Coming out bejegyzései

Jaj, hát sutyiban elértem a 600. bejegyzést is, pedig szinte észre sem vettem. Most jöhetne a szokásos visszatekintés, a jövő elemzése, dagonyázás a keresőkifejezésekben, vagy a sajnálkozás azon, hogy az utóbbi időben olyan keveset írok, és olyan sokára válaszolok a kommentekre is (bár most igyekeztem helytállni), de ezt inkább csak tényként rögzítem, és elmesélem, mi volt ma.

Ülök odabe' az asztalomnál, mikor odajön a titkárnőnk. Aszondja, "979, kérdezhetek valamit?". Persze nem azt mondta, hogy 979, hanem a keresztnevemet, csak mivel talán akad még olyan, aki nem ismer személyesen, azt továbbra sem írnám le. "Te nem írsz véletlenül blogot?" — folytatta, én pedig rögtön reszketni kezdtem, elpirultam, és remegő hangon naivan visszakérdeztem, hogy "milyen blogot?". Erre elmondta, hogy talált egy bizonyos néven írt fantasy szöveget, és hogy az abban foglaltak mennyire emlékeztetnek az irodánkban zajló közelmúltbeli eseményekre. Itt kicsit megnyugodtam, mivel leesett, hogy ő a hajdani novellasorozatom internetre felkerült első 6 epizódját találta meg, a szerzőként feltüntetett név és az egyik e-mail címem egyezőségéből pedig rájött, hogy azt én írtam. A valósággal való hasonlóság  a véletlen műve, már csak azért is, mert azóta eltelt vagy 5-6 év, de ezt nem tudhatta.

Csakhogy a probléma még mindig létezik, hiszen az elpirulásomból és a nyilván szemmel látható idegességemből könnyen kitalálható, hogy tényleg írok blogot. Szóval:

Kedves titkárnőnk!
Ha ezt most olvasod, kérlek ne fogd vissza magad, és közöld velem, de ha kérhetem, diszkrét módon. Bár a terveim között szerepel, hogy még idén elmondom odabent, amit el kell, ezt szeretném akkor és úgy megtenni, amikor és ahogy nekem kézenfekvő. Tudod, az ilyesmi nem könnyű dolog, de nem is a buzi téma miatt, hanem mert a korábbi bejegyzéseim között szerepel pár, ami a tartalmát tekintve nem éppen hízelgő egyes kollégáinkra nézve. Nem kéne nekik is tudomást szerezni erről. Emészd meg a tudást, és ha kérdésed van, tedd fel nyugodtan, négyszemközt. Köszönöm! (Ui.: az állásod igazán nem kell féltened emiatt...)

Most pedig nyugtázom, hogy maholnap elérjük a 4000. kommentet, és közlöm, hogy arra nem fogok külön bejegyzést írni, inkább csak örülök neki.

(Prológus: de rohadt kibaszottul idegesítő, hogy megírom a bejegyzés háromnegyedét, erre összeomlik a Chrome, és az egész elszáll a picsába. Felrobbanok, de tényleg.)

Nyilván mindenki kíváncsi, mi volt anyáméknál a hétvégén, ezért nem is akarom sokáig húzni az idegeket. Röviden: szerencsére szinte semmi. Függöny fel.

Péntek este-éjjel társaságban voltunk, és csak hajnali háromkor kerültünk ágyba, szóval a figyelemelterelést egész jól sikerült alkalmazni. 9-kor már kelni is kellett, hogy elérjem a 10:30-as buszt, így nem sokad tudtunk aludni. Magam is meglepődtem, hogy a várttal ellentétben mennyire nem izgultam az előttem álló dolgok miatt, de talán éppen azért nem, mert eléggé álmos voltam, és a fiziológiás szükségletek mindig megelőzik a pszichéseket. Persze egyáltalán nem hiányzott volna a gyomorideg. Kicsivel a busz indulása előtt érkeztem meg a pályaudvarra, és éppen csak annyi időm volt, hogy még elszívjak egy gyors cigit (amiről már rég le kellett volna szokni). Anyuék azt sem tudják, hogy dohányzom, és általában oda is figyelek arra, hogy ne derüljön ki (a nálam tipikus konfliktuskerülés esete...), de most ez sem érdekelt. Nem Tic-tacoztam, nem vettem inni sem. Ha a húgom jön, az lesz az első, hogy ezt megtudja. A buszon egy kicsit még tudtam aludni, persze csak azután, hogy leülhettem. Vannak ugyanis azok a faszkalapok, akik mindenáron az ismerősük közelében akarnak tartózkodni, jellemzően a busz kellős közepén. Némelyikük két méter magas, és elég kiterjedt, így az utánuk következő nem lát el mellettük, ergo ő is megáll, 4-5 ember feltorlódása után meg már esély sincs feltérképezni a busz végében uralkodó állapotokat. Ezúttal viszont annyian szálltak fel az első pár megállóban, hogy mindenképpen el kellett vergődni mellettük, és lám, mennyi üres hely akadt még! Szóval le tudtam ülni...de ez csak egy kis kitérő volt.

Mikor odaértem, anyu még dolgozott, és csak a két húgom, meg anyu férje volt otthon. Elkezdtük az ilyenkor szokásos beszélgetést, majd megjött anyu is, aki elkezdett főzni, aztán pedig a nagyobbik húgom pasija is befutott. Ebéd, pálinkázás, beszélgetés mindenféléről, kivéve az ominózus témát. Ricsi közben felhívott, hogy megérdeklődje, mi a helyzet, én meg tőle is megkérdeztem (saját magam után), hogy szerinte mi a helyes. Lapítsak még, és hagyjam elsikkadni a dolgot, vagy kezdeményezzek, hogy mielőbb tisztázhassuk, mit akarnak? Egyetértettünk, hogy nem kellene az utolsó pillanatra hagyni a témát, de ennek ellenére sem hozakodtam elő vele. Ne nekem legyen már kínos, ha ők akarnak tőlem valamit, meg aztán, ha anyám úgy látta jobbnak, hogy majd szűkebb körben csap bele a lecsóba, nem akartam mégis 5 szempár kereszttüzében beleszaladni egy esetleges pofonba. Este 10-kor aztán a húgom pasija távozott, a család meg sorban elment fürödni.

Amikor a kisebbik húgom, anyu és én ültünk csak a konyhában, elkezdtem érezni, hogy nő a feszültség. Mármint anyu egyre idegesebben kezdett viselkedni (én nem), és láttam rajta, hogy forgatja a fejében a szavakat. Végül csak kibökte a kérdést:

— Gondolkodtál azon, amit a telefonban kérdeztem?

— Gondolkodtam.

— És, mire jutottál?

És akkor mondtam, hogy persze, jöhet a húgom, de nem tudok szülőként viselkedni, és nem tudok felelősséget vállalni érte, meg apránként a többi dolgot is, hogy a kollégium jobb lenne ezért meg ezért, hogy mekkora áldozat ez tőlem, satöbbi. Ő bólogatott (láthatóan megkönnyebbülve), én pedig tartózkodtam minden olyan kijelentéstől, amire adódhatott volna egy kínos visszakérdezés. Ennyi. Szeptember 14-én kezdődik a suli, majd akkor költözik hozzám, hacsak addig nem történik valami. Nyilván most meg kell emésztenie az elhangzottakat, és még az is lehet, hogy alaposabban átérzik a helyzetet, és végül elállnak az egésztől...szóval várunk.

A lányok most elmentek arra a nemzeti rendezvényre, ahova csütörtökön én is követem őket (meg a legjobb barátomat és családját), és akkor kerítek alkalmat a nagyobbikkal való beszélgetésre. Akkor majd felvázolom neki, mire készülhet a mindennapokban, mik a szabályok, és megpróbálok egy kicsit máris közelebb kerülni hozzá. Egyben közlöm vele, hogy dohányzom, így azt is letesztelhetem, mennyi idő alatt 'köp be' anyuéknak, ami jó kiindulási pont lesz a továbbiakhoz. Ja, és persze néhány rébuszt majd elszórok, hogy ne érje felkészületlenül a vallomásom vagy az itt-ott talált, egyértelmű bizonyíték.

Teszem mindezt azért, mert a napokban megbizonyosodtam arról, hogy az előbújásnak nagyon is nincs itt az ideje. Ha korábban azt gondoltam, hogy anyám azért sejteget valamit, most megerősödhettem abbéli hitemben, hogy nem, még csak fel sem merült benne, hogy a fia buzi. Lehet, hogy estenként eszébe jutott (mint magyarázat a nőtlenségemre), de nyilvánvalóan elvetette. Most például minden családtagom részéről elhangzott egy-egy homofób megnyilvánulás valami egyéb témával kapcsolatban, én pedig nem hallgattam, nem helyeseltem, hanem kimondottan a melegek védelmére keltem. Meg is lepődtek kissé, de ez is a talaj puhításának részét képezte.

Szóval a vihar előtti csend állapotában vagyunk, és várjuk, hogy 1,5 hónap múlva hol folytatódik a történet. Ha folytatódik.

Függöny le, lehet menni a büfébe.

Mivel számítottam rá, hogy az anyám telefonhívása és a holnapi találkozó közötti időben egyre növekvő aggodalommal és idegességgel fokom tölteni a perceket, bevetettem pár figyelemelterelő hadműveletet, és adódott is néhány dolog, ami leköthette a gondolataimat.

Itt van például maga a helyzetet tárgyaló bejegyzés, amit első sorban nem azért írtam meg, hogy tanácsot kérjek tőletek (csak másodsorban azért), hanem hogy egyrészt kiírjam magamból a dolgot (és ezzel a gőz egy részét is kieresszem), másrészt hogy egy kicsit túl is elmélkedjem a dolgot. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, ha valamivel túl sokat foglalkozom, akkor egy idő után belefáradok, és ebből következően egyúttal bele is szarok, "lesz ami lesz" felkiáltással. Ezt most is sikerült elérnem. Nem állítom, hogy buddhistákat megszégyenítő lelki nyugalommal várom a holnapot, mert nem, de legalább sikerült annyira rendeznem a gondolataimat, hogy majd egy irányba tudjam terelni a beszélgetést, vagy legalább mederbe tereljem az eshetőségeket. Tudom, mit akarok, és mit nem. Tudom például, hogy nem akarok coming outolni, mert egyetértek azokkal, akik szerint a helyzet nem a legmegfelelőbb. Valahol persze az, de ismerve anyámat, külön fölháborodna, hogy ezt csak azért teszem meg, mert sarokba lettem szorítva. Előfordulhat persze, hogy úgy alakulnak a dolgok, és akkor "utánam a vízözön", de ennek esélyét szeretném lecsökkenteni. A húgom kérdésével kapcsolatban szeretném presszionálni őket, hogy válasszák a kollégiumot. Egyrészt annak előnyeit veszem elő (hangulat, barátságok, tanulmányi eredmény javulása, önállóság, stb.), és biztosítom őket a segítőkészségemről, másrészt felhívom a figyelmüket arra, hogy nekem ez mekkora áldozatot jelent (amint azt már korábban ecseteltem). Nyilván ettől még jönni fog a testvérem, de talán csak fél évet vagy maximum kettőt, én pedig igyekszem ez idő alatt annyira kiismerni, hogy maximális biztonsággal bújhassak elő neki, avagy lebukok, és akkor ismét az özönvizes megoldás jön elő. Én segítettem, de ha ők a pluszinformáció birtokában lemondanak erről a továbbiakban, akkor az már az ő bajuk, nem én leszek a rossz. Ez lesz tehát holnap, vagy bármi más...

Na, de kedden megnéztük négyesben (Ricsim, plusz Losték) az Inception (Eredet) című filmet, ami — leszámítva a mozibeli környezet idegesítő tényezőit — elég jól kikapcsolt. Igazán jó film: akciódús, látványos, felépített, elgondolkodtató és úgy eleve minőségi. Azt hiszem, ha egyszer lesz kedvenc rendezőm, Chris Nolan máris jó eséllyel pályázhat a posztra. Eddig csak kurva jó filmeket láttam tőle, ezt meg ráadásul ő is írta. Szóval érdemes megnézni.

Tegnap két izgalmas dolog is történt. Egyrészt Ricsim születésnapja, ami este kötötte le a gondolataimat (ajándékért rohangálás az utolsó pillanatban, megbántódás okozta durci, borozás, majd nem publikus tevékenység), másrészt most adódott egy igen kedvező lehetőség, hogy az év eleje óta kissé legatyásodott cégnek vegyünk egy új pantallót és még hózentrógert is hozzá. Ha sikerül ügyesen lavírozni, talán megnyerjük egy 15 cégből álló csoport könyvelését, ami éves szinten közel 15 millió forint bevételt jelentene. Ez gyakorlatilag annyit tesz, hogy az év eleje óta kiesett cégektől begyűjtött könyvelési díjat visszapótolnánk, és még egy plusz alkalmazott bérét is kitermelnénk belőle, továbbá a saját anyagi helyzetemen is dobnánk egy jókorát. A közvetett haszon a spontán szakmai fejlődés, egy laptop, rengeteg munkaidő felszabadulása és a valódi üzletemberré válás lenne — egyebek mellett. A dolog sajnos messze nem egyesélyes, mivel eddig belső könyvelő végezte náluk a számviteli feladatokat (hátrány), nyilván az ajánlatunknál jóval olcsóbban (nagy hátrány), viszont a közelség miatt a gyors szolgáltatásnyújtás könnyen megoldható (előny), sok apró tehertől kímélnénk meg őket (előny), és igen komoly ajánlólevelünk van (nagy előny). A többi hátrányt és előnyt nem ecsetelném, elég ha én tisztában vagyok velük.

Szóval most akad más is, ami miatt hevesebben ver a szívem (az e-mail fiókunkat is alig merem megnézni), de természetesen nem érzem magam biztonságban a család Damoklesz-kardja alatt sem. Remélem azért nem fogok rosszul lenni az utca közepén...

Szorítsatok nekem mindkét dolog miatt, csak be ne sz*rjatok a nagy erőlödésben (merthogy most nagyon kell szorítani, és több dolog miatt is).

...volt az első gondolatom múlt hét pénteken, miután letettem a telefont. Azóta erőteljesen kétségbe vagyok esve, ami napról napra növekvő gyomoridegességgel társul. Azok a 'szerencsések', akik ott voltak a blogtalin (legalábbis némelyikük) nagy vonalakban már értesülhettek a dolgokról, de akik nem voltak ott, azok kedvéért elmesélem a szitut.

Anyu hívott pénteken (ami egyébként egy évben max. 2-3 alkalommal fordul elő, mert a kapcsolatunk nem túl szokványos), és kérdezte, hogy akkor megyek-e nyaralni, mert ugye odaígértem nekik a sátramat egy pár napra. Mondom, mégis megyek, de csak hétvégére, és mivel egy helyre megyünk, odaadom a sátrat (ahogy ígértem), aztán amíg ott vagyok, összehúzzuk magunkat egy kicsit. Jó, ez letárgyalva. Közben eszembe jutott, hogy megszülettek a ponthatárok, hát megkérdeztem, mi a helyzet odahaza.

A húgomat felvették az egyetemre, igaz, csak a harmadikként megjelölt helyre. Örülünk persze, de mégis bosszankodunk, hiszen 13 éve éltanuló, végig szín kitűnő volt a suliban, többször jutalmat is kapott, de azt az egy utolsó megpróbáltatást mégis elcseszte. Azaz egy ötös, emelt szintű biológia érettségit nem lehet elcseszésnek nevezni, csakhogy nem volt eléggé ötös ahhoz, hogy bekerüljön vele az orvosira. Szar ez így, de valahol hasznos is: jó lecke abban a tekintetben, hogy néha hiába igyekszel, a világ törvényeit mégsem nem tudod meghatni. Mondta anyu, hogy azért is kérdés, hogy mikor megyek, mert beszélni szeretne velem. Mi lenne, ha a húgom a suli alatt, hétfőtől péntekig ellakna nálam a kisszobában?

Uhh...

A konyhában voltam, amikor beszéltünk, és bántam, hogy anno kihordtam onnan minden ülőhelyet, mert most elkelt volna egy. Nekidőltem a konyhaszekrénynek, a hangom rögtön ércessé vált az idegességtől, és nyomban levert az izzadság. Máskor olyan meggyőződéssel ecsetelem a hallgatóságomnak, milyen szerencsétlen vagyok a tekintetben, hogy a nagy horderejű dolgokat csak lassan, és mindig utólag fogom fel. Ez most nem így volt. Mintha életem filmje pergett volna előttem cikázó képekben, úgy rohant az agyamon végig a helyzet összes problémája és lehetséges kimenetele. Nem is nagyon tudtam arra koncentrálni, amit anyám mondott közben ("szegény olyan kis szerencsétlen, ne legyen elveszve abban a nagy városban", "úgysem kapna kollégiumot, mert a Pest megyeiek nem kapnak", stb.). Hebegtem valami olyasmit, hogy majd megbeszéljük, aztán elköszöntem.

Kész, kikapcsolt az agyam. Mert mi is a helyzet?

Anyámék nem tudnak semmit a magánéletemről, és főleg arról nem, hogy buzi vagyok. Valószínűleg nem is sejtik, bár sokan azt mondják, hogy az anyák akkor is sejtik/tudják, ha ez nekünk nem tűnik fel. Az enyém esetében valószínűleg nem ez a helyzet, mivel az utóbbi 19 évben kéthavonta egy hétvégét töltöttem náluk, és kb. tízszer beszéltünk telefonon (az évi 2-3 csak az utóbbi időben van). Nem ismer, én sem őt, és egyáltalán nincs közöttünk igazi, őszinte anya-fiú kapcsolat. Soha nem is volt, de ez nem azt jelenti, hogy nem szeretjük egymást, hogy én ne szeretném őt vagy, hogy ne lenne ő az egyetlen családtag, aki igazán fontos számomra (a testvéreimmel együtt). Annyira azért mégis ismerem, hogy tudjam, a homoszexualitás számára valami visszataszító, undorító elhajlás, ami szégyent hoz az illető környezetére. Azt is tudom, hogy szerinte az egyik legborzalmasabb dolog egy anyának, ha kiderül a fiáról, hogy buzi, és azt is, hogy a telek végében lakó, bigott keresztény nagyszülőknek évekbe telt megfelelnie, szóval ad a véleményükre. Vagyis inkább tart tőlük. Mindezért tehát eddig nem bújtam elő, és ha ez a helyzet nem adódik, szükség sem lett volna rá.

De itt van ez a helyzet, és én nem tudom, mitévő legyek. A lakást — bár nagyanyámtól örököltem — anyámtól kaptam, ő pedig 10 évet adott az életéből, hogy a válás során ne én szívjak. Azt tehát nem mondhatom, hogy 'nem', legalábbis ilyen natúr módon egyszerűen nincs rá lelkierőm. Ezt nagyon aránytalannak érezném, és egyben egy rendkívül hálátlan magatartásnak is. Ha viszont a húgom odajön, az eddigi életemnek vége, és még csak azt sem tehetem meg, hogy az igazság terhét a titoktartási kötelezettséggel együtt aggassam rá. Meg aztán azt sem tudhatom, miként reagálna, és mennyi időn belül közölne mindet anyámmal. Még talán undorodna is tőlem (akit egyébként most nagyon tisztel, és példaképének tekint — komolyan). Ő is nagyon konzervatív, ahogy a családom azon fele úgy en bloc, így könnyen elképzelhető, hogy a reakciója ugyanaz lenne, mint anyámé, csak kicsiben. Mondanom sem kell, hogy miután Ricsi minden nap feljön, és ott alszik nálam, a kisszobában lakó húgom mellett ez kivitelezhetetlen lenne, még akkor is, ha beavatom, és jól reagál. Sőt, az ottléte alapjaiban rúgná föl az eddigi életem, és a nagyanyám halála óta ölembe pottyant szabadság egy csapásra a múlté lenne. Ha a melegségemből adódó problémákat nem tekintem, akkor száz meg száz apró kényelmetlenséget okozna. Például ha rágyújtok, majd bemegy hozzá a füst, és bántja a kis orrát, várni kell egymásra a fürdőszoba előtt, csukogatni kell az ajtókat, mindig úgy öltözni, hogy ne lásson meg pucéron, figyelni, mennyi fogkrém van, hadd ne soroljam. Mindezt persze még elviselném, HA egyedül élnék. Talán még azt is megoldanám, hogy eltüntetem szem elől az eredeti QAF évadokat, letörlöm a gépemről, a melegpornót, a kockás hasú emberkés háttérképemet valami virágos háttérre cserélem, és minden netezés után törlöm az előzményeket. Ez mondjuk már kicsit megerőltetőbb lenne. Na de miután párom van, mindez eltörpül a párkapcsolat rejtegetése mellett, amit mellesleg nem is lehetne kivitelezni. A húgom talán kissé elveszett, ami az élettapasztalat hiányából fakad, de semmiképpen nem hülye, pillanatok alatt rájönne, hogy ha egy héten háromszor nem alszom otthon, annak alapos oka van.

Szóval nem sok jó megoldás van. A titkomat szeretném megtartani, de ezt már azzal veszélybe sodrom, ha most szombaton (akkor utazom le hozzájuk) elkezdek szabadkozni, és presszionálni őket a kollégium irányába. Az a baj, hogy (még) nem tudom, mi az igazi ok. A pénz? 10-12 ezer forintot akár meg is finanszírozhatok, de persze úgysem gondolják ingyen azt az itt lakást. Ha viszont az a lényeg, hogy a húgom biztonságban érezze magát e gigászi világvárosban, hát azzal kapcsolatban nem sokat tehetek. Max. megígérem, hogy néhány napig fogom a kezét, elmegyek vele mindenhova, de már ez is magában foglalja a 'nem' választ, szóval ott vagyok, ahol a part szakad. Kézenfekvő lenne előbújni, de a fenti okok miatt ezt elképzelhetetlennek tartom.

Én alapvetően gyakorlati ember vagyok (és semmiképpen sem érzelmi), és minden érve a CO mellett szól, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam. Azt mondják, hogy legalább kiderül, hogy a családom azért szeret, mert a tagja vagyok, vagy más okért, ami többet ér, mint a tudat, hogy 979 a fiúkat szereti. Meg más bölcs dolgokat is hallottam már, és mind igaz is, csakhogy én a szituációtól félek, sőt, rettegek. Attól az aktustól, amikor mindez kiderül (mármint, hogy azért szeretnek-e), a sírástól, az arckifejezéstől, a szégyentől, az ordítástól, esetleg a kitagadástól. Ha már előállt a helyzet, alkalmazkodom hozzá, de amíg ezt átélem, nem biztos, hogy meg tudok állni előttük. Az előbújásnak persze sok módja lehet, de én azt hiszem, sem a telefon, sem a húgom általi lebukás (és árulkodás), sem egy szívhez szóló e-mail, sem a blogom linkjének elküldése nem fair. A CO önző dolog: most nekem rossz, de ha előbújok, vagy mindenkinek rossz lesz vagy csak nekik, ezt pedig nem intézhetem el félvállról, továbbra is rejtőzködve. Sőt, ronthat is a helyzeten az, hogy nem tudnák velem kibeszélni a dolgokat, hanem magukban variálnának mindent, és esetleg egészen más végeredményre jutnának, mint egy személyes beszélgetés során (amire ugye nem vagyok képes).

Márpedig bármit is teszek, azt még az összeköltözés előtt kell megtennem. Ha utólag derül ki a dolog, az megint csak ronthat a helyzeten, az meg ugye nem cél. Szóval gondban vagyok, nem tudom, mit tegyek. Eltervezhetek bármit, szívhez szóló monológot, zseniálisan felépített érvrendszert, hogy miért jobb mégis a kolesz, vagy bármit, az első mondatnál úgyis kártyavárként omlik össze minden, hiszen ez nem egy egyszereplős szituáció. Olyankor zsigerből kell helytállni, én pedig amilyen izgulós vagyok, úgyis elrontok mindent (eleve már az izgulás gyanút kelt, hiszen miért kell ehhez jéghideg kéz és reszkető hang?)

Ahogy közeledik a szombat, egyre nő a krumpli a gyomromban, egyre többet idegeskedem, egyre többet agyalok, és egyre jobban kétségbe esek. Mintha minden szigorlatot egy nap kellene letenni. Szörnyű a tudat, hogy most minden összeomolhat, hogy egy olyan útelágazódáshoz (nehéz szó...) érek, amiből 1000 másik út indul tovább, de mindegyik ködbe veszik, nem látom, hová vezethet. Szóval baj van, gyerekek. Ugye érthetően körülírtam, hogy miért?

...anyáméktól. Mindig. Ha egy évben tizenkétszer látnak, akkor annyiszor, ha csak tízszer, akkor annyiszor. Sokáig nem tudtam, mi az oka, és nem is hittem, hogy egy bizonyos oka van, hiszen mindig valami más miatt éreztem ezt a lelki nyomást. 

Egy időben például azért, mert olyan sokáig nem mentem hozzájuk látogatóba. Most is csak augusztusban láttak legutóbb, de ez már megszokott. 30 éves vagyok, basszus, nem járhatok hetente a szüleimhez! Kinek van erre ideje? Volt olyan, hogy túl sokat ültem a számítógép előtt, vagy túl sokat játszottam a húgaimmal, ahelyett, hogy anyámmal beszélgettem volna, és ez biztosan fájt neki (főleg az előbbi). Egy darabig mindig ő finanszírozta az utazásaimat, amit gyerek fejjel szívesen vettem, aztán egyre terhesebb lett számomra, hiszen már jó ideje volt saját keresetem. Olyankor azért furdalt a lelkiismeret, mert megint elfogadtam azt az ezrest, és megint nem voltam képes azt mondani, hogy "többé ne!". Bár kínos és kellemetlen volt a szitu, amikor végre megtettem, végül nagy kő esett le a szívemről. Sebaj, jött az újabb ok, amiért én alig-alig vittem/viszek nekik valamit, ő meg mindig felpakol(t) gyümölccsel, kajával. Pedig nem kéne, mert már nem vagyok gyerek. Semmi nem indokolja, hogy a vasárnapi ebédet megdobja egy extra adaggal, amit aztán bedobozol nekem, hiszen — felnőttként — saját háztartást vezetek, ellátom magam. Amikor a férje egyszer — ebéd közben, a szokásos stílusát hozva — célozgatott erre, egy falat is alig ment le a torkomon, amit meg a robbanás elkerülése érdekében mégis elfogadtam és hazavittem, azt is legszívesebben kidobtam volna a kukába. De éppen ezért nem dobtam. Nyilván édesanyámnak rendszeresen kell ilyesmit hallgatnia, és ennek ellenére is adja, nem tehetem meg vele, hogy a 'küzdelme' eredményét csak úgy eldobom. Előfordul persze, hogy mire megenném azt a tepsinyi krémes sütit, megpenészedik, és ki kell dobnom. Ilyenkor valami fojtogató gombóc keletkezik a torkomban, olyan amilyet a macim kutyám általi elpusztításakor is éreztem. Majdnem olyan, mint a sírhatnék, de mégsem az, hanem inkább olyan, mint amit a tulajdonom, vagy valami szeretett dolog elvesztésekor érzek. Nevetséges! Mintha meg akarnám siratni a rántotthúst...

Szóval mindig ott az a furdalás, ha van oka, ha nincs, én pedig mindig értetlenül tárom szét a kezem. Miért? Miért érzem ezt az érzést ezzel az egy emberrel szemben, amikor a Föld többi embere kapcsán csak alig érzek hasonlót, azt is csak akkor, ha alapos oka van? 11 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, azóta csak átlag 1,5 havonta látom anyámékat. Nem nevelt serdülőként, kamaszként, nem alakulhatott ki rendes anya-fiú viszony köztünk, és ha egy kicsit komolyabb, személyesebb témákra evezünk, esetlen verbális botladozás lesz belőle, mindkettőnk részéről. Nem tudjuk kezelni azt a helyzetet, ami a többség számára rutin. Sosem tudtunk egymás irányába őszinte érzelmeket nyilvánítani sem, maximum lopva, véletlenül, szándékunk ellenére. Ezek a 'balesetek' persze sokat jelentenek, mindennél többet, holott nem is ismerjük egymást igazán.

És azt hiszem, valahol itt van a kutya elásva. Tudat alatt nyilván fontos számomra az anyám, és szeretném, ha szeretne, de tudom, hogy akit most szeret, az nem én vagyok. Az ő elképzelése szerint én egy munkától és sulitól túlterhelt, örökké loholó és mindig fáradt, számtalan csapást túlélt agglegény vagyok, akinek nincs ideje ismerkedni. Ezért csak arra vár, hogy elvégezzem az egyetemet (ami a családalapítás elméleti akadálya), hogy aztán becsajozzak, és unokákat csináljak neki. De ez nem én vagyok, azt hiszem, ezt ti is tökéletesen tudjátok. Egy párszor már összecsaptuk a témát, és az utolsó előtti alkalommal hangot is adtam annak a vágyamnak, hogy fejezzük be ezt az örök "mi van a lányokkal" párbeszédet. Nem tudom azt hazudni, hogy minden héten megb*szok egy vadidegen csajt, akit valami mulatóhelyen szedek össze, mert tudja, hogy nem vagyok olyan, holott megtehetném (mint ahogy megtehetném srácokkal is, ha 'olyan' lennék, és nem volna párom). Inkább hallgatunk.

Anyám nem hülye nő, sőt, nagyon is okos, de hisz nekem, én pedig hazudok. Hazudok, pedig ennél jobban kevés dologt gyűlölök a világon, és magammal szemben is csak annyi engedményt teszek, hogy ebben a bizonyos témában linkelhetek, hiszen az életem összeomlását nem kockáztathatom. De közeleg az idő, amikor kicsúszik a kezemből az irányítás, és kiderül a dolog. Talán még rosszabb lesz, mintha most mondanám el, magamtól. Anyám okos, talán sejt is dolgokat, de konzervatív, és előzetes puhatolózásom nyomán kiderítettem, hogy ha megtudná rólam az igazat, nagyon kiborulna. A további reakcióit azonban nem sejthetem. Persze most mindenki azt mondaná, hogy "ha igazán szeret, elfogadja" (és hasonló közhelyek), de nem várhatom el, hogy a saját életem könnyítése érdekében az anyám életét tegyem tönkre. Ő konzervatív, a férje ultrakonzervatív, annak szülei bigott keresztények, a húgaim pedig (saját jogon) radikális jobbos gondolkodásúak. Ha a család egy test, akkor anyám a feje. De hiába megértő a fej, ha a karok önkéntelenül ellöknek maguktól, ha a lábak undorodva rúgnak beléd. Ezért nem leszek képes — talán — soha eléjük állni, és elmondani, mi van. Nemcsak magamért, azért is, hogy anyámnak ne kelljen a férjétől és annak szüleitől a megalázó, undorkodó megjegyzéseket helyettem elviselnie.

Inkább hazudok, bujkálok és menekülök, aztán meg furdal a lelkiismeret. Most például azért nem voltam náluk olyan sokáig (augusztus óta), mert sok volt a munkám. Ha sokszor ismételgetem, talán magam is elhiszem, ráadásul igaz is. Belül azért tudom, hogy nagyon is örültem annak, hogy be kellett mennem dolgozni azon a szombaton, amikor eredetileg menni terveztem hozzájuk, nagyon is kapóra jött ez a szar kifogás. És most, hogy náluk voltam, alig vártam, hogy eljöhessek, hogy lefussam a kötelező köröket, aztán a veszélyes környékről visszamenekülhessek a saját kis buzi világomba, ahonnan már kiirtottam minden hetero dolgot, elfelejtkeztem a barátaimról, bezárkóztam a kollégáim előtt(és most talán a családi kapcsolatok végleges leépítése jön). Kimondottan szidtam a sorsot, amiért pont most kellett órát állítani, ráadásul pont a 'rossz' irányba. Alig vártam, hogy végre felállhassak, és hazahúzhassak, és amikor megnéztem a neten, nem változott-e a menetrend, egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, az egy órával korábbi busszal jövök haza. Láttam anyám arcán átsuhanni a keserűséget, halottam a hangjában az a lemondó megrendültséget, pedig csak egyetlen óráról volt szó, és az is csak most, kivételesen. Ezekről a rejtett, de nagyon fontos jelekről beszéltem egy kicsit feljebb. A húgomat szintén megbánthattam, hiszen épphogy csak bemutatkoztam a pasijának, és már indultam is, ráadásul nem igazán tudtam elfogadhatóan megindokolni, hogy miért. "Még főznöm kell", "aggódom a macskámért", "még sok dolgom van". Tökre úgy jött ki a dolog, minta menekülnék...

...és — valljuk be — menekültem is. Azt hiszem, ezúttal alapos okom van a lelkifurdalásra: szar alak vagyok. Gyáva féreg, aki a magabiztosságát rögtön levetkőzi, amint a veszélyes vizekre evez. Gyáva vagyok meglépni azt a lépést, ami után — lesz, ami lesz — őszintén élhetném az életem, és gyávaságomat azzal a szar szöveggel leplezem, hogy csak anyám lelkét óvom ezzel. Még én sem hiszem el, bár igaz. Nem akarok ártani, és gyávaságom következtében így is ártok, csak máshogy: a nagy keserűség elkerülése érdekében sok kis keserűséget okozok anyámnak, a testvéreimnek, és jellemtelen alakként mutatkozom be a család új tagjának is. Gratulálok, 979!

Persze tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbbet magamnak ártok ezzel, hiszen így tönkre teszem a mindennapjaimat, és elvágom magam a felhőtlen lét lehetőségétől. Mielőtt mennék, halogatom az utazást, és mindenféle kifogásokat találok, amikor eljövök, furdal a lelkiismeret, amikor ott vagyok, akkor meg hajtom az időt, és azért imádkozom, hogy ne most jöjjön át az anyós vagy valami ismerős/rokon, és ne kelljen pirulva-hebegve hazudoznom, hogy miért nem nősülök már meg, van-e már barátnőm.

Szar ez így, de nem tudok mit tenni.

...intézett hozzám tegnap egy volt félig-meddig kolléganőm, hogy még most is ezen pörgök, pedig azóta eltelt már közel egy egész nap is. Jobb lett volna, ha már tegnap megírom az egészet, de csak kicsivel a munkaidő vége előtt esett meg az eset, aztán edzésen voltam, aztán meg már kimerültnek éreztem magam a fogalmazgatáshoz. De most bepótolom.

Szóval névnapozás volt idebent, ahogy az alkalmanként lenni szokott. Az egyik ünnepelt én voltam, a másik pedig a másik könyvelő. Ő felelt a kollégák gyomráért, én meg a májukért, így igazságos. Lement szépen a 2,5-3 órás kis társalgás, minden súrlódás nélkül. Jó, amikor az egyik rendkívül idős ügyfelünk került szóba, akit a közelmúltban a főnököm meg a könyvvizsgáló mentett meg a börtöntől, megemlítettem, hogy az életkor máshol sem szokott problémát jelenteni, hiszen 90 feletti öregembereket is bíróságra rángatnak a világ túlfeléről. Na erre jött a dühödt és acsarkodó válasz, hogy "de az emberek tízezreit ölte meg"...nem részletezem. Szóval egyébként minden oké volt. 

Van egy — úgymond külsős — kolléganőnk, aki amikor nálunk dolgozott, akkor is csak hobbiból, ennek ellenére minden névnapozáskor itt van, mert a főnöknőm barátnője. Nincs is ezzel semmi probléma. Egy milliomos, finom, nyugdíjas nő, aki operába jár, utazgat a világban vagy szőlészkedik a badacsonyi nyaralójában, egyébként meg tájékozott, olvasott, felvilágosult, stb. Amikor anno szakított velem barátnőm, nagyon érdeklődő volt az esettel kapcsolatban, meghallgatott, vigasztalt, aztán összehozott egy kolléganőjével, aki szintén párkapcsolati problémákkal küszködött. Volt is egy randink, de aztán az egészből nem lett semmi (mondjuk az akkori kinézetemet tekintve ezen nem is csodálkozom). Azóta rendszeresen megkérdezi tőlem, hogy mi van a lányokkal, bár néha elfelejtkezik róla.

Tegnap elmosogattunk, elrámoltunk szépen, aztán visszaültem dolgozni. Ő még beszélgetett ezzel-azzal, aztán búcsúzáskor mindenkihez odament puszilkodni, amit én sem úsztam meg. Éppen hárman tartózkodtunk a szobámban, ekkor köszönt el, közben pedig megint rákérdezett: "na és mi van a lányokkal?" Miközben az arcomat tartottam felé, azon imádkoztam, hogy most ne kérdezze meg. Szinte esdekeltem valamilyen felsőbb hatalomhoz, aki a jelek szerint vagy nagy ívben szart rám, vagy kimondottan jót röhögött rajtam, mindenesetre nem úsztam meg a firtatást. "Semmi" — mondom, mert többet nem akaródzott nekem bonyolítani a kérdéskört. De neki ennyi nem volt elég. "Csak nem a fiúkat szereted?" — toldotta meg, én pedig hirtelen semmi értelmeset nem tudtam kinyögni, csak széttártam a karjaimat, és borzalmasan elpirulva annyit mondtam, hogy "Még erre is ráébredhetek". Ment még a téma a szomszédjáról, akiről most derült ki a dolog (pedig milyen helyes fiatalember), de ezt már meg sem hallottam, hanem a munkámra próbáltam koncentrálni. Hozzátettem valami bagatell dolgot az 'esethez', aztán egyedül maradtam. 

Először csak azon pörögtem, hogy miért vert meg engem a sors azzal, hogy minden kényes kérdésbe, feltételezésbe ennyire belepirulok. Az egy dolog, hogy részéről telitalálat volt, de ha nem lett volna az, akkor is majd elsüllyedtem volna, mert ilyen vagyok. Aztán amikor a vérnyomásom újra a normálishoz közelített, a riadalmat apránként felváltotta a düh. Hogy képzeli bárki, hogy egy ilyen kérdést szegezzen neki egy másik embernek, miközben ráadásul még két másik személy is tartózkodik a közelben? Mi a fasz köze van egyáltalán az egészhez? És mit gondolt, milyen választ lehet erre egyáltalán adni? Vagy ennyire nem tűnök buzinak, hogy el sem képzelte a "dehogy"-tól eltérő választ, ezért nem érezte kockázatosnak a kérdést? Ráadásul pont egy ilyen kikent-kifent úri vénasszony! Bárkitől számítanék ilyen suttyó dologra, csak pont tőle nem.

Ahogy teltek a percek, egyre jobban felhúztam magam az egészen. Olyan pipa voltam, hogy szinte zihálva vettem levegőt, és egyszerűen nem bírtam magamban tartani a kifakadást. Úgyhogy a maradék kollégáim szépen meghallgathatták a panaszáradattal egybekötött mentegetőzésemet (szerencsére ezzel nem rontottam a helyzetemen), de ez sem nagyon nyugtatott le. Kezdtem belelovallni magam abba, hogy egyszerűen eléállok a díszes társaságnak, és megmondom: Buzi vagyok, basszátok meg! Egy rohadt kis faszszopó köcsög, és ha ez valakinek nem tetszik, lehet írni a felmondólevelemet. Ellenkező esetben pedig innentől kezdve mindenki befoghatja a pofáját a magánéletemmel kapcsolatban. Ezt variálgattam magamban, és persze hozzávettem, hogy még ki mindenkinek kéne elmondanom valami hasonlót, hogy egyszer és mindenkorra nyugtom legyen, beleértve a szüleimet is...még edzés közben is emiatt fújtattam. 

Végül persze lenyugodtam, és egyben rájöttem, hogy igazából nem is erre az ex-kolléganőre haragszom, hanem magamra. Én vagyok a gyáva, amiért nem teszem meg ezt az önfelszabadító lépést, ha viszont adja magát a helyzet, akkor meg balfaszkodom. Nem kicsit, nagyon. De hát mit válaszolhattam volna? "Igen, az vagyok, tegnap is tövig nyeltem egy méteres kékerest" Nem tudok hazudni. Még ilyenkor sem. Főleg azért nem tudok, mert ha néha mégis sikerülne, akkor azzal baszom el, hogy annyira félek a lebukástól, hogy ez már magán a hazugságon is érződik, és máris tényleg lebukom. Vagy mi. Ez nem biztos, hogy érthető volt. 

De mindegy is, nem ragozom tovább. Egy kissé még mindig össze vagyok zuhanva, és reggel is úgy jöttem be, hogy közben végig azt éreztem, a hátam mögött vigyorogva összesúgnak. Persze nem, vagy legalábbis remélem, hogy nem, de akkor is ezt éreztem, és mintha a főnököm is szélesebb vigyorral fogadott volna mint máskor. Tutira megbeszélték a barátnőjével, mennyire elpirultam, és mit válaszoltam...vagy ez csak az én parázásom? 

Remélem, hamar túlteszem magam a dolgon, mert különben nem sokáig lesz maradásom.

Minden ember életében vannak fontos lépcsőfokok, fordulópontok. Az első iskolás nap, az első szerelem, a(z első) házasság, egy-egy szerettünk elvesztése, gyerekszületés, diplomaosztó, és sorolhatnám. Persze sokkal kisebb jelentőségű — ám nem kevésbé fontos — pillanatokat is meg kell élnünk. Némelyik csak úgy megesik, némelyik hosszú, álmatlan éjszakák, kisírt szemek, depressziós mélypontok megélésének következménye. Ilyen például egy szakítás, valamilyen betegség, fogyatékosság tudatosulása, vagy egyszerűen csak a 'mi leszek, ha nagy leszek?' kérdés végigrágása.

Nekünk, melegeknek (és nekem is, biszexuálisként) azonban még ezeken a bárkit érintő dolgokon felül is fontos lépcsőfokokra kell felhágnunk ahhoz, hogy életünk elviselhetőbbé, élhetőbbé váljon. Nemcsak magunkat kell elfogadnunk olyannak, amilyennek születtünk, hanem a környezetünkkel is el kell fogadtatnunk lényünket, azt, hogy mások vagyunk, mint ők. Ez kinek könnyű, kinek pedig közel lehetetlen (gondolja ő). Ezeket a(z akár sorsfordító) lépéseket néha sok-sok átvirrasztott éjszaka után, heves szívdobogással tesszük meg, de az is előfordul, hogy szinte semmit nem kell tennünk, mert maguktól is bekövetkeznek — akár akartuk ezt, akár nem.

Bátorkodtam kronológiai sorrendben pontokba szedni egy átlagos meleg életének ezen fontos momentumait. Hangsúlyozom, hogy a felsorolás rendkívül önkényes, és a pontokat leginkább a saját életemből kiindulva állapítottam meg. A sorrendjük tehát erősen vitatható, meg az is előfordulhat, hogy nálam szakavatottabb emberek korábban már összefoglaltak valami hasonlót. Megeshet, hogy valakinek valamelyik lépcső teljesen kimaradt, egy másikkal együtt, egyszerre történt meg, vagy nem ez volt a sorrend. De ha vitatható, hát vitassuk meg!

1. Gyanú: állítólag van olyan, aki — saját bevallása szerint — már óvodás korában a melegség 'tüneteit' produkálta, mert például inkább babázott a lányokkal, minthogy a kisfiúkkal csépelte volna a környezetet vagy Matchboxokkal brümbrümmözött volna. Olyat is hallottam, aki kicsivel később már tökéletesen tudta, hogy őt a lányok helyett a fiúk érdeklik. Előbbi nem biztos, hogy a melegség korai felismerésének megfelelő fokmérője (hiszen én sem szerettem a srácokkal botozni, mivel mindig is nyeszlett voltam, és inkább nekem b*tak oda irdatlanokat, ahelyett, hogy én tettem volna ezt a többiekkel), utóbbi viszont túlzott koraérettséget feltételez, ezért számomra nehezen hihető. Persze mindegy is, hiszen sokkal kevesebbet is kérdőjeleztem már meg, és sokkal többet is hittem már el. Az viszont biztos, hogy mindnyájunk életében eljött az a pillanat, amikor először merült fel bennünk, hogy valami nem stimmel. Van olyan, aki már a szülők porno-VHS-einek suttyomban történő nézegetése közben érezte, hogy az a valami odalent jobban bizsereg és jobban megkeményedik, amikor a bácsi micsodáját mutatják, másoknak viszont jóval később ütött szöget a fejükbe önnön furcsaságuk. Sokan túl voltak már egy vagy több heteroszexuális aktuson, estleg tartós kapcsolatuk is volt lánnyal, amikor azon kapták magukat a strandon, hogy a mellek/csöcsök/tőgyek helyett a muszklikon és/vagy a fecskék dudorodó tartalmán felejtették a szemüket. És itt kezd bonyolódni a helyzet.

2. Tiltakozás: valószínűleg mind közül ez a pont a leginkább vitatható, mivel talán nem mindenkinél volt meg. Aki már egészen kis korában érezte másságát, annak az éntudata is eleve így alakult ki, tehát zömében inkább a többi ember reakciója okozott neki lelki fájdalmat. Esetükben itt máris a 4. pont következik. A többiek azonban növekvő aggodalommal figyelhették saját lelkük rezdüléseit, talán úgy is élték meg ezt a felismerést, mint a halálos betegek, akik nemrég tudták meg, hogy már csak X idejük van hátra. "Ez nem lehet!", "Miért pont én?", "Miért ver engem a Sors/ az Isten?", ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel bennük. Szerintem mindnyájan tudjuk, hogy ennek a fő oka a társadalmi elutasítottság, az undor, az ellenséges viselkedés. Ha ez nem volna, a meleg mivolt tudatosulását nem kísérné ilyen tragikus lesújtottság (néha öngyilkosság), több tartós párkapcsolat lenne a melegek közt, és azok tovább is tartanának. De ne siessünk ennyire előre.  

3. Elfogadás: az önnön másságukra ráébredők egy része sosem teszi meg azt a lépést. Ők örökre megrekednek a tiltakozás szintjén, és a legnagyobb valószínűséggel közülük kerülnek ki a buziverők és a tojásdobálók. Ők tiltakoznak a leghangosabban a melegek jogaival kapcsolatban, ők undorkodnak a leglátványosabban, ha egyneműek együttlétéről esik szó, és ők szögezik le elsőként, hogy mennyire utálják a buzikat. Mivel nem tudják magukat olyannak elfogadni, amilyenek, a hozzájuk hasonló (e téren azonban sikeresebb) embereken próbálnak elégtételt venni a saját kudarcukért (gyávaságukért?). Némelyek évek, évtizedek után törnek meg, és ismerik be maguknak, hogy ők bizony melegek. Ilyenkor vagy fenntartják a heteroszexuális álcát, és közben pasikkal csalják az asszonyt, vagy otthagynak csapot-papot, és új életet kezdenek, immár melegként. Az ő tragédiáikat a végtelenségig lehetne elemezni, és bár ehhez témához biztosan sokan is tudnának hozzászólni, de most alapvetően nem róluk van szó. Míg valaki idáig eljut, nagyon sok lelki vihart él át, talán sokat is sír, esetleg az öngyilkossággal kapcsolatos lehetőségeket is végigjárja. Nem könnyű. De ha sikerül, onnantól kezdve egy eddig ismeretlen, új világ tárul fel. 

4. Az első lépések melegként: ha már tudomásul vettük, hogy "ez van, ezt kell szeretni", nyilván elkezdünk egyre inkább vágyni a hasonszőrűek társaságára. Manapság ez már nem olyan lehetetlen, mint régen, hiszen rendelkezésünkre áll az internet, a mobiltelefon, van jó néhány kimondottan melegeknek szóló magazin, szexlap, és gombamód szaporodnak a meleg szórakozóhelyek is. 10 évvel ezelőtt (amikor az én öntudatom ébredezett), egy átlagos háztartásban sem internet, sem mobiltelefon nem volt, mindössze két melegmagazin létezett, és még Budapesten is alig volt olyan szórakozóhely, ahol egy homoszexuális önmaga lehetett, nemhogy vidéken. A mostani fiatalok szerencsések lehetnek ezen a téren, hiszen csak bekapcsolják otthon a számítógépet, és máris milliószám nézegethetik a szexképeket, a pornót, és számtalan pár- és partnerkereső szolgáltatás áll rendelkezésükre. Anno még az is komoly erőfeszítést igényelt, hogy egyáltalán megtudjuk, bizonyos helyek hol találhatók, a találkozókat levelezéssel vagy otthoni telefonról történő hívásokkal lehetett letárgyalni (esetleg fülkéből). Na, de kezdek túlságosan belemenni a témába, akkor pedig hosszú lesz, és senki sem fogja végigolvasni...

Szóval buzik vagyunk, gratula, ideje kezdeni valamit ezzel a helyzettel. Érintett olvasók, emlékeztek még, milyen volt megtudni valakiről, hogy 'szintén zenész'? Emlékeztek, milyen volt az első randi, még ha csak egy könnyed kis beszélgetés is volt az egész? Emlékeztek, milyen volt először belépni egy meleg szórakozóhelyre (aki volt), és milyen volt az első csók, vagy az első igazi együttlét egy fiúval? Kíváncsiság, izgatottság, torokban dobogó szív, 'nem vagyok egyedül'-érzés, fokozódó boldogság, szerelem, túlvilági gyönyör — nem feltétlenül ebben a sorrendben. Hát nem jelentős momentumok ezek? 

5. CO: na persze nem a szén-monoxidról van szó, hanem a coming outról vagy magyarul előbújásról. Ahogy a többi pont, ez is megérne egy több oldalas témázgatást, de maradjunk a 'még olvasható' keretek között. Nem hiszem, hogy van olyan meleg, akinek a CO teljesen kimaradna az életéből. Na persze egy ideig senki nem tudja a dolgot, de előbb vagy utóbb egy barát, valamelyik szülő, esetleg egy munkatárs előtt vagy magunk számolunk be a helyzetről, vagy kiderül magától. Mindkettő lehet rendkívül kellemetlen és meglepően laza is. Ha mi mondjuk el, azt vélhetőleg hosszas felkészülés előzi meg, bár a végén úgysem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt mi elterveztük. Nehéz ügy, és nincs is rá recept. Meg kell találni azt a személyt, akiben alaposan megbízunk, vagy azt az alkalmat módot, ami a legalkalmasabb szívünk kiöntésére. Ha soha senkinek nem bújunk elő, azzal csak a saját sorsunkat nehezítjük meg. Kell egy kapocs a hetero- és a melegvilág között, mert különben minden 'normális' emberi kapcsolatunk leépül, és csak a saját kis árnyéktársadalmunkban létezünk majd. Arról máris beszélve, milyen egyéb torzulásokat okozhatunk a saját lelkünkben, ha nem tálalunk ki legalább egyvalakinek. A másik oldalon persze kockázatok is vannak, hiszen lehet, hogy éppen ezzel a tettel tesszük végérvényesen tönkre az életünket — azonban mostanában a többség már nem kezeli annyira tragikusan a dolgot. Tényleg nincs recept, de egy biztos. Ha ezt meglépjük, az életünk gyökeresen megváltozik. A coming out — szerintem — önző dolog. Csakis a mi életünket könnyít(het)i meg, a kiválasztott alanynak vélhetőleg nincs szüksége arra a titokra, ami innentől kezdve az ő lelkét is nyomja. Egy szülőnek azonban joga van tudni, ha nem számíthat unokára (vagy legalábbis nem a hagyományos úton), egy igaz barát pedig akkor tud 'igaz' maradni, ha beavatjuk legféltettebb titkainkba is.

6. Felvállalás: azaz a minden tekintetben melegként történő életvitel, amikor a számtalan kis és nagy előbújási aktus után a titok már nem titok többé. Persze nem hirdetjük hangosbemondóval és neonfényes cégtáblával, de tudják rólunk a szüleink, a barátaink, a munkatársaink, a sarki fűszeres, meg a fodrász is. Ha meg nem tudják, az csak azért van, mert nem nyitják ki a szemüket. Természetesen ezt a lépcsőfokot érik el a legkevesebben, még én magam is elképzelhetetlenül távol vagyok tőle — egy coming out nem coming out. Nem is biztos, hogy meg akarom lépni, mert bár vélhetőleg ez az állapot jár a legteljesebb lelki nyugalommal, tartok tőle, hogy amíg ide eljutnék, olyan sok fájdalmat okoznék és kapnék, hogy a végén az egyenleg még mindig negatívban maradna. Pedig biztosan célszerű úgy élni az életünket, ahogy azt bárki más megteheti, mert úgy nekünk is könnyebb. Bár több a beszólás és a hétköznapi negatív élmény, ezek egy idő után valószínűleg leperegnek rólunk, és akkor már nem számítanak. Cserébe megkíméljük magunkat egy — szerintem — veszélyes jelenségtől, amikor is egy árnyékvilágban kezdünk el élni. Ezt úgy értem, hogy ugyebár eleve jól érezzük magunkat melegek társaságában (vagy nem?), hiszen ők hasonszőrűek, lehet velük olyanról beszélni, amiről másokkal nem, satöbbi. Így aztán a velük töltött idő mennyisége a hetero világban történő létezés kárára tolódik el. Egyre jobban begubózunk, és egyre inkább negligáljuk minden más emberi kapcsolatunkat. Talán nincsen igazam, de egy ilyen eset biztosan előfordul a világon: én. Minden szárazföldet ellep a 'melegtenger', csak a saját kis szigetünk marad víz felett — hogy egy metaforával éljek. Aztán az első coming out után kiemelkedik egy másik sziget is, ahova mostantól szintén átjárásunk lesz. Minden előbújás újabb szigeteket alkot ezen a tengeren, de mindenhova csak akkor juthatunk el, ha abszolúte felvállaljuk magunkat. Aki ezt nem teszi meg, önmagát keríti körbe. De sajnos ez ellen tenni nem olyan könnyű. Meg kell erősíteni magunkat épp úgy, mint az első (vagy sokadik) coming out előtt, és szembe kell nézni az egész világgal. Hogy ezt miként lehet, miként célszerű, mi módon történik, magam sem tudom, talán valaki majd megírja ide komment, esetleg egy komplett bejegyzés formájában.

Erősen szubjektív és végiggondolatlan bejegyzésem végére értünk. Bárkinek ettől eltérő a véleménye, szeretné elmesélni a saját sorrendjét, történetét, elményeit, vagy egyszerűen csak szeretné a tudomásomra hozni, mennyire hülye vagyok valami miatt, az ne fogja vissza magát, kommenteljen!

^{* a hamarosan megszűnő The Bible blogból kimenekítve}

Reggel óta valami elképesztően borzalmas hangulat van rajtam, amit nem tudok megmagyarázni, hiszen semmi extra dolog nem történt az elmúlt napokban, ami kiválthatta volna. Viszont történni FOG, hiszen szombaton betöltöm a 29. életévemet.

Valahogy megértem Brian Kinneyt, amiért a QaF 23. részében önnön születésnapi ajándékaként fel akarta akasztani magát. Szerintem 1-2 év, és nekem is ilyen gondolatok támadnak az agyamban, talán még a kivitelezésig is eljutok. Persze a 29 év nem a világ, ugye? Még legalább ennyi előttem van, és hasonlók, csakhogy ebből a 29-ből közel 27 úgy telt el, hogy nem a saját életemet éltem, hanem hol sodródtam, hol a szüleim (nagyanyám) elvárásai szerint igyekeztem létezni. Igen, az én hibám az egész, mert gyáva voltam a sarkamra állni, gyáva voltam az akaratomat érvényesíteni, gyáva voltam önmagam felvállalni. Nem véletlenül vált ki belőlem heves reakciókat a törvényeken kívül minden dolog, ami kényszerít, korláto vagy tilt. Ezek az évek pedig pótolhatatlanul elmúltak, és sosem jönnek vissza. Amiből kimaradtam, az az életemből is végleg kimarad. Például csak 2 éve élhetek kettős nemi identitásommal, és amikor végre megkaphatnám azokat a fiatal srácokat, akikről hajdanán tudomást sem vettem, addigra megöregedtem, és az ilyen fiatal srácoknak már nem kellenék. Félreértés ne essék, boldog vagyok a párom mellett — még. De ha egyszer szakítunk, mondjuk mert nem bírja tovább elviselni az egyébként is csak nehezen tolerálható stílusomat, akkor majd itt állok egyedül, buzinak öregen, heteronak nullán. Kimaradtak a kollégiumi évek, a vad tivornyák, a csajozások, nem szocializálódtam rendesen az ismerkedési szokásokkal kapcsolatban, igazán megtanultam gyűlölni, és van még néhány olyan dolog, amik visszafordíthatatlan hatással voltak az életemre.

Persze ugyanezen idő alatt egy csomó minden mást csináltam, ami pozitívan hatott a jelenlegi állapotomra, de őszintén szólva ezt most leszarom. Leszarom, hogy van saját lakásom, hogy jól fizető, családias hangulatú, biztos állásom van, hogy melegként boldog párkapcsolatban élek, hogy egy csomó tudást felhalmoztam magamban, hogy egyetemre járok, hogy az ismerőseim szeretnek, mert ezek most nem számítanak. Ugyanolyan gyarló ember vagyok, mint mindenki más, ezért arra vágyom, amim nincs, és nem érzek megelégedettséget azért, amim van. Ennélfogva most egy kicsit leszarom a hajléktalanokat, az éhezőket, a betegeket, és a magányosokat, mert ha már az egész eddigi életem feláldoztam a mások elvárásainak és problémáinak, akkor legalább évente néhány napig hadd legyek egy individualista önző kis szar, aki csak magára gondol. Majd a jövő héttől újra érzem a világ tökéletlensége miatti lelki fájdalmat, de most csak én vagyok a fontos, én egyedül.

Ilyenkor nem akarok az lenni, aki vagyok, hanem más akarok lenni. Újra fiatal szeretnék lenni, tizenéves, aki ráadásul tisztában van a külső és belső tulajdonságaival, és nem fél velük élni. Ha most lennék 18, elmondanám a szüleimnek, hogy buzi vagyok, szanaszét flörtölném magam, és este 11-re járnék haza. Nem hülyegyerek frizurám lenne, hanem divatos (mert már hajam is egyre kevesebb van), szögecses övet hordanék, és bőr karvédőt, vagy mittomén mit. Az mindegy. Nem kéne, hogy másak legyenek a génjeim, csak egy új lehetőség az életre, hogy élhessek is velük. És nem akarok saját lakást, mert jó nekem a közös albérlet is a legjobb barátokkal, és nem akarok könyvelő lenni, hanem árufeltöltő, meg könyvtáros, meg pénztáros, meg újságos, meg mindeféle más. Azt hiszem, most elég hisztis vagyok...

Ez valószínűleg látszik is rajtam, mert a kollégáim már kérdezték, mi bajom van. Én meg nem tudom megmondani, hogy mi bajom van, csak duzzogok, káromkodok minden szarért, a múlt élvezetes percein elmélkedem, minden és mindenki idegesít, rá akarok gyújtani, és felborítani az egész asztalt. Unom már ezt a szar könyvelést is. 10 éve görnyedek a kurva asztal fölé, és papírokat tologatok, és talán nem is lennék olyan pipa, ha képes lennék nyomon követni ezt a rengeteg változást. De állandóan arra ocsúdok, hogy már semmi nem úgy van, ahogy azt tudom, és olyan gyakran változik minden, hogy mire megjegyzem az új módit, addigra már megint más lett. Ez idegileg eléggé kikészít, bár per pillanat minden kikészít. Egyébként meg az utóbbi hetekben a munkaidőm felét netezéssel töltöm, azt' mégis minden készen van. Utálom, hogy a rádióból minden nap ugyanaz szól, utálom, hogy a kolléganőim állandóan a magánéletemet firtatják, utálom, hogy megint esküvőre kell mennem, hogy a párommal alig tudok találkozni, mert olyan elfoglalt, utálom, hogy a régi barátaim eltűntek, újakat meg csak a melegek közül szeretnék szerezni, de akkor meg a féltékenykedés akadályoz.

Szóval most mindent és mindenkit utálok, és közben gyászolom a fiatalságomat, meg a megélni elmulasztott lehetőségeket. És akkor hol van még a szombat...

A BKV-sztrájk második felvonása számomra már nem volt olyan könnyen elviselhető, mint az első — mint ahogy azt korábban már sejteni engedtem. Ennek ellenére éltem a szabadnap lehetőségével, igaz, ezek a lehetőségek Újpest-központ környékére korlátozódtak.

Mindenesetre elintéztem a fodrászt (él még, csak voltam nála), aki szemmel követhetetlen sebességgel fabrikált nekem új fejet. Mindig a Keleti Pályaudvarhoz közeli kollégájához szoktam járni, de az most ugye ugrott, nekem meg kellett az új frizura (ami csak annyiban új, hogy rövidebb). Aztán bankba is mentem, hogy megszabadítsam magam egy halom pénztől, meg vásárolni, hogy beszerezzem az estére tervezett csirkesütés hiányzó kellékeit. Otthon meg takarítottam, de csak úgy tessék-lássék, hogy a holnap a macskával érkező anyámék ne egy disznóólba toppanjanak be, csak egy szemmel láthatóan lakott lakásba. Közben megtekintettem a Hiruko, a goblin című japán horrorfilmet, ami olyan szinten nevetséges, hogy ihaj. Ezekkel a japán horrorokkal mindig ráfaragok. Vettem belőlük egy csomót, hogy majd apránként megnézegetem őket, aztán amikor DVD-zésre kerülne sor, a tekintetemmel azon nyomban át is siklok felettük. Ha nagy ritkán mégis rászánnám magam valamelyik megtekintésére, állandóan csak csalódok. Nem is veszek többet.

Rolandomat felszólítottam, hogy pakolja el szem elől a holmijait, mert nem óhajtok spontán coming out-ot. Így eltűntek a cipői, ingjei, farmerjai, a törölközője, én meg elraktam a porfogó plüssállatokat, amiket annak ellenére kaptam ajándékba, hogy már előre nyilvánvalóvá tettem, mennyire nem díjazom őket. A hazugság egy újabb állomása...

Szóval kihasználtam ugyan a sztrájk adta lehetőségeket, de csak annyiban, amennyiben felcseréltem a pénteket a szombattal. Most tehát itt ülök a munkahelyemen, és közben viselem a kolléganőim ittlétét is. Főleg Hajnalkáét, aki ebben a nyirkos-nyálkás, szar időben külön rontja az amúgy sem rózsás hangulatomat. Most éppen bizonyos adatok egyik programból a másikba történő exportálásával vesződik, amit pontosan ugyanúgy kell csinálni, mint tavaly, meg tavalyelőtt, ő azonban mégis bénázik vele. Közben morog, motyog, sóhajtozik és szemmel láthatóan fogalma sincs, mi lehet a problémák megoldása. Én meg leszarom, nem fogom neki megcsinálni.

I kolléganőm a gyerekkel jött be, aki viszont a neten játszik valami autós izével, és közben megállás nélkül szinkronizálja azt. Én meg már sokadszorra hiszem azt, hogy baleset volt a ház előtt, (merthogy az előbb tényleg volt) de aztán mindig rájövök, hogy csak a kölök csikorog a játék helyett (ilyenkor fékez).

Megérte bejönni, mondhatom.

Eredetileg a hétvégi dolgaimról szerettem volna ma írni, de mielőtt nekiláttam volna, az előbb megcsörrent a telefon a zsebemben. Elővettem, kinyitottam, és amikor megláttam a nevet a kijelzőjén, hirtelen hevesebben kezdett dobogni szívem, és azon nyomban kiszáradt a szám. A nemrég-még-legjobb barátom hívott, több mint egy év után.

Vele egy osztályba jártunk középiskolába, de egyáltalán nem volt jó a viszonyunk. Sokat bántottam őt szóval, és verekedtünk is, annak ellenére, hogy valahol egy brancsba tartoztunk (főleg a suli végére). Az érettségi után kezdődött a barátságunk, ami rövid idő alatt elég szépen beérett. Eleinte csak dizsibe mentünk együtt, és akkor is inkább csak dumáltunk. Aztán elkezdtünk múzeumokba járni, túrázni mentünk, és az ilyen alkalmakkor együtt töltött idő összecsiszolt bennünket. Bár, ha visszagondolok, biztosan nem volt olyan legjobb barát, mint más legjobb barátja, de ez valószínűleg miattam van. Ugyanis elég zárkózott ember vagyok, és nagyon nehezen engedek magamhoz közel valakit.

Úgy két évvel ezelőtt volt közöttünk némi konfliktus, mivel a megbeszélt közös programot elég érdekes körülmények közepette rúgta föl, és meggyőződésem, hogy hazudott a valódi okot illetően. Ez egy kicsit betette nálam a kaput, de többször megadtam neki a lehetőséget a jóvátételre, az őszinte beszédre. Egyrészt ezzel nem kívánt élni, másrészt megfigyeltem, hogy az utolsó hónapokban ha én hívtam, beszéltünk, egyébként pedig nem, úgyhogy aztán én sem hívtam fel többé. Legutóbb a 2006/2007-es szilveszterkor váltottunk néhány szót telefonon, aztán néhány nappal később msn-en is, de azóta max 1-2 születésnapi sms-t eresztettünk meg. Látni már több mint 2 éve nem láttam.

De nem akarok igazságtalan lenni, és mindent rákenni. Magamnak már régen elismertem, hogy valójában van egy harmadik ok is, ez viszont az én oldalamról. Ő egy nagyon konzervatív ember, akárcsak én, talán ezért is lettünk annyira jóban. Két komoly különbség van azonban közöttünk: én buzi vagyok, ő nem, én tudok erről, ő pedig nem. Bár annak idején egy beszélgetésben felmerült, hogy mit szólna ha kiderülne rólam, hogy a fiúkat (is) szeretem, amire ő azt válaszolta, hogy ugyanúgy a barátja maradnék. Szerintem viszont ezt csak azzal a tudattal mondta, hogy én tutira nem lehetek buzi, így nem volt kockázat a dologban. Tévedett. Én viszont közben összejöttem a Rolanddal, megismerkedtem egy csomó meleg sráccal, akik között szívesen töltöm az időmet, meleg szórakozóhelyekre járok, és melegblogot írok. Bár elméletileg biszexuális vagyok, egy fiúval az oldalamon ez nem számít; buzinak minősülök. Átjöttem 'erre az oldalra', és jól érzem magam itt. Az azóta legjobb barátommá vált ember tudja rólam, mi a helyzet, a többi pedig nem számít. A kollégáimnak nem tartozom elszámolással. Aki hajdan fontos volt, azokkal mára leépítettem a kapcsolatokat, hogy a lelkiismeretemet bebetonozzam. Ha nem találkozunk, nem kell hazudnom, nem kell hülyeségeket kitalálnom, nem kell megjátszani magam. A korábbi hazugságaimat is elfelejthetem.

A becsületemre és az őszinteségemre büszke vagyok, és mások is erről ismernek a legjobban. Furcsán hangzik, mi? Igen, kínosan őszinte vagyok, kivéve a melegség kérdését. Ez az egyetlen, amiben hazudok, mert hazudnom kell. Eddig volt ebben némi önvédelem is, hiszen egy véletlen 'kiderülődés' az életembe került volna. Ilyen körülmények között érthető, hogy nem kötöm mindenki orrára, hogy mi vagyok (pontosabban senki orrára nem kötöm), azonban ahogy telik az idő, és egyre jobban hozzászokom az új énemhez, egyre több szituációban létezem melegként, így a hazugság racionális indoka egyre kevésbé elfogadható számomra. Minél inkább vállalom magam magam előtt, annál jobban mások előtt, és annál inkább nő bennem a lelkiismeret szorítása. Már nem kivétel a melegség, és ahogy tovább hazudok, ezt egyre nagyobb szégyenben teszem. Persze amíg nem volt fiú barátom, nem volt érdekes a dolog. Viszonylag őszintén adhattam a heterot, hiszen gyakorlatilag az is voltam. Csak az utóbbi másfél évben változott a helyzet, hiszen azóta itt van nekem a Roland.

Egyszerűbb volt tehát megszökni, elbujdosni, így a hajdani hazudozást eltemethettem a múltammal és a múltamhoz tartozó emberekkel együtt. Ezért aztán kapóra is jött a barátom elleni vád: azért nem hívom, mert ő sem hív, és különben is átvert. Kicsit még örültem is, hogy vége a barátságunknak, éppen a fentiek miatt. Pedig csak a saját bűnömet vetítettem rá. Én vertem át, én hazudtam neki.

És most az eltemetett múlt feltámadt, ráadásul erkölcsileg nyomban fölém is kerekedett, mert bár a barátom is bűnös az említett vádpontokban, ő engedett a büszkeségéből, ő emelkedett felül saját magán, ő győzte le a saját lelkiismeretét, és hívott fel engem. Anno valóban hazudott, — ha nem mondja is tudom, —  ezért nem keresett eddig. De most megtette.

Megint hazug lettem. Joga van tudni, hogy biszex (/meleg) vagyok, de nem mondhatom meg, mert arra még nem készültem fel. Örülök, hogy újra megtalált, hogy hiányoztam neki, hogy hiányoznak neki a közös túráink (ahogy nekem is), de nem örülök a leendő kérdéseinek, és hogy megint álsztorikat kell kitalálnom.

Nagyon fel vagyok kavarodva. Föltehetném a kérdést, hogy mit csináljak? — hátha okos kommenteket kapnék. Erre azonban csak egy elfogadható válasz van: 'mondd meg neki!'.

Ezt azonban nem tudom megtenni. Még nem. Túl gyenge vagyok...