üzlet bejegyzései

1. Milyen szívás már, hogy a múltkori hosszú hétvége után nem elég a 6 napos munkahét, de még a vasárnapból is ellopódott egy óra. Mondjuk én nem dolgoztam szombaton, de azért szolidarítottam azokkal, akik igen.

2. Megvolt az évi egyszeri Margit-szigeten levés is, ezúttal Tamással és Gonerrel. Kis borozás, pezsgőzés az először kellemesen langy, aztán egyre hűvösebb időben, beszélgetéssel, pisilni rohangálással egybekötve. Megtapasztalhattam a tér-idő-tömeg közötti klasszikus összefüggést is, mert annyian voltak, hogy ihaj, viszont nagyon örülök annak, hogy csupa fiatal fetrengett a fűben, nagy csoportokban. Helyes, ha nem a TV előtt ülnek, hanem közösségben töltik az idejüket, még akkor is, ha helyenként csípős marihuána-füst terjeng körülöttük a levegőben. Jaj, és már megint milyen sok a helyes srác a világban...

3. Abban is megerősödhettem, hogy menthetetlenül alsónadrág-fan vagyok, mert ha meglátok egy sima, szoláriumozott bőrön feszülő, farmer mögül előbukkanó fehér pántot, önkéntelenül is elkalandozik a szemem. Majd jól megvernek egyszer.

4. Rengeteg a külföldi, nemcsak a szigeten, de úgy mindenfelé. Ennek örülök, már csak azért is, mert a notóriusan fasisztázók és diktatúrázók belföldön és külföldön kifejtett aknamunkája mégsem okoz akkora kárt, mint azt szeretnék. Valamekkorát azért sajnos mindenképpen okoz.

5. Hivatalosan még nem volt lomtalanítás nálunk (holott minden évben márciusban szokott lenni), de én már kidobáltam ezt-azt, vagy legalábbis összegyűjtöttem pár kidobni való dolgot. Megszabadultam például pár boxeralsótól, mert én már nem hordok olyat, és csak feleslegesen tárolom a szekrényben őket. Régiek is voltak, meg már vagy 10 éve föl sem vettem hasonlót, mert már nem jön be ez a típus, sem magamon, sem máson. Aztán egy köteg pizsama is röpült, mert olyat sem veszek föl nagyanyám halála óta. Anno ragaszkodott hozzá, mert az védi az ágyneműt (nem azt izzadod össze), de hacsak kórházba nem kerülök, nem lesz rájuk szükség. Ráadásul fakók és kinyúltak voltak, szóval nem kár értük. Aztán a konyhaszekrények egyikének kirámolása és kitakarítása során pár elszíneződött poharat, tányért és egyéb szirszart is kivágtam. Hasznosak lehetnének, de úgyse fogom őket használni sose, akkor meg minek tárolni?

6. Voltam egy kortárs táncelőadáson (Frenák Pál: Hymen), melynek során megerősödtem abbéli tudatomban, hogy nekem a kortárs dolgok nem valók. Ez is csak egy öncélú művészieskedés volt, vonaglás és hatásvadászat, szóval most újabb 32,5 évig nincs szükségem hasonlóra.

Történt pár apróság a múlt héten, amit szeretnék megemlíteni.

Hétfőn tönkrement a modemem, így nem volt netem sem, bár hogy mi volt a tényleges ok, azt ekkor még nem tudtam. Jó is (volt) így szakdolgozni... A UPC javára írom, hogy amikor — a munkaszüneti nap és az esti óra — ellenére felhívtam őket, egy élő(!) diszpécser készségesen végigsorolta az összes olyan tanácsot, ami a nagyon hozzá nem értőkön segíteni szokott (áramtalanítsa, resetelje, stb.), és miután semmi nem jött be, ígért nekem egy szerelőt. Az már szerdára jött volna, de az az időintervallum pont nem lett volna jó, ezért inkább csütörtök estére kértem, és szabaddá tettem magam. A fél 5 és 8 között mondjuk nekem még mindig egy kissé tág intervallum, és várom már azt az időt, amikor nyugati szintű szolgáltatás keretében megkérdezik tőlem, hogy hány órára jöjjön a szerelő, és az akkor is jön, de a választási lehetőségnek már önmagában is örülök. A bácsi este fél 7 körül érkezett meg, majd egy fél óra alatt ki is cserélte a modememet. Nem az tartott ilyen sokáig, hanem a jelszavam kikutatása, mivel hogy amit 100 éve kaptam, az még a nagyanyám nevére szólt, és amikor a szolgáltatást átírattam a magam nevére, nem közölték, hogy úgy jelszót is kaptam. Mindegy, most már tudom. Az egészben az volt a vicces, hogy amikor a bácsi kipróbálta, hogy minden működik-e, legördítette a Firefox gyakran használt oldalainak listáját, majd találomra rábökött a megújult dizájnú Gayfitness blogra, ami szépen gyorsan be is töltődött neki, a "Mekkora a szomszéd fasza?" című bejegyzéssel a közepin. Pillanatra megállt az idő... majd választott egy másikat, az MNO.hu-t, felállt, elköszönt és távozott. Alig égtem...
Csak arra lennék még kíváncsi, hogyan egyeztette össze a meztelen felsőtestű fiúcskákat a tolltartónak használt fideszes bögrével az íróasztalomon?

A szerda azért nem volt jó modemezni, mert egy ügyvédnővel volt találkozóm. Találomra felhívott minket, és afelől érdeklődött, hogy köthetnénk-e valamiféle együttműködési megállapodást. Ő teljes körű szolgáltatást nyújtana az ügyfeleinek, de a könyvelőiroda, akivel eddig együtt dolgozott válogat az ügyfelek között (csak a nagyra buknak), és alkalmanként nem reagálnak a megkeresésére. Persze igent mondtam, hiszen nyitott kapukat döngetett. Elmentem az irodájába, majd egy órán át beszélgettünk. Azt mondta, egy csomó külföldi jár nála céget alapítani, és ezeknek olyan iroda kell, ami a külföldi tartózkodásuk idején is figyel a cégükre. Még korábban átküldtem neki egy ízelítőt, majd elvittem neki pár összekészített reklámszettet (segédletekkel megtűzdelve a frissen alapult vállalkozások számára), ami nagyon tetszett neki. Mint mondta, már azzal meggyőztük. Kérdeztem, hogy honnan talált ránk, mire mondta, hogy a postaládájába bedobott szórólapunkat tette el. Fenemód ráncoltam a szemöldökömet, mert nem emlékeztem, hogy a nagykörúti postaládákba szórólapokat dobáltunk volna (meg semmilyen postaládákba sem), erre elviharzott és visszatért az állítólagos reklámpapírral. Ekkor esett le, hogy a társam férje, pár számmal odébb dolgozik egy írószer boltban, mi meg még pár hónapja megkértük, hogy minden vásárló szatyrába dobjon be egy kártyanaptárt meg egy ilyen papírkát. Ezek szerint lelkesen dobálta is, mert az ügyvédnő is kapott egyet, amikor náluk vásárolt (rosszul emlékezett a postaládára). Micsoda véletlenek! Ha ennek az egésznek (ami mellesleg az ötlettől kezdve a megvalósításon át az én művem volt) volt bármi értelme, akkor talán ez annak nevezhető, feltéve, hogy végül tényleg kiköt nálunk legalább egy ügyfél. A nő elég lelkes volt, én meg aztán lettem lelkes, de a tegnapra mondott romániai ügyfélről eddig semmi hír...

Végül 31,5 évesen megtanultam nyakkendőt kötni. Eddig erre semmi szükségem nem volt, mivel mindig akadt valaki, aki a ritka alkalmak egyikén-másikán megkötötte nekem, aztán meg nem szedtem szét a csomókat, úgy tettem el őket a szekrénybe. Ez az állapot viszont mostanság már tarthatatlan, ezért egyszer a Ricsivel ketten nekifutottunk az okosodásnak, és egy Youtube-videó segítségével megpróbáltuk a lehetetlent...el is buktunk. Határozatlan időre jegeltem a kérdést, de most már tényleg kénytelen voltam kezembe venni a dolgokat. A kolléganőim segítséget ígértek nekem, és az ügyvédnőhöz indulásom előtti percekben együttes erővel sikerült is megkötni egyet. A netről néztem le a módszert, de most nem videót kerestem, hanem folyamatábrát. A második nekifutást már otthon nyomtam, és 4-5 perc alatt, emlékezetből is megkötöttem a csomót, azóta pedig úgy tolom, mintha századszorra csinálnám, sőt, mintha genetikailag kódolták volna belém ezt a tudást. Hozzá kell persze tennem, hogy ez egy viszonylag egyszerű csomó, de ha tovább akarok lépni, megvan az alap, amire építkezhetek.

Pár hónapja már ingben járok dolgozni, most jött a nyakkendő, még fél év, és a farmert is öltönynadrágra cserélem. Addig megtanulom őket hordani is.

A napokban nagyon sokat agyalok a cégen. Egyrészt elég szar a helyzet, másrészt ennek ellenére nagyon optimistán tekintek a jövő évre, de a lényeg az, hogy tervezgetek. Egyelőre csak fejben, aztán majd papíron is. Mennyi bevétel várható, azt hogyan osszam fel a különféle költségekre, mit kezdjek majd a terven felüli pénzekkel, mármint milyen arányban osszam szét a dologi kiadások és a fizetések között, mennyi tartalékot képezzek belőle, stb. És aztán ahogy így agyalok ezeken, eszembe jutott egy zseniális üzleti ötlet, csak kár, hogy én sosem fogom tudni kivitelezni. De az elvet azért leírom:

Képzeld el, hogy te is meg én is egy-egy cég vagyunk. Neked van több százezer vagy millió ügyfeled, nekem meg valamicske kis indulótőkém. Miután leszerződtünk, egy részét ezeknek az ügyfeleknek átadod nekem, pontosabban csak a bevételt adod át, de a szolgáltatást te nyújtod továbbra is számukra, a saját pénzedből. Ha nem telik rá, akkor majd emeled a díjakat a többi ügyfél számára, na bumm. Akik ezután kötnének veled szerződést, azok innentől mind nekem fizetnek, és bár a szolgáltatást továbbra is te nyújtod mindenkinek, én megígérem, hogy 40 év múlva beszállok és segítek. Akkor majd a terhek 1/4-ed részét átvállalom tőled, de addig az összes szolgáltatási díj 24%-át zsebre is teszem, és — részben a magam javára — évtizedekig forgatom. Na, mit szólsz?

Ja, még pár dolog. Ha az ügyfél időközben becsődöl, és nem tud fizetni, én akkor is csak évtizedek múlva vállalom át a szolgáltatás terheinek negyedét, viszont az extra szolgáltatást addig is te nyújtod. Ha egy ügyfelet felszámolnak, az általam tőle beszedett pénzt visszafizetem valakinek, de ha a szolgáltatást egy percig is nyújtani kezdem neki, és csak utána számolják fel, senki semmit nem kap tőlem, enyém marad a befizetése. Ha a felszámolt ügyfél tartozik valakinek, engem az nem érdekel, az ilyenkor esedékes extra szolgáltatást akkor is te nyújtod neki és te is finanszírozod meg a költségeket. Végül egy apróság: ha a begyűjtött pénzeket elvesztem, ellopják tőlem, esetleg én megyek tönkre idő közben, mindent te fizetsz.

A hülyének is megéri. Na csapj bele!

Magánéleti picsogóblogba átment webszennyezésem következő állomása következik, 'Miután 979 ordenáré stílusban kidühöngte magát, de azért megírja a dolgot a blogjába is' alcímmel. A mai fejezet témája: az emberi hálátlanság.

Ott kezdődik a dolog, hogy a belemet kidolgozom, de nemcsak bent, hanem otthon is. Igaz, csak reggel 9-re érek be, de már a blogolvasást is minimális szintre redukáltam. Ezért vagyok elmaradva Rion-nal is — és ezért nem tudom utolérni magam a linkfal újoncainak blogjaiban, — mindezt azért, hogy mielőbb magam mögött tudhassak minél több frusztráló problémát, és az életem többi területére több idő jusson. Például a páromra, például szórakozásra, például házidolgozatokra meg szakdolgozatra, például barátokra. Összeírtam magamnak, mi minden tennivalóm van, hogy mindig amikor elvégzek egyet közülük, lássam a haladást, és legyen, ami ösztönöz a többi elvégzésére. Más kérdés, hogy az egész olyan mint Hydra, akinek ha levágják egy fejét, kettő nő a helyébe... Szóval tényleg igyekszem helytállni, mindenkinek segíteni, a dolgaimat nem halmozni, párhuzamosan törődni a benti dolgokkal, de elvégezni az otthoni munkákat is, nem hagyni elmocskolódni a lakást, edzésre járni, hogy ne kezdjen el fájni a hátam, és haladni a sulival is...de hiába haladnék én az úton szépen egyenesen, ha az egyrészt hihetetlenül göröngyös, másrészt minduntalan megpróbálnak lelökni róla, bele a szakadékba. Ma egy kicsit éreztem is, hogy megingok... elmondom, miért.

Eddig ugye 4 működő egyéni vállalkozónak könyveltem, más-más, mégis egyöntetűen alacsony árért. Jól jött az a kis pénzecske, hogy kifizethessem belőle a hivatalos fizetésem utáni adóteher töredékét. Amikor kiderült, hogy a várható jövedelem emelkedésért cserébe nyakamba szakad egy egész cég is, az összes gondjával együtt, úgy döntöttem, elküldöm ezt a négy vállalkozót, avagy felajánlom nekik, hogy jöjjenek be az irodába, ezzel együtt viszont magasabb árat is szabtam meg nekik. Nem várhatom el, hogy egy egész iroda bábáskodjon a vállalkozásuk felett, miközben szart sem fizetnek, így még mindig baromi alacsony áron, de magunkkal szemben mégis korrektebben javasoltam nekik könyvelési díjat. Erről a pénzről egyúttal le is mondtam a cég javára. Nos, a 4 emberből egy visszaadta a vállalkozását, amelyik eddig a legkevesebbet fizette, szó nélkül ráállt a dologra (ragaszkodik a munkámhoz), a másik kettő meg elkezdett hápogni, és azonnal nekilátott új könyvelőt keresni magának. Persze, semmi probléma, hiszen én döntöttem úgy, hogy megszabadulok tőlük, és rájuk bízom a döntést, de azért ne haragudjatok, vállalkozóként nem telik havi ötezer forint arra, hogy tartsam a hátam, hogy levegyem az adminisztráció terhét róluk, hogy állandóan rendelkezésükre álljak (hétvégén, munka közben, előadáson ülve, stb.), hogy házhoz menjek a könyvelési anyagért, utána nézzek mindenféle speciális kérdéseknek és a többi? Hát mehetnek is a picsába.

Akkor a másik egy itteni Bt., akinek évek óta ingyen könyveltünk, merthogy a volt főnökömmel barátnők. A főnök persze adott a könyvelésért fizetést (hiszen a munkát elvégeztük), ergo még ő fizetett azért, hogy dolgozhasson a vén kurvának, de mi ezt a szokást nem akartuk átvenni. Nekünk nem barátnőnk, és nem tartunk igényt a lejárt szavatosságú ÉS használt kozmetikai szerekre, amiket 'hálából' alkalmanként ide hordott. Megkértük hát a főnököt, hogy legyen szíves, szóljon neki, hogy eztán egy jelképes díjat fizetnie kell a munkáért. Persze-persze, jött a válasz, mi pedig ott folytattuk 2010-ben a könyvelését, ahol 2009-ben abbahagytuk. Megcsináltuk a számfejtést, meg még pár dolgot, mire kitalálja az öreglány, hogy ő inkább mégis csak elviszi a könyvelését, mert eddig legalább a főnökömmel beszélgetni tudott, de most már ez sem lesz. Majd egy másik barátnője könyvel neki. Érted, a fizetős verzióra rábólint, megvárja, amíg a januári dolgok egy részét elvégezzük, majd bejelenti, hogy mégis megy, és persze az elvégzett munkát nem fizeti ki, hiszen nem kérte, hogy megcsináljuk. Így ez is elintéződött neki, ingyen, majd a továbbiakat is így intézteti, csak éppen egy másik szerencséssel. Ez a nő tutira olyan, aki mindenhol behízelgi magát, amerre csak jár, mindenkit barátjának nevez, azoktól rendszeresen kis szívességeket meg ingyen munkákat kér, majd amikor kiderül, hogy vége a grátisznak, azonnal lelép. Jellemtelen. A távozása nem nagy veszteség, hsiezn eddig sem fizetett, de az eljárás rendkívül sérti a világnézetemet. Remélem, a megspórolt pénzt gyógyszerre költi majd.

A következő baszott fel ma igazán. Évek óta könyvelünk neki (pont én), és rohadt trágya anyaga van. Sok számla, arányosított ÁFA, állandó szívességek, különmunkák, évközi számítások, megbízási díjasok, satöbbi. Tavaly elkezdte (még a volt főnökömnek), hogy így a válság meg úgy a válság, és hát ő igazán nem akarna elmenni, de segítsünk neki csökkenteni a költségeit. Magyarul könyveljünk olcsóbban. Én ugyan szívesen megmondtam volna neki, hol csökkenthet a költségein, de a főnök némileg belement a dologba, így az én fizetésem is csökkent ugyan, de legalább nem annyival. Most, hogy át kellene szerződnie felénk, megint elővette a témát. Neki állítólag van egy másik cége, ami ugyanakkora, mint ez, és azt csak 37500 Ft-ért könyvelik havonta, bár nem olyan rendesek, mint mi, de hát ez meg sokba kerül. Anyád picsája! Ez a cég az, akinek havonta kell megsaccolnom előre, hogy mennyi lesz év végén az eredménye, emiatt kellett két ünnep között, a szabadságom alatt bejönnöm, és elfaxolni neki, hogy mennyi lesz a nettó bérük, holott másoknak ráér január elején, ennek kellett az első munkanapomon máris külön kérést teljesíteni, amikor még azt sem tudtam, melyik papírkupacom mi, ennek kellett február elején ugyanezt eljátszani, ennek kell a kezét vezetni, mert nem tud két számot összeadni, és sorolhatnám. A segge ki van nyalva, de lassan már tényleg, és azt gondolja, nem látom könyvelés közben, hogy dubaiban volt nyaralni tavaly is (persze, konferencia...), hogy bérelt autóval furikáztatja a valagát (havi 250 ezerért), és ezt sem sorolom. Mekkora szar már ez?!

Egy-egy ilyen még elmenne, és ha elmenne, az sem vágna földhöz, de ezeken kívül még továbbiak is vannak, és bizony lassan ott tartunk, hogy nemhogy kevesebb lesz a fizetésem ügyvezetőként, mint szimpla könyvelőként volt, de munkát kell otthonra is vállalnom, hogy abból a pénzből fizessem ki az itteni alkalmazottakat. Merthogy könyveltetni nemigen jönnek, vagy csak egy-egy kis egyéni vállalkozó, de azokból meg 52 db kéne, hogy a két elmenő céget kompenzálják, és úgy 60-70 újabb, hogy egy olaszoknak eladandó, és a továbbiakban vélhetőleg nem általunk könyveltetendő harmadikat kipótoljunk velük. Reménytelennek tűnik a helyzet, de nem is ez zavar, hanem a jellemtelenség. Ettől van gyomoridegem már délelőtt óta, és mindez csak a fele volt a mai dolgoknak. Tovább is van, mondjam még?

Pedig egy dolgot fogadtam meg Szilveszterkor: ez lesz életem legszebb éve. Ezzel a fogadással most jól melléfogtam.

Majdnem egy heti folyamatos idegeskedés és egyre növekvő mértékű önmagam beleélése után tegnap átszakadt egy gát, amikor is a főnökömmel leültünk megbeszélni a hogyan továbbot. Azóta egészen más a világ, és egy kicsit én sem értem, mi történik. Most már le merem írni, mert úgy látszik, visszafordíthatatlan a folyamat.

Ha legutóbb nem lett volna egyértelmű, én leszek az iroda egyik új főnöke, I-vel egyenrangúan. Aláírási jog, munkáltatói jogok, bérezés, önrendelkezés, hirdetés, minden. Kicsit ugyan kellemetlen lesz a többiek fölé keveredni, de nem úgy ismerem magam, mint aki elfelejti, honnan jött, és abban bízom, hogy ezzel ők is tisztában vannak. Persze nem az adósságba fulladó céget kell lúzer módon átvenni, hanem egy teljesen új, tiszta lappal induló céget, amiben 3-an vagyunk tulajdonosok, I. a főnököm és én. Minden régi ügyféllel átszerződünk, az újak pedig már eleve ezzel az újjal kötnek majd szerződést. Minden bevétel a mienk, pontosabban a (volt) főnökömnek azért van pár kikötése:

— bruttó havi 200000 Ft-ot kér fizetésként, aminek az adóterheit nekünk kell állni

— a gyerekek cégeit ingyen és bérmentve kell könyvelnünk, amit át kell számláznunk neki, de nem fizet érte

— az egyik, hozzá ragaszkodó nagy cég könyvelési díjának felét megtartja (ez kb. 140 ezer Ft havonta).

Mindez két évig, aztán kiszáll a cégből, a tulajdoni hányadára pedig elővásárlási jogunk lesz. Nem kér a nyereségből, osztalékból, semmi egyéb. Ahhoz ragaszkodik, hogy az 51%-os tulajdoni hányad ez alatt a két év alatt az övé legyen, de mivel a társasági szerződésben kikötjük az ügyvezetést, a munkáltatói jogokat, és az elővásárlási jogot, úgy néz ki, ez valóban csak a ragaszkodást fogja szimbolizálni a 18 év munkájának gyümölcséhez.

Hihetetlen. Tényleg alig hiszem el, hogy egyszer csak az ölembe pottyan egy ilyen lehetőség, és egy iroda tulajdonosa leszek. Szerintem érdemtelenül, hiszen én csak egy ember vagyok a sok közül, és miközben mások egy életet ledolgoznak utcaseprőként, és úgyis mennek a sírba, én itt állok egy fantasztikus lehetőséggel, csak ki kell nyújtani a kezem érte. Jó, tudom, hogy 8,5 évnyi megszakítatlan munkaviszony, minden sürgős feladat elvállalása és határidőben való teljesítése, megbízhatóság és egyebek eredője mindez, na meg persze egy jó helyen és jó időben elsütött mondaté, de hányan vannak hozzám hasonló múlttal hozzám hasonló helyzetben? Senki. Ha arról kérdeztek, mihez kezdenék a lottó ötössel, általában azt válaszoltam, hogy miután kidőzsöltem magam, és mielőtt elkezdenék unatkozni, összevásárolnék magamnak egy csomó könyvelőirodát, jól rendet vágnék bennük, aztán közös név alatt vinném őket tovább. Most majdnem erre kaptam lehetőséget, csak éppen fordítva. Meg kell dolgoznom érte, és meglesz a lottó ötös, szelvény nélkül is (persze erős túlzással).

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy teljesen elszálltam, és a realitás majd úgyis lelohaszt, hadd mondom el, hogy nagyon is tisztában vagyok a realitásokkal. Szerencsére ehhez kis segítséget is kaptam, egy bevétel-kiadás táblázat képében, azaz sikerült belelátnom a jelenlegi cég gazdálkodásába is. Elvégre csak kellett valami, ami alapján dönteni tudtam. Ebben — akármennyire rossz is — az a jó, hogy ha a bevételeket alulkalkuláljuk, a kiadásokat pedig felül, a herék, léhűtők és adótartozás nélkül akkor is pozitív az egyenleg, persze azzal az apró kiegészítéssel, hogy minden csak akkor szép, ha az ügyfelek fizetnek is. Ha nem, akkor átmeneti pénzzavar előállhat, de majd azt is áthidaljuk valahogy.

Az biztos, hogy először is (csütörtökön) szembesülnek a kollégák a más világgal, amit eddig a harmadik frontnak neveztem. Olyan is lesz, mint egy csata, de az eddigiekhez képest azzal a különbséggel, hogy itt mindenképpen győzök/győzünk. Az lenne persze az igazi eredmény, ha ők is győztesnek éreznék magukat a végén, de ehhez nagyon ügyesnek kell lenni. A vezető könyvelő bére marad a régi (és ez már I-vel konszenzusban született döntés), ami kicsit alacsonyabb, mint eddig, de kilátásba helyezzük majd a növelést, amint stabilizálódik a helyzet. A titkárnő bére egy kicsit emelkedik, mivel újabban neki kell csinálni a takarítást is, amiért eddig egy fityinget sem kapott, és különben is, nagyon keveset keres. Nem hinném, hogy problémázik majd ezen, főleg, mivel kijártuk, hogy ezentúl a főnök-férj cégének ügyeit nem kell majd csinálnia, cserébe viszont nekünk kell majd segítgetnie, mivel a leendő partnerek vállalásához munkaerő kell. Hajni az igazi kemény dió, mivel neki bizony csökkenteni kell a fizetését. Ő könyveli most a haveri-családi cégeket, amiért az iroda egy fityinget sem kap, a főnököm viszont kifizeti neki a képzeletbeli könyvelési díjuk 20%-át. Ezt ezek után nem tudjuk megengedni magunknak, főleg mivel ha ezeket a főnök felé kiszámlázzuk, akkor a semmi után is adót kell fizetnünk, ergo két felé kéne pénzt kidobni. Mivel Hajni kijelentette, hogy a többet nem bír, elvesszük tőle ezeket a cégeket (a fizetése megfelelő részével együtt), és megmondjuk neki, hogy a felszabaduló munkaerejét új cégek vállalásával töltse ki, ami újbóli fizetésemelkedést eredményezhet. Ha pampog (márpedig fog), akkor pampog, de ha nem nyugtatja meg, hogy a mi fizetésünk még jobban csökkenni fog, és az előzetes várakozások ellenére mégis megtartjuk a kajajegy intézményét, amit ő akkor is meg fog kapni, amikor mi még nem, akkor nem tudunk mit csinálni, keresni kell mást helyette. Ezt nagyon szeretném elkerülni, de ha behisztizik, nem fogok engedni. Most már a közös zsebre megy a játék, beszélgetésért, kiflivajazással töltött időre nem fogunk fizetni. 

Ez lesz a kiindulási alap, mivel az első 2-3 hónapot nagyon meg fogjuk szenvedni. Én eleve -245000 Ft-tal indulok, hiszen az lesz az én tőkerészem, aztán I és én sokkal kevesebbet fogunk keresni, hogy mindenki mást ki tudjunk fizetni. Aztán ha ez a zűrös időszak elmúlt, nyomunk egy újratervezést, és meglátjuk, hogy alakulnak a dolgaink a továbbiakban.

Nem is untatnék mindenkit további részletekkel, de a későbbi bejegyzésekhez ezeket célszerű volt leírni, mint lehetséges konfliktusok alapjait. Úgysem vagyok most arra alkalmas, hogy egy rendesen felépített, mindenre kitérő bejegyzést írjak meg, egy csomó mindent így is kihagytam — például, hogy tegnap óta ismét létezem a főnököm számára, — amikre egy másik alkalommal még vissza fogok térni.

...következik, mivel amiről írnék, az még nagyon képlékeny, önmagam ismételni meg nem annyira akarnám, másrészt pedig elkiabálni sem akarok semmit, mer' aztán meg fuccsba megy az egész. Tegnap viszont itt is, facebookon is jól felizgattam mindenkit, aztán senkit sem elégítettem ki (magamat sem).

Szóval csak úgy nagyjából, rébuszokban, össze-vissza, ahogy nem is igazán szeretem. Eddigi blogger-pályafutásom során talán ha 5 olyan bejegyzésem volt, ami csak néhány mondatból állt, és kimondottan nehezemre is esik ilyet publikálni. Az olyan szedett-vetett...és persze elnézést azoktól, akiknek a blogja ilyenekkel van tele, ezzel nem őket akartam minősíteni, csak a saját magammal szembeni elvárásaimat taglaltam volna e keresetlen szavakkal.

A téma a munkahelyi változásokkal kapcsolatos. A legutóbbi állapot óta annyi változott, hogy kedden kiderült, már nem csak a pálya széléről szurkolok, hanem úgymond bekerültem a csapatba. Erről persze megint csak másodkézből tudok, mert a főnököm egyszerűen nem áll velem szóba a témával kapcsolatban. Kedden értesültem a dologról — a feltett kérdésre adott válaszom szintén közvetítő útján jutott vissza hozzá — és úgy volt, hogy csütörtökön, azaz tegnap leülünk beszélni a részletekről, majd az egész cég előtt megtörténik a bejelentés is. Reggel még csak-csak elvoltam, de amikor a főnök megérkezett, mintha coming-outolni készültem volna, olyan gyomorideg jött rám. Aztán ez újabb hullámokban tört rám a nap folyamán, de potyára, mert az egész nap eltelt, és semmi nem történt. Semmi.

Pedig ha történik, a háromfrontos csatából mindhárom lezajlott volna (bár a háborúnak még nem lett volna vége), és most nem csak ennyit tudnék írni, hanem sokkal többet. A három front: 

1. főnök és I+köztem, mivel minimalizálni kell (a jelenleg még) nagy kockázatokat, és csökkenteni a szóbeli megállapodások mennyiségét

2. I és köztem, mivel az egyenlő jogok és a kettős ügyvezetés ellenére már induláskor egyenlőtlenségek lesznek kilátásban, ha minden így maradna (nem fog)

3. a többi kolléga és I+köztem, ahol asszem nekem kell majd bevetnem a beszélőkémet. Lesz, akinek nem tetszik majd az új felállás, őket le kell csillapítani (az emberi veszteségek minimalizálása mellett), másokat esetleg marasztalni kell. Ja, merthogy senki nem tud semmit.

Ezeknek ebben a sorrendben kellene lezajlania, aztán persze újabb ciklusokban, finomítás céljából. Most egy kicsit összekuszálódik ugyan a rend, de ma délután-este a 2. pontra mindenképpen sor kerül. Sajnos a hatékonysága így nem lesz olyan nagy, de valamit érni fog mindenképpen.

Csak zajlana kicsit gyorsabban ez az egész, hogy többet tudjak, kevesebbet izguljak, és persze, hogy tényleg minden rendben menjen. Ahogy az idő telik, csökken az esély a megvalósulásra (ha lesz már valami, megírom, miért), és egyben az indulás sikeressége is mérséklődik.

Talán kedden már lesz valami.

Tegnap bejártam a Westendet meg a Duna Plázát, hogy táskát találjak magamnak, de psziché-nyugtató célzattal is körülnéztem, hátha találok valamit, aminek a birtoklása enyhítené az életkorom felett érzett fájdalmat. Már máskor is megállapítottam, hogy bár látszatra rengeteg áru van az üzletek polcain, de valójában az egész egy nagy nulla. Nem kapni semmi normálisat.

A jelenlegi táskám Nyugati-aluljárós, és sem kinézetre, sem elosztásban nincs vele semmi gondom, viszont a közelmútban egyszer annyira megpakoltam, hogy a zippzár mellett elrepedt, és azóta erős késztetést érzek a lecserélésére. De ha már csere, akkor normális táska legyen, és ne valami noname. Elvégre kénytelen vagyok minden nap ugyanazt hordani magammal, mivel az edzőcucc nem fér el akármiben, de ha nem is megyek mindig edzésre, a sok tápszart akkor is bele kell tennem valamibe. Amióta pedig buzi vagyok (csak biszex, de mindegy), azóta igyekszem minél jobban adni magamra.

Bementem tehát a Westendbe, mert ott jó sok üzlet van, és — gondoltam — ott biztosan találok magamnak valamit, ha táskát nem is. Hát azt nem is, mert ha voltak valahol táskák, azok túl csicskák voltak, vagy egyszínűek, amik meg nem kellenek. Azért bementem a GAS-üzletbe is, hátha látok egy jó pólót, alsónadrágot vagy atlétát. Ez utóbbiak egészen addig voltak, amíg nem direkt a megszerzésük céljából látogattam ide, mert az első hasonló esetben csak hűlt helyüket találtam, és azóta sincs fehérneműjük. Jó, jöhet az Aboriginal, ahol bár nekem túl élénk színű cuccokat kapni, mégis mindig találok magamnak egy-egy jó kis pólót. És nem is drágák. Ezúttal semmi. Springfield, minden csíkos, alsógatyák rikítóak és/vagy kriksz-krakszosak, amit viszont ruhában nem szeretek. Pedig nincs is velem olyan sok gond, mert nincsenek túl nagy elvárásaim. Stílusom sincs, tehát még csak az sem csökkenti a választási lehetőségek számát, hogy a kiszemelt holmi ne menne semmi már meglevőhöz. Csak annyi, hogy fehér, szürke, fekete, kék, esetleg barnás, táska esetében ne egy színű, alsógatya esetében viszont lehetőleg az legyen. De — mint ismét kiderült — túl sokat kérek még ezzel is, mert bárhova bemegyek, látszólag tele az üzlet, közelebbről megvizsgálva azonban gyakorlatilag semmi nincs. A GAS-ban is van 10 póló, azt' jól van. Azoknak a fele is idióta, de ha találnék olyat, ami tetszik, akkor meg méretben nem volna készleten. Beszaladtam még a J. Press üzletbe is, de ott meg tényleg csak J.Press van, azt meg az aluljáróban is kapok az araboknál, még olcsóbban is. Westend kivesézve, irány a hazafelé, de akkor már szálljunk le a Duna Plázánál.

Itt ugyan sokkal kevesebb az üzlet, és azok egy része is bezárt, de hátha. Elsőként a sportboltokat vettem sorra, de normális táskája egyiknek sincs (basszus, csak nem fogok pepita-kockást venni!). Akkor már a ruházati üzletekbe is bementem, hátha mégsem kell üres kézzel hazamennem. A Reversedben némelyik póló már majdnem jó, de megvételre mégsem érdemes egyik sem. Az gatyáik szabása tetszik, de Istenem, a színük... Így sosem fogom lecserélni a vászon-boxer készletemet. Dr. Jeans, ótvar szarok, persze néhány GAS-cucc is akad köztük, de ugyanazok, mint a Westend szaküzletében. Farmer meg most nem kell, ugyanezért fordultam ki sebesen a LEVI'S-ből is. A földszinti GAS-ba már be sem mentem, mert a kirakatból is jól láttam, hogy a 3 leértékelt darab mellett mindössze néhány tucat teljes árú áru volt.

Na jól van — gondoltam — most már juszt sem megyek haza üres kézzel. Kőtteni kell! A fukarkodók szóba sem jöhettek, mivel a szülinapomra úgyis egy halom DVD-t meg CD-t kapok, azt meg nem akarom megkockáztatni, hogy szegények potyára járjanak utána valamelyik kedvencemnek. Maradt tehát az Alexandria, ahol most valami több száz könyvet fél áron lehet megvenni. A múltkori, 'kettőt fizet, hármat vihet' akciójuk alkalmával találtam magamnak egy pár hiányzó kötetet, most is ebben reménykedtem. A polcokat végigjárva azonban csalódnom kellett, mert csupa vacak volt csak. Jó, akkor nézzük a fantasy-felhozatalt: megvan...megvan...megvan...szar...nem kell. No, reménykedtem, hátha a szociológiánál lelek valami hasznosat, de végül tovább kerestem a polcot, mint amennyit eltöltöttem mellette. Jöhetett az erotika részlege, ahol elvileg a melegek is találhatnak maguknak valamit, de itt sem volt semmi. Tiszta kétségbe esés! Mielőtt távoztam, még vetettem egy pillantást a DVD-ikre, hogy ha mégsem kapnám meg senkitől a kedvenc sorozataim valamelyikének soron következő évadát, akkor itt vajon megtalálom-e őket később. Dr. House is volt, meg Queer as folk is, szóval megnyugodtam (bár Millenniumot nem láttam). És akkor megpillantottam: Re-Animator és Re-Animator II. egy díszdobozban. A három már évek óta megvan, és az hülyeség is, de ezt a kettőt már régen keresem. Kb. 10 éves fejjel láttam az első részt, ami akkor némileg kicsinált, aztán amikor H.P. Lovecraft a kedvenc íróm lett, akkor regényben is olvastam (és innen tudtam meg, hogy a filmnek valójában nem sok köze van az eredeti történethez, még a Fangoria horrormagazinba is beírtam egy lebaszós stílusú olvasói levelet, amiért ott annyira ajnározták), de ha már a 3. ott állt a polcomon, mindenáron meg akartam venni az első kettőt is. És most ott voltak előttem. Kicsit drágán ugye, de ez vissza nem térő alkalomnak ígérkezett, attól meg nem kell félnem, hogy valakitől pont ezt kapnám meg. Hát megvettem.

Mégsem volt értelmetlen a plázázás.

Örömöm azonban nem tarthatott sokáig, mivel a metróról Újpest-Központban leszállva beugrottam a Matchba vacsorát venni magamnak, viszont sem épkézláb gyümölcsöt, sem füstlit nem kaptam, pedig azt terveztem vacsorázni. Itt ráadásul macskaalom sincs, és hajzselét meg normális tusfürdőt is hiába keresni. Mondom, ha már itt vagyok, veszek egy üveg kókuszlikőrt, mert csak az hiányzik a kedvenc koktéljaimhoz, de elárulom, ez sem volt.

Most akkor mi van? Tényleg ennyire nincs áru? Vagy csak arra akarnak kényszeríteni minket, hogy azt vegyük meg, ami van, aztán örüljünk neki? Vagy esetleg nekem túl magasak az igényeim? Mert pl. a Tescoban is csak úgy tűnik, mintha dugig lenne mindeféle földi jóval, de ha valami konkrét dolog kell, az vagy nem kapható vagy nagyon nem olyan van, amilyen nekem kéne. Lehet, hogy hamarosan az lesz, mint anno Romániaában? A nagynéném mesélte, hogy amikor néhány évvel Ceausescu bukása után a férjével kimentek, hogy meglátogassák az anyósékat, a boltok polcain két konzerv volt, azt' annyi.

Vagy tudom, mi lehet a baj (a füstlit meg a barackot leszámítva): extravagánsabb holmikat szeretnék hordani, de amikor ott vannak előttem nagy halomban, akkor nem merem megvenni őket, mert félek, hogy nem állnának jól, vagy hülyén néznék ki bennük. Mármint hülyébben, mint ahogy most kinézek. A hajammal ugyanaz a helyzet, mivel szívesen növeszteném meg, hogy keskenyedően vágathassam le (amolyan taraj-szerűre), vagy ha már röviden hagynám, csíkokat vágatnék bele, de ezt meg azért nem merem, mert "mit szólnanák, hozzá az irodában?".

Nem vagyok egy egyszerű eset...