Bonanza Banzai bejegyzései

Kérlek, szánj rám az életedből 15 percet, és hallgasd/nézd meg az alábbi videókat.

Angolul értőknek és a dalszöveg-sorok közt olvasni tudóknak:

Továbbra is angol nyelven, de a csak magyarosoknak már a klip is mondhat valamit:

Angolul nem értőknek (is):

Ma lent voltam az egyetemen, és ott olyat csináltam, amit eddig még sosem: csont nélkül megbuktam. Igazából én is még mindig teljesen értetlenül állok a dolog előtt, és ha lenne olyan olvasóm, aki régebb óta ismer, valószínűleg hozzám hasonlóan el lenne képedve, de ahogy telik az idő, kénytelen vagyok tudomásul venni a dolgot, ahogy azt is, hogy ezzel megtört egy két és fél éves 'sikersorozat'.

Nem foghatom a bukást a betegségemre, mert a tankönyvet egyszer már jóval az ünnepek előtt végigolvastam és felfogtam, a második nekifutást pedig az utóbbi két hétben ejtettem meg (tegnapi befejezéssel). Végig abban a hitben voltam, hogy mindent tudok, és ez a vizsga előtti beszélgetésekből is kiderült. Ilyenkor a csoporttársaim gyakran fordulnak hozzám a kérdéseikkel, mert bár rendszerint azt gondolom, hogy én semmit nem tudok, ők ezt általában éppen fordítva látják. Most is ment a tananyag gyors végigbeszélése, és én minden kérdéshez könnyedén hozzászóltam, viszont közben megtudtam, hogy létezik egy tételsor, amit eddig nem láttam. Ez kétségtelenül az én hibám, de hasonló még sosem okozott ilyen fennakadást. Eddig azt a kérdést ismételgettem magamban, hogy 'mi a nyavalyát fog a tanár kérdezni?', hiszen a könyve bár érthető, témáit tekintve gyakran csapongó és elaprózott, ezért nincs olyan kérdés, amire több percnyi egybefüggő monológgal lehetne megadni a választ. Most megtudtam, hogy vannak kérdések, amikre a válasz a könyvben valóban csak egy-egy bekezdésnyi szöveg. A 11 vizsgatétel közül az egyik ráadásul egy tanulmányra vonatkozik, ezzel is csak most találkoztam először.

Ez persze mind nem lett volna probléma, hiszen amikor végigfutottam a kérdéseken, a zöme rögtön nevetségesnek tűnt (amire meg is adtam a bizonyítékot, amikor végigbeszéltük őket), de azt a kettőt, ami ismeretlen volt számomra az agyam valahogy átugrotta.

Amikor bementem szóbelizni, és kihúztam a két tételt, elsőre nem is fogtam fel, hogy nekem itt végem. Természetesen pont AZ a két tétel volt. Letettem a cuccom, elővettem a tollam, elvettem egy papírt, és amikor nekiláttam volna vázlatot írni, hiába próbáltam gondolkodni, egyszerűen fél-fél mondatnál több nem jutott eszembe. Ilyenkor mindig baromira zavar a koncentrálásban, hogy 1 méterre tőlem valaki fennhangon beszél, de ez sajnos ezúttal semmit nem rontott a helyzeten. A csoporttársaimnak jeleztem, hogy annyi, amire hitetlenkedve gúvasztották a szemüket, de én hajthatatlan voltam. Éreztem a véget.

Eleinte azon gondolkodtam, hogy miként kéne kihúznom a tanárból egy-egy induló mondatot, ami után már tutira eszembe jutna a többi, de belenyugodtam a gondolatba, hogy legalább egy percnyi egybefüggő szöveg nélkül csak az égés mértékét fokoznám ezzel. Márpedig ez az egy percnyi szöveg erősen hibádzott (fél mondat? piha!). Ekkor már tudtam, hogy a még nagyobb szégyenhez képest csak egy dolgot tehetek: úgy ahogy van, visszaadom a két tételt, és szépen kisétálok. Így tettem.

Marha vicces közben, hogy az előttem vizsgázó csoporttársam még a vizsga előtt panaszkodott, hogy neki a 'Jellemezzen egy szubkultúrát' potyatétel egyáltalán nem potya, mert ő erre nem tud semmit. Erre részletekbe menően ecseteltem neki az EMO-sokat, majd a 'magyarkodókat', így nagyon könnyű dolga volt, amikor ezt a tételt húzta, és a tekintetével végig engem nézve mondta vissza az egészet — ezúttal a tanárnak. Négyest kapott. 

Tehát most itt állok, jóval túl a vizsgaidőszak felén, és nekem még csak a gyakjegyeim vannak meg. A múltkori zh. eredményem oly sok tanulás után is csak az aláíráshoz volt elég, ahhoz nem, hogy megússzam azt a szemét szóbelit (és az sem vigasztal, hogy én abban a 20%-ban voltam, akinek egyáltalán sikerült), most meg az első komoly vizsgán ilyen szégyenben maradok. Újabb tanulást ugyan nem igényel az ismétlő vizsga, de így jövő hét szombatra 3 vizsgára kell bejelentkeznem, ami idegileg mindenképpen megterhelő lesz.

Az idegeim már így is kivannak. Részben a vizsgaidőszak hatására, részben a várható munka miatt, részben a pénzügyi helyzetem okán, és a betegségem elhúzódása is most már komolyan kikészít. Tegnap este a sírás kerülgetett a tehetetlenség miatt, és csak Rolcsim érkezése mentett meg e rendkívül férfiatlan megnyilvánulástól, ma viszont nagyon kevés kellett ahhoz, hogy a MÁV várótermében így törjön ki belőlem a feszültség. Én általában optimista vagyok, de néha felszaporodik bennem a keserűség, amitől kiborulok. Ha ez megtörtént, és/vagy alszom rá egyet, másnap már semmi bajom, sőt, hülyébb vagyok, mint valaha. Most azonban már napok óta érzem ezt az elkeseredettséget, tegnap este pedig össze is jött a kiboruláshoz elég mennyiség, reggelre azonban nem múlt el, ahogy a vonaton alvás után sem. Ez pedig tudom, mit jelent: súlyos depresszió előtt állok.

Máris előkerültek a hangulatomnak ilyenkor megfelelő számok, mint pl. a következő is:

A hasonló zenék hallgatása már a második fázis. Mondanom sem kell, hogy mennyire nem javítják a kedélyállapotomat, de ilyenkor semmilyen más zenét nem hallgatok szívesen. A gondolataim ilyenkor imamalomként sorolják a gondjaimat, és semmi más nem érdekel. Antiszociális leszek, ami elég feltűnő ahhoz, hogy a környezetem megjegyzéseket tegyen, ami miatt viszont kiosztom őket, súlyos csapásokat mérve ezzel az emberi kapcsolataimra is. Ha jobban belegondolok, ez tegnap már meg is történt, amikor az egyik kolléganőmmel szépen összevesztünk (erre az utóbbi közel 7 évben nem volt példa). Harmadik fázis.

Remélem, tovább nem jutok, bár vannak még fázisok.

"Végtelen erő szorít, sejtem a sorsomat:

Az elmúláshoz elég egy mozdulat."