Brutkó bejegyzései

A magánéleti beszámolót ott fejeztem be a múltkor, hogy péntek, vásárlás, na de ami utána jött, az is beszámolóra érdemes (avagy nem az, de én mégis annak érzem). Csak az a baj, hogy én nem hétről hétre, hanem napról napra többet felejtek, tehát már az alábbiakból is egy csomó érdekes, izgalmas momentum ki fog maradni, de igyekszem megmenteni, amit lehet, akármilyen hosszú is lesz végül.

Mielőtt azonban a szombatra ugranék, még annyit a vásárlásról, hogy az óccsón beszerzett, Fishbone márkájú, gombos sliccű nadrág első algombja (az, ami fentről a második) az első felvétel után szét is esett. Kenveloék adtak a nadrág mellé kis és nagy pótgombokat, de Fishbone-ék nem ilyen menők, szóval kénytelen voltam hegeszteni, ami egyrészt sokáig tartott, másrészt — bár külső szemlélő ebből semmit nem vesz észre — így már erőteljesen használtnak érzem ezen ruhadarabomat. Pedig nem is történt semmi olyan heves tevékenység, ami a gomb lerepülését indokolta volna, bár kétségtelen, hogy szombat hajnalban hazaérve igyekeztem mielőbb az ágyba zuhanni, ergo a ruháimat is vehemensen szedtem le magamról. Szar nadrágnak lejár a gombja— ahogy a mondás tartja (mostantól).

Na tehát, péntek este, nem mondom meg, mit csinálás és kivel (mert nem emlékszem), de azt biztosan állíthatom, hogy nem a tanulással voltam elfoglalva. Szombat reggel azonban ahelyett, hogy jól kipihentem volna magam, kevés alvás után is kiugrottam az ágyból, és tevékenykedni kezdtem. Sokat ugyan nem haladtam, de legalább nem aludtam. Aztán amikor a párom is magához tért, felkerekedtünk, és elmentünk a Pólusba, hogy ruhát vegyünk neki. A Westendben nemrég jártunk, és ott sem talált magának semmit, a Mammutban meg én nem láttam említésre méltót, ezért is javasoltam ezt az általam eddig csak kétszer látogatott plázát. Hátha. Persze az sem jelent semmit, hogy én itt vagy ott mit látok, hiszen eltér az ízlésünk (pontosabban: nekem van). Na mindegy.

A Pólusban először nem akartam venni semmit, hiszen úgymond kiköltekeztem az előző két napban, és még egy faszántos cipőnek is ellenálltam, de aztán mégis beadtam a derekam egy újabb övnek (ééérted...), meg egy titokzokni-triónak. Pár forint csak. A Media Marktban újabb költések következtek: Billy Eliot, Shortbus meg még valami, sok minden másnak viszont szintén ellenálltam. Pedig csak a PC-játékoknál úgy ott tudtam volna hagyni 10 ezer forintot, hogy nem költök 1300 Ft-nál drágább termékre. Na igen, a Media Markt és barátai valamint a könyváruházak veszélyesek a pénztárcámra nézve.

Mire azonban elindultunk volna hazafelé, ömleni kezdett az eső, ezért egy fél órát ácsorognunk kellett a Pólus Center bejáratánál. Azaz nem kellett volna, hiszen fiatal párom bátor és nem fél elázni, én viszont nem szerettem volna. Áztam én már eleget, különben sem volt valami hű de meleg. Ehelyett inkább vadidegen emberek társaságában majomkodtam, mivel baromira untam magam, és szenvedtem a tudattól, hogy milyen értelmetlenül telnek a percek, amikor otthon meg vasalnom kell, meg felmosni...meg...meg... Egyáltalán nem úgy néztem ki, mint aki maholnap 30 lesz, de legalább jól szórakoztunk.

Amikor alább hagyott az eső, engedtem az egyre nehezedő nyomásnak, és csakhamar otthon is termettünk, de előbb még vettünk egy üveg piát a sarki pékségben, ahol a pékfiú ismét megkülönböztetett figyelemben részesített (nem, nem szopott le, csak külön köszönt, ahogy szokott, amióta egyszer belém csimpaszkodott az Alteregoban (ó jobban meglepődött, mint én rajta...)). Na, otthon jöhetett a zabálás, a frissen vásárolt termékek elpaterolása, egy buli-előtti-buli előtti ivás, meg a vasalás. Mire a fürdésre sort kerítettem, már késésben voltunk, aztán meg cigit is kellett vadásznunk, de végül 10 perc késéssel megérkeztünk az esti Brutkót megelőző összejövetelre. Redblek, Fors, Katze, Ricsi és én képviseltük a bloggereket (ugye nem felejtettem ki senkit?), a többiek meg magukat. Ez az a társaság, akik közt — bár én humorosnak tartom magam, és a környezetem is engem — megszólalni sem tudok, vagy azért, mert kevés vagyok hozzá, vagy azért, mert a röhögéstől levegőt is alig kapok, és egy óra után már görcsölnek az arcizmaim. 

Jöhetett a Brutkóba felé irányába való menés, ami gyorsan megtörtént, lévén "csak két sarokra van innen", ami persze minimum 5 volt (vagy csak én ittam sokat), de azért tényleg nem volt messze. Odabe' nem volt ruhatár, ami engem nem zavart, az viszont annál inkább, hogy rajtunk kívül ember sem igen. Térültem-fordultam a nagy tereken, aztán egyszerre csak azt vettem észre (úgy 15 perc múlva), hogy egy korty levegőért is szinte ölre kell menni a tömeggel. Egy vacak felesért is 20 percet kellett türelmesen várakozni, csak azt nem értem, miért nem kérek ilyenkor rögtön 3-4-et, mondjuk egy termoszban, és akkor megúsznám az állandó sorban állást. Két dologgal nem voltam még kibékülve, ami három:

1. nem elég, hogy sokan voltak, de az volt a benyomásom, hogy bezárt a Capella, és az összes ronda, leszbi és ronda leszbi ide tódult. Tényleg mint a bölcsészkaron — és most senkit sem akarok megsérteni, már csak azért sem, mert én is bölcsész vagyok.

2. szar volt a zene. Ezt persze sikk kijelenteni (lefittyedő ajkakkal), de én valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva azt hittem, hogy itt nem a tuc-tuc megy, hanem Zoltán Erika, Grease meg barátaik. Jó, ez az én hibám (minek hiszik, aki nem bírja?), de a végeredmény a lényeg: csalódtam.

3. mire az első kettőt leírtam, a 3.-at elfelejtettem.

Szóval nem volt tinci-tánci (meg hely, meg levegő), csak sorban állás, ráadásul mire a második felest legurítottam, a többiek is eltűntek, meg Wiko is, akit csak egy pillanatra láttam elsuhanni a népek között, később pedig már esélyem sem volt odaköszönni (mert nem tudtam, hova kéne köszönni). Szóval mire feloldódtunk volna, már csak idegenek maradtak, de mivel engem konkrétan a fulladásos halál kerülgetett, inkább a kijárat közelébe tettük át a székhelyünket. Itt már csak becsípéses beszélgetés zajlott, az viszont emlékezetes és számomra rendkívül nagy jelentőségű volt (lévén azóta eléggé megnőtt a párom iránti pozitív érzések mennyisége), utána meg már csak a hazaindulás (azaz mintha táncoltunk is volna). Viszont annyira álmos voltam, hogy nem bírtam kivárni azt a fél órát az első metróig, és inkább a taxit javasoltam. Készségesen ajánlkozott is egy éppen ott várakozó, én pedig annyira hülye voltam, hogy amikor a pali nem kapcsolta be a taxiórát, nem kérdeztem mag azonnal, hogy mennyi lesz a vége. Ehelyett inkább egész úton azon morfondíroztam, hogy mégis csak meg kéne kérdezni, de hátha mégsem él vissza a helyzettel. Naná, hogy másfélszer annyi volt mint máskor...de hát jó pap is holtig tanul. Ettől mindenesetre felélénkültem, és még egy hajnali hamburgerezés is belefért, mielőtt végleg elájultam volna (persze csak azután, hogy a farmeromról lerepítettem a gombot).

Vasárnap reggel  Cicamókucihernyónak a páromnak haza kellett mennie, mert jöttek hozzá a szülei. Hoztak neki egy csomó pénzt meg ellátmányt, és talán még egy kakaós csigát is, de ez engem mind nem érdekelt, mert szerintem még aludtam, amikor éjjel 9 órakor elköszöntem tőle, és kiengedtem az ajtón. Visszaaludni nem tudtam rögtön, ezért előtte még feltépettem a tenyerem a macskával — szerintem fenyítési céllal, ő nyilván játéknak vette — majd tényleg újra elnyomott az álom. Délután kómáztam egy kicsit, majd miután sikerült beszélnünk az addigra felszabaduló párommal, átnyomultunk Tigriékhez némi enteriör-stírölésre. Az időjárásból egyértelmű volt, hogy éjszakai túra ebből nem lesz, maradt a filmnézés. Este 11 után részemről már tényleg az udvariasság és a fáradtság parancsa közötti határmezsgyén imbolyogtam, de mivel az udvariasság győzött, megint csak valami hajnali kettőkor sikerült ágyba kerülni (de legalább alkoholmentesen).

Mivel hosszú hétvége lévén addig aludhattam, ameddig csak akartam, másnap reggel 9-kor már fent is voltam (aki hülye, haljon meg), és nekiláttam a lakás tartalmával törődni. Reggelit gyűjteni, ide-oda tenni a dolgokat, stb. és olyan du. 2-kor még a nagyüzemi takarítás is beindult, párostul! Mosás, hűtőleolvasztás, vacsorakészítés, minden-portalanítás és egy-két apróság, de a végén nemhogy azt éreztem volna, hogy "tyű, de sok minden kész lett", hanem éppen ellenkezőleg: "basszus, ezt sem csináltam meg, meg ezt sem...". Ez jellemző rám.

Végül nem csoda, ha olyan fáradtan dőltem le aludni, mintha nem is lett volna 3 napom a pihenésre, és akkor még csak ezután jött az új munkanap... de erről majd egy másik alkalommal.

(ui.: jaj, de rossz ez az ömlesztés, de egyszer majd megszűnik, merthogy én most is elválasztva írom ám)