Bruno Ganz bejegyzései

Már két hete nem írtam a 'vélemény' kategóriába semmit, ami egyrészt azért botrányos, mert nekem mindig mindenről megvan a véleményem, a blog pedig rendkívül alkalmas volna arra, hogy azt mindenkivel megosszam, másrészt mert akartam én véleményt írni, csak mindig fontosabbnak éreztem mást, a blogolásra fordított időm pedig mostanában nem tette lehetővé a naponta/két naponta egy bejegyzésnél több megírását. (Ez a sok szó itt mind egyetlen mondat volt, nem tudom feltűnt-e...).

Így viszont már egy csomó látni- és hallanivalót elmulasztottam megkritizálni, pedig szerettem volna. Most pedig már kifutottam az időből; nem tudtam megakadályozni, hogy mások is belefussanak az olyan RSZ-kategóriás filmekbe, mint pl. az I am legend vagy az Alien vs. predator:Rekviem főleg, hogy még pénzt is adjanak a megtekintésükért cserébe. Ha lett volna időm, lehúztam volna a  keresztvizet Az igazság ára című ősokádék produkcióról, és írtam volna néhány elismerő mondatot a SAW IV-ről és a 28 weeks laterről is, de már ezekre sem fog sor kerülni, hacsak nem kéri azt kifejezetten valamelyik lelkes olvasóm (nemcsak csomagban lehet, hanem külön-külön is — ha esetleg valaki tényleg). De a címben szereplő filmről mindenképpen szeretnék ejteni pár szót, mielőtt meghalok/elhalványul az emléke/ a macska szétrágja a számítógép létfontosságú kábeleit. Persze lehet, hogy maga a kritika rövidebb lesz, mint ez a hosszúra nyúlt bevezető.

Nem vagyok képes úgy filmet nézni, hogy ne csináljak közben valamit, ami fordítva is igaz, ezért a legutóbbi vasalás közben úgy határoztam, hogy a már közel két éve meglévő, de még meg nem tekintett A bukás (Der untergang) című fimmel dobom fel a forró fém tologatásával töltendő perceimet. Az első szinkronhangok megszólalása után úgy döntöttem, hogy bár németül csak úgy értegetek, de beszélni nem tudok, mégis inkább  az eredeti nyelv plusz felirat kombinációt választom. Ezt egyáltalán nem bántam meg, mivel a Hitlert alakító Bruno Ganz olyan tökéletesen utánozza a néhai diktátor hangját, hogy szinte bűn szinkronizálva nézni ezen alkotást. A tökéletes hangon felül szintén olyan elképesztően hitelesek a gesztusok és maga a megjelenés is, hogy aki valaha látta már Hitlert például szónokolni, az perceken belül úgy érezni, nem egy színészt lát, hanem magát Adolf Hitlert. A többi szereplő hasonlósága nem tisztázott előttem, de a film alkotói vélhetőleg igyekeztek minél inkább hűek maradni a valósághoz. A sztori a történelemhez kicsit is értő emberek számára semmi kétséget nem hagy annak valósághűségével kapcsolatban, de ha valaki kételkedne benne, az kis utánajárással igazolást találhat mindenre. A cselekmény ugyanis főleg Hitler titkárnőjének hiteles beszámolóján alapszik, de a Nürnbergi per során jegyzőkönyvbe vett vallomások is adalékot nyújtottak a készítők számára, így a történet maga a megfilmesített történelem. Ez nálam mindig jó pontot jelent.

Láthatunk egyébként számos megrendítő momentumot, legyen az a berlini lakosság szenvedése, a náci vezetők szenvtelensége, vagy a 'hétköznapi' emberek naivitása és vezetőjükbe vetett feltétlen hite, de az ilyesmire fogékony emberek — hozzám hasonlóan — a többi jelenetet is pozitívan értékelhetik. Mindenképpen érdemes megnézni, és közben attól sem kell tartanunk, hogy — ítéljük meg bárhogyan a történelem ezen időszakát — valami felháborítót találnánk a film mondanivalójában.

Külön érdekesség — és számomra sorsszerű véletlen volt, — hogy A bukás végignézése után a DoQ nevű új ismeretterjesztő adón éppen az ezekről az eseményekről készült dokumentumfilm ment. Ebben egy akkoriban Hitler bunkerének testőrségéhez tartozó, azóta persze igencsak megöregedett kiskatona mesélte el az átélt élményeit. És ki hinné, éppen azokat mondta el, amiket kicsivel korábban a filmben is láthattam. Tekintve, hogy teljesen ötletszerűen kapcsoltam oda, ez totál hihetetlennek tűnt számomra. A dokumentumfilmben mindent úgy tálaltak(mint tényt), ahogyan a filmben is volt, ami csak még jobban megerősített abban, hogy ez az alkotás bizony nagyon is valósághű.

Kár lett volna kihagyni.