Besztercebánya bejegyzései

Akkor álljon itt a lengyelországi utazás beszámolójának harmadik része. Lyallt el kell keserítenem, mert nem tervezek fotókat is feltölteni (lusta vagyok), bár ha kérések dömpingje érkezik, akkor később esetleg (mondjuk egy 4. epizódban) hajlandó leszek megerőltetni magam (de azokon sem fogok szerepelni).

Tehát október 31-én, reggel fél 9-kor volt a találkozó a Nyugati téren. Előtte még a maradék cuccot összehajigáltuk, vettem reggelinek valókat, a Rolcsi megfabrikálta a napi szendvicseket, de mindezek ellenére kényelmesen odaértünk. A társaság csak lassan gyűlt össze, és végül a busz is csak 9-re futott be, szóval akár késhettünk is volna. A munkahelyemen már előre kiokosítottak, hogy ne ablak mellé üljek, mert úgy egy esetleges karambolt jóval nagyobb eséllyel élek túl, én meg hiába mondtam, hogy Európa (és a világ) útjain naponta több százezer busz közlekedik, és csak néha napján történik valamelyikkel baleset, ők hajthatatlanok maradtak. Mondjuk ha akartam volna sem tudtam volna ablak mellé ülni, mert Rolcsi vágódott be oda, így nekem jutott a belső ülés.

Egy óra múlva már a szlovák határnál voltunk, majd hamarosan megérkeztünk Zólyom várába, amiről sok érdekeset nem tudok mondani. Ott van, azt' kész. Innen Besztercebányára vitt az utunk, ahol volt némi szabad foglalkozás. Miközben az utcákon kavirnyáztunk, végig enyhe feszültség volt rajtam, mivel köztudomású, hogy a szlovákok nemigen kedvelnek minket. Ittunk egy Rolcsi szerint borzalmas kávét, amitől hol pisilnünk kellett, hol pedig fájdalomcsillapítót keresni, mivel a páromnak megfájdult a feje. A busztól nem messze egy építkezésen találtunk egy mobil wc-t, ahol könnyíthettünk magunkon. A falon több helyen madarski to koku buzeranti és ehhez hasonló feliratokat olvashattunk (volt cseh verzióban is), aminek értelmezéséhez nem kellett túl nagy szlovák tudás.

Legközelebb már csak Krakkóban álltunk meg, de addig nagyon sokat kellett buszozni. Az unalmas órákat egy film megnézésével ütöttük agyon (akkor történt az előző bejegyzésben már említett eset), végül nagy nehezen megérkeztünk. Mivel nem volt elég kétágyas szoba, el kellett osztani a kulcsokat, meg az embereket. Amikor a főszervező azt mondta, hogy először a párok, azaz a fiú-lány párok jelentkezzenek, egy hülyegyerek felkiáltott, hogy "miért, a buzik előbb kapnak kulcsot?". Ilyen jó hangulatban készülhettünk a hátralevő 4 napra.

Este még lezuhanyoztunk, átöltöztünk, majd a kemény mag nyakába vette a várost. Szerencsére nem kellett annyira az ismeretlenbe távozni, mivel a szervezőkkel tartottunk, akik közül némelyik már 22. alkalommal volt itt. Ennek ellenére a feszültség csak egyre nőtt bennem: távol mindentől, ismeretlen helyen, érthetetlen nyelvű országban, egy darab lengyel nyelvű ismertetőfüzettel a szállásunkról (hogy a taxisnak legyen mit magyarázni), ráadásul jegy nélkül az esti buszon. Krakkó mozgalmas éjszakai életéből leginkább az utcákat és egyetlen szórakozóhely belsejét sikerült felderíteni, de nekem ez is elég volt.

Itt összefutottunk egynehány helyi szkinheddel is, ami maximálisra fokozta bennem a feszültséget, emiatt egyre nagyobb vágyakozással tekintgettem mások cigarettáira. Ezt Rolcsi kiszúrta, és azt mondta, gyújtsak rá nyugodtan, ha itthon nem fogok dohányozni. Na, ekkor nagyon éreztem, hogy szeretem. Ez hihetetlenül rendes dolog volt tőle, ráadásul tényleg szükségem volt valami nyugtató dologra. A cigi csak egy dolog volt e célra, a másik a Mad dog nevű helyi specialitás, amire az egyik szervező srác hívott meg (a többit magamnak fizettem). Ez olyannyira speciális ital, hogy az egyik pultnál ismerték, de egy másiknál már nem. A következőből áll: egy felespohárba vodkát töltenek (kb. félig), a maradék helyet málnaszörppel töltik ki, majd ráfröccsentenek egy kevés Tabasco-szószt. Nagyon finom cucc, és nem is üt nagyot. Lassan elkezdtünk kommunikálni a társaság többi tagjával, majd a helyi kopasz srácokkal is, akik amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, azonmód testvérként kezeltek bennünket. Ettől én is feloldódtam.

Jó soká értünk vissza a szállásra, egy másfél órás éjszakai kolbászolást követően. Nehéz is volt felkelni. Irány Auschwitz. Gyorsan bejutottunk a táborba, megnézegettünk jó pár dolgot. Négy óránk volt erre. Nem akarom részletezni a látottakat, így nem esem sem az érzéketlenség, sem a holocaust-relativizálás, sem a túlságos érzelgősség bűnébe. Utána átmentünk Birkenauba, és azt is megnéztük. Auschwitzban viszonylag kis mérete ellenére rengeteg a látnivaló, Birkenau azonban a mérete miatt is hatásosabb, ráadásul itt sokkal mélyebben át lehet érezni a dolgokat.

Pénteken egész napos krakkózás volt a program, reggel 8-tól este 8-ig. Jó sok mindent megnéztünk, sok mindent meg nem. Láttunk itt élő szobrokat, utcazenészeket, hintós városnézési lehetőséget, vettünk szuveníreket a Posztócsarnokban, megnéztük a Wawel kincstárát és fegyvertárát, a katedrális katakombáit és harangtornyát, vásároltunk, ettünk, ittunk, mulattunk. Kicsit sok volt ez a 12 óra erre, némelyeknek viszont kevés. Este újabb összekészülés, majd iszogatás után össznépi városi duhajkodásra került sor. Buszjegyet ismét nem vettünk, cserébe viszont irdatlan közönségesen viselkedtünk (én nagyon nem), amiért a buszsofőr meg is állt, és közölte, hogy vagy nyugton maradunk vagy leszállunk. Ez kellőképpen elbaszta a hangulatomat, amit tovább tetézett a népség utcán ivása (amiért egyszer már majdnem bevittek némelyikünket), de legfőképpen Rolcsi alja részegsége bosszantott fel. Több szórakozóhelyre is felkenődtünk, így végül ugyanott kötöttünk ki, ahol két nappal korábban is. Ezúttal csak a 18 éven felülieket engedték be, én pedig itt eszméltem rá, hogy a szálláson felejtettem az övtáskámat, benne minden iratommal. Azért iratok nélkül is beengedtek (öregszem?). Rolcsival még veszekedtünk egyet, aztán éjfél után végre elkezdtem oldódni, de még csak be sem csíptem. Mivel eddigre már igen álmos voltam, egy kisebb társasággal hazataxiztam, a Rolit meg otthagytam, mert nem akart jönni. Azért ő is visszatalált később. Elhatároztuk, hogy a következő napi programba beleszarunk, és végre kialudjuk magunkat.

Reggel aztán közölték, hogy a kollégium 10-kor így is, úgy is bezár, és addig mindenkinek el kell hagynia az épületet, szóval vagy velük megyünk, vagy egyénileg oda, ahova akarunk, de aludni itt nem fogunk. Hát ez kurvára nagyon feldobott mindkettőnket, főleg engem, mivel én a buszon nem tudok aludni (azért egy 10 percet sikerült). Valami sóbányába mentünk, de nekem már se pénzem nem volt a belépőre, sem energiám, ezért a szervezők javával inkább nekivágtunk a falunak. Kocsmáztunk egyet, majd mikor az bezárt, egy játszótéren kötöttünk ki. Nekem már minden bajom volt, de a többiek picsa mód berúgtak (nappal is), és trágya módon viselkedtek, ezért itt sem éreztem túl jól magam, ráadásul a lakosság egy része nagyon szúrós szemekkel bámult minket, ezért azon imádkoztam, nehogy valamelyikük hívja a rendőrséget. Csak a buszhoz visszaérve nyugodtam meg. Délutánra még vagy 4 órányi krakkózás volt beiktatva, amihez nekem baromira nem volt kedvem. Rolcsival, meg egy másik sráccal átkommandóztuk magunkat a buszpályaudvarig, közben pedig volt egy nagyon vicces kis intermezzo. Egy nénike egy kosárból amolyan fornetti-kinézetű sajtokat árult. Rolcsi, meg a srác kézzel-lábbal kérdezgette a mamit, hogy milyen tejből van, de mivel az nem értette, mit akarnak, a srác hangosan megkérdezte: múú?  Erre a mami: ááá! — és mutatta — Múú, ez meg mee. Én nem vagyok egy hangosan nevetős típus, de ettől majd behugyoztam, annyira röhögtem.

A szállásra már háromra visszaértünk, így még két órát kellett hokizni, míg felmehettünk a szobáinkba. Lezuhanyoztunk, aztán bedobtuk a szunyát. A többiek megint mentek a városba, de mi inkább maradtunk, és mivel ekkor a szobában rajtunk kívül senki nem volt, hamar visszavonultunk, és adtunk az iparnak.

Vasárnap reggel gyorsan összedobtuk a holminkat, és elindultunk hazafelé. Szlovákiában még megálltunk Árva váránál, amit meg is néztünk, végül 6 óra felé értünk vissza a Nyugatihoz.

Hát röviden ennyi a sztori. Ha vicces is akartam volna lenni, akkor 3x eddig tartott volna megírni, pedig röhögtünk ám eleget (annak ellenére, hogy én jó pár alkalommal inkább pipa voltam).