Alibi bejegyzései

A múltkor megígértem, hogy elmesélem első meleg kapcsolatom történetét, és mivel unalmas kis életemben mostanában semmi említésre méltó nem történt, itt az idő betartani az ígéretet.

Ehhez vissza kell menni egészen a 18. életévemig, amikor még ezen a téren mindenképpen szűz voltam. El sem tudnám képzelni magam olyannak, mint a mostani nyunyókák, akik 16-17 évesen már kb. ugyanennyi emberrel henteregtek az ágyban. Én éppen az ellenkezője voltam, és olyan kis félénk, hogy minden szexszel kapcsolatos dolgoktól a hasmenésig izgultam magam már előre. A vérem azonban hajtott, és mivel anno hallottam, hogy a Népliget egyfajta találkahely, egy szabad (és felügyelet nélküli) estémen kimentem, de nem akartam senkitől semmit, csak akklimatizálódni, meg meggyőződni arról, igazak-e a híresztelések. Igazak voltak, és bár én nem akartam semmit, tőlem nagyon is akartak, konkrétabban egyetlen srác. Beszélgettünk egy pár órácskát a városban sétálva, de végül mégis nála kötöttünk ki, és többé nem voltam szűz (ezen a téren). Az élmény egyáltalán nem volt pozitív (szerencsére a srác sem), talán azért mert túlságosan izgultam, vagy mert azokkal a méretekkel nemigen lehetett semmit kezdeni vagy mittomén. Néhányszor még felhívott, talán egy újabb aktus reményében, de szerencsére sosem láttam többet (és nem is szeretném).

Az élmény vagy a lehetőségek hiánya/gyávaság következtében három évre letettem arról, hogy a saját nemem iránt újabb lépéseket tegyek. Aztán behívtak katonának (ami egy külön sztori), de az első 3 hónap után Budapestre kerültem, így majdnem minden másnap hazamehettem, azonban keletkezett egy idősáv a mindennapjaimban, amivel nem kellett elszámolnom otthon. Ettől persze megint elkezdtem érezni, hogy melegvérű vagyok, és többszöri nekifutásra sikerült lejutnom az általam akkor ismert egyetlen meleg szórakozóhelyre, az Angyalba. Becsszóra senkitől nem akartam semmit, csak a közeget szokni, meg sasolni, de mégis megismerkedtem ezzel az ominózus sráccal. Hamarosan elhagytuk a szórakozóhelyet, és az éjszakában sétálva beszélgettünk, ami nagyon jó volt. Én persze nagyon kis tapasztalatlan buta voltam, és még a fogalmakkal sem igen voltam tisztában, de a melegvilágon kívül bármilyen témában képes voltam megszólalni, és nála ez nem volt hátrány.

Aztán többször is találkoztunk, az Angyalban is voltunk még párszor, de egymáshoz sem értünk. Én nem mertem, ő meg szerintem nem akart megijeszteni, hiszen nyilvánvalóvá tettem, hogy bátortalan és tudatlan vagyok. Aztán már szinte minden nap találkoztunk (amennyire a szolgálat engedte), dumáltunk és dumáltunk, egyszerre szerettük meg a KFT zenéjét, ő pedig nyilvánvalóan belémszeretett. Sajnos elég sok embernek törtem már össze a szívét, de hogy mi olyan marha szerethető rajtam, azt nem tudom. Hülye voltam, talán éretlen is, de legfőképpen érzéketlen. Nem voltam képes szeretni, csak kedvelni, meg nemtudomitakarokni, amit ő (okkal) csak egy ideig viselt el, aztán tutira nagy lelki fájdalmak közepette kénytelen volt lekoptatni. Talán kicsit örültem is, hogy így alakult, mert így lekerült a vállamról a döntés és önmagam elismerésének, felvállalásának a súlya. Vettem egy mély lélegzetet a meleg témával kapcsolatban...

... ami öt évig tartott. Közben egy lány megtanított szeretni, bár a szeretetemet továbbra is képtelen vagyok kimutatni (aki ismer, az viszont felismeri a jeleket), bölcsebb lettem és már túl vagyok önmagam elfogadásán is. Talán a sors úgy gondolta, hogy az érzéketlenségemért nem bűnhődtem eleget, és újra utamba sodorta az Ominózust, hogy az emlékek felszínre törésével együtt olyan lelki sebeket szerezzek, amilyeneket anno én magam okoztam neki. Megérdemlem. Pedig csak részben én vagyok a hibás, mert oka volt annak, hogy 25 éves koromig képtelen voltam szeretni. Sajnos annyi tisztesség még nincs bennem, hogy egy bocsánatkérő levélben helyrehozzam a dolgokat. Talán majd egyszer.

Addig pedig lesem majd Őt, és ha legközelebb látom valahol, akkor már nem kell azt találgatnom, hogy vajon Ő-e az, hiszen már tudom, hogyan néz ki (ha nem derült volna ki, teljesen megváltozott a külseje, azért nem ismertem fel), és megpróbálok egy pár szót váltani vele. Talán nem hagy faképnél.

Szóval ott tartottam, hogy hazamentem a suliból. Erre az estére melegbárban való szórakozás volt eltervezve, mivel már jó ideje nem voltam sehol. Rolcsinak szóltam, hogy csődítse össze a népeket hozzám, de amíg haza nem érek, lehetőleg úgy viselkedjenek a lakásomban, mintha otthon lennék. Mikor hazaértem, még csak egy ismerős érkezett meg, de hamarosan jött a további három ráérő is, akik közül kettőt még nem ismertem. Ők — állítólag — egy hetero párt alkotnak, de a srác teli van ezüsttel, állítása szerint az Alibiben dolgozott évekig, a csaj meg minimum biszex, de inkább leszbikus. Szóval érdekes a helyzet. Kicsit italozgattunk, és előkerült a Békésszentandráson kapott maradék pálinka is, amiből ketten bevállaltunk egy-egy felest, ennek következtében a következő három órában azon elmélkedtem, hogy vajon hányjak-e vagy inkább mégsem. Ilyen kibaszott rossz ízű pálinkát én józanul még nem ittam, részegen viszont mint az üdítőt, így néhány hónap távolságból megértettem, miért voltam én anno olyan szarul (még harmadnap is).

No, irány az Alibi, merthogy Rolival is ott ismerkedtünk meg, meg miért is ne oda. Odalent viszont valami történhetett, mert olyan mennyiségű válogatott nyomorék tűnt fel, hogy az csak na. Ilyen koncentrációban sosem láttam igénytelen embert egy szórakozóhelyen, ráadásul (nem tudom, máshol ez hogy van, de) ez a hely lassan kezd leszbibárrá átlényegülni. Meg is állapítottuk, hogy legközelebb máshova megyünk.

Ahogy ott elvagyunk, kavargunk, iszogatunk, láttam egy srácot, akit tudtam, hogy sokszor láttam már a 'civil' életben is, de hogy hol, azt nem tudtam megmondani. Azóta sem tudom. Meg láttam egy másikat, aki viszont nagyon emlékeztetett arra a srácra, akivel először csókolóztam (6 éve), mielőtt zárójelbe tettem volna az életemben (egy időre) ezt a biszex/meleg dolgot. Később kiderült, hogy tényleg ő volt, és bár én is rengeteget változtam, megismert, de már csak akkor köszönt oda és mutatkozott be, amikor éppen menni akart. Nagyon olyan érzésem volt, mintha direkt belém akart volna rúgni a múltbéli sérelmekért (ezt majd külön megírom). Kicsit el is szaródott a hangulatom, de eleve álmos voltam már, és a párom éppen nagyon jól érezte magát egy másik srác társaságában, akit én is ismerek (meg a melegek közül nagyon sokan, mivel kiszolgáló egy ismert helyen). Ennek ellenére rám tört a féltékenység, főleg, amikor elmondtam Rolcsinak a srácot a múltból, és megjegyzést tett rá. Ezen kicsit felbasztam az agyam, úgyhogy hazáig veszekedtünk, amit még az ágyban is folytattuk elalvásig.

Mondjuk én csak megemlítettem, hogy ha én csinálnám ugyanazt, amit ő csinált (gyakorlatilag semmit), akkor ő már szakítani akarna. Innen indult az egész, és mivel képtelen arra, hogy amit mondok, azt úgy értse, ahogy mondom, általában hamar veszekedés lesz a vége. Mindegy, végül is nem volt komoly a dolog, mert aludtunk rá egyet, aztán elfelejtettük az egészet.

Ma meg megyünk Kaptár 3-at nézni premier előtt, mert nyertem rá két jegyet.

Ma éjjel voltunk egy évesek a párommal. Tudom, ez normál körülmények között semmiség, de meleg körökben — ha jól tudom — mégiscsak ritkaság. Büszke is vagyok magunkra, de főleg magamra, hiszen aljasmocsokgané biszexuálisként eddig is kitartottam ugyanazon egy db ember mellett, és másra szinte rá sem néztem (azért meg nem vakultam persze). Sajnos az évfordulót külön kellett megélnünk, de majd bepótoljuk az ünneplést is. E neves esemény apropóján (valamint mert nincs kedvem dolgozni), elmesélem nektek a megismerkedésünk körülményeit.

Rolcsi előtt lánnyal jártam, akit szintén nagyon szerettem. Ezt már korábban is említettem. Sajnos ő nem úgy gondolta, hogy én vagyok élete értelme, ezért mondvacsinált okokra hivatkozva bejelentette, hogy szakítsunk. Engem a bejelentés szinte letaglózott, és mivel nem tartottam elfogadhatónak az indokokat (amik igazából nem is voltak), mindent elkövettem, hogy húzzam az időt, hátha közben észhez tér a lány. Ezzel persze csak azt értem el, hogy a saját szenvedéseimet nyújtottam meg fél évvel, merthogy kb. még eddig tartottuk a kapcsolatot. Aztán újabb fél év telt el, amikor is a Kossuth-téren sokadik napja tüntetve megtudtam a "kedvesem" barátnőjétől (nem direkt, hanem egy másik téma kapcsán), hogy amikor mi végleg szétmentünk, őkelmének már rég volt egy másik pasija. Fél év küszködés és fél év önsajnálattal egybekötött gyász után az agyam egy pillanat alatt kitisztult. A rózsaszín ködnek slutty, annyi. Mintha sosem lett volna. Persze a józanságom csak addig tartott, amíg az ominózus barátnő nagypapájának pálinkája ki nem fejtette a hatását. Iiigeeeen??? — felkiáltással szépen fogtam magam, hazamentem, rendbe hoztam magam, felöltöztem csinosba, és lementem egy buzibárba. Hogy mi ütött belém, azt utólag már én sem nagyon értem, hiszen nem akartam én ott konkrétan semmit. Ha akartam volna, korábban is lemehettem volna, hiszen már egy ideje egyedül éltem, és senkinek sem tartoztam beszámolni, hogy mikor hova megyek. Ja, hozzá kell tennem, hogy legutóbb még 18 évesen voltam az Angyalban (2x), de utána a meleg világot teljesen zárójelbe tettem.

Szóval nem akartam az Alibiben semmit, sem felszedni valakit, sem vigasztalást keresni, és akkori lelkiállapotomban a kíváncsiság sem hajthatott. Talán abban az esti pillanatban megundorodtam a női nemtől, de egyedül sem akartam otthon gubbasztani, nehogy mélyen sértett önérzetem még a végén valami meggondolatlan dologra vigyen rá. Szóval megérkezésemkor körülnéztem, hogy hova is kerültem, de még a dzsekimet sem adtam le a ruhatárban, mert eltökéltem, hogy másfél óra múlva megyek haza. Kértem magamnak egy kis szeszt, és levetettem magam az egyik ülőhelyre. A gondolataim nem is ott jártak, csak a magam baján elmélkedtem, és még csak a népeket sem néztem meg (leszámítva a nagyon nevetséges alakokat). Ahogy aztán a pia elkezdett hatni, én is ellazultam, már nem is siettem sehova, és a dzsekimet is leadtam a ruhatárban. Már nem akartam egy helyben ücsörögni, megnéztem a műsort, aztán leesett állal bámultam Desirét, és azon elmélkedtem, hogy ennek az embernek milyen szinten nincsen önkritikája. Ekkor lépett oda mellém, egy fiatal, jóképű, csinos srác, és megkérdezte, nincs-e kedvem normális zenére táncolni vele. Azt válaszoltam, hogy de, holott 1 : nem tudok táncolni, 2.: nem akartam senkitől semmit. Normál körülmények között ilyenkor amúgy is reszketek, és a torkomban dobog a szívem (még ha lányról is van szó), mert olyan kishitű, bátortalan kis hülye vagyok még mindig (holott akkor és azóta is sokan megnéznek sőt, be is próbálkoznak, ami pozitív visszajelzés lehetne). Talán a szesz miatt, de ezúttal a leglazábban vettem az egészet, minden mindegy volt. Ahogy közeledtünk a hajnal felé, már baromi álmos voltam (kicsit megfáradtam a piától), és simán leléphettem volna se szó, se beszéd, de valamiért mégis azt mondtam a srácnak, hogy jöjjön fel hozzám. Aludtunk egy jót, aztán mást is csináltunk, majd a legtermészetesebben tettem fel a kérdést, mintha évek óta járnánk, hogy akkor este jön-e. Jött...

...és azóta eltelt egy év. Eltelt? ELRÖPÜLT!