Anthony Hopkins bejegyzései

...és lehetőleg Angliába. Egyebet nem kívánok, maximum annyit, hogy rögtön olyan családba, ami inasokat és komornyikokat szolgáltat a patinás nemesi családok számára. A gondolat onnan jött, hogy azon a hétvégén, amikor anyámékhoz mentem (ezt a bejegyzést is azóta akarom megírni) két olyan filmet is láttam, ami a '30-as évek Angliájában játszódik. Az egyiket pénteken, a másikat vasárnap.

Az előbbi a mozikban éppen most menő A király beszéde, ami ugyan nem inasokról szól, de van benne nemesség, tekintély (és annak hiánya), viselkedni tudás, úriemberség, stb. stb. Tényleg jó film, és ha valaki csak azért nem szeret moziba járni, mert a viselkedésléptelen suttyó hordák mindig tönkreteszik a szórakozását, akkor ebben az esetben ettől nem kell félnie, nyugodtan beülhet a filmre. Egyébként otthon nézős film kategória. De nem is ezen van a hangsúly, hanem a másikon, a Napok romjain, amit első alkalommal egy szociológia előadáson kellett megnéznem a csoporttársaimmal egyetemben. Már akkor nagyon tetszett, és Ricsinek köszönhetően nemrég sikerült megszerezni is (gyakorlatilag azóta 'kerestem', hogy először láttam).

A Napok romjai szintén Angliában játszódik, szintén a II. Világháború előtt. A fő helyszín egy angol lord kastélya, ahol Európa legnagyobb hatalmú emberei (és/vagy azok küldöttei) találkoznak időről-időre, hogy megszabják, megbeszéljék a világ hogyan-továbbját. A főszereplő, az Anthony Hopkins által alakított főkomornyik, aki csak a munkájának él, és mellesleg képtelen az érzelmei kimutatására. Azon kívül, hogy az erre fogékony nézőknek rengeteg metaforikus jelenet, elgondolkodtató momentum, és érdekes összefüggés mutatja meg magát (ami miatt tényleg érdemes megnézni), bennem megint előhozta a bejegyzés címében megfogalmazott érzést.

Amennyire ismerem magam, nekem tényleg szolgálni kellene, méghozzá egy olyan korban, amikor még volt rend. A főkomornyik pozíciója pont megfelelő lenne, mivel a szolgálat mellett irányíthat is. A személyzet többi tagja számára egyrészt ő a követendő példa, másrészt ő adja az utasításokat is, amiket feltétel nélkül és megkérdőjelezhetetlenül végre kell hajtani. Ez menne nekem is, mert szeretek irányítani és a középpontban lenni. A kritizálásra hajlamos jellememhez szintén menne a maximális precizitás megkövetelése, a rend és az időpontok szigorú betartatása. Ezt természetesen első sorban saját magammal szemben kellene elvárnom, ami a jelenlegi énemnek tuti nem menne. Mostanság egyre inkább a "jó az úgy" hozzáállás hatalmasodik el rajtam, ez azonban a túl sok dolgot kell megcsinálnom túl kevés idő alatt állapot miatt van. Fiatalabb koromban nagyon is maximalista és precizitásra törekvő voltam, csak ez időközben lekopott rólam. Már nem bírtam. Azonban ha a megfelelő korban a megfelelő helyre születtem volna, egyrészt ebbe születek bele, másrészt ha a körülmények úgy kívánják, 'genetikailag' semmi akadálya nálam a katonás stílusnak.

Aztán a beosztottak feletti uralmon túl a szolgálat is menne, ha a szolgálandó érdemes lenne arra, hogy megkérdőjelezhetetlen tekintélyként nézzek fel rá. Például ha egy angol lord lenne, plusz annak családja, baráti köre, a vele egy rangban állók sokasága. Én nagyon szívesen élnék olyan közegben, ahol egyértelmű hierarchia van,  és mindenki tudja is a helyét, ahol mindennek megvan a maga rendje, ahol a becsületszó, az adott szó készpénznek vehető, ahol az értelmiség nem félművelt, trágár suttyókból és bolti tolvajokból áll, hanem valóban művelt, élő és holt nyelveket beszélő/tudó úriemberekből, ahol az elit valóban elit, ahol az illem és a diplomatikus hangnem az érzelmek felett áll, és sorolhatnám. Ábrándosan vonz egy olyan hely és idő, ahol és amikor már parlamentarizmus van, de még nincs tömegdemokrácia, és ez a kettősség egyfajta meritokratikus berendezkedést eredményez... de ez természetesen csak egy olyan ábránd marad, mint a kislányok álmodozása arról, hogy bárcsak egyszer királykisasszonyok lehetnének.

Tudom, hogy ez csak az idealizált felszín, és a mélyben, a színfalak mögött anno is súlyos problémák húzódtak. Az 'elit', a felső osztály tagjai sokszor barbár asszonyverők, alkoholisták vagy szerencsejáték-függők voltak, sok esetben az egész életük léhasággal telt el, kizsákmányolták a tömeget, és a proletárok zsírján híztak, számtalanszor vétettek Isten ellen, és úgy eleve ők sem voltak jobbak a Deákné vásznánál. Ráadásul a gyarmatokon barbár módon bántak a leigázottakkal (bár talán még az angolok voltak a legtisztességesebbek), lepaktáltak a tömeggyilkos Sztálinnal vagy éppen feldaraboltattak egy országot, és azt szétosztották annak szomszédai között (többek között). Ezt mind tudom, de ha főkomornyik lennék, a tudásom eltörpülne a kiválasztottak tudásához képest, és az általam irányított kastély mindennapos dolgain túl ezzel a sok világi izével nem is kellene törődnöm. Az én életvilágom csak a falakig terjedne, és elégedett lennék ezzel is.

Aztán amikor az ilyen ábrándozások elmúlnak, akkor persze az is eszembe jut, hogy ez a kor visszavonhatatlanul elmúlt. Többé nem ismétlődhet meg, erényeit és hátrányait mindörökre felszámolta a felvilágosodás, a kommunisták, feministák, anarchisták, emberjogi aktivisták, humanisták, meg mindenisták, akik arra tették fel az életüket, hogy a tradíciókat és a rendet felszámolják.

Sikerült nekik, de azért én még igyekszem a maradékban turkálni.