Armin van Buuren bejegyzései

Adós vagyok még azzal, hogy elmeséljem, miként alakult az életem úgy, hogy ismét egyedülállóvá váltam. Ebben egyrészt a közkívánat, másrészt az motivál, hogy kiírjam magamból a dolgot. Pedig tegnapra már egészen rendbe jöttem (a lehetőségekhez képest), mire este meggondolatlanul bejelentkeztem msn-re. Észre sem vettem, hogy a Roland is ott van (vagy azt nem, amikor belépett), és persze el is kezdtünk egymásnak irkálni. Sok értelme nem volt, mert csak ugyanazokat a köröket futottuk le megint: ő nem csinált semmit — mondta ő — megcsaltál — mondtam én. Ez már lement élőszóban, telefonon, mailben és most msn-en is. Már csak a füstjelek hiányoznak meg a morze. Az egésszel csak annyit értem el, hogy megint álmatlanul forgolódtam éjszaka, és az előző napi nem-alvással együtt ez mára elviselhetetlenül álmossá és ingerültté tett. A kondit is kihagytam — pedig ilyet még sosem csináltam, — mert csak tragikusra rontottam volna vele az állapotomat.

Előrebocsátom, hogy bár én vagyok az esetben a sértett fél, avagy én érzem magamról ezt, nem fogok sem szókimondó, sem acsarkodó lenni. Akármi is történt, akármennyire is dühös és bánatos vagyok, nem fogok a másik után rúgni/köpni, mert az a tróger szokás, én pedig nem érzem magam annak. Már megkapta a büntetését, persze nem tőlem, hanem az élettől. Az sem célom, hogy bárki előtt lejárassam azt az embert, akivel közel 2 és fél évig összekötöttem az életem. Ezzel magamat is minősíteném. Tehát a sztori röviden.

Az ominózus hétvégén leutaztam anyámékhoz, Roland viszont kivételesen nem dolgozott. Legalább is szombaton este nem. Én valahogy eltengődtem 'otthon', és a tengődés közben jött egy telefon. Egy közös lány barátunk (haverunk) keresett, hogy elengedném-e vele a páromat bulizni az este. Azt nem mondta, hova, de az nyilvánvaló volt. Mondtam, hogy persze, miért is ne? Én is hányszor mentem nélküle idegen társaságba, és ha igazán szeret, úgysem történik semmi baj. Vicces volt persze, hogy egy ügynök hívott fel, és nem ő maga, de aztán beszéltünk egymással is, én pedig megismételtem a véleményem a dologról. Kicsit kérette magát, mintha én kérném, hogy buziklubba menjen, de ez nála rendszeres volt. Innen tudtam, hogy minden vágya az, ami miatt éppen akkor nyafog.

Másnap hazamentem szépen, bár délelőtt hívtam, hogy minden rendben volt-e, nem rúgott-e be nagyon vagy bármi. Persze semmi érdemleges nem történt, csak a 'milyen szar volt a zene' meg a 'hogy nézett már ki a sok igénytelen' volt. Ez tipikus. Megbeszéltük, hogy este átjön, pontosabban eredetileg úgy volt, hogy ő már ott vár nálam, amikor én hazaérek, de közben hívta a főnöke, hogy szükség lenne rá, így elment dolgozni, és csak 8 óra fele jött meg. Persze fáradt volt nagyon, ami nem csoda, hiszen átmulatta az éjszakát, és pihenni sem tudott nagyon. Azért egy pár szót beszéltünk, viszont a buliról diszkréten hallgatott. Egyébként viszont elkéreckedett tőlem egy hétre Angliába, ahova állítólag egy volt (lány) osztálytársa invitálta, márciusra. Megfürödtünk, vacsoráztunk, tévéztünk (ő elaludt) én pedig hiába próbálkoztam egy kis huncutkodással, nem lett belőle semmi. Fáradt volt.

Én még fent maradtam, gépeztem, és közben járt az agyam. Nem mintha az elhangzottakat elemeztem volna, de — talán a tudatalattim késztetésére — gyanú fészkelte be magát a lelkembe. Valami nem stimmel! Játszottam még egy kicsit valami gagyi netes játékkal, de közben percről-percre erősödött bennem a késztetés, hogy utána járjak a dolognak. A lelkiismeretem is beindult, és a tervezett erkölcstelenség ellen ágált bennem, a másik oldalon viszont ott volt a gyanú, ami nem hagyott nyugodni. Több apró kis momentum, amik külön-külön teljesen jelentéktelenek, együtt azonban gyanakvásra adnak okot. Mint valami betörő, aki a lebukástól fél, úgy léptem be az iwiw-jébe. A jelszót kitalálni semmiség volt, másodikra sikerült (nem az én nevem...). Ennek egyébként már volt előzménye, egy kísértetiesen hasonló eset, amikor majdnem szakítottunk, de aztán mégis együtt maradtunk. Akkor elég volt az msn-beszélgetés előzményeit megnézni (amihez még jelszó sem kellett), és voilá!

Tudom, most többek szemében nagyot zuhantam, és igazatok is van. Erkölcstelen más levelezésébe belenézni, még akkor is, ha érzi az ember, hogy oka van rá. De nem tehettem ellene. Nem vagyok féltékeny típus (mint ami talán a fentiekből sejthető is), de nem tűröm, hogy bolondot csináljanak belőlem, hogy hülyének nézzenek. A büszkeségem erősebb annál...meg a morális gátaknál is — sajnos. Nem vagyok rá büszke. Gyenge voltam, és aki alaposan ismer, meglepődne ezen, hiszen én olyan érzelemmentesnek és zárkózottnak tűnök a külső megfigyelő számára. És lám, mégis az érzelem vezérelt.

A tilosban járás okozta azonnali lelkifurdalás keserűsége, és a félelem attól, hogy vajon mit találok a 'rutin' ellenére is alaposan megdobta a szívverésem ritmusát, de amikor egy fiúnévre kattintottam a lista tetején, akkor ugrott csak fel a szívem a torkomba igazán. Két-két levélke, helyesírási hibákkal tarkítva, írásjelek nélkül, mégis egyértelmű tartalommal. Nem idézek belőlük, nem rontom tovább a renomémat.

Számítottam rá? Igen, hiszen azért néztem meg azt a levelezést. Volt már ilyen? Volt, és mégis letaglózott. Pedig egyszer egy másik fiúval láttam csókolózni a volt barátnőmet, és az sem zaklatott fel ennyire. A harag rossz tanácsadó, ezért eszem ágában sem volt szembesíteni az alvó páromat a levelekkel, inkább kimentem a konyhába, és elláncdohányoztam pár cigarettát. Közben járt az agyam, latolgattam, kételkedtem, a következő lépésen agyaltam. Abban sem lehettem biztos, hogy azt látom, amit látni lehet. Mi van, ha csak féltékenységemben értelmezem a szavakat úgy, ahogy? Akkor este tehát nem volt szabad semmit sem tenni, különben is, zavartam volna haza az éjszakában a páromat? És ha tévedek? Hogy jövök abból ki? Ráadásul a tettemmel magamat is bemocskoltam — még ha magam előtt meg is tudom magyarázni a dolgot — így ha nem lett volna igazam, csak én maradok a mocsokban. Lefeküdtem hát aludni, ami persze nem ment. Jobbra fordultam, balra fordultam, hőhullámok törtek rám, és zavart a horkolás is. A szívem közben végig a torkomban dobogott, a halántékom pedig lüktetett, pedig de szerettem volna aludni. Ez csak valamikor hajnali 2-kor sikerülhetett, de abban sem volt köszönet. Addig abban maradtam magammal, hogy reggel visszakérem a kulcsomat, és csak utána tárgyalhatunk a részletekről. Ezt viszont nem itthon akartam megtenni, hanem az utcán, ahol védve vagyok a 'közvélemény' által.

Persze nem így sikerült. Sosem úgy sikerül, ahogy az ember azt szóról szóra eltervezi. Reggel ugyanúgy keltem, ahogy elaludtam, a feszültségtől reszketve, magas pulzussal. Akárhogy próbáltam természetesen viselkedni, nem sikerült, és ez látszott is rajtam. Ezt a Roland is észrevette, és firtatni kezdte, hogy mi bajom. Összeomlani látszott a 'fantasztikus' terv, és ha ekkor tagadtam volna, még hazug is leszek. Pár másodpercig mérlegeltem az eshetőségeket, de végül előhozakodtam a dologgal, kicsit bizonytalanul, de mindenképpen támadólag, és persze első perctől kezdve az általam erkölcstelenül megtekintett levelezésre hivatkozva.

Veszekedni kezdtünk, aminek nem megyek bele a részleteibe. Próbáltam higgadt maradni, és csak logikus érveket előhozva, a lelkemet megkeményítve talpon maradni. Konformista vagyok, nem szoktam én az ilyet. Az első persze az volt, hogy az csak egy ártatlan csók volt egy régen nem látott ex-től, akivel váratlanul futottak össze. A váratlanságot a levelek sem cáfolták. Később már a "nem történt semmi" üzemmód aktiválta magát, és a tegnapi beszélgetésünk során már az is kiderült, hogy még arra a hirtelen mentségre is én emlékszem rosszul. Nem memorizáltam a leveleket, és az izgatottságtól talán rosszul is emlékezhettem rájuk, ezért a védelmem némileg megroggyant. A kulcsot minden esetre elkértem, hogy ne hozzam magam lehetetlen helyzetbe. Ha nekem lesz igazam, jobb az, ha nálam van, és persze a macskát is féltettem. Mindig azt mondta, ha szakítunk, övé a cica, mert ő kapta (tőlem). Ez általában kihozott a sodromból, mert alaptalannak éreztem mindkét állítást, és tartottam tőle, ha nála marad a kulcs, esetleg váratlanul meglép Desirével. Ez pedig nem lett volna szép dolog, hiszen én szereztem, én foglalkoztam vele többet, és nekem került (jóval) többe, meg aztán hogy számoltam volna el a macskahiánnyal a környezetemben? Mondtam volna, hogy szakítás után elvitte a buzibarátom? Talán önző, de mégis racionális dolog volt ez a részemről. A sírás, a tagadás, a leírtak máshogy történő idézése és a könyörgés az én kétségeimet is megnövelte, ezért viszonylag békében váltunk el a metrón.

Tudtam, hogy később ér be a munkahelyére, mint én, és ha beér megváltoztatja a jelszavát, amit már nem tudok megfejteni, akkor pedig vesztek. Még ha jól is láttam, amit láttam, nem tudom alátámasztani az igazam, mert nem lesz mivel. Akkor pedig alul maradok, mint levéltitkot sértő, gyanúsítgató féreg, és a lelkiismeretem ki tudja, mikor áll helyre. Ezért amint beértem, első dolgom az volt, hogy újra belépjek az iwiw-be. Minden okom megvolt erre, nemcsak a fentiek, hanem az is, hogy amikor veszekedés közben azt mondtam, hogy ha rosszul olvastam, amit olvastam, akkor bizonyítsa be az igazát azzal, hogy belép a profiljába, és felolvassa nekem az inkriminált részeket. Nem tette. Már szinte indulásra készen álltunk, a gépemet is kikapcsoltam, de aztán a szó úgy fordult, hogy visszakapcsoltam mégis, a páromra pedig dühösen ráparancsoltam, hogy akkor lépjen be a profiljába (vagy én teszem), és olvassa fel, amit ott talál (vagy én teszem). Megtagadta, és határozottan megtiltotta nekem is, hiába mondtam, hogy ezen múlik minden.

És a munkahelyemre beérve ennek ellenére sem voltam biztos a dolgomban, pedig ez már önmagáért beszélt. Ott volt minden, és úgy, ahogy én emlékeztem: friss ismeretség, a csókot alátámasztó bók, és a folytatás kilátásba helyezése, mielőtt a srác visszatér... na hova? Angliába! Hát persze, hogy oda.

A többit tudjátok, még ha csak címszavakban is. Az azóta lefolytatott kommunikációink ugyanezt ismételgették. Én érvelek, ő tagad, és ha már nem tud, akkor támad, és mindenféle teljesen ártatlan momentumok felnagyításával vádol viszont. Azóta kiderült az is, hogy ha visszább olvasok, akkor megbizonyosodhattam volna, hogy az illető valóban egy ex-, és minden úgy történt, ahogy mondta, azaz sehogy. Sajnos azonban nem láttam több levelet az illetőtől, és a látottak tartalma szerint nem is létezett több. Exről sem tudtam kettőnél többről. A vagyonosodási vizsgálatos bejegyzésemben említettem, hogy ha nem védekezünk az első pillanattól kezdve konzekvensen, akkor később már hiába jövünk elő újabb, eddig említeni elfelejtett momentumokkal, az már hasztalan. Én is így vagyok ezzel. Ráadásul a közös barátaink állítólag szintén látták a többi levelet, ezért a páromnak adnak igazat. Már mindenhol én vagyok a szar. De kérdem én, milyen barátok azok, akik látják, amit látnak, és arra nem képesek, hogy felhívjanak, és leüvöltsék a hajam, hogy "te hülye, hát kidobod, amikor ártatlan?!".

Most meg már késő. Késő az elhangzottak miatt, késő a büszkeségemnek és késő a szívemnek. Ennek egyszer és mindenkorra vége.

Elemezhetném még a történteket háromszor ekkora terjedelemben, mert sok momentum van még, de a konklúzió úgyis ez lenne. Nagy szavakkal, tagadással, vádakkal el lehet leplezni az egészet, és úgy lehet forgatni a szavakat, hogy a végén én legyek a szemét, a szívtelen, a hazug, de a számtalan apró momentum bármelyike elég lenne Columbonak a letartóztatási parancshoz.

Nekem pedig elég ahhoz, hogy helyesnek érezzem a döntésem, és ha az erkölcsimen csorba is esett, a büszkeségem sértetlen (lehet egy idő után).