Ausztria bejegyzései

Bár a szerkesztőségembe nem érkeztek felháborodott hangvételű levelek, amiért nem meséltem el, milyen volt Bécsben, azért mégsem ússzátok meg a beszámolót. Ígérem, rövid leszek. Igazából eddig azért nem írtam meg, mert a Rolandnál maradt a fényképezőgépem, és azon volt egy kép, amit direkt a bloghoz készítettem.

Osztrákiába busszal mentünk, de így sem volt hosszú az út, mindössze 3 óra. Amikor leszálltunk a járműről, Rolcsi magabiztosan jelentette be, hogy ő itt már olyan sokszor járt, hogy mindent tud, amit aznap tudnunk kell, ráadásul németből érettségizett, szóval nem lesz baj. A metrójegy vásárlásakor máris meginogni látszott az ezen kijelentés mögötti valóságtartalom, mivel nem létező német tudásom ellenére nekem kellett elolvasni a BKV (Bécsi Közlekedési Vállalat) kiírásait, na és persze azon nyomban kiderült, hogy "Hát anno nem metróval közlekedtem itt"...

Miután bementünk a történelmi városrészbe, rögtön a kirakatokat kezdtük vizslatni. Volt ott jó pár elborult ár, amin megakadt a szemem (pl. 3050000 Ft-os kabát), de alapjában véve minden drágább, mint itt. Eszeveszett hideg volt, de akkor ezt még nem viseltem olyan nehezen. Elmentünk ide, meg oda, flangáltunk, bámultuk az embereket, meg a környezetet, de semmi extra programunk nem volt. Közben sikerült átfagynom, és a fülem konkrétan égett a hidegtől, ezért már nagyon vágytam valahova beülni. Egy McDonald's-ra esett a választás, ahol aztán ettünk is, ha már ott voltunk. Ittunk forralt bort, a bögréket megtartottuk, vettünk szuveníreket, csokoládét és lélegzetet. Bementünk mindenféle áruházakba, ahol jól végigtapogattuk az árukat, rendszeresen felhívtuk egymás figyelmét, ha valahol buzi(ka)t láttunk, én kitaláltam, hogy a tavasszal felújítandó konyhámba milyen képeket szeretnék nagyanyám antik tányérjai helyére, ettünk krumplis izébigyót, meg jól megbántottam szegény Rolcsit, amikor ismét rám jött az ötperc. Ennek a látens oka az volt, hogy iszonyú álmos/fáradt/átfázott voltam, a manifeszt pedig, hogy a nap folyamán tökéletesen megbizonyosodhattam arról, hogy egyrészt a páromnál jobban tudok németül (holott nem tudok), másrészt bár több alkalommal is járt Bécsben, mégis minden egyes csomópontnál rossz irányba indultunk el (az ő iránymutatásai alapján). Erre kifakadtam, megbántottam, megríkattam és ezzel félig-meddig tönkre is tettem a kirándulásunkat. (Azóta már bocsánatot kértem, mert tényleg elég genyó voltam.)

Hazafelé a buszon beájultam a fáradtságtól, meg attól az eszeveszett melegtől, ami az ülésem mellől hömpölygött elő (miközben Rolcsi meg lefagyott mellettem, mert valahonnan jött rá a huzat), de előtte még meghallgathattam a párom suttogó szitokáradatát, amit egy fiatal hölgy utastársunk kapott, amiért epedező pillantásokat és egy mosolyt is küldött felém.

Amikor kicsi voltam, mindig azt gondoltam, hogy a határon túl valami misztikus világ van, ahol minden más, mint itt. Mások a házak, mások az emberek. Az idén már másodszor jártam idegen országban, és ez végképp kipukkasztotta ezt a gyerekkori illúzió-lufit. Igen, kicsit mások odaát, de alapvetően éppen olyanok, mint mi. Mondjuk az meglepett, hogy Bécsben elképesztően sok arab van (sok nő fejkendőben, ahogy az náluk szokás) meg, hogy minden metróállomáson afro-ausztriai újságárusok tukmálják a portékájukat az arra járókra. Egy biztosan más, mint itt (a nyelven kívül): a melegek megítélése. Legalábbis az újságárus kirakata erről tanúskodik (vö: Lengyelország).

Azt hiszem, ideje lesz lassan még távolabb merészkedni szeretett hazámtól, ha egyszer igazi külföld-élményt szeretnék megtapasztalni.