Balaton bejegyzései

A 30. születésnapom közeledtével — érthető okokból — egyre többet foglalkozom az öregedés gondolatával, az öregséggel magával, és önkéntelenül is olyan gondolatok jutnak eszembe, amik eddig elkerülték a pici kis buksimat. Mondhatni mindenről ez jut eszembe. Ez persze viccesen hangozhat, hiszen 30 évesen még mindenki fiatalnak számít, na de vegyük hozzá, hogy egy 30 éves meleg férfi egy legalább 40 éves heteroval egyenértékű a saját köreiben. Ez pedig nyugtalanságra ad okot.

Megfigyeltem például, hogy amikor a Balaton felé tartottam a vonaton (aztán meg vissza), milyen könnyedén vettem az irdatlan hosszú utat. Régebben alig bírtam kezdeni magammal valamit, most meg szépen elolvasgattam, elsudokuztam több mint 3,5 órát, és maximum a gyerekek visongatása idegesített némileg. Tény, hogy egyre nehezebben viselem a kicsiket, pedig egyébként szeretem őket, meg ők is engem. Nyilván a kreativitásom és a spontán játékötletek tömkelege kedveltet meg velük, pedig ha tudnák, hogy ha nem mások gyerekei volnának, mekkora sallerokat kenegetnék le nekik legszívesebben, amikor nem tudnak viselkedni (merthogy általában nem tudnak, ugyebár)... Szóval ledöcögtem, öregesen, nyugodtan. Persze az is lehet, hogy azért vettem olyan könnyedén ezt a hosszú utat, mert nem siettem sehova, és utána sem volt semmi dolgom, maximum a valagam áztatása az iszapos tófenéken. Ha így van, számomra is van még remény.

Megfigyeltem aztán, mennyire vonzza a tekintetemet az a számtalan szép fiútest, amik a strandon kerültek a látóterembe. Lapos has, széles váll, bazi jó frizurák és bronzos, szőrtelen bőr. Aztán amikor lepillantottam saját anyagi börtönömre, a kontraszt mélyen elkeserített, mivel a fürdőnadrágom felett egy maréknyi lógó hájat láttam, a legutóbbi szőrtelenítés óta kisarjadt borostával tarkítva. Ebből két dolog következett számomra: 1. nekem már késő kinézni valahogy, mert úgysem fog sikerülni, 2. ha 10 évvel fiatalabb lennék...

Amikor azonban közelebb értek hozzám azok a szoborszerű alakok, meg kellett állapítanom, hogy nem is annyira izmosak, és bár kockás a hasuk, az inkább a soványságtól van, mintsem a kidolgozottságtól. Ez persze az én kinézetemen semmit nem javít, cserébe viszont egyértelmű jele annak, hogy már a szemem sem a régi (például a fogaim után, amik ugyan már nem a régiek, viszont még nem is újak).

Az iszaphajigálásokkal terhes fürdőzések után zuhanyozni mentem a szállásunkon, és ilyenkor egy tükör elé kerülve megpillanthattam, miként őszül a halántékom. Avagy nem is őszül, csak kiszívta a nap? A rossz szemeimmel ezt alig bírtam eldönteni, de aztán a 'kiszívta' verziónál maradtam, mivel a halántékomtól kicsit távolabb növő, egyértelműen ősz szálak segítségével különbséget tudtam tenni a szőke és a szürke között. Ez marha megnyugtató volt... Egyre csökkennek az esélyeim a világ fiatalságánál, bár ebben az esetben a hajfesték még csodákra lehet képes (csak éppen egyre kevesebb felület van az alkalmazásához). 

Azon is elcsodálkoztam, milyen sztoikus nyugalommal tűröm a távol lévők és harmadik személyek fikázását, hátuk mögötti kitárgyalását. Régebben erős késztetést éreztem az éppen támadott illető megvédésére, de mostanra már csak hümmögök. Belefáradtam az állandó mérlegbillentgetésbe.  Hárman voltunk ugyebár felnőttek, plusz 3 kamasz meg két kisebb forma kölyök. Utóbbiak rendetlenek voltak, ez alap. A három nagy viszont szerelmi háromszöget képezett, ráadásul egyikük egy idegen család sarja volt, ami nem is volna probléma, hogy ha például a szülei némi pénzmagot is mellékeltek volna a gyerek nyaralásához. Ez elmaradt, viszont a kiscsaj folyamatos nyávogása, suttyó viselkedése nem. Ott volt aztán a másik kamasz anyja, aki folyamatosan ezt a kiscsajt osztotta a háta mögött (mit mondott, mit csinált, hogy nézett...), meg a barátom, akinek meg is jegyeztem, hogy az utóbbi időben olyan, mint a ház előtt a kispadon pletykáló öregasszonyok, folyamatosan másokkal van elfoglalva.

Abból is éreztem az öregedést, hogy egyre tágabb szemekkel vettem tudomásul, amikor a mostani fiatalság szexuális életével kapcsolatos információk jutottak el az elmémbe. Tudniillik, hogy van nekik olyan egyáltalán. Ott volt ugye a párocska, akik még 16 évesek sincsenek, de már rendszeres nemi életet élnek. Jó, ne legyünk prűdek. De amikor jóformán mindenki előtt teszik ezt, arra azért már húzom a számat. Egyrészt nem kéne non-stop egymás szájában lefetyelni, mert két ember nem attól szereti igazán egymást, ha a lehető legtöbb nyálat öklendezi át egymás szervezetébe. Másrészt nem kellene (például) az ebédlőasztalnál olyan megjegyzéseket tenni, amiktől a sokat látott felnőttek is elpirulnak. Pontosabban csak azok, mert a kamaszjaink szemérme máris a múlté, ahogy a szüzességük is. Harmadrészt a parton való hentergés közben a kezembe került a 100xSzép című ifjúsági magazin egy példánya, ami ugyebár szexrovatot is tartalmaz. Ugyan nem Veress Pali bácsi nyomja a sódert (meg a kérdésekre a választ), de a rovat alapjában ugyanaz, mint a hajdani IM megfelelő rovata. Döbbenet, hogy milyen fiatalok milyen hülye kérdésekkel jönnek, ami egyúttal azt is tökéletesen példázza, ezeknek a 14 éves gyerekeknek mennyire nem kéne még a szexen gondolkodniuk. Nem attól válik éretté valaki, hogy meg tud markolni egy faszt, vagy tudja, melyik lyukba (majd egyszer) való a (most még csak pelyhedző) lomposa.Utóbbira jó példa volt az is, amikor a kamasz trió harmadik tagjától megtudtuk, hogy bizony az első két tag nem védekezik. A barátom persze rögtön leizzadt, hiszen számtalanszor elmondta a kölkének, hogy használjon óvszert, sőt,vett is, adott is neki eleget, erre a felelőtlen HGY nem csupaszon kufircol?), ráadásul én is közöltem vele, hogy örüljön, mert hamarosan újra anyuka lehet. Még ideje sem volt megdöbbenni, mire máris visszakérdezett, hogy "talán inkább nagymama, nem?". Mondom nem, ha a 16 éves gyerekének gyereke születik, akkor ő anyuka lesz, nem nagymama. És hogy hogy jön ide az én korom? Hát úgy, hogy ez is csak arra emlékeztetett, amikor én ilyen korú voltam, mennyire messze voltunk még bármiféle nem aktustól. Sok idő eltelt azóta...

Végül — hogy valami pozitív is legyen — szembesültem saját lexikális tudásom kiterjedt méreteivel. Lehet, hogy hamarosan egy fogatlan, elhájasodott, kopasz öregember leszek, de legalább ott a tudat, hogy az eltelt idő alatt valami kis tudást is magamra szedtem. Nincs is erre jobb bizonyíték, mint a csendes éjszakákon magunk elé ragadott laptop, és rajta a Honfoglaló-elérési lehetőség, ugyanis minden játékot megnyertünk, amiben én is részt vettem. Sőt, olyan is volt, hogy a nyaralókolléga baromi vesztése állt, de amikor felébredtem (merthogy ez reggel volt), és pislákolni tudott a tudatom, máris győzelembe fordítottam a játszmát.

Kell is ez a kis ego, hogy ne járjak úgy, mint Brian Kinney a QaF megfelelő epizódjában, amikor is felkötni tervezte magát a 30. születésnapja alkalmából

A nyár számomra általában elég későn kezdődik. Ha május utolsó heteiben esetleg jó idő van, azt nem nagyon élvezhetem, mert a hó végéig estig dolgozom, gyakran még hétvégén is. Így ha akarnék sem tudnék mondjuk strandra menni (de nem akarok). Amint a hajtásnak vége, máris teljes gőzzel teljesíthetek a vizsgákon, amik egészen június végéig eltartanak. Az idén sem volt ez másként, a júliusból eltelt három hétben azonban minden eddiginél nagyobb esélyt adtam a Bőrrák Bácsinak.

Kezdődött a málnaszedéssel, amikor ugyan baseball-sapkát viseltem, de a nyakam és a karjaim védtelenek voltak. Előbbi annyira leégett, hogy a többiek azzal csúfoltak, olyan a nyakam, mintha egy piros színű pólót viselnék. A valóság ehhez képest inverz volt, hiszen pont ott pirosodtam ki nagyon, ahol nem takart a pólóm. Még fénykép is készült róla, ezen pedig jól látszott a ruha gallérjának ívelt vonala. A karjaim ekkor úgy leégtek, hogy a málna tüskéinek karcolása nem látszott a bőröm pirossága miatt. Néhány nap múlva a bőröm színe egyre jobban a barna felé tendált, és persze hámlani kezdett, ahogy a füleim hegye is.

Volt néhány napom a regenerálódásra, de aztán leutaztunk a Balatonra. Az első este (késő délután) az első utunk a partra vezetett, de mivel ekkor már nem tűzött erősen a nap, nekem sem lett bajom tőle. Másnap viszont már kora délelőtt kitelepültünk, és az idő is verőfényes volt. A délelőtt még csak-csak elment, de amikor kezdett bedurvulni a helyzet, és újfent pirosodni kezdett a bőröm, gyorsan lekentem magam egy 40 faktoros naptejjel. Hamarosan kiderült, hogy én erre immúnis vagyok, ezért a nap végére a hátam, a vállaim és a karom is rákvörös lett. A nyakam nem, mert az már eleve le volt barnulva, úgyhogy az most csak tovább sötétedett.

Meg kell hagyni, eléggé szenvedtem, de másnapra — hála Istennek — beborult. Ilyen időben strandolni ugye nem lehet, de hogy ne unatkozzunk, és mégis pancsolhassunk, elmentünk Kehidakustányba, az élményfürdőbe. Kaptam egy napot a regenerálódásra. Csúszdázás, bugyborékban ülés, vízsugárral masszírozás, forróvizes medencében pancsolás az esőben; ez volt a napi program. Másnap viszont újra hét ágra sütött a nap, én pedig már előre féltem a következményektől. Újra lekentem magam a naptejjel (mintha sok értelme lett volna), hiszen a két nappal korábbi égésem még alig halványult. Igyekeztem minél többet árnyékban vagy a nem túl átlátszó víz mélyén tartózkodni (gyakorlatilag már a felszíntől 5 centire sem lehetett látni semmit), hogy így kíméljem magam. Délután aztán el kellett indulnom hazafelé, és amikor a pólómat felvettem, majd a hátamra dobtam a táskámat, éreztem, hogy a kímélő program nem lehetett túl sikeres.

Két napot töltöttem itthon. A bőröm elkezdett barnulni és hámlani, és napról napra egyre csodásabban nézett ki. Ha langyosnál melegebb hőmérsékletű víz érte, az elég szar érzés volt, és a táskámat sem hordhattam kényelmesen, mert a bőrömte érintve fájdalmat okozott. Szombaton elindultam vissza, és pont azokban az órákban érkeztem meg, amikor a leveszélyesebb a nap. A többiek már a parton voltak, ezért én is rögtön oda indultam, és egy negyed óra múlva már ment is a pancsolás. Mivel egészen jól lebarnultam, ezúttal nem kellett félnem az újabb leégéstől. Már arra is vettem a bátorságot, hogy a világosnak vélt bőrfelületeimet kimondottan lemaradás-behozási céllal a napfény alá tartsam (magyarul napoztam).

A vasárnap ismét a parton talált minket. Ekkor már csúf cafrangokban jöt le rólam a bőr, amit a gyerekek erőszeretettel tépkedtek volna, de ezt nem engedtem, egyrészt mert gusztustalan, másrészt mert félő volt, hogy így olyan felületbe is beletéptek volna, ami még nem vált el rendesen. A nap ugyan sütött, de fátyolfelhők takarták el, ezért meleg is volt, világos is volt, mégsem kellett leégéstől tartani — gondoltam én. Le sem kentem magam, és a testem takarásával sem foglalkoztam...és a nap végére még az előzőnél is brutálisabban égtem meg. Nem 'le', hanem 'meg'. Amíg hazaértünk, azt hittem, azért fáj annyira a nyakamnál, mert a póló gallérja basztatja, és csak otthon láttam, hogy ahol korábban lehámlottam, ott a frissen nőt bőr most hólyagosra égett.

Később ez leszáradt, kirepedezett és vérzett. Brutálisan néz ki még most is, de talán heg nélkül begyógyul, és már nem is fáj. Egy hétig viszont nagyon szenvedtem. De ha nem is a legpraktikusabb módon történt a kivitelezés, a napon levés eredménye talán megért ennyit: baromi jól lebarnultam, és meg kell hagyni, így baromi jól nézek ki.

Én sosem jártam még szoláriumban, és a napon sem töltöttem még annyit, hogy (viszonylag egyenletes) színem legyen, ezért ez a látvány újdonságként hatott számomra. Sosem voltam elégedett a testemmel, de a 10 havi edzés és az idei nyár együttesen elérték nálam azt, hogy a tükörképem láttán elégedetten csettintettem. És amikor kikerestem a gépemen levő fényképek közül egy tavaly nyáron készültet, csak akkor döbbentem meg igazán. Azon ugyanis se nem szőrös, se nem szőrtelen (olyan szanaszét), fakó testtel, ballonszerű törzzsel és csenevész végtagokkal vagyok látható. Ehhez képest most majdnem teljesen lapos a hasam, a végtagjaim ha nem is vastagok, de jól láthatóak rajta az izomcsoportok, széles(ebb) a hátam, le vagyok gyantázva, a bőröm pedig bronzosan csillog a lámpafényben. Ha a testem tulajdonosa nem én lennék, még kívánatosnak is tartanám magam.

Jövőre azért majd jobban odafigyelek.

A múltkor úgy fejeztem be a 4 órás vonatozásomról szóló bejegyzésemet, hogy a visszaút elmesélésétől megkíméllek benneteket, mert azt hittem, hogy azon semmi rendkívüli nem fog történni. Akkor még nem tudhattam, hogy bőven lesz miről mesélni, ezért most mégis leírom a kálváriám történetét (ha másnak nem is, legalább magamnak, a blog napló jelleggét erősítendő).

Szombat reggel terveztem tehát visszamenni Balatonmáriafürdőre. Nem is a pancsolás miatt, hanem mert a barátomnak este terveztük megülni a születésnapi buliját, és az alól nem lett volna illendő kihúzni magam. Még csütörtökön megvettem az ajándékát (meg I. kolléganőmnek is, aki szintén ott volt), és csodával határos módon nem is felejtettem otthon, amikor útnak indultam. 6 órakor keltem, ami az előző napi edzés után némileg megviselt, de egy tyrosine-tabletta bevétele után pár perccel már pörögtem is. A vonat 7:45-kor indult, és 11:40-re kellett volna célba érnie, ezért igyekeztem gyorsan összekapni magam. 30-kor már úton is voltam, ajtó-ablak bezárva, váltásruha, ajándék elrakva, itóka bekészítve.

Amikor a Deák téren átszálltam a piros metróra, gyanúsan sokan tartózkodtak azon. Persze leendő szociológusként nem lepődhettem meg, hogy szombat reggel sokan tartanak a Balaton (+ Velencei-tó) irányába, de azért egy kicsit alulbecsültem a várható embermennyiséget. És hogy valóban mennyire sokan voltak, az csak a Déli Pályaudvarhoz érkezve mutatkozott meg. Leesett állal és bosszúsan igyekeztem a mozgólépcső irányába, ahol csak úgy tülekedett a nép. Lelki szemeimmel már kígyózó sorokat vízionáltam a MÁV-pénztárak elé, de amikor odaértem, megnyugodhattam, mivel 5 egész pénztár is nyitva volt, és mindennek ellenére mindegyiknél alig álltak úgy 15-en. Így 15 percen belül enyém lehetett a vonatjegy (2540 Ft), és még némi ételt is maradt időm venni. Pedig nem is voltam még éhes, de gondoltam, később nagyon jól fog jönni. Hej, ha tudtam volna... Miután felvonszoltam magam a vonatra, újra egy 4-es ülésre vetettem le a cuccom, de előtte megkérdeztem a már ott ülő fiatal csajt, hogy szabad-e. Persze szabad volt. A harmadik ülésen egy szivaros hangú öreglány ült, a negyediken pedig a szivaros hangú öreglány egyik táskája. A vagonban összesen ha 20 hely volt, de mire elindultunk, valamilyen módon mindet elfoglalták. Az utasok többsége gyerekkel jött, ezért az összesen 8-9 felnőttre minimum 10 gyerek jutott, akik ekkor még nyugton ültek a helyükön (és ezzel máris azt vetítem előre, hogy később viszont nem).

Elindultunk. Elővettem a könyvem, és olvasni kezdtem, aztán elővettem a rejtvényújságomat, és fejteni kezdtem. Aztán az egyiket letettem, és a másikat vettem magam elé (stb.), a zene szólt a fülemen (és egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy igazán feltölthettem volna az aksikat, mert így nem biztos, hogy végig hallgatni tudom majd), és igazából nem is foglalkoztam vele, hol járunk.

Aztán a vonat megállt a puszta kellős közepén, két település között valahol. Nincs ebben semmi szokatlan, elvégre ez csak egy csicska gyorsvonat volt, olyan, aminek rögtön félre kell állnia, ha arra jön egy IC. Pár percen belül el is robogott mellettünk egy, majd újabb percek múlva még egy, az ellenkező irányba. De a vonatunk nem ment tovább. Kicsit furcsálltam, hogy ennyi másik vonatnak kell elsőbbséget adni, és azon morfondíroztam, ez vajon bele van-e kalkulálva a menetidőbe, vagy máris késünk. A többi utas egyre nyugtalanabb lett, és némelyek már tudni is vélték az ácsorgás okát, bár a többség valószínűleg nem találta el. Miközben tovább cserélgettem az ölemben a rejtvényt és a Galaxis útikalauzt, két újabb vonat robogott el mellettünk, és kisvártatva a valós ok is kiderült: tönkrement a mozdony. Ilyen is csak velem történhet...

Na, sokan ekkor a mobiljukhoz kaptak, hogy sopánkodva telefonáljanak egyet az őket váró családtagoknak/barátoknak, mások rögtön összefüggéseket kerestek a sztrájkok és az eset között (én persze végig tudtam, hogy Orbán Viktor a felelős, vagy ha ő nem akkor a FIDESZ, de ha az sem, akkor az Ajrópunilyó követeli meg a késést), megint mások kivonultak a kocsiból vagy leszálltak, hogy szívjanak egy kis friss levegőt. Én inkább maradtam, jobbról balra tettem a lábam, aztán balról jobbra, olvastam és fejtettem, és próbáltam nem észrevenni, hogy a temérdek gyerek kezdett egyre jobban felélénkülni.

Nem is ragozom; 1 óra múlva küldtek utánunk egy másik mozdonyt, ami az egész kócerájt el tudta vontatni Székesfehérvárig. Ez kb. 25-30 km/h-val történt, szóval eltartott egy darabig, amíg Érdtől (mert itt robbantunk le) odaértünk, és aztán újabb 20 perc kellett, mire itt a meghalt mozdonyt lecserélték egy működőképesre. Már most közel 2 óra volt a késésünk. Szerencsére a vezető később igyekezett minél többet ledolgozni ebből, de a Balaton mellé érve erre már nem sok esélye volt, tekintve, hogy ott olyan közel vannak egymáshoz a megállók, hogy felgyorsulni sem igazán lehet, és máris lassítani kell.

Szerencsétlenségemre viszont a családok is csak Siófok után szálltak le, a gyerekeik pedig addig végig sikoltoztak, rohangáltak, trappoltak, az ülésemet rugdalták és csámcsogva-cuppogva ettek. Még nagyobb szerencsétlenség, hogy tényleg lemerült az mp3-am, ezért mindezt tompítatlanul hallhattam, és még a szülők nyalakodását sem úszhattam meg (merthogy aztán azok is rákezdtek). Már olyan éhes voltam, hogy ha nem harapok be reggel egy illegális pizzás táskát (nehéz ez a diéta, ha az embernek alig van 5 perce magára is...), görcsökben fetrengve múltam volna ki. Eléggé szomjas is voltam, mivel egy fél liter folyadékkal indultam útnak, az meg 5,5 órára még előrelátó beosztással is kevésnek bizonyult.

Balatonmáriafürdő-alsón 13:15-kor szálltam le a vonatról. Éhes voltam, szomjas voltam, és rendkívül ideges. Ezért az első utam a part melletti büfébe vezetett, ahol nyomban betoltam egy pár falatot, amiket bőséges ásványvízmennyiségel öblítettem le. Fizikailag rendbe jöttem, és mivel néhány perc múlva már a Balatonban pancsoltam, az idegeim is hamar regenerálódtak. Azért szívesen kihagytam volna ezt a hacacárét...

Ja, és menyugtatásul közlöm, hogy a "3 óra veszteglés az autópályán" című bejegyzést már tényleg nem írom meg (mert a hazaút sem volt olyan egyszerű).

A vasárnaptól vasárnapig tartó nyaralásomat ugyebár meg kelett szakítanom egy kis munkával, de csak, hogy igazoljam az egyik közgazdaságtani alapvetést, miszerint "a munkaidő feláldozott szabadidő". Esetemben ez szó szerint igaznak bizonyult (és ha most nem éppen blogot írnék, akkor is dolgoznék (fogok is)). Mivel a Balatonra kocsival érkező barátom emiatt nem óhajtott visszajönni (inkább a tóban lubickol), kénytelen voltam bevállalni egy négy órás vonatutat, vissza Budapestre. Sejettem, hogy rendkívül izgalmas lesz.

Miután ronggyá égettem magam a parton, átvedlettem utcaiba, hangos sziszegések és sikoltozások közepette a hátamra dobtam a táskámat, elköszöntem mindenkitől, majd elindultam az 5 percre levő vasútállomásra. A jegyemet már korábban megvettem, hogy minden zökkenőmentes legyen. A vonat a mondott időben be is gördült, én pedig megkíséreltem felszállni...majd egy vagonnal odébb ismét, mivel az első helyen a rendelkezésemre álló idő alatt nem sikerült megfejtenem az ajtó nyitómechanizmusának működési elvét. Miután felkapaszkodtam, erősen koncentráltam, hogy dohányzó kocsit találjak, ami néhány méter megtétele után sikerült is. Egy töpörödött nénike ült ott mindössze, ezért a legkényelmesebbnek tűnő, négyes ülőhelyek egyikére vetettem le magam. Igaz, már ekkor is megfordult a fejemben, hogy így kétszer akkora eséllyel szerzek magamnak potenciális útitársat, mint a kettes ülések esetén, de szerda eset lévén úgy gondoltam, viszonylag kevesen utaznak majd ezen a vonaton, azok meg majd találnak maguknak üres helyeket máshol is. A vagon egyébként meglepően tiszta volt, mármint a korábbi évek balatoni vonataihoz képest, mert azok általában a legkoszosabb, leglepukkantabb darabok közül kerültek ki. Még hozzájuk érni is veszélyes volt, hacsak az ember nem akarta bevállalni a drága ruhák idő előtti szemétbe hajításának kockázatát. Jó imidzs volt ez a Balatonra utazó külföldi turisták előtt.

A vonat elindult, a fülembe bedugtam a kedvenc zenéimet tartalmazó mp3 fülhallgatóját, ölembe vettem a még mindig gyötört Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvemet, majd olvasni kezdtem. Kisvártatva elálmosodtam, ezért becsuktam a könyvet, ránehezedtem a karjaimmal (hogy az út végén még mindig magaménak mondhassam), aztán hátravetettem a fejem, és rögtön elaludtam. Ez nálam ritka, de a lubickolás megtette a hatását. Az órám szerint kb. 15 perc múlva ébredtem, mert a kalauz rázogatta a vállamat. Elnézést kértem, majd miután lekezelte a jegyemet, megpróbáltam visszaaludni. Persze nem sikerült, ahogy a hátralévő 3,5 órában sem, viszont végig álmos voltam. Nem maradt más, mint az olvasás. Néha becsuktam a könyvet, hogy a tájat fürkésszem, aztán megint kinyitottam, hogy újabb fejezeteket faljak fel a szememmel. Közben az állomásokon újabb utastársak szálltak fel, de egyik sem ült mellém vagy elém, viszont egy üléssel odébb, velem szemben egy trió telepedett le. Egy fiú, meg két nagyon szép, ambár hozzám fiatal lány. Viszont valamiért heteroszexuális gondolatok támadtak fel bennem, mint például "Tök jó lenne beszélgetni a jobb oldalival. Semmi szex, csak beszélgetés, úgyis jól megnézett magának." Biszexuális énem jelenleg regnáló oldala azonban gyorsan elhessegette ezeket a gondolatokat, úgyhogy tovább olvastam.

Néhány megállóval később aztán bekövetkezett, amitől tartottam: három cigány jött be a vagonba, és rögtön le is telepedtek elém (egy hormonbajszos legény), valamint mellém (egy kiskölyök). Az apjuk odébb foglalt helyet. Egy csomó horgászbot volt náluk, és kábé egy perc múlva meg is kérdezték, nem akarok-e egyet megvenni. Ezt a zenén keresztül is értettem, a reakciójukat viszont már nem. Valahogy úgy szólt, hogy "cska?". Kivettem a fülemből az egyik dugaszt, és mondtam, hogy nem értem. Erre a hormonbajszos megismételte, hogy "icska?". valamiért még mindig nem fogtam, mit akar tőlem, ezért megint visszakérdeztem. "Bicska?"— jött a türelmes válasz, én pedig megnyugodva válaszoltam, hogy azt is kihagynám. Ezen túl nem is kommunikáltak velem, ráadásul a következő megállónál le is szálltak.

Fellélegezhettem, és egy jó órán keresztül nyugtom is volt, mígnem egy kigyúrt, lebarnult, divatosan öltözött ikerpár telepedett a közelembe, meg az egyikük barátnője. Egy kutyakölyök is volt velük, amit némi ölelgetés után felfedezőútra engedtek, de aztán összeszedték, és ők is leszálltak. Hamarosan viszont egy lelakott alak ült elém, cigarettával a kezében. Miután felfedezte, hogy az oldalán levő hamutál nem üzemel, megkérdezte, hamuzhat-e a mellettem levőbe. Mondom persze, ezért így is tett. Valami borzasztóan fojtó füstű cigarettát szívott (asszem Bond), később pedig egy sört is elfogyasztott. A kinézete — érdekes módon — súlyos kontrasztot alkotott az udvariasságával (sőt, még olvasott is), ezért a továbbiakban nem is zavart a jelenléte. Székesfehérvárnál szállt le. Közben eleredt az eső, én pedig kárörömmel gondoltam a barátaimra, akik már nyilván a szálláson morogtak a hirtelen időváltozás miatt.

Sokáig nem maradhattam egyedül, mert újabb útitársam érkezett. Egy még az előzőnél is lelakottabb kinézetű alak, aki kísértetiesen hasonlított a Vissza a jövőbe sorozat Dokijára, azzal a különbséggel, hogy a haja nem ősz, hanem sárga volt. Pontosabban megsárgult ősz (nem szőke), a ruhája pedig határozottan koszosnak tűnt. Ahogy leült, rögtön be is vágta a szunyát, ami nem is lett volna baj, ha nem nyitott szájjal alszik, és legfőképpen nem rám leheli az alkoholos szagú nyomorgázt. Azért egész elviselhető volt, mivel a menetszél az ájer jelentős részétől jótékonyan megkímélt. Eddigre már legalább 100 oldalt fogyasztottam el a könyvből, ami — a tartalmát ismerőknek nem meglepően — jelentősen amortizálta a szellemi kvalitásaimat. Ezért aztán egy kis szünetet tartottam és közben eszembe ötlött a barátom kamasz kölykéhez aznap intézett kérdésem (miután a Holt-tenger kellemes mivoltjáról fecsegtem vele egy kicsit), hogy fel tudna-e sorolni nekem 20 tavat a világból. Meglepő módon csak a Holt-tengert tudta megemlíteni, annak ellenére, hogy például éppen a Balaton partján ücsörögtünk, és a Velencei-tó sem volt tőlünk messze. Kicsit besegítettem neki, és magam soroltam fel még vagy tízet, de tőle egyetlen egyet sem tudtam már kicsikarni. Nem minősítem. Szóval éppen ezen morfondíroztam, és közben újabb tavakat listáztam az agyamban. Rögtön felmerült bennem a kérdés, hogy vajon elfogadható válasz-e hasonló kérdésekre az összes tó, vagy húzni kell egy határt. Mert például a Városligeti-tó vagy a Feneketlen-tó elég csicska, és különben is mesterségesek. Innen már csak egy ugrás volt eljutni a "Hány tó létezhet egyáltalán a Földön?" kérdéskörhöz, amire valamiért a 12000 ugrott be, minden alap nélkül. Erről eszembe jutott, hogy ha én Isten lennék, biztosan baromira unatkoznék, viszont meg volna a hatalmam ahhoz, hogy minden létező tóról információkat gyűjtsek. Így unaloműzésként fognék egy nagy könyvet, és beleírnám az összes általam teremtett tó nevét, mármint azokat, amiket a gyarló emberiség adott nekik.

A hegyekre, tengerekre és egyéb domborzati tényezőkre már nem volt alkalmam továbbörökíteni a kérdéskört, mert tőlem balra egy hatalmas és gyönyörű szivárványt pillantottam meg. Jobbra egyetlen felhő sem volt, balra viszont szemmel láthatóan esett az eső (valahol a távolban). Tökéletes együttállás egy szivárvány létrejöttéhez. Gyönyörű volt. Minden színe csodálatosan pompázott, és mindegyik legalább 10 méter széles lehetett, de akár még annál is nagyobb. Teljesen megigézett, ezért legalább negyed óráig megkövülten bámultam, de később is gyakran felpillantottam, hogy meg van-e még.

Budapest előtt kicsivel egy párocska, meg az egyikük anyja keltette fel a figyelmemet. A párocskák rám nézve komoly kockázati tényezőt jelentenek, mivel gyakran smárolkozásra vetemednek, az cuppogó hangeffektekkel jár együtt, ami viszont általában baromira szokott idegesíteni. Hiába van bedugva a fülem, mert úgy is meghallom. Szerencsére egyelőre semmi ilyesmire nem készültek, ezért elindulhattak a gondolataim velük kapcsolatban. Csak a szokásosak: a nő melyiknek lehet az anyja? Az anyjuk egyáltalán? Ha a fiúé (asszem a fiúé), akkor vajon mit szólhat a leendő menyéhez? És az mit szól a leendő anyóshoz? Ilyesmi. Később aztán rákezdtek a nyalakodásra, ami 3,5 óra utazás után eléggé hamar felbosszantott, az anyjuk meg némi rágógumi-fújkálással kontrázott az egészre. Azt sem tudtam, hova nézzek, hogy ne idegesítsen. Kelenföldnél szálltak le, így az utolsó negyed órát az idegi regenerációnak szentelhettem.

19:53-kor aztán megérkeztem Budapestre, pontosan 5 perccel a kiírt érkezés idő után. Volt még egy apró problémám: találok-e nyitva tartó jegypénztárt a lejárt bérletem pótlására, vagy jegyet kel vennem? Találtam és nem kellett.

Hát ez baromi izgalmas volt, úgyhogy a holnapi retúr-viszonylaton történtektől asszem majd megkíméllek benneteket.