Beatrice bejegyzései

Na kérem, most már annyit blog-pihentem, hogy tán még jól meg is leszek szólva, ha nem pótolom be gyorsan a lemaradást. Igyekszem visszarázódni a napi rutinba, blogokat olvasni, kommentelni és végre írni is, úgyhogy csapjunk is bele a nyaralásról szóló sorozat utolsó felvonásába (kicsit már én is unom...).

Az előző évhez képest annyi csavar volt, hogy most nem a húgom jött be Pestre, és nem a barátom kocsijával mentünk együtt, hanem én mentem ki anyámékhoz, és a két társaság külön kocsikázott le Verőcére. Az ok egyszerű: anyám férje nem akart Budapesten keresztülmenni, viszont mindenképpen a kapuig akart kocsikáztatni bennünket. Hétfőn tehát jól kidolgoztam a belem, aztán hazamentem Desiért, átmentem vele a Rolandhoz (aki addig gyakorolta gazdai kötelességeit), de hazaérve még nem pakoltam össze a holmijaimat. "Ráér az holnap is" — hangoztattam magamban, esélyt adva annak, hogy otthon felejtsek valami fontosat. Mint utóbb kiderült, ez részben sikerült is, mivel sem elemlámpát (ami jól jön, ha az ember az éjszakában akar a táskájában túrni, vagy ha sötétedés után kell vécére menni), sem papírzsebkendőt nem vittem, de ezek hiánya — szerencsére — csak minimálisan csökkentették a komfortérzetemet.

Kedden tehát összepakoltam, és lóhalálában elindultam a Népliget felé, a buszt viszont — kb. 5mp híján — nem értem el. Előttem kanyarodott ki. Jó, kb. 40 perc várakozás után jött a következő, ami viszont minden zsákfaluba bemegy, tehát jóval hosszabb az útvonala és a menetideje. Anyámékhoz nagy soká leérve megebédeltem (egyedül, mivel a család már nem bírta kivárni, hogy megérkezzek), bepakoltunk a kocsiba, aztán nekiindultunk. Már Vácnál jártunk, amikor a barátom rám csörgött, hogy hol vagyunk már, mert alig bír plusz két sátorhelyet befoglalni. Kissé zaklatott voltam már ettől a félnapos rohanástól.(Miközben egyébként gyakorlatilag a lakás mellett jöttünk el, tehát a zöme teljesen értelmetlen volt...)

Megértem, hogy izgatott volt, mivel a hétköz- és első nap ellenére baromi sokan voltak, tehát valószínűleg tényleg ügyesnek kellett lennie az összesen három sátorhely tartásához. A látogatók nagy száma már a belépéskor látszott, hiszen — bár nem kellett sokáig állni a sorban — már nem volt rendes karszalag, csak amolyan felcsomózós, ami a következő 3-4 napban vagy hatszor leesett a karomról, egyszer pedig úgy kellett előtúrni a hálózsákomból (egy kisebb infarktus után). Jöhetett a sátorépítés feladata, ami szinte kizárólag rám hárult, de megbirkóztam vele...

...éppen időben, mivel kb. 10 perc múlva esni kezdett az eső. Gratula! Hetekig egy csepp sem, de amint a természet lágy ölén, a csillagos ég alatt tervezek aludni, azonmód jön az áztatás. Az elején kihagytam, de valójában egy harmadik dolgot is otthon felejtettem, a kölcsönadott sátram 'fedelét', ami nélkül általában csak egy szúnyogháló véd a természettől. Kellemetlen volt, de legalább még időben ocsúdtam, ezért anyuékat megkértem, hogy túrjanak már nekem egy tekercs szigszalagot, mivel a korábbi esetekből kiindulva pontosan tudtam, mi hiányzik a legjobban a helyettesítéshez. Megszerkesztettem a barátomnak felajánlott hajlékot, amit egy rendezői székkel tettünk tökéletessé (a tetejére borítva), és ez elegendő is volt a védelemhez.  Jöhetett a szórakozás.

Az a jó ebben a rendezvényben, hogy — meleg énem titkolását leszámítva — igazán elengedhetem magam. Nincs gond a takarításra, nincs net, ami vonzana, nincsenek kötelező programok, nem kell időben lefeküdnöm aludni, nincs munka, amiért aggódnom kéne, és a gyerekekre sem kell figyelni, mivel a kerítésen belül oda kavirnyáznak, ahova akarnak, és mindig találnak maguknak elfoglaltságot, alkalmi barátokat. Az idén igazából három koncert érdekelt csak, az előadások között pedig alig találtam párat, ami a címe alapján ígéretesnek tűnt, ezért zömében a sátraink környékén vagy asztaloknál ülve beszélgettünk, amivel nekem semmi gondom nem volt. Mintha csak egy hosszúra nyúlt pikniken lettünk volna. Az első este viszont a Beatrice is fellépett (az első a háromból), erre el is mentünk. 

A koncert a megszokott volt, szinte a számok is ugyanazok, amik a korábbi években, csak egy kicsit rövidre sikeredett az egész. Még a Nyolc óra munka sem volt, bár ezt annyira nem hiányoltam. Viszont rögtön a három kedvenc számommal kezdtek, amik közül álljon itt kettő, érdemes őket meghallgatni. A szövegük nagyon találó és elgondolkodtató (az elsőben főleg 2:27-től, legalább ezt érdemes befogadni).

Amivel kezdtek:

Hogy ne ragozzam a végtelenségig, röviden kiemelném az érdekesnek talált programokat.

Minden évben vannak kézműves foglalkozások, amiket én ugyan ki szoktam hagyni, a gyerekek viszont általában beneveznek rájuk. Tavaly a nagyobbik húgom vágott bele némi csontékszer készítésbe, de mivel fél nap alatt alig jutott valameddig, nekem kellett befejezenem a cápacsont fűrészelését. A minták belekarcolgatását szerencsére megúsztam. Idén a másik húgom fogott neki valami nemezizé megalkotásába, amit még a második nap kezdett el, aztán sose fejezte be, mivel elfelejtkezett róla. Gondolom, ehhez hozzájárult az íjászkodás, amit szintén kipróbált, csak éppen az első kísérletre úgy odabaszott magának az ideggel, hogy az alkarja egészen belekékült. Azért élvezte.

Volt aztán aurafotózás is (ez már pénzért), ami engem szintén nem izgatott, a barátom viszont megnézette magát. A nő mondott neki mindenféle okos dolgokat, amikről nekem kapásból lejött, hogy kamu, de hogy miért, azt most nem osztanám meg veletek, mert hosszú lenne.

Volt Egészséges Fejbőr koncert, de mivel úgy két héttel korábban a zenekar tagjai összevesztek, és elhatározták, hogy feloszlanak, az énekes nem jött el. Áthidalás céljából a többi tag azért fellépett, az éneket meg a közönség nyomta. Érdekes volt, többek számára pedig felháborító.

Megnéztünk egy 1792-ből származó kamaradarabot, egy vásári komédiát, amit 5 színész adott elő. Komédia volt, méghozzá igen jó. Sokat nevettem rajta, és ami külön tetszett, hogy a szerző némi bölcselkedést is elrejtett benne. Közvetlenül ezután pajzán székely meséket hallgathatott meg a — 18 év feletti — közönség, igazán autentikus előadásmódban. Ez is nagyon tetszett.

Meghallgattam egy történelmi előadást Attiláról, de mivel az előadó — hozzám hasonlóan — ha belekezd egy témába, sosem ér a végére, így szegény Attila még alig-alig hódított, amikor már le is telt az idő. Közben persze nagyon sok érdekes dologról volt szó, tehát unalmasnak semmiképpen sem lehetett nevezni.

Egy másik program egy kerekasztal beszélgetés volt Toroczkai Lászlóval (a 64 Vármegye Ifjúsági Mozgalom tiszteletbeli elnökével) Zagyva Gyulával (a HVIM elnökével), Vona Gábor Jobbik-elnökkel meg valami Fradi-szurkolós főmuftival. Tanulságos volt nagyon, mivel némileg magyarázatot adott arra, hol van a rendezvényről a sok jobb-közép/mérsékelt jobboldali gondolkodású ember. Ha az MSZP vagy az SZDSZ neve elhangzik, természetes, hogy füttyorkán veszi kezdetét, de itt már a FIDESZ említése is hasonló reakciót váltott ki. Ezeknek mindenki szarszemét, tehetetlen, idegen-bérenc, stb., így nem csoda, hogy sok ember az évek során úgy döntött, ő ebből nem kér. Én is itt fogok kikötni. Más érdekességek is elhangzottak, de ezeket — külön kérésig — megtartom magamnak.

Végül ami számomra a fő attrakció, a Kormorán koncert. Ilyenkor mindig már jó előre odamegyünk, hogy az első sorban élvezhessük végig az egészet. Most is így volt, most viszont nemcsak kifelé, de középre is be volt fordítva pár hangszóró, így a koncert végére kissé zúgott a fülem (konkrétan még 48 órán át). Semmi sem lehet tökéletes, ezt most is megtapasztaltuk, mivel a hangoláskor elment az áram, így vagy 20 percet kellett tétlenül ácsorogni, amikor pedig végre a húrok közé csaptak, vagy két számon keresztül jelezgették kifelé, hogy mit kéne még átállítani. Azért jó volt, csak ez is kissé rövid. Tőlük is álljon itt egy szám:

Úgyhogy erről ennyit. Jövőre ugyanitt? Hát...nem tudom...