Andreas bejegyzései

...azaz csütörtökön indultunk túrázni a hegyekbe. Állítható, hogy nem vagyunk normálisak, de egy ilyen programot kicsit nehezebb összehozni, mint egy mozizást vagy elugrani egy buliba. Ha mindig a megbízhatatlan időjárás jelentéseket lessük, és hol azért fújjuk le a túrát, mert esni fog, hol meg azért, mert meleg lesz, akkor sosem tennénk meg egyetlen lépést sem a természetben.

Mivel olyan sokat dolgoztam az előző héten, úgy döntöttem, csütörtökön és pénteken szabin leszek. Vicces volt, amikor a főnökasszony nagy lelkesen felvetette, hogy mi lenne, ha pénteken nem menne be senki, mire közöltem, hogy én egyébként sem megyek, mert engedélyeztem magamnak egy kis pihenést. Erre bizalmasan odahajolt, hogy a pénteket ne írjam ki szabinak, 'ingyen' adja, én meg jót mosolyogtam magamban, mivel tudtam, hogy egyik napot sem tekintem szabadságnak, inkább lecsúsztatom a plusz órákat. Pihenhettem volna, de hirtelen felmerült bennem az ötlet, hogy járni kéne inkább egy jót, ezért szóltam Ricsinek, hogy túrarucival készüljön. A várható programot — közte az éjszakai sétálást — ecsetelve jött a rémült kérdés, hogy csak "ketten megyünk?", mire gyorsan feltárcsáztam Tigriéket, hogy esetleg ők is jöhetnének, ha meg tudják oldani a hétköznapi lógást. Nem számítottam túl nagy sikerre, de Andreast így is sikerült elhívni, úgyhogy 50%-ban teljesült a terv.

Szerda este nem otthon aludtam, de csütörtök reggel korán hazamentem. Út közben bevásároltam, aztán igyekeztünk hamar összedobálni a cuccokat, hogy a 11 órási találkozóra a megbeszélt helyen (Flórián tér) legyünk. Csináltam 10 vajkrémes-szalámis-paprikás szendvicset, mostam melléjük vagy fél kiló paradicsomot, és az  egészet egy halom csokoládéval és némi ásványvízzel egészítettem ki. Elő a táskákat, elemlámpát, sátrat, hálózsákot, meleg ruhát, iránytűt, térképet, túrabakancsot, vastag zoknit, aztán irány a város. Út közben szólt Andreas, hogy kicsit késni fog, de mivel ez nekünk is esélyes volt, nem bosszankodtam annyira, mint azt máskor tettem volna. Pedig amikor megláttam a kijelzőn a nevét, már előre pipultam, hogy most fogja mégis lemondani az egészet. Elvégre volt egy kis variálás meg sakkozás az időpontokkal, ráadásul neki még sátrat is vennie kellett, szóval egy csomó akadályt kellett így is áthidalni.

Az úton odafelé kiszúrtunk egy nem egészen egyértelmű nemi orientációjú srácot (na jó, egy kicsit megbámultam), amit ő is észre vehetett, ezért meglepő módon mindig éppen arra jött, amerre mi mentünk. Amikor a Flórián téren az aluljáróban egy fél liter édes ragacsot vettem, már majdnem a szánkba mászott — kávézás címén, — végül azonban csak elindult a dolgára. Na, jött Andreas, kisvártatva pedig a busz is, ami kivitt minket a kiindulási ponthoz, Pilisborosjenő határába. Vicces, hogy miközben állandóan azt hangoztattam, hányszor jártam ezen a környéken, sikerült a társaságot két megállóval korábban leszállítanom, így a száguldozó kamionok mellett kellett gyalogolnunk vagy fél kilométert, és akkor a tervből még mindig nem teljesítettünk semmit. A zéróponthoz érve rögtön leültünk enni, majd az addig megkezdett perverz témákat folytatva vágtunk neki az első métereknek.

Nekem mindig ezek a legmegterhelőbbek, és most sem csalódtam a szervezetemben: 50 méter után úgy folyt rólam az izzadság, hogy konkrétan patakokban csorgott a szemembe (pedig korábban az ilyeneket túlzó írói eszközként kezeltem). Nem volt jó, de később konszolidálódott a helyzet. Hol traccsolva, hol a megerőltetéstől elcsendesülve érkeztünk Pilisborosjenő másik sarkára, majd indultunk is tovább, a pusztába. Du. 2 órakor a tűző napon még vízszintben sem könnyű haladni, főleg, ha egy idő után azon kapod magad, hogy eddig sem volt jó az irány, és ettől egy kicsit megszeppensz. Ez a sík terep hátránya, nem nagyon vannak turistajelzések. Szerencsére csak kicsit hordott félre a lábunk, így gyorsan korrigálni tudtuk a bakit, és már Csobánkán is voltunk. Mivel a készleteket muszáj volt feltölteni (főleg a vizet), kénytelenek voltunk egy hatalmas vargabetűt írva, több tíz méter szintkülönbséget haladva lefelé (!) bemenni a településre, ahol nemcsak bevásároltunk, de lagalább egy órát pihentünk sörözve, üdítőzve. Közben megcsodálhattuk a helyi folkot meg a járgányaikat (Trabant, Lada), és még egy helyi hajléktalant is láttunk. Ki gondolta volna, hogy még itt is van?

Szörnyű volt a tudat, hogy amennyit lefelé jöttünk (sokat), annyit kell majd hegynek fel is gyalogolni, ezért alternatív javaslatot tettem: mi lenne, ha a piros kereszten közelítenénk meg a kék jelzést, és akkor némileg ismételve az ide út egy szakaszát, vízszintben haladhatnánk tovább? Senki nem mert ellenkezni, ezért rögtön el is indultunk ezen az 'ösvényen', ami ugyan egy darabig utcákból állt, de aztán egy nyakig érő dzsindzsával benőtt terepre vezetett. Megkíséreltem behatolni a dzsungelbe, de csak annyit értem el, hogy rögtön szereztem vagy 5 szúnyogcsípést, és kis híján a vérkeringésemet is sikerült javítani pár ezer csaláncsípéssel, de aztán feladtam. Innentől kezdve — hogy csak azért se kelljen OTT visszamenni — állandóan azon mesterkedtem, miként lehetne mégis 'rövidíteni', és kis híján minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Miután nem sikerült egy erdőségen átvágni, majd belefutottunk egy zsákutcába, már láttam a társaim arcán, mi a véleményük a nagy, rutinos turistáról, azaz rólam. Az egyre halmozodó kudarcélményt azonban feloldotta egy utca, ami kivételesen valóban a jó irányba vezetett, bár így is csak a fele kaptatót sikerült megúszni. Na mindegy, azért csak sikerült folytatni az utunkat, aminek az első pár tucat méterét egy öreg cigányember kíséretében kellett megtenni. Utánunk loholt, cigit kért, érthetetlen kérdéseket tett föl (köztük például olyat, hogy merre megyünk), de aztán lemaradt, látva, hogy nemigen reagálunk a közelségére. 

A tervezett etap felénél tartottunk. Az volt az elképzelésem, hogy másnap délelőttig eljutunk Dobogókőre, és az éjszakát az onnan (visszafelé) 1-2 Km-re levő Zsivány-szikláknál töltjük. Látva azonban társaim ábrázatát, érezve magamon a fáradást, és mindezt a rendelkezésre álló idővel összevetve, elkezdtem engedményeket tenni, először magamban, aztán fennhangon is. Dobogókőt Pilisszentkereszttel, a Zsivány-sziklákat pedig egy előbbihez közel eső tisztással helyettesítettem. Út közben találtunk egy zarándokhelyet (meglepődtem, pedig emlékeznem kellett volna rá), ahol újabb nagyobb pihenőt tartottunk, és forrásvízzel pótoltuk a hiányzó vízkészletet, majd pedig Andreas felmentő szúnyogriasztójával is befújtuk habtestünket, mivel addigra már én magam is vagy két tucat csípést szereztem. Kis rohadékok. Nem bánnám én, hogy a véremet szívják, nem nem viszketne annyira a csípésük (persze még mindig jobbak, mint a böglyök, amik sokkal pofátlanabbak, bazi fájdalmas a csípésük, és még agyonütni is alig lehet őket).

Út közben már egyre csak a módosult célt vártam, mivel egy kissé elcsüggedtem a viszketéstől, az izzadságban és porban tocsogástól, a napégéstől meg a drága túracipő által össze-vissza tört lábamtól. Ricsi viszont az egyre növekvő sötétségtől kezdett zaklatott lenni (amennyire láttam), de ez teljesen természetes a leendő erdőben-éjszakázóknál. Na, csak odaértünk, és az elemlámpát is csak ekkor kellett előszednünk. A tisztáson addigra már legalább két másik társaság is tábort vert, akik közül az egyiket láttuk is (majd egész éjjel el kellett őket viselni), a másikat viszont csak hallottuk. Ideje volt fát keresni a tűzhöz, meg felállítani a sátrakat. 

Mivel ez a hely viszonylag frekventált a turisták körében, kb. 200 méter sugarú körben egy ropi nagyságú botocskát sem találni. Minden fel van porszívózva, így aki tüzet akar gyújtani, mélyen be kell hatolnia a fák közé. Mi is ezt tettük. Elsőként Andreas és én mentünk (Ricsit egyedül hagyva az éjszakában), aztán Andreast Ricsi váltotta. Míg az első körben csak két marék (semmire sem elég) botocskát szedtünk össze, másodjára sikerült találni néhány igen vastag ágat, ami már több reménnyel kecsegtetett. Amikor én maradtam a cuccunk mellett, a társaim egy jó adag fával jöttek vissza, ami a közben általam gyűjtött tobozokkal együtt már elégnek tűnt. Összeraktam a kezdő felállást, aztán meggyújtottuk a tűzet, és az egyre hevesebben pislákoló lángok fényében felállítottam a sátrunkat is. Leültünk, dumáltunk, elkészítettem azt a felvételt, amit a barátaim már megtekinthettek a Facebookon, és csak ekkor kezdett elhatalmasodni rajtam a fáradtság. Elmentünk lefeküdni, és ekkor még nem is sejtettük, milyen megpróbáltatások várnak még ránk az elkövetkezendő órákban.

A sátor és a hangszigetelés nem említhető egy mondatban (bár én most megtettem), ezért a közeli duhaj társaság szinte minden szavát értettük. Fesztiválokhoz szokott lényünket azonban (bár Andreast nem tudom) ez nem is zavarta annyira, mint az a lény, amire ráépítkeztem, és most bosszúból folyamatosan a sátor alját kaparta, közvetlenül a fejem mellett. Nagy nehezen sikerült csak tőle elaludnom, de mire éppen igazán szundítani kezdtem volna, valami felzavart, de már nem tudom, mi. Aztán sikerült valahogy visszaaludnom, mire félálomban arra eszméltem, hogy valaki rázza és löködi a sátrunkat. Számítottam arra, hogy a duhaj legények (és leányok) erősen ittas állapotukban esetleg megkörnyékeznek bennünket, de mire észhez tértem, rájöttem, hogy ez bizony a szél volt, nem pedig ők. Gyanítom, hogy 80-120 km/h-ás széllökések inzultáltak bennünket, mert erőteljesen löködték a sátor falának támasztott testem, de nem is ezzel volt a probléma, hanem a füstszaggal, ami valamiért gyanúsnak tűnt akkor. Ahogy a viharban csapkodó zippzáros bejárat mellett kikémleltem, hát látom, hogy a vízzel és két-három adag vizelettel (elvileg) eloltott tábortüzünk szinte régi dicsőségében lobog, a légmozgás pedig szanaszét fújja belőle a parazsat, felénk is. Miután egy pillanat alatt levert a víz, gyorsan kipattantam a sátorból (úgy, zokniban), és a maradék vizünk nagy részét ráöntöttem, de az semmire sem volt elég. Ha azt a pár kortyot is rálötykölöm, semmivel nem lettünk volna beljebb, másnap viszont nem lett volna mit innunk (feltéve, hogy túléljük az éjszakát), ezért ismét slozinak használtam a lángokat, majd mivel még így sem aludt ki a tűz, felszólítottam a társaimat, hogy ők is tegyenek így. Ez már megtette a hatását, de akkor még mindig ott volt a szél kérdése.

A sátorhoz közel volt egy kisebb facsoport, ami azzal fenyegetett, hogy egy hevesebb lökés nyomán valamelyik tagja agyonüt bennünket, ezért odébb, majd még odébb költöztettük a sátrat. Pitagorasz tételét alkalmazva számítgattam, mekkora esélyünk van még így is, hogy egy ág átdöf bennünket (és mindezt részletesen és több variációban is elképzeltem), de ennél nagyobb probléma volt immár, hogy Andreas sátrát valahogy megpróbáljuk a földön tartani. Először lecövekeltük (én még mindig zokniban) egy pontba, de mivel az túl közel esett a fenyegető fákhoz, fel kellett szednünk, és egy kicsivel odébb újabb küzdelmet vívni az elemekkel. Miután ez megvolt, visszafeküdtem a sátorba, de hiába nyugtattam Ricsit is, magamat is, újabb probléma jelentkezett: elkezdett szemerkélni az eső.

A sátor persze (többé-kevésbé) vízhatlan, feltéve, hogy nem hagyom otthon azt a kis négyzetet, ami a szúnyoghálós tetőre applikálva biztosítja ezt a tulajdonságot. Ez viszont most az újpesti panel ágyneműtartójában pihent, így igen nagy esélye volt a ronggyá ázásnak. Mit találjak ki? — ötleteltem kétségbe esve, és mivel egy deka nejlonzacskó nem volt nálunk, úgy döntöttem, a merevítő rudakhoz kötöm a hálózsák és a sátor tokjait. Ezt valahogy sikerült kiviteleznem az őrjöngő szélviharban, viszont már akkor láttam, hogy az egész kábé annyit ér, mint a szűzhártya egy 25 centissel szemben. Hirtelen jött az ötlet, hogy meg kéne próbálni az üres táskát valahogy oda rögzíteni, ami sikerült is, teljes védettséget biztosítva ezzel a víztől, cserébe viszont baromi instabillá téve az egész felépítményt. "Szegény ember vízzel főz" — bölcselkedtem, majd visszafeküdtem Ricsi mellé. A legszörnyűbb, hogy addig legalább a szúnyoghálón kilesve szemmel tarthattam a fákat, míg most már csak a hallásomra hagyatkozhattam, márpedig a vonatzúgást megszégyenítő zsivajba belehasító távoli recsegések nem hatottak túl nyugtatólag. Ahogy az idő telt, egyre biztosabb voltam, hogy márpedig mi itt most minden bizonnyal megdöglünk, főleg, hogy nincs térerő, és még búcsúfelvételt is készítettünk, amit tök jól megtalálhatnak majd, akik kihúzzák a sátor cafrangjai közül a mi cafrangjainkat...végül elaludtam.

Másnap verőfényes délelőttre ébredtünk, és az éjjeli vihart is csak a számtalan letört ág jelezte. Ha aznap megyünk, nem lett volna gondunk a tábortűzzel, az biztos. Kicsit magunkhoz tértünk, felszedtük a sátrainkat, aztán nekivágtunk a hátralevő, rövid szakasznak. A lábam ugyan baromira fájt a hólyagoktól, de valahogy azért csak sikerült Pilisszentkeresztre érnünk. Itt megnéztük, mikor megyen busz Budára, majd beültünk egy kocsmába, hogy ott várjuk ki az indulását. A busz utazóközönsége egy külön bejegyzést érdemelne, de ezt inkább kihagyom (volt ott hibbant hajóskapitány is...).

Hazaértünk elpakoltunk, rendbe tettük magunkat...aztán lemondtuk az esti Brutkót, de azt hiszem, ezek után ez nem is csoda. Én már alig várom a következő alkalmat.

...töltöttem az utóbbi napokat, és most is csak azért vagyok alkalmas (?) a blogolásra, mert — vélhetőleg csak átmenetileg — fellebbent a tudatomról a fáradtság fátyla. Minden másodperc értékes, ezért amíg észnél vagyok, gyorsan beszámolok a hétvégémről. Csak röviden.

Miután a hét közepét egyedül töltöttem, alkalmam lett volna egy kicsit korábban lefeküdni, mint ahogy szoktam, így viszont lehetőségem volt olyan dolgokkal foglalkozni, amivel a párom társaságában nem szoktam (pl. blogot írni), ergo megint csak későn hunyhattam le a szemem. Ez halmozódott szépen (igazából hetek óta), ezért péntek délutánra szemkifolyós állapotba kerültem, és a pénteki edzést is kihagytam (immár zsinórban harmadszor). Ez mondjuk csak a kummantás egyik oka volt, mert egyébként egy szombat hajnali málnaszedés is kilátásban volt, ami miatt a péntek estét nem is otthon töltöttem. Haza kellett viszont mennem, ellátni a cicát, lefürödni, összepakolni a cuccaimat, majd újra útnak indulni, és nem volt kedvem a munkahelyemtől elkavarogni az Örsre, onnan haza, Újpestre, majd vissza az Egressy úthoz, azaz majdnem a kiindulási ponthoz. 

Kis kitérő keretében jegyzem meg, hogy elhatároztam már párszor, miszerint ezentúl mindig lesz nálam fényképezőgép, mert jártamban-keltemben egy csomó érdekes látványt örökíthetnék meg, így viszont mindig csak bánkódom, amiért elszalasztom a kínálkozó lehetőségeket. Most például berakhattam volna ide a pénteki özönvíztől elárasztott Béke tér látképét. Fasza lett volna. Az emberek térdig a vízben, vagy magaslati pontokra menekülve, a buszmegállók, szemetesek félig ellepve, a buszok meg tengelyig elmerülve — víz ameddig a szem ellát. Látta valaki az Őrült Stone, avagy 2008. a patkány éve (Split Second) című filmet? Na, nekem ez jutott eszembe erről.

A barátomhoz átérve — bár korai kelés volt kilátásba helyezve — nem tudtunk hamar ágyba kerülni. Még dolgoznia kellett, amiben én is segítettem neki, el kellett fogyasztani az éppen akkor érkező antidiétáriánus pizzát, segítenem kellett a gyermekeknek a számítógépezésben (mert egy olyan játékot toltak, amiben egy halom praktikus tanáccsal szolgálhattam), és még jópofiznom is kellett egy éppen ott ragadt másik barátjával (akit nem kedvelek különösebben). Este 11 elmúlt, mire elaludtam, fél 4-kor viszont már fel is ébredtem, pedig csak 4-kor kellett volna. Összeszedtem magam (meglepetésemre nem is ment olyan nehezen), majd a nagyobbik gyermeket is életre kellett keltenem, ami viszont már nem ment olyan könnyen. Négy rohamot kellett intéznem ellene, mire pislákolni kezdett a szemében az öntudat. 4:40-kor már az autóban ült a csapat, 6 óra után valamivel pedig már a málnás sáros földjét taposta átöltözve, megkávézva. 

Mit is írhatnék erről? Marha izgalmas volt: láttunk egy csomó málnát, ettünk egy csomó málnát, és szedtünk egy csomó málnát. Összesen 100 kilót, szóval elvoltunk egy darabig. Közben beszélgettünk, volt egy reggeli szünetünk, pirultunk a napon, szétkaristoltuk a bőrünket, és hasonlók. A lényeg, hogy egy kényszerebéd után du. 2-kor már otthon is voltam. A következő egy órát fürdéssel, gépezéssel, szenvedéssel töltöttem, aztán lefeküdtem aludni, mert igencsak rám fért.

Hivatalosan este 7 után ébredtem, nem hivatalosan viszont azóta is alszom. Isten bizony, én ilyen kóma még életemben nem voltam, mint akkor. Fent voltam, mégsem tértem magamhoz igazán. Mintha az agyam egy része továbbra is aludt volna, miközben az életfunkcióim azért működtek. Azt hiszem, a testem egyszerűen besokallt. Ricsi nem győzött mosolyogni a fejemen, mert ugye ez az állapot külsőleg is erősen meglátszott rajtam. Na mindegy, fáradtság ide, fáradtság oda, éjjel 1-ig tuti nem aludtunk. Reggel aztán elsőként ébredtem, álmosan, fejfájással. Ez meg olyan érzés volt, mintha túlaludtam volna magam, holott csak kevésbé voltam álmos, mint este. Ennek ellenére összeszedtem magam, felkerekedtünk, hogy 11-re a Tigriékkel megbeszélt helyre érjünk.

5 perc késéssel ez sikerült is, aztán így, négyesben elindultunk a Duna-part egy meghatározott részére, ahol egy jót piknikeztünk, sok másik ember közelségében. Igyekeztünk árnyékban maradni, de így is ronggyá égtem így lett egy kis színem, pedig már a málnásban is megkapott egy kicsit a nap. Beszélgettünk, napozgattunk, eszegettünk, késő délután pedig hazamentünk. A fejfájásom csak azért csillapodott egy kicsit, mert bevettem rá egy gyógyszert, mostanra viszont megint elkezdtem érezni, ráadásul még hozzá jött a napszítta bőröm lángoló érzése is, na meg egy újabb fáradtsági hullám. De még ennek ellenére is fenn maradtam 11-ig, mert kíváncsi voltam Richárdom produkciójára az éterben (és itt nem a fingásról van szó).

Gyakorlatilag igazi pihenés nélkül kezdtem bele az új hétbe, csoda hát, ha álmon halok idebe'? Cserébe viszont késleltettem a beszáradást, hiszen kint voltunk a városban. 

Kissé provokatív a cím — legalábbis a blogomat olvasó ismerőseim egy része biztosan fel is húzta most a szemöldökét, — de tartok tőle, hogy igaz. Vagy nem...nem tudom. Hol így érzek, hol pedig úgy gondolom, hogy azért mégis vannak barátaim. Például amikor nemrég a tandíj összegével bajlódtam, rögtön érkezett pár felajánlás, ami nagyon jól esett, és máris azt éreztem, nem vagyok elveszve, mert vannak olyanok, akikre támaszkodhatok. Máskor viszont éppen a saját ismerőseim és mások ismerősei közötti kontraszt az, ami miatt ismét csak visszatérek a szokásos szemléletmódhoz.  

Ez az én kálváriám.

Kisgyerekként nem volt problémám a barátkozással, mígnem jött a szüleim válása és a bezárkózásom. Ekkor egy jó barátom volt csak, de neki meg volt egy másik, így ha az is és én is szabadok voltunk, mindig én maradtam alul, azt' rugdoshattam a kavicsokat az utcán. Ennek a srácnak a családjával is nagyon jóban voltam, de miután más-más középiskolákba jelentkeztünk, az élet elsodort bennünket egymástól. Ő egyébként 'gyanús' volt már akkor is, avagy csak éppen akkor élte a "buzikorszakát" — hogy őt magát idézzem, ugyanis neki volt egy mondása, miszerint "az életben mindenkinek van egy buzikorszaka". Ezt a nemiség iránt 13-15 éves korban mutatott fokozott érdeklődésre értette, és bár akkor nem nagyon tudtam, mit akar ez jelenteni, utólag belátom, hogy valóban igaza volt (a hajdani osztály- és évfolyamtársaim játékos heremarkolgatásait és egyéb incselkedéseit visszaidézve).

Jött aztán a szerepjátékos időszak, amikor egy tucatnyi olyan emberrel ismerkedtem össze, akikről korábban is tudtam, kicsodák, de semmi közös dolog nem volt bennünk. Ekkor vetkőztem le a barátkozással kapcsolatos gátlásaimat is — szerencsére. Szinte minden szabadidőnket együtt töltöttük, és ekkor alakult ki köztem és G. között az a 10 évnyi barátság, aminek sajnos már kb. ugyanennyi ideje vége is (erről a Példaképnek lenni című bejegyzésben már írtam). Ehhez persze kellett, hogy az általános után is egy suliba járjunk, hogy mindketten lúzereknek szülessünk és, hogy egy padba üljünk. A középsuliban volt még 2-3 srác, akikkel mindig együtt lógtunk, és így együtt az osztály fekete bárányainak számítottunk, de ez inkább csak amolyan betyárbarátság volt, nem igazi, mély kapcsolat.

A szerepjáték mellett kártyázni is elkezdtem. Versenyekre jártam meg klubokba, ahol készülhettem a versenyekre. Egy rahedli embert megismertem, akik az érettségi után felváltották a korábbi baráti körömet, főleg, mivel az utolsó évet már Pestről nyomtam le, így a későbbiekben nem nagyon utazgattam le vidékre (bár eleinte még gyakran előfordult). Az új haverok közül némelyik baráttá vált, sokan haverok lettek, egy nagy adag emberke pedig az ismerős kategóriában kötött ki. Együtt akár 100-an is vannak, és sokan még most is lelkendezve sietnek oda hozzám, ha meglátnak, amikor néha felbukkanok itt-ott. A régi bandához rendszeres időközönként ellátogattam, és sokszor ott is aludtam G.-nél, de a korábbi gyanúm egyre csak erősödött: ha ott vagyok, jó, de ha nem, akkor sem hiányzom senkinek. Ez az érzés, a távolság és az új barátok léte szépen lekoptatott onnan, bár haveri szinten még sokáig találkozgattunk, igaz, csak a közös hobbi miatt.

A középiskola után barátkoztunk össze A.-val, aki addig az osztálytársam volt, de egyáltalán nem voltunk jóban. Még verekedtünk is — már ha verekedésnek nevezhetjük azt, hogy ő mellbe rúgott és bemosott egyet, én meg csak röhögtem ezen (lüktető pofával és kicsorduló könnyekkel). Ahogy A.-val egyre jobban összejöttünk, G.-vel véget ért a barátság. Nem volt szándékos egyik sem, csak így alakult. G. átadta magát a totális önpusztításnak, a világnézete pedig 180 fokos fordulatot vett, azaz szembe került az enyémmel, én pedig csak ekkor jöttem rá, mennyire hasonlóan gondolkodtunk A.-val. Eleinte csak bulizni jártunk, aztán leszoktunk erről, mivel rájöttünk, hogy ez nem a mi világunk. Elmentünk viszont sétálni egyet a hegyekbe, ami már nem tudom, kinek az ötlete volt, de aztán megint elmentünk valahova és megint. Aztán célt is kitűztünk magunknak, és nagy léptekkel indultunk el a megvalósítás felé. Még az sem tartott vissza bennünket, hogy ő 45 km-re lakik tőlem, ÉS akkor műszakosan dolgozott, én meg hagyományosan, így az időpontok összeegyeztetése sem volt egyszerű feladat. Elmondhatom, hogy ezek a túrák életem legboldogabb perceit jelentették, kár, hogy összeadva is csak 1,5-2 hónapnyi időről volt szó. Ezen idő alatt rengeteg közös kalandunk volt, számtalan helyen jártunk, egymásra utaltak lettünk, néha pedig összevesztünk. És rengeteget beszélgettünk, mindenről, amiről csak lehet. Abban az időben a meleg énem mélyen el volt temetve a lelkem romjai alá, és ez csak a későbbi barátnőmmel való szakítás után tört elő belőlem újra.

Amikor viszont előtört, szépen átkerültem a melegvilágba. Az addig a barátaimnak nevezett emberekkel egyre kevesebbet találkoztam, akkor is inkább csak azért, hogy "ne érje szó a ház elejét". Blogtalálkozókról például többször is hozzájuk siettem. Hogy miért építettem le őket? Egyrészt bántott a lelkiismeretem, amiért meleg életmódot folytattam, és ők erről nem tudtak. Minden velük töltött percet úgy éltem meg, hogy én akkor és ott a puszta jelenlétemmel is hazudtam. Emiatt inni sem mertem, nehogy egy kontrollálhatatlan őszinteségi roham során előbújjak. Nem lett volna célszerű. Másrészt rájöttem, hogy nem is nevezhetem őket barátnak, ha nem tudnak rólam mindent. Harmadrészt apránként a kártyázást is sorra abbahagytuk, ezért nem maradt olyan rendszeres tevékenység, ami egy légtérbe kényszerített volna bennünket, végül negyedrészt, a párkapcsolatom miatt is kevesebb szabadidőm maradt. Ők tehát 'lekoptak', G. kifordult önmagából, A. pedig egyre kevesebbet érdeklődött irántam, ahogy én is iránta (a lelkiismeret). Vele volt még egy apró fellángolás, de úgy tűnik, ez csak a tűz utolsó lobbanása volt. Amióta az esküvői tanúja lettem, egyszer találkoztunk, aztán akkor beszéltünk utoljára (telefonon), amikor a születésnapja okán felhívtam. Két hétre rá van az én születésnapom, ő viszont nem hívott, és legközelebb csak szilveszterkor beszéltünk. Erről ennyit.

Sok pad között a földre. A melegélet kedvéért mindent feláldoztam. Hogy önmagam lehessek, megromlottak az amúgy sem túl rózsás családi kapcsolataim, és eldobtam magamtól a barátaimat is, vagy legalábbis azokat, akiket korábban barátként emlegettem. Csak egy maradt közülük, a volt kolléganőm, aki az egyetlen közeli ismerősöm, aki mindent tud rólam. Ha egy alkoholos estén nem bújok elő, már ő sem lenne. Neki nem tudtam hazudni, és neki nem is tudtam volna tovább hazudni. Tudtam, hogy a reakciója maximum semleges lesz, de semmiképpen sem elutasító, ezért nem éreztem kockázatot a dologban. Sajnos viszont ő is csak nagyon lassan dologzza fel a dolgot, és neki sem tudok mindent elmondani. Például erről a blogról sem tud (még).

Idő közben megismertem még egy pár embert, akik előtt már eleve melegként szerepeltem. Ők most a Roland lakótársai. Egyszerre találkoztunk velük, és azóta többször is együtt buliztunk, sőt egy fantasztikus közös nyaralás is mögöttünk van már, de ők inkább a Roland barátai. Ezen is elgondolkodtam, és arra jutottam, én nemcsak azért nem kerültem velük közelebbi viszonyba, mert nem töltünk együtt annyi időt a mindennapokban, hanem mert mi csak összesodródtunk, de ha nem így alakult volna, önmaguk miatt biztosan nem kerestem volna velük a társaságot. Nincs velük baj, egyszerűen csak mások, mint én. Nagyon mások. Ezért aztán nemhogy össze nem barátkoztunk igazán, de a Rolanddal való szakításom után nyilvánvalóan az ellenséges télfélre sodródtam. Ennek sosem adnának hangot, de Roland lakótársaiként és barátaiként óhatatlanul az ő pártját fogják.

Így állok most, azaz egy ember van, akit barátomnak nevezhetek, csakhogy ő sem lehet olyan igazi legjobb barát. Amióta blogolok, több embert is megismertem, akiket el tudnék fogadni barátnak, pusztán azért, amilyenek. Tigrivel és Andreassal például most már — mondhatni — rendszeresen összejárunk, és közöttünk nincs olyan gát, mint ami heterok és melegek között lenne. Ez jó. Az igazi barátsághoz azonban hiányzik még a közös és mély élmények sorozata, amiben viszont az a jó, hogy sokkal könnyebben áthidalható, mint a jellembeli eltérés, egyszerűen csak idő kell hozzá.

És hogy miért írom mindezt? Nos, szombaton egy házibuliban jártam, ahol rajtam kívül még vagy 10 másik meleg volt, akik korábbról már ismerték egymást. Valószínűleg régóta és alaposan. Az ő társaságukban nagyon jól éreztem magam, bár messze nem én voltam a középpont. Nemcsak majd' megszakadtam a röhögéstől, de elámultam azon, mennyire nincsenek gátlásaik egymás között, sem témákban, sem testi kontaktusok terén (nem gondolni semmi rosszra!). Természetesek voltak és felszabadultak, ami utóbbi a megilletődöttségem és a fáradtságom ellenére is átragadt rám, olyannyira, hogy huzamosabb ideig boldognak éreztem magam. Ez nálam nagyon ritka, sőt, ha ilyet érzek, akkor is csak maximum másodpercekig.

Aztán persze ennek a bulinak is vége lett, rajtam pedig elhatalmasodott az a hiányérzet, aminek ez a bejegyzés is köszönhető. Most látom csak, milyen lehetne, ha előbb vállalom fel magam előtt a helyzetemet, és nem 27 évesen. Most már — tartok tőle, hogy — késő, mert egyszerűen nincs idő, hogy ilyen mély barátság alakuljon ki köztem és mások között. 30 évesen már hova? Meg hogyan? Kár is lenne pedálozni, nem tehetek semmit. a szerencsém van, mégis bekövetkezik valami hasonló, de ezt csak azért írom, hogy elhitessem magammal, van remény.

Vajon tényleg van remény? 

Komolyan nem tudom, hogy ez most nekem a harmadik vagy a negyedik blogtalálkozó volt, pedig egyrészt utánanézhetnék a blogomban, másrészt senkit nem érdekel, harmadrészt pedig szerintem a negyedik, de a lényeg, hogy ezúttal már úgy mentem el, mintha csak a haverokkal beszéltünk volna meg egy újabb sörözést. Komolyan, hiszen a társaság minimum felét már volt alkalmam megismerni, és/vagy a szabadidőm egy részét a társaságukban eltölteni. Sőt, bloggertársaim egy részét alaposabban ismerem, mint a saját barátaimat, hiszen azok nem írkálnak heti/napi rendszerességgel a lelkükről, a mindennapjaikról vagy a perverz szexuális szokásaikról, és ez még akkor is így van, ha némelyik bloggert sosem láttam élőben (sem).

Múlt héten ugyebár volt egy kis hangulati-érzelmi-szellemi mélyrepülésem, amire válaszul többen felajánlották, hogy a lelkükkel megtámasztanák az enyémet, amennyiben élőben is találkoznék velük. (ABC sorrendben) Redblek, Ricsi és Tigriék is jelezték ebbéli szándékukat, és amikor Gus-nál olvastam a szombati találkozóról, kapóra jött mind az időpont, mind a helyszín. Szóval az említett társaság egy kicsit előbb odacsődült, hogy több időnk legyen társalogni, de ez nem jelenti azt, hogy az előzetesen emlegetett találkozókat ne tarthatnánk meg a jövőben (ez a tagmondat nekik szólt). Jaj-jaj, de álmos vagyok, érzem a saját fogalmazásomon (is)...

Szóval 16:30-ra javasoltam a Tandem-be érkezést, ennek megfelelően is keltem útra. Nem mesélem el a fürdésem történetét, mert gonosz vagyok, és pont ott rövidítek, ahol a sok perverz olvasó a leginkább legeltethetné a szemét. Inkább ahhoz a pillanathoz ugrok, amikor leszálltam a metróról, és megpróbáltam eltüntetni a fél órával korábbi, Burger Kingben történt vásárlásom nyomait, azaz egy sajtburgeres zacskót. Na nem csak azért, hogy le ne bukjak Redblek kondi-kolléga előtt, hanem mert nem volt túl esztétikus a zsebemet püffesztő barna zacskó látványa. Erre éppen 1 mp-el az aktus előtt oldalról belém karol valaki (de nem Wojtyla), akiről gyorsan megállapítottam, hogy egy erős borosta és szélfútta haj mögé rejtett Ricsi. Neki jobban örültem, mint annak a hetero barátomnak, aki anno akkor veregetett üdvözlésképp hátba, amikor éppen feltéptem az Alibi ajtaját. A mozgólépcső tetejénél — meglepetésünkre — Redblek ácsorgott, aki az éppen akkor odaérő Captainre várt. Hivatalosan persze még nem tudhattuk, hogy ő a Captain, de előzetes, kíváncsiságleplező nyomozásom erre engedett következtetni. Szerencsére bölcs voltam, és egészen addig hallgattam, amíg magától ki nem derült, hogy baromira nem ő az, akire én gondoltam, így elkerültem egy iszonyat égést. Üdvözöltük egymást, én zsebre tettem Redblek megjegyzését, miszerint egyre jobban nézek ki, majd elindultunk a Tandem irányába, hogy aztán félúton szétröppenjünk, ki-ki a maga dolgára. Ricsi az otthon+fésű+borotva kombinációra vágyott, Redblek és Captain lakásra mentek (nem rosszra gondolni!), én pedig a Tandembe siettem, nehogy elkéssek. Vicces, hogy Andreas és Tigri pont akkor közeledett az ellenkező irányból, amikor én a nekik ellenkezőből, így az ajtó előtt találkoztunk. Ez ám a pontosság!

Na jó, gyorsítsunk! Szóval nekiláttunk traccsolni így hárman, aztán megérkezett Redblek és Captain is, aki utóbbit most már hivatalosan is ismerhettünk, mivel bemutatkoztunk egymásnak. Szegény láthatóan meg volt szeppenve, de ez 17 évesen, első blogtalálkozósan és Redbleknél járás után teljesen érthető. Nekem ő élőben legalább olyan szimpatikus, mint amilyen a blogja, szóval egy pozitív, új élménnyel gazdagodtam. Végül már csak Ricsi hiányzott, aki kicsivel azután jelent meg, hogy elkezdtük erőltetni az agyunkat, hogy vajon mit is mondott, "megborotválja az arcát" vagy "megborotválkozik"? Utóbbi ugyanis tovább is tarthat, mint az előbbi.

A neheztelőknek tehát itt a válasz a "sarokban ülő kis társaság" kérdésére: korábban érkeztünk, eleve egymás mellé ültünk, ezért voltunk olyan sokat együtt. Pedig bárki nyugodtan odajöhetett volna hozzánk, mint ahogy 22-23 óra után már mi is vegyültünk (a teljesség kedvéért Redblek és Ricsi már jóval előbb is).

Gyorsítsunk még! Mi minden történt az este folyamán?

- nem volt hely, mert elfoglalták a csúnya idegenek. Ezért aztán volt lemenés a hideg pincébe, majd felmenés a fűtött földszintre, miután a csúnya idegeneknek fellőtték a pizsit.

- volt buzisan viselkedő, mosolygó pincérfiú, meg morózusan viselkedő, igénytelen kinézetű, buzis pincérfiú. Még 2-3 ilyen blogtalálkozó, és a magukat hajdan egész jól tartó fiatalemberek tollboával és kifestve fognak minket kiszolgálni.

- volt nénike, aki még az elején azt mondta nekünk, hogy "Fiúk, igyatok pálinkát is!", mi meg nem tartottuk be a kérését, bár én részteljesítést vállaltam néhány Hubertus képében.

- Gus és Zslatko pontosan érkezett, majd a helyek szűkösségén való meglepődésük és a helyzet konszolidálódása után még beszélgettem is velük, pedig ez ritkán fordul elő. Nem a személyük miatt, hanem mert mindig annyira népszerűek, hogy csak kevés idejük jut 1-1 emberkére. Ennek eredményeképpen okosabb lettem a vegetárius táplálkozással kapcsolatban, és ráeszméltem, hogy részben már én is ezt követem, amennyiben a bevitt táplálék nagyrészt eltolódott nálam a káposzta irányába (diéta címén). 

- volt Ogre, akit eddig — asszem — csak említés szintjén ismerhettem, most viszont nemcsak ő volt, hanem egy üveg Whiskey is, amit gondosan széttöltögetett a jelenlévőknek. Így aztán részemről volt fintorgás is, mivel utálom a Whiskeyt.

- volt sok-sok beszélgetés. Tigriékkel, Captainnel a mindenről, Numával a minden mellett egy kicsit politikáról is, Confessorral az érzelmekről és a párkapcsolatokról, Kisvirággal a szolgáltatók szolgáltatásának minőségéről, meg sok egyéb résztvevővel sok egyéb dologról

- volt alkoholfogyasztás, kinek-kinek egyéni mértékben. Captain jól leplezte, hogy egy szeszkazán, avagy csak törvénytisztelő, mivel korára való tekintettel, még ki sem szolgálhatták volna (avagy nem szereti az alkoholt/most nem akart inni), a magam részéről becsíptem egy rövid időre, mások is becsíptek hosszabb-rövidebb időre, Gus be is rúgott (saját bevallása szerint), Ogre pedig a többiek bevallása szerint is berúgott. 

- volt hiányérzetem, tekintve, hogy néhány blogger nem jött, nem jöhetett el. Hiányzott innen például Spring, Lost és Földije, Wiko, YshouldIBaSaint (aki ugye Angliában tartózkodik) és még Kyan is.

- néhány szót beszéltünk Évivel is, aki megismert (mégsem vagyok olyan reménytelenül szürke?), és egyébként egy tünemény csaj, és végre Treennel is találkoztam élőben (meg a 'klikkesedésünk' miatt némileg elhanyagolt, általam eddig nem ismert K-val).

- végül éjfél körül asztalbontás volt, majd hazamenés. Nekem ez fél 2-re sikerült, tehát hamarabb, mint legutóbb, igaz, előbb is kezdtem.

Összességében: szép volt, jó volt. Legközelebb mikor lesz?