunkra), mert volt egy akadozó szavú, lesütött szemű férfi, egy varjú, meg egy erősen varjúsodásnak indult fiatalabb nő. Hiába, a szociológiai érdeklődés...

***

Ha már varjak és ha már naivitásba hajló optimizmus, kapcsoljuk is össze a kettőt. Utóbbi zsigerileg belém ivódott, ezért aztán mostanában az alapvető létélményemmé vált a keserűség, amit az állandó károgás miatt érzek, nap mint nap. Esténként meg főleg, és nem (csak) a hírműsorok tartalma miatt. Most aztán minden szar, mindenkinek, főleg azoknak, akik eddig kussoltak, de most elemükben érzik magukat, és még azt is világvégének érzékelik, ami egyébként teljesen jelentéktelen dolog. A hazaárulók jelentősen megnövekedett szintű és igencsak hatékony tevékenysége miatt pedig rég nem érzett dühöt tapasztalok magamban...de ez a bejegyzés nem a politikáról szól. Csak úgy megemlítettem.

***

A húsvétot egészen jól átvészeltem. Pénteken elutaztam anyuékhoz, szombaton eljöttem tőlük, vasárnap és hétfőn meg pihengettem a négy fal között, és mondjukpéldául játszottam. Nem volt túl izgalmas, viszont a pihenés jót tett a lelkemnek, és amikor a bolt irányába fordítva az orcámat kiléptem az utcára, és megcsapott az eső áztatta tavasz illata, egy pillanatra boldognak éreztem magam. Havi pár másodperc jut nekem ebből az érzésből, mert annyi mindennek kell összejönnie hozzá...de nem vagyok telhetetlen, ennyivel is beérem. A húsvétot meg úgy, ahogy van ignoráltam. Anyámék egyébként a legutóbbi látogatásom óta megcsinálták a nagyobbik húgomnak szánt emeleti szobát (úgy 20 év után...), ami nagyon tuti lett. Persze — mint mindig — mindent maguk csináltak, nem dobták ki a pénzt az ablakon holmi "szakemberre". A húgom közben betöltötte a második ikszet, de én továbbra is egy kislánynak látom, hiába nő a javából. Ja, és még annyit, hogy ha esetleg most előbújásra elszántan léptem volna be a házukba, az első fél órában megeresztett buzizás után letört volna a lelkesedésem. Mikor fog erre így sor kerülni?

***

Végezetül még megemlíteném, hogy újabb kört tettem a fogorvosomnál, aki teljesen fájdalommentesen cserélte ki a tömést abban a fogamban, amivel az utóbbi időben a legtöbb gondom volt. A havi egyenleg 30 ezer forint, és még vagy 570 van hátra, de így — fájdalommentesen — megéri. Ennek ellenére továbbra is infarktus-közeli állapotban vagyok, amikor beülök a székbe, aztán amikor már biztosan nem jöhet kínzás, akkor elunom magam.

Volna még mist mesélni, de dolgozni is kell valakinek, holnap meg utazunk hétvégézni, juppí!

Ezt gondolom a nagy nemzetközi szovjet szocialista nőnapról. Tavaly már írtam róla egy pár mondatot traktoros asszonyokkal meg szüfrazsettekkel, de most megint gondolkodtam ezen egy kicsit, és arra jutottam, hogy...

...továbbra sem egészen értem. Ez egy nagy képmutatás szerintem. Ha visszamegyünk a történelemben az ismert korokig, azt látjuk, hogy szinte mindig és mindenhol a nők voltak hátrányban a férfiakhoz képest és nem fordítva. Azt a pár törzset, ahol matriarchális társadalom van, zárványként ne számítsuk, mert elenyésző az arányuk a Föld nagyobbik részéhez képest. A görögöknél a nők sem szavazhattak, meg aztán még úgy 2000 éven keresztül sehol sem, politikusok nem lehettek, könyvet nem írhattak, művészek sem lehettek, nem katonáskodhattak és sorolhatnám, viszont sokuk szexuális tárgyként tengette életét, adták-vették őket, plusz gyerekeket kellett szülniük és nevelniük meg ellátni az urukat. Már az a szó is milyen már, hogy "uruk", nem is beszélve arról, hogy az "ember" és a "gyerek" szó is alapból hímnemű, bár hozzá kell tenni, hogy ez a latens férfitartalom mára jelentősen kikopott belőlük. Ez egy pro-nő érvkupac volt, de fordítsuk meg ugyanezt.

Politika iránt érdeklődő férfiként abban egyet tudok érteni a korábbi korok emberével, hogy a politikába nem való az érzelem, ahogy a gazdaságba sem, a nők pedig az érzelmet képviselték, szemben a férfiúi értelemmel. Ez mára megváltozott (pontosabban elmosódtak a határok), de anno, amikor még nem volt ildomos a férfinak sírni, még nagyon is így volt. Aztán hogy nem szavazhattak. Hát persze, hogy nem, hiszen most mondtuk, hogy nem értenek hozzá, ahogy például a gyerekek sem, meg az elmeháborodottak vagy a jöttmentek sem. Később meg ez a kérdés eleve értelmezhetetlenné vált, mivel a tradicionális legitimáció kizárt mindenféle választást, ergo akkor senki sem szavazhatott, nem csak a nők nem. Hogy politikusok nem lehettek, az szintén ebből következik, de azért nem kellett őket félteni. Jó pár női uralkodóról tudunk (Kleopátra, Mária Terézia, Viktória királynő, stb.), és még több olyanról, aki a férje helyett uralkodott, elég csak a hülye XV. Lajosra és szeretőire gondolni. Meg aztán vajon hány intézkedés született a nők kegyeinek megnyerése érdekében, és ez vajon megállt-e uralkodói szinten, vagy a piramis összes szintjén előfordult? Szerintem utóbbi.

A katonáskodás kérdése nem is szorul magyarázatra, bár például Jeanne D'arc-nak elfelejtettek szólni (hálából máglyára is küldték), és az egri nők esete is beszédes, igaz, ha a megerőszakolás az alternatíva, nem csoda, ha serénykednek, és a férfiaknak szurkolnak. Pár kivételtől letekintve (Izrael állam, ahol a sorkatonaság nőknek is kötelező) manapság sem divat a nőknek háborúzni, ahogy a lövészárokban meghalni sem nagyon szoktak. Azért ez a női nemnek nem nagy veszteség, valljuk be.

Hogy művészek, tudósok, írók nem lehettek, az már egy kicsit az én hím-soviniszta lelkemet is birizgálja, elvégre a női látásmód másabb, de nem kevesebb, mint a férfiak látásmódja. Ennek nem sok értelme volt így, de biztosan megvolt az oka. Mondjuk, hogy a nő dolga a család fenn- és összetartása, nem holmi firkálgatás meg festegetés, és ez a szemlélet egészen a felvilágosodásig tartotta is magát. Konkrétan női művészek akkor sem kezdték ellepni a világot, de az irodalmi és/vagy főúri szalonok 'hostessei' általában nők voltak, köréjük gyűlt a kulturális élet színe-java. Egyes nők már ekkor is vették maguknak a bátorságot, és álnéven írtak, de olyan is akadt, aki a tudományos munkáit a férje neve alatt jelentette meg. De nem is ez a lényeg (már csak azért sem, mert ez elenyésző mértékű volt), hanem a tény, hogy az irodalmi alkotásokat ugyan nem nők alkották, de sokukat nők ihlették. Hány szerelmes vers, hány öngyilkos költő, hány párbajban meghalt író róható a női nem kontójára? Megszámolni is képtelenség.

Hogy adták-vették őket? Nem szép, nem szép, cserébe viszont biztosítva volt az életük, a megélhetésük, és állítólag a nőknek ez a legfontosabb, hacsak nem ezt is férfiak állítják. Szexuális tárgyak? Lehet, de erről nem a férfi nem tehet, hanem egyes férfiak, akik visszaélnek a testi fölényükkel, meg az evolúció/jóisten, ami/aki a férfinél gyengébbnek teremtette a nőt.

De nem sorolom a pro és kontra érveket, mert mindegyik külön témát igényelne, és nem is célom végtelenre nyújtott történelmi és kulturális felvilágosítást tartani, csak azt szeretném firtatni, hogy a nők helyzete vajon tényleg annyira rossz volt mindig, hogy azt gyökerestül meg kellett változtatni? Tényleg szükség volt a női mozgalmakra, az emancipációra, a feministákra, vagy kis türelemmel magától is megváltozott volna a helyzet? Előbbi kérdésre szerintem nem a válasz. Nem lett volna szükség, hiszen az első világháború embervesztesége és munkaerőhiánya amúgy is felborította a nők társadalmi szerepeit, és ebből a mai helyzet előbb-utóbb magától is kialakult volna. A különféle mozgalmak és erőszakos törekvések hasznosságát nem tudom megítélni, mert a tudásom hiányos ezen a téren (is), de csak úgy költőien felteszem, hogy a hatásuk éppen annyira lehetett katalizátor, mint amennyire fék. Másrészt bár sokat változott a helyzet, egyenjogúságról még mindig nem beszélhetünk, hiszen köztudomású, hogy egyenlő munkáért nem egyenlő a bér, és akkor a harmadik világ vagy az arab világ nőinek helyzetét ne is firtassuk.

Maradjunk abban, hogy a mérleg a történelem során a férfiak oldalára billent, és ott is maradt a mai napig. Vissza pedig nem fogja billenteni egy ilyen bűntudat-nap sem, meg öt másik sem, főleg akkor nem, ha kötelezővé tesszük a jópofiskodást, meg a megjátszást. Az egészből a virágboltosok orgazmusa lesz csak maradandó. Ez a nap ugyanúgy ennek az erőszakos mozgalmárkodásnak a maradéka, ráadásul férfi-nap híján most éppen a másik irányba tolódott el az aránytalanság. És akkor még nem firtattam azt a kérdést (sem), hogy ha az utóbbi 100 évben arra ment ki a játék, hogy a nők minél inkább férfiasak lehessenek és minél több férfias dolgot csinálhassanak, ÉS ezt még részben el is érték, akkor mire föl a nőiséget ünnepelni? Meg még a karrierista nőkről sem beszéltem...de már nem is fogok.

Maradjunk annyiban, hogy én nem szeretem ezt a napot.

UPDATE: 11 komment után kezdem sejteni, mivel van itt a probléma: alapvetően nem annyira szájbarágós és nem olyan hosszú ez a bejegyzés, mint az nálam lenni szokott, így vannak benne mondatok, amik a bennük használt szavak súlyossága okán esetleg eltérítik az olvasót a szövegértelmezés mezsgyéjéről az indulat irányába, és akkor aztán már tök mindegy, hogy mit írok, és az mit jelent, elvágtam magam. Ezen csak sajnálkozni tudok, főleg mert akik most neheztelnek, nem veszik észre, hogy éppen azt írom: a nők helyzete mindig rossz volt, és most sem jó, csak éppen egy ilyen ünnep nem változtat a helyzeten, maximum bűntudatot kelt a népesség másik felében. Sze-rin-tem.

Ezen is túl vagyunk, hála az égnek. Említettem, hogy a Húsvét után a karácsonyt utálom a legjobban? Nekem ez csak nyűg, tolongás, feszengés és kötelező körök lefutása, rengeteg idegesítő tényezővel karöltve. Talán ha az emberek kisebb mértékben lennének hülyék, és ha az érzelmeim nagyobb befolyással lennének rám, máshogy állnék az egészhez, de mivel egyik sincs így, sajnos ez a véleményem. De lássuk - röviden - miből is állt nekem az utóbbi egy hét.

Múlt hét hétfőn dolgoztunk hivatalosan utoljára, és ez a nap is inkább csak a munkahelyi ünneplésről szólt, meg az ünneplés elkezdéséig való időkitöltésről (munkával). Ez minden évben így van nálunk, ahogy az is, hogy időben tájékoztatjuk a partnereinket, január első munkanapjáig nem vagyunk. Ez persze őket nem zavarja, mivel már eddig is 6 hívásom volt a céges mobilon (amit magammal sem kellene hurcibálni, mert egyébként el sem hagyja az irodát), de hát aki hülye, az hülye. Mi meg szolgáltatunk...

Mivel a blogom egyre antikabb, már egy párszor volt alkalmam leírni, hogy a munkahelyi karácsonyozáskor mindenki vesz valami maximum 1000 Ft értékű kütyüt, bizbaszt vagy egyéb szarságot, amit aztán valaki más random módon megkap. Előtte zabálunk, iszogatunk, aztán rettenetesen örülünk annak a teljesen haszontalan, de mégsem kidobható izének, ami nekünk jutott. Én ezúttal egy 990 Ft értékű szakácskönyv képében igyekeztem valóban hasznos ajándékot szerezni, ami jó helyre is jutott. Üröm az örömben, hogy a reggel sikertelenül megkötött (meg nem kötött) nyakkendőmet haragomban az ajándékszatyorba dobtam bele, és amikor azt bepasszoltam a nagy kupacba, a nyakkendőmet nem is vettem ki onnan, így az anonimitás odalett. Égtem egy jót. Ez akkor már a második égésem volt, mivel a korábbi évek gyakorlatától eltérően ezúttal azt beszéltük meg, hogy a társam süt ki húst, én meg a köretet csinálom hozzá. Ezt azonban tökéletesen elfelejtettem, és amikor út közben betelefonáltam, hogy kicsit később érek be, a rizsre vonatkozó kérdésnél csak döbbentem találgattam, hogy miről is lehet szó. Mindegy, megoldottuk. A többiek meg süteményeket kreálgattak, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Ja, és mielőtt elfelejtem, nekem bezzeg egy tökéletesen haszontalan női kozmetikai csomag jutott. Valaki úgy gondolta, megkockáztatja azt a 20%-ot, hogy az ajándéka rossz emberhez kerül, és lőn. Igaz, őt semmilyen veszteség nem érte, én meg majd lepasszolom a család nőtagjai egyikének.

Másnap, kedden punnyadás volt. Nagy tervek a takarításra és alkotásra vonatkozóan, majd az egészből nem lett semmi.

Szerdán önkéntesen bevonultam a munkahelyre, hogy végezzek egy kis extra munkát. Workaholic...

Csütörtökön nem tudom, mit csináltam, de az ajándékok becsomagolásán és némi mosáson túl biztosan semmi hasznosat.

Péntek, Szenteste. Na, ez izgalmas. Amióta a macskám megvan, van egy jó ürügyem is, miért csak 24-25-én tartózkodom a családnál, és miért nem héderezek náluk tovább. Tavaly is 24-én délelőtt utaztam le hozzájuk, és emlékeim szerint az egy nyugodt és kényelmes út volt. Persze lehet, hogy nem, sőt, talán még meg is írtam, miféle tortúra jutott osztályrészemül, de nem emlékszem, vissza meg most nem olvasok. Na de az idén! Először is, nem tudom hogy van (nyilván valami eddig fel nem fedezett fizikai törvényszerűség okán), hogy amikor kivételesen jóval a busz indulása előtt érek a pályaudvarra, még alig vannak előttem, aztán ahogy telnek a percek, zsúfolódik a tömeg, a végén mégis én szállok fel a buszra szinte utolsóként. Eszembe is jutott, hogy írni kéne egy újabb bejegyzést a buszozásról, ezúttal viszont a felszállni kívánó tömeg dinamikájáról és az egyes egyedek érvényesülési stratégiáiról. Mert vannak ugye a lopakodók, a tülekedők, az érvelők és a beletörődők (aki utóbbiak végül a legjobban szopnak), meg aztán ott van a busz ajtaja mint szűk keresztmetszet, meg az előre váltott jegy vs. pénztárcában kotrogatás jelensége, és sok más hasonló érdekesség. Ezt azonban mind átugrom, hogy a következő képben máris a busz üléssorai között találjam magam, előttem-mögöttem tömött embertömeggel, mozdulni képtelenül, idegesítő lényekkel körülvéve. Ha mondjuk nem idegesített volna a közvetlenül mellettem álló ember fülhallgatójából szóról-szóra érthető dalszövegekkel bömbölő (szar) zene, az a két csettegő-cuppogó párocska, akik kényelmesen enyelegtek az üléseken, nem bírván kivárni, amíg az első ágyig eljutnak, egy vadidegen könyöke a derekamban és egy mindenkivel beszélgetni kívánó (velem is, de gyorsan leráztam), orrszívó öregember, ez az út akkor is megviselt volna. Ráadásul volt egy csaj/nő, aki szerintem fullra be volt szívva, és nyilvánvalóan lopási szándékkal szállt fel a járműre, pontosabban először fel sem akart szállni. Megkért egy fiatalembert, hogy az vegye már ki neki a csomagját, mert ő már úgysem fog a buszra felférni, viszont a fiatalember ezt visszautasította. Talán neki is feltűnt, hogy mintha a hölgyeménynek egyáltalán nem is lett volna csomagja. Aztán mégis felszállt a buszra, ami elhessegette a rosszmájúságomat, bár miután már felszálláskor közölte, hogy neki majd ki kell venni ám a csomagját, ismét feltámadt bennem - az alaposnak tűnő - gyanú. Aztán pár megállóval később hirtelen rájött, hogy neki ott rögtön le kell szállnia, és vennék már ki a csomagját, de ha jól láttam, ez utóbbira nem került sor. Talán a sofőrnek is gyanús volt ez a viselkedés, így végül elhajtotta szépen a nőcit. Ha mégsem (nem láttam), akkor viszont valaki szép kis karácsonyi ajándékot vihetett haza: egy minden tartalmával együtt nyomtalanul eltűnt táskát. Az a 80-90 perc, amíg ott kellett ácsorognom, egy örökkévalóságnak tűnt, de aztán csak megérkeztem anyámékhoz.

Egy bögre tea, egy végre elfogadható ízű (és immár legálisan főzött) feles pálinka és úgy egy órányi pihenés után az idegeim regenerálódtak, és koncentrálhattam a karácsonyi semmittevésre. Körülöttem ment a sürgés-forgás, takarítás, én meg szóval tartottam a családtagokat. Igazságos munkamegosztás... Anélkül, hogy a részletekben teljesen elmerülnék, kiosztogattam az ajándékokat (az ing szerencsére jó lett), és átvettem az enyémeket. A nagyobbik húgom életében először ajándékozott meg engem, de hát eddig jövedelme sem volt, anyámék pedig ezúttal lemondtak az ötletes meglepetésről, és pénzt kaptam. Azt mondta, az értesülései alapján arra van a legnagyobb szükségem. És valóban, jól is jött az összeg, ami szerencsére nem volt annyira nagy, hogy vissza kelljen utasítanom. Este elájultam, másnap pedig imádkoztam, hogy még azelőtt sikerüljön meglépnem, hogy betoppanna a kezét tördelő anyós, a cuppogva-csettegve-szürcsögve evő és közben hülyeségeket beszélő após, az anorexiás húg és annak spanyol barátja (aki nem beszél magyarul). Még jó, hogy megnéztem a buszokat, mert amivel eredetileg menni terveztem, nem is létezett, így viszont egy órával korábbival távoztam (a dermesztő hidegben, szélben és jégverésben ácsorogva egy 10 percet).

Otthon aztán megint csak semmit tettem, sőt, még vasárnap is. Ennyit az aktív pihenésről. Ez passzív, vagy még az sem, de várom már a percet, amikor eléggé kialszom, kifekszem, kiülöm magam ahhoz, hogy aztán tetterővel telten keljek. Még nem jött el, bár már volt két mosás, vasalás, felmosások (a hólé miatt), tegnap még dolgozni is voltam, szóval azért működök én, csak éppen takaréklángon.

A karácsony már elmúlt, de két dolog még vissza van: egyrészt meg kell látogatnom apámékat, akikhez vasárnap terveztem elmenni, de aztán mégsem volt kedvem, másrészt Ricsi holnap jön vissza vidékről, vele is 'ünnepelni' kell még.

Ma rám fér még egy kis döglés, holnap ismét munka, aztán mingyá' itt a' úév! Addig még jelentkezem - remélem.

Na kérem, a karácsonyi bevásárlást 90%-ban letudtam. Már csak pár apróság van hátra, és idén is egész jól megúszom ezt az őrületet.

Szombaton Ricsivel elmentünk a KIKÁ-ba, mert ő már egy ideje tervezte, hogy vesz ott egy ilyen kutyaforma szürke bigyót, nekem pedig kellett már egy keret a hónapokkal korábban kirakott 1500 db-os puzzlemhoz, mert a szőnyeg alatt tároltam, és féltem, hogy a sok taposástól lekopik a felszíne. Felszálltunk hát a 14-es villamosra, aztán elzötyögtünk az áruházba. Kicsit későn indultunk, így sietni kellett, mivel 2-kor nekem találkozóm volt az egyik kolléganőmmel a Westendben.

Van ugyanis ez a sokkal tartozó ügyfelünk, akivel megbeszéltük, hogy a tartozása egy részét levásároljuk az üzletében, úgyis itt a karácsony. 2,5 millió forinttal lóg, és mivel a Westend január 1-gyel kidobja a plázából, vajmi kevés esélye van annak, hogy ebből a pénzből valaha is látunk valamit, a tartozás legalábbis csökkenni nem fog, az tuti. Marad még egy üzlete, de annak sokkal kisebb a bevétele, ahhoz pedig, hogy újat nyisson (tervei szerint az Arénában vagy az Árkádban), megint csak egy valag pénzre lesz szüksége, ergo nem nekünk fog fizetni. A társammal azt is kitaláltuk, hogy akkor a kollégák nem kp-t kapnak karácsonyra, hanem bevesszük őket is a buliba, az egyik vásárolhat a férjének, a másik a párjának, apósának, mit bánom én kinek. Az ügyféllel letárgyaltuk, hogy nem egy az egyben csökkentjük azt a tartozást, hanem valamilyen kedvezménnyel módosítva, neki pedig semmi kifogása nem volt ez ellen, sőt még örült is az ötletnek. 40% kedvezményt adott, és odaszólt a boltba, hogy akkor mennénk, szolgáljanak ki bennünket tisztességgel, fenntartások nélkül. Ezért beszéltem meg a titkárnőnkkel a találkát.

Siettem, ahogy tudtam, de feleslegesen, mivel a kis kolléganő 20 percet késett... Kicsit azért pipa voltam. Mindegy, bementünk az üzletbe, és az első eladótól megkérdeztem, hogy odaszólt-e a főnöke, de mint kiderült, ő volt az egyetlen az üzletben, aki semmiről nem tudott semmit. A többiek szerencsére tudtak, úgyhogy nekiláttunk válogatni. Azt beszéltük meg a társammal, hogy ő is és én is 250 ezer forint értékben vásárolunk, a lányok pedig 50-50 értékben vihetnek haza cuccokat, a kedvezmények levonása után. Bár az üzlet kurva drága, azért még ebbe is belefért pár dolog. Hogy a titkárnő végül mi mindent vett, azt nem figyeltem, de tisztességgel elköltötte a részét. Én vettem 5 nagyon jó inget (darabja 15 ezer), amiből az egyik anyám férjéé lesz karácsonyra, egy szövetkabátot, egy rohadt jó másik kabátot (54000 lett volna), egy öltönyt, aminek a nadrágjáért még vissza kell mennem, mert beszegik, 2 pár zoknit, 5 nyakkendőt (kettő ajándék), egy pulóvert, és Ricsinek egy bőrkesztyűt meg egy inget. Ez együttesen 390000 Ft lett volna, a titkárnő vásárlásával együtt pedig összesen 285 ezer forinttal csökkentettük azt a hatalmas tartozást. Mást már nemigen tudtam volna venni, maximum még öltönyöket, nyakkendőt meg inget, de úgy éreztem, elég lesz ennyi. Még haza is kellett őket vinni, egy 84x60-as plexi képkerettel együtt. A társam szintén aznap, meg tegnap költötte el a részét, és abban állapodtunk meg, hogy ha túlvásárolja magát, hoz még nekem inget vagy nyakkendőt.

Sajnálom egyébként az ott dolgozókat, mert az ott tartózkodásom alatt kiderült, hogy nagyon értenek ahhoz, amit csinálnak. Legalább 2 idegen nyelvet hallottam a szájukból, mosolyognak, és ránézésre megmondják, milyen méretű cucc kell neked, majd amikor felpróbálod, azt is megmondják, honnan tudod, hogy ez vagy az kicsi rád vagy nagy éppen. Nagyon értenek a szakmájukhoz, és őket nem lehet unatkozó és pofákat vágó tinipicsákkal pótolni. Nyolcan január 31-el kereshetnek maguknak új állást. Szomorú. Az egyikükkel jól elbeszélgettem közben (8 éve én számfejtem a bérét), és panaszkodott, hogy ő volt a tulaj legrégebbi alkalmazottja, és most röpül, meg hogy azért jutottak ide, mert a főnöke teljesen elhanyagolta az üzletet. Igaz.

Vasárnapra maradt a család többi tagjának szánt ajándékok megvétele. Szűkösek az anyagi lehetőségeim, de nagyon visszafogni nem kellett magam. Igaz, inkább a praktikumra törekedtem, ergo dm+ajándékcsomagok. Talán snassznak tűnik kozmetikai szetteket vásárolgatni fűnek-fának, mert hol marad az egyediség meg az emlék, de ismerem a családomat, és tudom, hogy vagy nem érdemlik meg, mert ők úgysem vesznek nekem semmit (apámék), vagy maguknak nem vennének hasonlókat (anyámék), mert sajnálják rá a pénzt. Anyu például sosem venne magának szemránckrémet, meg eleve semmilyen krémet, kell a pénz a fűtésre...

Szóval két körben megkapott mindenki mindent, pontosabban a Ricsi azért még valami meglepetésnek örülhet, azt még be kell szereznem (és ki kell találnom).

Már két hét sincs vissza a 2010-ből, de ahogy most kinéz, ez a hátralevő időszak viszonylag nyugodtan fog telni. Az anyagi helyzetem stabilizálódott, ezzel együtt pedig a lelkem is lábadozásnak indult, bár egyiket sem akarom elkiabálni.

A decemberben behajtott tartozások elég szépen fedezték a kiadásainkat. Mindenki megkapta a pénzét, telt az extra költségekre is, maradéktalanul be tudtam fizetni az összes adómat, azokat is, amikkel hetek óta tartoztam. Sőt, még játszadozni sem kellett azzal, hogy az EVÁ-t 90%-ra kell feltölteni (bár egy ellenőrzés során hiányt állapítanának meg), ahogy az a korábbi években gyakorlat volt nálam. Ha minden jól megy, a kollégák karácsonyi ajándéka is rendeződik a hétvégén, sőt, egy jó nagy öltönybevásárlás is belefér, és ezzel együtt lecsökkentjük a legnagyobb tartozást felhalmozó partner adósságát is. Pontosabban ő csökkenti, így, ha már pénzt nem tud fizetni.

Ma lement az utolsó teljes munkanap. Hétfőre marad a munkahelyi karácsonyozás, meg némi tedd ide, tedd oda látszattevékenység, aztán január 3-ig alszik az iroda. Pontosabban csak aludna, de a társam és én biztosan bejövünk párszor, hogy rendezgessük azokat a dolgokat, amik hónapok óta 'ráértek'. Szeretném a 2011-et úgy kezdeni, hogy ezek közül minél kevesebb terheljen már az első munkanapokon. Aktív pihenés lesz az ünnepek környékén. Kis munka, kis takarítás otthon, szekrények kirámolása, a tartalmuk szortírozása, a honlapunk tartalmának bővítése és sok blogolás. Kétségtelen, hogy az utóbbi hetekben eléggé elhanyagoltam a blogot, pedig a verses játék indításakor nagyon csúcson voltam. Naponta volt bejegyzés, a játékkal együtt naponta több is, azóta pedig ritka bejegyzés, az is unalmas, és soká kommentelés. Ebben a két hétben megpróbálom majd bepótolni, amit csak tudok, bár ígérni inkább nem ígérek semmit.

Aztán lesz két napom a családi ajándékokat beszerezni, amit megpróbálok majd úgy kivitelezni, hogy a szellemi épségem megmaradjon, amennyire csak lehet. Idén kimaradtam a karácsonyi őrületből, de ezt nem úszhatom meg teljesen, hiszen nekem is van bőven családtagom, akiknek vásárolni kell ezt-azt. Persze nagy valószínűséggel az utóbbi évek rutinját fogom követni: irány a dm, és mindenki kap egy érdemeihez mért értékű kozmetikai csomagot, amiben az a jó, hogy egy helyen beszerezhető mind, nincs méretbeli kérdés, nincs "már megvan" probléma, praktikus és visszacserélni sem kell. Pénteken leutazom anyámékhoz, ünnepelgetünk, zabálunk, szombaton hazajövök, aztán pihengetek (már amennyiben ez esetemben értelmezhető egyáltalán). Mivel a nagybácsim is meghalt, hozzá már nem megyek, apámékat viszont nem úszhatom meg. Az idén még csak egyszer láttak...

Unatkozni tehát nem fogok, de azért pihenni is próbálok majd. És hogy jövőre mi lesz? Az majd egy másik bejegyzés tartalma lesz, de csak ha már visszatekintettünk idénre.

Ma van a születésnapom, a harmincegyedik. Öregszem. Hullik a hajam, fogynak a fogaim (nem darabra, anyagra), őszülök, lassan megjelennek az első ráncaim, és egyre többet kell azért küzdenem, hogy a hasam  — ha már lejjebb nem is megy, legalább — ne növekedjen.

Ez most úgy hangzott, mintha arról beszélnék, hogy 60 vagyok, ezért fordítsuk meg: még mindig milyen fiatalos vagyok, a minap is iskolásnak nézett egy ügyfél. Egy csomó hajam van még, pedig mennyi ismerősöm kopaszabb már, hiába fiatalabb nálam, és annak ellenére, hogy 15 évesen már a fogsorom fele tömött volt, még mindig megvan minden fogam. Sportolok, izmosodok, egyre férfiasabb vagyok, és ha egy kicsit több időt szentelnék a testemnek, simán kockás hasam is lehetne. Na jó, ha sokkal több időt szentelnék neki. De a lényeg ugyanaz. Ha viszont a Ricsi és köztem történne valami, ami után már semmi nem vagy nem úgy történne, akkor igencsak lecsökkennének az esélyeim a pártalálásra. Már nem mondhatnám ugyanis, hogy beleférek a "18-30-ig" kategóriába, márpedig az a bűvös harminc...az már nagyon kizárja harmincegyet. Esélyem lenne bőven, de szebb már nem leszek, akinél meg a 30 után már nincs élet, az nem lenne kíváncsi a belső értékeimre sem. (Majd marad az izmosmellkasos és faszos képek adta lehetőségek széles(?) tárháza...).

A fenti két bekezdés tartalma közül ma mégis az elsőt érzem magaménak, mert hétfő van, mert ma fogékony vagyok mások gondjára-bajára is, az meg visszahat az én lelkemre is, és mert a mai első ajándékom a biztos rossz tudata volt, azaz kiderült, hogy ugrott a biznisz, ami után minden más lett volna. Máskor is emlegettem már, hogy kifogyott a sors által számomra tartogatott keret, de ebben most megint erősödtem egy kicsit, plusz elromlott a viszonylag tűrhető, születésnapi hangulatom is. Még pár ilyen, még pár elszalasztott lehetőség, amiért talán csak egy kicsit jobban kellett volna nyújtózkodnom, és hátha megtanulom végre, hogy nem feltétlenül kell megtennem, amit nem akarok, viszont ha valamit akarok, azért még akkor is érdemes tenni, ha mellesleg ezzel együtt áldozatokat is kell hoznom. Vagy nem tanulom meg, és a hátralevő életemet is úgy élem le, hogy mindig megelégedek azzal, ami adatott, és sosem kaparok magamnak különbet.

Pedig az is lehet, hogy már kevesebb van hátra, mint amennyi eddig eltelt, akkor pedig érdemes volna minőséget produkálni, minden napra. Nem az ifjúkori emlékekbe kéne kapaszkodni, az elmúlt idők élményeiből táplálkozni, hanem újakat teremteni. Nem 20 évesnek képzelni magam, és megpróbálni bepótolni, ami szerintem akkor kimaradt, hanem elfogadni, hogy már harmincasas vagyok, és megpróbálni ehhez képest létezni. Nem rejtőzködni kéne a továbbiakban is, hanem odabaszni mindenkinek, hogy ez van gyerekek, akinek nem tetszik, az kiszelektálhatja magát az életemből, és eleve elég volt már abból is, hogy mindig azt lessem, ki mit fog valamihez szólni, kinek mi hogyan fog esni. Olyan, lehetőségekkel teli munkám van, amit sokan csak álmodhatnak maguknak, van saját lakásom, egy csomó barátom, párom, és némi pluszinfo rólam ezek egyikét sem veheti el már tőlem. Sokat már nem kockáztatok.

Jól hangzik, nem? Viszont mindaz, amit most írok, nem mérvadó. Az utóbbi években ilyenkor mindig rám tör valami születésnapi lelki mélypont vagy elő-depresszió, és vagy lehúzom magam, vagy tiszavirág életű elhatározásokra szánom el magam. Aztán alszom párat, és minden megy a régiben. Nem lépek, nem teszem oda magam még egy kicsit, nem emelem fel a telefont, nem a magam érdekét tartom szem előtt, nem a magam életét élem.

Pedig a legtöbb hónap is 31 napos, az utolsó napjuk után pedig mindig egy új időszak következik. Lehet, hogy egyszer végre nálam is?

Egy ilyen kerek évfordulót, és mától törvénybe iktatott nemzeti emléknapot nem hagyhatok szó nélkül, már csak azért sem, mert jobboldali magyar emberként nekem is fáj a tudat, hogy volt a történelmünkben egy olyan nap, amely honfitársaim millióinak életét keserítette meg, és amely jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország ott tartson, ahol jelenleg tart.

1920. június negyedikén lépett életbe a trianoni békediktátum, amely megfosztotta Magyarországot területei és állampolgárai 2/3-adától (közte 3,3 millió magyar nemzetiségűtől), aranybányáitól, ezüst- és sóbányáitól, erdőségei 88%-ától, vasút- és közútvonalai jelentős részétől, vízgyűjtő területektől és sorolhatnám. Közép-Európa egyik legjelentősebb állama és egyik legrégebbi országa olyan súlyos csapást szenvedett el, amelyre mind a magyar, mind az egyetemes történelemben kevés hasonló példa akad. Talán a Mohácsi vészt említhetném vagy a Tatárjárást. De mindez önmagában még nem minden, hiszen a békediktátumnak más hatásai is voltak. Az egyik pillanatról a másikra idegen országba szakadt magyaroknak a mai napig megaláztatásokat kell elszenvedniük, pedig ők igazán nem tehetnek semmiről. A politikusok, a hadvezetés, a nagypolitika talán még okolható, büntethető, de azok a nők és gyerekek, vagy a katonának alkalmatlan férfiak, akiket halomra gyilkoltak Bácskában, akik falvait Ceaucescu leromboltatta, akiket szanaszét telepítettek, akiknek lakóhelyeit háromfelé szakította ez a tragédia, azok vajon miről tehettek?

90 év telt el azóta. Az első két évtizedben a nemzet hihetetlen egységbe kovácsolódott a gyászban, a következőben óhatatlanul beteljesítette a sorsát, amit e döntés predesztinált számára (a szerepvállalás a II. Világháborúban), majd 40 évig hallgatnia kellett egy ilyen horderejű csapásról. Felnőtt egy generáció, akik sokáig nem értették, hogy a történelmi atlaszokban miféle ország szerepel, akiknek emiatt az erdélyi magyar román, a felvidéki meg szlovák, akiknek történelmi tudása nem pusztán amiatt hiányos, ami miatt egyébként is az lenne, hanem mert hiányossá is tették. A rendszerváltás óta pedig — bár a téma szabadon tárgyalható — akik ezzel foglalkoztak, óhatatlanul perifériára szorultak, és megkapták a szokásos jelzőket: revizionista, szélsőséges, soviniszta, radikális, stb.

Most viszont végre itt az alkalom, hogy a témát beemeljük a köztudatba, és e történelmi eseményünk bekerüljön nemzeti emlékeink közé, hivatalosan is. Ne pusztán a radikálisok állandó témája legyen, de legyen egy nap az évben (az évforduló), ami kimondottan erről szól. Nem mondom, hogy méltó a mód, mert az szerintem akkor lenne, ha ezen a napon minden közintézményen fekete zászló lobogna, az emberek egy része pedig fekete szalagot tűzne a ruhájára, a március 15-i kokárdához hasonlatosan. Talán majd az az idő is eljön.

Sajnálom, hogy — természetesen — ismét beindult a fanyalgók és ordítók kórusa, akik maguk bizonyítják be a viselkedésükkel, hogy nemzeti egység valóban nem lehetséges, még egy ilyen témában sem. Keresik a kifogásokat, a támadási felületeket, hápognak a törvény preambulumában szereplő Isten szó miatt (és mesterséges vakságuk miatt nem látják az inkriminált mondat második felét), és gúnyolódnak azokon, akik a létezésben nem pusztán a pénzt látják fontosnak, meg a testi szépséget, hanem annál magasztosabb dolgokat is (igen, egyeseknek fontosak a szimbólumok is), az emberben pedig nemcsak a munkaerőt látják, hanem a nemzetet alkotó egyéneket is. Nem akarok csúnyákat írni, ezért most nem címkézem őket, de szégyellhetnék magukat.

Ez a törvény nem a határrevízióról szól, csak emléket állít történelmünk e gyászos eseményének, felsorakoztatva azt március 15. és október 23. mellé (bár nem munkaszüneti nap), és ugye Holokauszt-emléknapunk is van, ne felejtsük el. Ezért aztán felesleges is a "nem lehet visszacsinálni" és a "minek" duma. De tényleg, miért nem lehet visszacsinálni? Vajon 1900-ban gondolta volna valaki, hogy ilyet meg lehet tenni? Pedig akik ezt megtették velünk, azoknak nem esett különösebben nehezükre, hiszen az egész gyakorlatilag csak egy papírhalmaz és néhány aláírás. Akkor nem volt probléma, hogy egy nemzet 1000 éven át halmozott vagyonának jelentős részét odavessék másoknak, az sem volt probléma, hogy embermilliók sorsát tették visszavonhatatlanul tönkre, és az sem, hogy a tragikus következmények ismeretében is mélyen hallgassanak. Nem, most nem is kell visszacsinálni, a történelem majd mindent elintéz. Gondolta volna egy római úgy 400-ban, hogy a 76 év múlva a birodalom megszűnik létezni? Gondolták vajon az aztékok 1400-ban, hogy 200 év múlva hírmondójuk sem marad? Akkor mi miért gondoljuk, hogy ami most van, az később is így lesz?

A Földön minden organizmus arra törekszik, hogy minél nagyobb életteret szerezzen magának, mindenki más rovására. Nemcsak faji szinten, de fajon belül is. Bár valami hülye oknál fogva tagadjuk, valójában az ember sem különb. Mi is terjeszkedünk, birodalmat építünk, gyarmatosítunk, leigázunk másokat, és elvesszük tőlük, amit el tudunk venni. Az egész történelem erről szól, és napjaink eseményei is, ne is tagadjuk. Elég csak az Északi-sarkért folyó versenyzést tekinteni, és nem is kell több bizonyíték. Aki nem száll be a versenybe, bármilyen módon, az előbb-utóbb eltűnik. Normál körülmények között csak a beteg egyed adja fel, amelyikben van életösztön, az akár áldozatot is hoz azért, hogy élhessen. Mi 75 évig ilyen beteg egyed voltunk, egy beteg nemzet, amely magába roskadva tűrt, butult és önmaga létezése ellen tevékenykedett.

Még most sem gyógyultunk meg — és amíg hallgatunk azokra a magukat magyaroknak nevezőkre, akik ilyenkor is csak a nemzetet gyalázzák, addig nem is fogunk, — de a javulás jelei már mutatkoznak. Ismerjük meg múltunkat, alakítsuk jövőnket, legyen egészséges öntudatunk és énképünk, sokasodjunk, gyarapodjunk és tegyük a jelenünket élhetőbbé! Ehhez az olyan megmozdulások is kellenek, mint ez a mai.