Bécs bejegyzései

Legutóbb elfelejtettem megemlíteni bécsi tartózkodásunk egy mulatságos momentumát. Most pótolom.

Sissi kastélyának parkjában zabáldákkal elegy karácsonyi vásár volt, amit mi is meglátogattunk (itt bántottam meg szegény Rolcsimat). Az egyik bódénál olyan ételt lehetett venni, aminek a lényege, hogy egy bazi nagy krumplit megsütnek, behasogatnak, és az így kapott kehelyszerű alkalmatosságra mindenféle önteteket, sajtreszeléket, ilyesmit öntenek (kérésre). Mi is vettünk, majd az egyetlen akkor üres talponállós asztalhoz vonultunk megenni. Kisvártatva odajött egy bécsi bácsi, meg egy néni, ugyanolyan krumplikkal, és megkérdezték németül, hogy szabad-e. Mondtuk igen, majd ettünk tovább. Ők is beszélgettek, meg mi is, például minősítgettük a krumplis micsodát, dehonesztáló megjegyzést tettem a német nyelvre, majd azt mondtam, hogy be kéne cserélni a magyar szendvicsspecialitásainkat még egy adagra. A bácsi elment, hogy inni vegyen maguknak, közben a néni németül kérdezett valamit a szendvicsekre vonatkozóan. Mondom nikhtferstén, mire ő kristály tiszta magyarsággal megismételte: mi van abban a szendvicsspecialitásban? Hát őőő, izé, — mondom — semmi extra, csak tarja, meg sajt. Szerencsére éppen végeztünk, úgyhogy 20 mp-en belül távoztunk, majd 20 méterrel odébb kitört belőlünk a röhögés.

Nem kicsit égtünk.

Bár a szerkesztőségembe nem érkeztek felháborodott hangvételű levelek, amiért nem meséltem el, milyen volt Bécsben, azért mégsem ússzátok meg a beszámolót. Ígérem, rövid leszek. Igazából eddig azért nem írtam meg, mert a Rolandnál maradt a fényképezőgépem, és azon volt egy kép, amit direkt a bloghoz készítettem.

Osztrákiába busszal mentünk, de így sem volt hosszú az út, mindössze 3 óra. Amikor leszálltunk a járműről, Rolcsi magabiztosan jelentette be, hogy ő itt már olyan sokszor járt, hogy mindent tud, amit aznap tudnunk kell, ráadásul németből érettségizett, szóval nem lesz baj. A metrójegy vásárlásakor máris meginogni látszott az ezen kijelentés mögötti valóságtartalom, mivel nem létező német tudásom ellenére nekem kellett elolvasni a BKV (Bécsi Közlekedési Vállalat) kiírásait, na és persze azon nyomban kiderült, hogy "Hát anno nem metróval közlekedtem itt"...

Miután bementünk a történelmi városrészbe, rögtön a kirakatokat kezdtük vizslatni. Volt ott jó pár elborult ár, amin megakadt a szemem (pl. 3050000 Ft-os kabát), de alapjában véve minden drágább, mint itt. Eszeveszett hideg volt, de akkor ezt még nem viseltem olyan nehezen. Elmentünk ide, meg oda, flangáltunk, bámultuk az embereket, meg a környezetet, de semmi extra programunk nem volt. Közben sikerült átfagynom, és a fülem konkrétan égett a hidegtől, ezért már nagyon vágytam valahova beülni. Egy McDonald's-ra esett a választás, ahol aztán ettünk is, ha már ott voltunk. Ittunk forralt bort, a bögréket megtartottuk, vettünk szuveníreket, csokoládét és lélegzetet. Bementünk mindenféle áruházakba, ahol jól végigtapogattuk az árukat, rendszeresen felhívtuk egymás figyelmét, ha valahol buzi(ka)t láttunk, én kitaláltam, hogy a tavasszal felújítandó konyhámba milyen képeket szeretnék nagyanyám antik tányérjai helyére, ettünk krumplis izébigyót, meg jól megbántottam szegény Rolcsit, amikor ismét rám jött az ötperc. Ennek a látens oka az volt, hogy iszonyú álmos/fáradt/átfázott voltam, a manifeszt pedig, hogy a nap folyamán tökéletesen megbizonyosodhattam arról, hogy egyrészt a páromnál jobban tudok németül (holott nem tudok), másrészt bár több alkalommal is járt Bécsben, mégis minden egyes csomópontnál rossz irányba indultunk el (az ő iránymutatásai alapján). Erre kifakadtam, megbántottam, megríkattam és ezzel félig-meddig tönkre is tettem a kirándulásunkat. (Azóta már bocsánatot kértem, mert tényleg elég genyó voltam.)

Hazafelé a buszon beájultam a fáradtságtól, meg attól az eszeveszett melegtől, ami az ülésem mellől hömpölygött elő (miközben Rolcsi meg lefagyott mellettem, mert valahonnan jött rá a huzat), de előtte még meghallgathattam a párom suttogó szitokáradatát, amit egy fiatal hölgy utastársunk kapott, amiért epedező pillantásokat és egy mosolyt is küldött felém.

Amikor kicsi voltam, mindig azt gondoltam, hogy a határon túl valami misztikus világ van, ahol minden más, mint itt. Mások a házak, mások az emberek. Az idén már másodszor jártam idegen országban, és ez végképp kipukkasztotta ezt a gyerekkori illúzió-lufit. Igen, kicsit mások odaát, de alapvetően éppen olyanok, mint mi. Mondjuk az meglepett, hogy Bécsben elképesztően sok arab van (sok nő fejkendőben, ahogy az náluk szokás) meg, hogy minden metróállomáson afro-ausztriai újságárusok tukmálják a portékájukat az arra járókra. Egy biztosan más, mint itt (a nyelven kívül): a melegek megítélése. Legalábbis az újságárus kirakata erről tanúskodik (vö: Lengyelország).

Azt hiszem, ideje lesz lassan még távolabb merészkedni szeretett hazámtól, ha egyszer igazi külföld-élményt szeretnék megtapasztalni.