Caramon bejegyzései

A szörnyen unalmas magánéleti bejegyzéssor után nem arról írok, amiről szívem szerint írnék, mert a napokban rosszul vagyok a politikától, és nem célom egy újabb vita kirobbantása. Amikor a diktatórikus hatalom anyagi és politikai örököseit rendszeresen védő hivatásos bőröndcsomagolók a demokráciát féltve állnak neki sikongatni, meg világvégét vizionálni, nehezen tudok érzelemmentesen kommunikálni a témában, és ilyenkor más blogokon és/vagy az olvasóim fejében könnyen a persona non grata titulust vívom ki a magam számára.

Máskor is elő szokott fordulni, hogy senki és semmi komoly nem érdekel, sőt néha még menekülni is szoktam a politikai-társadalmi témák elől, főleg a vizsgaidőszakok után. Otthon ilyenkor játszani szoktam, de a tömegközlekedési járműveken erre nincs lehetőségem, ezeken marad tehát néhány egyéb elfoglaltság. Rejtvényt fejteni csak ülve lehet, és manapság már nem is nagyon kihívás egyik sem, a fejemből kifelé bámulás nem perspektíva, a legyártása pillanatában hulladékká váló gagyilap, a Metropol a rejtvényeivel csak 2x5+1 percre tud lekötni, olvasni viszont sok félét lehet. Mivel menekülök, az emberi tragédiákat boncolgató világirodalmi remekek vagy magyar klasszikusok alul maradnak a gondolkodásra nem feltétlenül serkentő fantasy-irodalommal szemben. Persze csak átmenetileg, de ilyenkor olyan jó elmerülni egy képzelt világ képzelt hőseinek képzelt kalandjaiban. Kikapcsolhatom végre a politikai korrektséget, vagy azt, hogy vigyáznom kelljen a szavakkal, mert olvasás közben olyan világokba csöppenek, ahol a gonosz kompromisszumok nélkül gonosz, a jó pedig megkérdőjelezhetetlenül jó, és nem kell azzal szembesülnöm, hogy némelyek a szemétséget magasztalják, az érdemeset pedig a sárba rántják. Itt az erényes elnyeri méltó jutalmát, a bűnös pedig megbűnhődik — még ha átmenetileg felül is kerekedik, olvasás közben pedig nemcsak a problémák elől bujdosom, hanem még szórakozom is. Talán elég, ha Michael Ende A végtelen történetére utalok. Aki olvasta, esetleg filmben látta, tudja miről beszélek.

Fantasy témájú könyvből azonban ezernyi van, és ezek egy része bizony egy rakás szar. Unalmas koppintások vagy egyszerűen csak röhejes a témájuk vagy a szereplőgárdájuk. Ilyenekhez is volt szerencsém bőven, ezért ajánlanék egy (?) olyat, ami az én rendkívül kritikus szűrőmön nagyon is könnyen átcsúszott. Ez a Sárkánydárda (Dragonlance)-sorozat alap trilógiája.

Krynn világa sokban hasonlít az ókori görögök által elképzelt Földhöz, ahol számtalan isten és egyéb halhatatlan lény befolyása alakította a halandók életét, léteztek mágikus procedúrák, hatalmas harcosok, legendás olimpikonok és hasonlók. Az emberek és a többi — zömében Tolkien ihlette — faj többé-kevésbé békésen éli életét, a munkáját végzi, mulatságokra jár, tanít vagy a földet túrja. A kényes egyensúlyra a három főisten, Paladine a jóság/rend, Takhisis, a Sötét Úrnő és Gilean az egyensúly semleges ura együttesen ügyel. Takhisis persze újra meg újra kizárólagos uralomra törekszik, Paladine pedig rendszeresen megakadályozza ebben. Olyan ez, mint egy sakkjátszma, ahol rendszerint a sötét kezd, és mindig döntetlen a vége.

Az úrnő ezúttal sem nyugszik, felébreszti az előző háború után évszázados álomra kényszerített gonosz sárkányokat, a legelhivatottabb követőit pedig seregek toborzására biztatja, és a kezükbe ad néhány dolgot, amivel azok a győzelmüket könnyebben kivívhatják. Krynn földjét kisvártatva újra vér borítja, falvak semmisülnek meg és felborul minden, amiben valaha hinni lehetett. A Királynő seregei a legyőzhetetlen erejű sárkányokkal és a szinte a semmiből előbukkant sárkányfattyakkal sorra aratják a győzelmeket, és úgy tűnik, semmi és senki nem képes nekik ellenállni. Az országok behódolnak vagy végük van, Solamnia lovagjai kevesen vannak, hogy szembeszálljanak ekkora túlerővel szemben, a törpék visszahúzódnak föld alatti országukba, Thorbardinba, és magukra zárják a kapukat, az elfek pedig továbbra is egymással hadakoznak. A fajok közötti általános bizalmatlanság meggátol mindenféle összefogást, és ezzel a Sötét Úrnő seregeinek megállítását is kizárja. Úgy tűnik, minden elveszett.

Ilyen körülmények közepette találkozik a sötét seregek által megszállt Vigaszban egy kis társaság: néhány régi barát és egy pár idegen. A megszállókkal történő összezördülést követően menekülniük kell, és mire kettőt pislantanak, máris belesodródtak Krynn történelmébe. Eleinte szinte minden csak történik velük, később egyre inkább maguk alakítják a sorsukat, míg végül az egész világ szeme csak rajtuk áll. Közben számtalan csatát megvívnak, megdöbbentő felfedezéseket tesznek, bejárnak föld alá süllyedt és összeomlott vagy víz alá került városokat, istenekkel társalognak, többször fogságba esnek, hadseregeket vezetnek, ősi relikviákat kutatnak föl, szerelembe esnek egymással, ármány és összeesküvések áldozataivá válnak, és még ki tudja, mi minden történik velük, míg végül hősökké válnak.

Bár Margaret Weis és Tracy Hickman közös regényfolyama nagyban merít a fantasy nagy öregjétől, Tolkientől, mégis könnyedén túlszárnyalják őt. A gyűrűk ura vontatott, helyenként kimondottan unalmas, és a végére még a legelhivatottabb olvasó is bosszankodik, amiért Frodó önmarcangolása egyre csak fokozódik, ahelyett, hogy csökkenne. Ráadásul Tolkien műve ideológiáktól és metaforáktól terhes, ezért a világ problémái elől elmenekülni kívánó olvasó csalódhat, amiért nem azt kapja, amire vágyik. A Sárkánydárda-trilógia azonban végig pörgős, szinte letehetetlen olvasmány, ami sokadik olvasásra is maradandó élményt nyújt, miközben nehezen található benne hasonlóság a cselekménye és a háttere, valamint a való világ között. A karakterek kontúrja határozott, de ennek ellenére nem túl kiszámíthatóak, és míg az olvasó a történet végére ér számtalan meglepetést okoznak neki. A gonoszak őszintén gyűlölhetők, a főszereplők igazán szerethetők, és bevallom őszintén, némelyikük halálakor még sokadik olvasásra, felnőtt fejjel is elfátyolosodik a tekintetem, és gombóc keletkezik a torkomban. A mellékszereplők szintén nem unalmasak, igazi, kidolgozott jellem mindegyik, és ami számomra a legfontosabb, Krynn sárkányai nem olyan lehentelni való hústömegek, mint más történetekben, hanem saját érdekekkel és akarattal rendelkező, önnön hatalmukkal tisztában levő, gondolkodó lények.

Az őszi alkony sárkányait, A téli éj sárkányait és A tavaszi hajnal sárkányait minden korosztálynak és mindenkinek ajánlom. Aki még csak ismerkedne a fantasy irodalommal, annak (természetesen A gyűrűk ura mellett) kötelező darab — bár félő, hogy rögtön túl magasra kerül így a mérce —, aki már megismerkedett vele, de csalódott benne, annak itt a lehetőség új esélyt adni a műfaj számára, de aki csak szórakozna egy kicsit, vagy aki hozzám hasonlóan a valóság elöl menekülne néhány órára, annak is melegen ajánlom.

És ha valaki végigolvasta mindhárom kötetet, és nem tudott betelni a csakis saját hatalmát növelni kívánó Raistlin Majere, a szerelmei között vívódó félelf, Tanis Tanthalas, az örökké zsörtölődő Tűzkovács Kova, az ikertestvérét fenntartások nélkül kiszolgáló, kissé együgyi Caramon Majere, a lovagi erkölcsök szerint élő Sturm, a félelmet nem ismerő, mindenre kíváncsi surranó, Tasslehoff Fúróláb és a többiek kalandjaival, annak nem kell aggódnia, ugyanis a regényfolyam több, mint 200 (!) kötetet számlál. Mellékszálak, előzmények, következmények, a szereplők különálló kalandjai vagy teljesen máshol, máskor játszódó történetek ezek, amik közül 42 jelent meg eddig magyarul. Külön nem térnék ki rájuk, talán majd másik postokban, közös jellemzőjük azonban, hogy amelyikben nem közreműködött a szerzőpáros, az általában nem olyan jó (vagy kifejezetten gyenge), amelyikben viszont szerepel a nevük, az hozza az alapsztori szintjét.