DVD bejegyzései

Miután péntek délután-este szabályosan szédülgettem (és egyszer kis híján elájultam) a kimerültségtől, a keddi szabadsággal megtoldott hosszú hétvége során igyekeztem a lehető legtöbbet pihenni. Szombaton például konkrétan semmit nem csináltam, se takarítást, se munkát, de még csak ki sem tettem a lábam az ajtón. Ez nemcsak fizikailag, de lelkileg is sokat javított az állapotomon, ráadásul ismét megtapasztaltam, hogy kellő mennyiségű pihenés után igencsak rám jön a tettvágy. Sok esetben tehát tényleg a fáradtság szab gátat az egyről a kettőre lépésben.

Na, de akkor mit csináltam? — kérdezheti a kíváncsi blogolvasó. Hát aludtam például, egészen sokat, aztán végül is takarítottam (csak nem szombaton), mostam, vasaltam, ettem, vásároltam ÉS filmeket néztem. Ezekről szeretnék most pár szóban megemlékezni.

Láttam például az

Apró titkok (Little Children)

című filmet, ami számomra ismét élvezetet nyújtott, mert turkálhattam szociológiában, érzelmekben, kínos szituációkban, romantikus pillanatokban, szóval most egy jó filmről beszélek. Bár látszólag két emberről szól, számomra sokkal inkább tűnt úgy, mintha négy (avagy 2x2) szálat kellett volna kibogozni, értelmezni. Adott egy nő, Sarah, aki bár házas, egyedül neveli kislányát, mert férje egyrészt a munkába temetkezik, másrészt közben más, elérhetetlen nőkre, élményekre vágyik. A nemi életük halott. Aztán adott egy férfi, Brad, aki rendkívül vonzó, jóképű és jó alakú, fiatal, és aki a neje helyett van otthon a kisfiúkkal, miközben az dokumentumfilmeket forgat. Semmi ideje a sármos férjére, agya mindig csak a munkán, az éppen készülő filmeken forog, és miközben riportalanyai keserű sorsán morfondírozik, sokáig észre sem veszi a saját élete problémáit. A két házas de mégis magányos fiatal szülő aztán összetalálkozik a játszótéren, és innentől kezdve gyökeresen felfordul mindkettejük élete. Érdemes-e kilépni a rossz kapcsolatból egy jó reményében, el lehet-e dobni a kudarcba fulladt múltat az ismeretlen jövőre vágyva? Milyenek a titkos együttlétek, egymás óvatos kerülgetése, az újra (vagy talán először?) felfedezett szerelem? A rengeteg kedélyes, de mégis mély tartalmú jelenet mellett számos drámai pillanatot is láthatunk, aminek az alapja főleg a másik két főbb szereplő sorsa és konfliktusa. A kisvárosban ugyanis lakik egy pedofil ügyéért korábban börtönben ült férfi, akinek minden áldott nap viselnie kell tettei következményeit, hiába ülte már le a kirótt büntetését. Ebben jelentős szerepe van egy másik férfinek, akinek minden vágya, hogy újra rendőr lehessen, de egy régi malőrje miatt erre többé semmi esélye. Felesége elhagyta, barátai könnyen nélkülözik, ezért élete értelme kimerül abban, hogy a közösség önjelölt védelmezőjeként állandóan a pedofil férfit zaklatja. Bár az egész film a gyerekek körül forog, az utolsó 20 perc mutatja meg igazán, hogy addig valójában a szüleik viselkedtek gyerekként (hogy ellopjam Ricsi tökéletes meglátást, és azzal ékeskedjek).
Ez a must see kategória, mindenkinek ajánlom.

Karambol (Crash)

Na ez az a film, amit 100 emberből 98 nem képes megnézni, én pedig marha büszke vagyok rá, amiért a maradék kettőbe tartozom. Állítom, hogy fél évvel ezelőtt az első fél óra után kikapcsoltam volna, és soha többé felé sem néznék, de úgy tűnik, edződtem, értem már annyit, hogy egy ilyen alkotás kifejezetten taszító mivolta ellenére is képes legyek a képernyő előtt maradni, majd bármilyen értéket keresni és találni is benne. Filmélményt egyébként egyáltalán nem nyújt, művészetit viszont annál többet. Amikor a Ricsivel megtárgyaltuk a látottakat, úgy fogalmaztam meg, hogy ha a filmet is lehet egy művész kifejező eszközének tekinteni (márpedig persze, hogy lehet), akkor ez egy nettó művészeti alkotás. Kifejez sugall, érzetet kelt, ábrázol, kár, hogy aberrált emberek életének pillanatait, a szereplők számára ugyanis az nyújt szexuális élvezetet, amikor karambolok elszenvedőivé válnak. Az egész film tocsog a pornográfiától, mindenki mindenkivel és mindenhol, bőr, tetoválás, hegek, sebek, művégtagok, sötétség, és rendkívül kevés beszéd. 10-es skálán ezt sem tudom pontozni, mert nem is tudom filmként kezelni. Aki kíváncsi rá, nézze meg, de aki szórakozni akar, az nagy ívben kerülje el.

Halloween II

Ha már az ángliusoknál Halloween volt (nálunk ilyen ünnep NEM LÉTEZIK), horrort is néztem, és véletlenül pont a Rob Zombie rendezésében készült Halloween film második részét. Ezt csak utólag vettem észre, és jót is mosolyogtam rajta, pedig a szándéknak tényleg semmi köze nem volt az ünnephez, hiszen csak vasalni akartam és közben egy olyan filmet megnézni, ami a 'megnézendők' kupacban gubbasztott. Őszintén szólva rosszabbra számítottam, de ez a film jobb, mint a korabeli Halloween II (nem nehéz...), és még önmaga első részénél is jobbra sikeredett. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne az egész film logikátlan, és ne állna értelmetlen hentelésből és folyamatos sikoltozásból meg könyörgésből, de ebben a kategóriában láttam már rosszabbakat is. Összességében: 5/10.

Volt még persze pár reklámmal teleb*szott film a tévében, meg sok sorozat, rajzfilm és félig-meddig nézett alkotás, de azokra nem érdemes szót vesztegetni, ezt is csak azért toldom most ide, mert Mike Myers pofája kilóg az eredeti bejegyzésből, feltöltés után meg nem szeretem cseszegtetni, átméretezni a képeket...

Bár a szabadidőmet első sorban hasznos tevékenység végzésére — vagy legalább pihenésre kéne — fordítanom, ezt nem igazán valósítom meg. Most például a hányinger kerülget a kimerültségtől (de ma este becsszó pihenni fogok). Cserébe viszont nem panaszkodhatom az utóbbi két hétben megtekintett filmek számára. Ha pedig már megtekintettem őket, álljon itt egy pár szóban, milyennek találtam egyiket-másikat.

Leo kéglije

SPF már írt erről a filmről, ezért nem akarom részletekbe menően taglalni, elég legyen annyi, hogy egy argentin fiatalemberről szól, aki ráébred önnön melegségére, majd szép apránként átküzdi magát az ezzel járó lelki problémákon, és megél pár igen béna szituációt. Egy meleg film, ami a sztorija alapján nem nyújtana semmi kiemelkedőt, de

1. annyira átéreztem a főszereplő vívódását, és annyira magamra ismertem a 'fejlődési' vonal tekintetében, hogy egyes jeleneteket alig bírtam nézni, másoknál meg a hideg borzongás öntött el, például az első melegcsóknál.

2. leomlott egy — engem minősítő — elképzelésem Argentínáról: nem ponchoban dzsalnak az őserdőben, és nem a cukornádat csépelik naphosszat a machetékkel, hanem tökre ugyanolyanok mint mi.

3. bár a film spanyol nyelvű, ez csak az első pár percben volt zavaró, aztán már fel sem tűnt.

Szerintem a meleg fiatalok és szüleik számára kötelezővé kellene tenni a megtekintését. Értékelés: 8/10

Titánok harca

Na, ezt gyorsan le lehet zavarni: szar, pedig én eleve elfogult vagyok a fantasy-témával kapcsolatban. Összességében meg lehet nézni, de a történet elnagyolt és összecsapott, a karaktereknek nincs egyénisége, a meglepetések és fordulatok előre kiszámíthatók, a trükkök meg nem olyan hűde kategóriásak, amit 2010-ben el lehetne várni egy filmtől. Lehet, hogy a tizenéves amerikai gyerekeknek megfelel (mármint az egész film, en bloc), de nekem ennél nagyobbak az igényeim. Mellesleg nem úgy volt, hogy Perszeusz Medusza szeme elé tartotta a tükrös pajzsát, amitől az kővé vált (saját pillantásától)? Mert itt nem így van, ahogy valószínűleg sok más mitológiai elem sem, amiket viszont nem (feltétlenül) vettem észre. Kár volt kiadni érte a pénzt. Értékelés: 3/10

REC2

Ezt most pénteken sikerült megtekinteni, szinte még premier filmként. Szintén spanyol nyelvű, de szintén csak egy ideig zavaró, hogy egy mukkot nem értek belőle. Sokkal zavaróbb az a magyarázat, amivel az első részből ismert eseménysorozat kiváltó okát adják be a nézőnek. Nem mondom meg, mi az, mert akkor senki nem nézi meg, de nekem speciel nagyon nem tetszett. Az első rész egyébként bejövős volt, mert jó kis atmoszférát teremtettek benne a készítők, ami biztosan most is sikerült nekik, csak nem nálam. Valahogy most nem éreztem magam egy sötét társasházban, zombiktól körülölelve, főleg a trailerben is látható, FPS-játékokra emlékeztető jelenet után.Ott volt aztán az utolsó 10 perc, ami elég nagy katyvasz lett. Ember legyen a talpán, aki kibogozza, hogy akkor most mijappicsa is történik. Viszont a ténylegesen két szálon futó eseménysor ábrázolása, majd a találkoztatásuk zseniális húzás volt, az bejött. Tessék megnézni, aztán nálam jobban félni alatta. Értékelés: 6/10

Rekviem egy álomért

Ezzel viszont — Ricsinek köszönhetően — egy igen masszív filmélmény ért. Ennél durvább nem-horror alkotást még nem láttam, legalábbis nem emlékszem hasonlóra. Két napig nemigen tudtam magamhoz térni utána. Már a film zenéje is érfelvágós egy mélypont környéki állapotban, de a tartalom meg végképp letaglózza a naiv nézőt, hát még engem, aki leendő szociológusként eleve sokkal érdeklődőbb vagyok a súlyos társadalmi problémákkal kapcsolatban, mint az átlag. Függőség, lecsúszás, nagy vágyak, beteljesületlen álmok, emberi közömbösség, a modern kor bajai, sok szimbólummal és művészi megoldással nyakon öntve, kevésbé szájbarágósan. Négy élet alig egy évnyi története olyan sokkoló befejezéssel, amire az ember sokáig emlékezni fog. Aki nem látta még, gondoljon bele, milyen lehet a végkifejlet, ha ez az aláfestő zene közben:

Többször nézős, az értékelés pedig 10/10. Tőlem ilyet nagyon kevés film kap.

...elvégre alig múltam 30 éves, de azért elég régen születtem ahhoz, hogy napjaink szórakoztatóelektronikai és egyéb technikai vívmányaira úgy csodálkozzak rá, mint valami nyugdíjas.

Mert ugye amikor én kicsi voltam, akkor még a szalagos magnó meg a bakelit lemez volt az elterjedt, és mindenki által elérhető csúcstechnika. Emlékszem, a nagybátyámnak volt ilyen magnója (például), és kis kartontokocskákban tárolta a szalagokat. Amikor meghallgatott valami korabeli, divatos számot (ABBA, Goombay Dance Band, stb.), akkor utána mindig vissza kellett csévélni a szalagot, azaz áttekerni egy üres tárcsára. Így minden szalag egyik műanyag vacakról a másikra vándorolt, azaz nem volt nekik saját lakhelyük, hanem nomád életet éltek. A bakelites megoldás meg ugye még ennél is trébb volt, hiszen a lemezjátszó tűje eltörhetett, bepiszkolódott, és a lemezekre nem lehetett rögzíteni, szóval megvetted, azt az volt rajta, amit a gyárban ráraktak.

Ja, és persze hozzátenném, hogy a fekete-fehér tévén még a Szandokánt néztük meg az Onedin családot, leszámítva persze a hétfői napokat, amikor egyáltalán nem volt adás. Ilyenkor baromira untam magam, apám viszont annál lelkesebb volt, mert a kis rádiósmagnón ilyenkor rögzítette kazettára az esti kívánságműsor számait, amiket aztán egy másik magnó segítségével tematikusan összemásolt, végül a kész kazettákat újságokból kivágott fotókkal és szövegekkel varázsolta kvázi-gyárivá.

Amikor '86-ban megvettük az első videomagnónkat, a hétfő esték unalma is elszállt, hiszen az egymás közt cserélgetett, kölcsönadott filmekkel dobhattuk fel azokat. Olyan, hogy szinkron, az nem létezett. Narrátoros filmek voltak, amikben egy-egy férfihang mondta fel minden szereplő szövegét (miközben az eredeti hangot is hallani lehetett), és sokszor bizony behallatszódott az utcán elszáguldó mentőautó szirénája vagy a házikedvenc nyávogása is. Az általunk birtokolt Nagy zűr Kis Kínában ehhez képest már csúcsminőségű volt, hiszen azon 4 (azaz négy) narrátor-hang is volt, két férfi és két nő, akik 'szinkronizálás' közben jobban röhögtek a film poénjain, mint a néző. Jaj, de jók is voltak azok a régi horrorok, a McGyver és Knight Rider epizódok, meg az illegális Rambo-kópiák, és a magnó által előszeretettel begyűrt, véletlenül megtalált pornófilmek, főleg, hogy ezeket már színes tévén nézhettük.

A tehetősebb családoknak már volt videojátékuk is, ami a lehető leggagyibb őse volt a mai játékoknak: két pálcika meg egy kocka, azt' teniszezzé. De nekünk az varázslatos volt, órákat tudtunk eltölteni a képernyő előtt. Jött aztán a Commodore +4 meg a +16, amin már saját programot is írhattunk, meg kazettáról is tölthettünk beléjük ilyen gagyiságokat, aztán amikor bejött a Commodore 64, már igazi játékokkal is szórakozhattunk. Mindezt persze szintén kazettáról, fejkoszosodással, sercegő-cserregő hanggal, és szentségeléssel, ha a szalag nyúltsága vagy sérülése miatt a fél órás töltés után nem indult a game. Amikor a lemezes adathordozók megjelentek, akkor már ez a probléma sem létezett. Nekem csak akkor volt C 64-em, amikor a 'gazdag' gyerekek már Amigával, sőt 286-os PC-kel szórakoztak, és a C 64-es játékokhoz képest csúcs grafikájú játékokkal játszottak, cserébe volt viszont egy Enterprise 128 gépem, cserélhetetlenül beépített joystick-kel, ami annak rendje és módja szerint a lehető leghamarabb tönkre is ment. A ZX Spectrum testvérgépéhez méltóan ezen is sokkal szebb volt minden, viszont alig-alig lehetett hozzá játékot szerezni.

Ebben az időben határoztam el, hogy én bizony programozó leszek, és a saját gépemen — megfelelő szakkönyvek megvásárlása után — hozzá is láttam az első programok megírásához. Egy kis szépséghibája volt a dolognak, hogy ha a kész (vagy félkész) művet hibás kazettára vagy nem megfelelő fej-állással mentettem le, akkor a több órás munka a gép kikapcsolásakor azonnal az enyészeté is lett, ami hát — valljuk be — nem kicsit vethette vissza az ember lelkesedését. Engem annyira nem vágott földhöz a dolog, hiszen mindezek ellenére számítástechnikai iskolába jelentkeztem.

Állítom, az osztály egyetlen olyan tanulója voltam, akinek egyetlen percig sem volt közben otthoni PC-je, sőt, még a számítástechnika érettségit is úgy tettem le, hogy pusztán füzetből és jegyzetekből készültem, gyakorolni pedig semmi lehetőségem nem volt. A suliban viszont volt egy csomó 386-os gép, ami már akkor is elavuló félben volt, reggel és órák után benn maradhattam játszani, és az akkor megtanult (de addigra szintén elavult) programozási nyelven még egy igazán összetett kalandjáték megírásába is belefogtam. Sajnos azonban nem mentettem le a több napos munkát, és mire ezt megtehettem volna, addigra az érettségi okán minden gépről letöröltek minden felesleges dolgot, köztük az én nagy művemet is. Azóta bele sem fogtam hasonló projektbe...

Ezekben az években találkoztam az Internettel is, és bevallom, erre már rácsodálkoztam. Az első találkozásokkor még azt sem tudtam, mit kell csinálni, és teljesen elveszettnek éreztem magam a monitor előtt, de aztán apránként kitapasztalgattam az alap dolgokat (még most sem vagyok sokkal beljebb). Ha most visszanéznénk egy hajdani oldalt, röhögőgörcsöt kapnánk. Csak szöveg, max. egy-két kép, semmi egyéb. Mellesleg a hajdani Windows-verziók kezelésekor hasonló elveszettséget éreztem, hiszen a DOS-parancsokat már elég jól megtanultam (tanulmányaim miatt is), de ez teljesen új volt nekem. De belejöttem ebbe is.

Miközben az első munkahelyemen még DOS-os gépen dolgoztam, aztán a másodikon is, otthonra csak 2001-ben vettem egy gépet, ami 35000 Ft volt, a sárgulós műanyagú monitorral és minden egyébbel együtt. Végre lett egy saját gépem, és elkezdhettem a saját káromon megtanulni a szoftver és hardver hibák kezelését meg a telepítősdit. Bár megtanultam a gépek működését és sok egyéb hasznos dolgot, ez a tudás ekkor már semmit nem ért, ergo az elveszettség érzése csak egyre jobban erősödött bennem. Kb. fél évvel később vettem egy belső modemet, így netem is lett, már amennyire az 56 kbit/sec letöltési sebességet netnek lehet nevezni. Ezzel percekbe tellett, mire a gép megjelenített egy szimpla oldalt, és fél órákat kellett várni egy-egy 6 másodperces melegpornó jelenet letöltésére. Életemben nem tartott olyan sokáig egy faszverés, mint abban az időben...

Aztán a fizetésem már megengedte, hogy egy komolyabb gépet vegyek magamnak (ezt használom máig is), és a világ egyre jobban kinyílt számomra. Win 98 helyett XP, a szöszösszeszedős egér helyett optikai (na itt már erősen elvesztettem a technika fonalát), sík képernyős monitor (nagy, lóbaszó, akkor még 105000 Ft-ért), DVD író és hangfal a PC-speaker csipogása helyett. Utóbbit két órán keresztül próbáltam megszólaltatni, és amikor már a sírás kerülgetett a sikertelenség miatt, rájöttem, hogy az a plusz zsinór azért van, mert azt kell bedugni a konnektorba — csak, hogy jelezzem a hozzáértésem szintjét. A CD ekkor már megszokott dolog volt, így a DVD-k világa nem okozott olyan sokkot számomra. Megtanultam lejátszani és másolni őket, és az otthoni videó is átment digitális órába, amikor az egyik születésnapomra a barátaim összedobtak nekem egy rendes DVD-lejátszót.

Aztán a betárcsázós netet leváltottam széles sávúra, ami az emberiségnek kis lépés volt, de nekem hatalmas ugrás, és a hajdani 6 mp-es pornók helyett ma már néhány óra alatt letölthetek egy két órás filmet (ami persze mindig akkor készül el, amikor a Ricsi a gép előtt ül, hogy aztán megjegyzéseket tehessen rám). Blog, hírportál, netes tévézés/rádiózás, online közvélemény-kutatás, tökéletesen élethű grafikájú játékok, stb.

Hol van már az első mikrohullámű sütő-használat élménye, a tekergetős, fekete-fehér fényképezőgépekkel való szerencsétlenkedés, filmkifogyás, szalagbegyűrés, miegyéb? Ma már mp3 lejátszó van, mindent kezelő távirányító, digitális képkeret, mobiltelefon, plazmatévé, Blue-ray, Wikipedia, Google, Facebook az évkönyv meg a telefonszámos notesz helyett, notebook és laptop meg 3D-s IMAX-mozi. Ha valaki 25 évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy 30 évesen majd úgy nézem Orbán Viktor évértékelő beszédét a helyszíntől kilométerekre levő irodámban dolgozva, hogy közben a világ különböző pontjain élő emberekkel együtt véleményezem és értékelem az éppen akkor elhangzott mondatokat, valamint folyamatosan követem a társaság véleményének összesített statisztikáit, akkor kiröhögöm az illetőt, és elküldöm, hogy ne csak sci-fit olvasson, hanem tudományos magazinokat is.

Pedig még csak 30 éves vagyok. Mennyi rácsodálkozni való lesz még az én életemben, hajjaj...

Zsúfoltság után és zsúfoltság előtt vagyok, de azért talán nekem is jut majd egy kis pihenés az ünnepek alatt.

Ami eddig említésre méltó volt ebben a hónapban, az az, hogy túl vagyok első ügyvezetői telefonhívásomon és első ügyvezetői leendő-partneri megbeszélésemen is. Ha a bankszámla nyitást nem számolom. Ez a megbeszélés mondjuk kissé idegtépőre sikeredett, mivel I. nagyon bedobta magát. Elméletileg én beszéltem volna a cégalapításra készülő pasival és leendő társával (feleség?), de azért rákérdeztem I-nél, hogy jelen kíván-e lenni. Naná, hogy igen, ami nem is volt baj, hiszen azért a torkomban dobogott a szívem. Ugyanez viszont szerencsétlen húzásnak is tűnt egyben. A legnagyobb decemberi hajtás közepén megérkezett az illető, pontban 9 órakor. Készült, hozott magával kis kérdésgyűjteményt, a kérdéseit pedig sorra feltette. I. persze rögtön magához ragadta a szót, és mondta a magáét, persze a szokásos stílusban, fittyet hányva arra, hogy a tárgyalópartnere nem szakember, és nem sokat ért a szakmai szövegből. Amikor merev testtartásban mohón ühümmözött, akkor tudtam, hogy most kell közbelépnem, és gyorsan elmondtam ugyanazt emberi nyelven, de I. aztán újra folytatta a szakmai sztorizást, se vége, se hossza szóáradatát. Két óra múltán már egyre gyakrabban tekintgettem az órámra, hiszen nekem még rengeteg dolgom volt, és néha már tényleg belerúgtam volna az asztal alatt, hogy térjen már észhez, de nem vette észre magát. 11:45-kor aztán elnézést kértem, rábíztam őket I-re, és dolgozni mentem. Végre ehettem egy pár falatot reggeli gyanánt, és némi folyadékot is magamhoz vehettem. Fél kettőig ültek ott, amikor már az egész iroda felháborodott és éhezett, és kialakult az az egyöntetű vélemény, hogy nekem kell beszélni az ügyfelekkel, mert ez így nem jó. Összesen 8 munkaóránk ment rá egy olyan ügyfélre, aki még nem is létezik (könyvelési szempontból), és nem is biztos, hogy majd hozzánk jön könyveltetni, ha egyáltalán sor kerül a cégalapításra. Ez luxus.

Ugyanúgy tegnap az elvesztegetett órák miatt dolgoznom kellett, mint az őrült. Se blogírásra, de még olvasásra sem volt időm, és még így is maradt egy csomó dolog, amit el kell végeznem hétfőig. Akkor dolgozom ugyanis utoljára ebben az évben. De ne szaladjunk ennyire előre. Este kis kitérőt tettem a Keletihez, mivel meg kellett vennem mára a vonatjegyet. Bár erre előzetesen felkészültem, mégis sokkolóként hatott rám a vonatjegy kedvezmény nélküli ára, ugyanis ebben a félévben nem érvényesíttettem a diákomat. Ez volt a lustaság ára, na meg a visszaútról se feledkezzünk el. Ma megvolt a vizsga, így a szabadnapon túl közel 10000 Ft-omba került az az írásbeli, ami nem is biztos, hogy sikerült. Bár mindenről tudtam írni, a tanár nagyon 'oldal'-azott, nekem viszont elég aprók a betűim, így a sok is kevésnek tűnik leírva.

Volt még mostanában pár filmélményem, ezekről röviden. Megnéztem a Paranormal Activity-t, amiről Lost blogjában is olvashattok. Egy házibulin már láttam belőle részleteket, így tudtam, mire számíthatok és mire nem, de az biztos, hogy ezek nélkül a részletek nélkül befostam volna a moziban. A semmitől. Ha valaki kíváncsi rá, akkor feltétlenül moziban nézze meg, amíg teheti, mert otthon nézve ez a film egy nagy nulla. Kell a nagy vászon meg a közeg.

Láttam aztán a Zombieland-et, ami nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet, mivel egy sokkal viccesebb vígjátékra számítottam. Az előzetesében gyakorlatilag minden poént lelőttek, a cselekmény meg a semmiből indul, és ott is végzi. Mintha felütnénk egy regényt elolvasnánk a közepéből 10 oldalt, aztán becsuknánk. Persze azért nézhető.

Harmadszor is voltam moziban, ami egy hónapon belül szokatlan (és még negyedszer is megyek, az Avatarra), akkor a Törvénytisztelő polgárt lestem meg. Az előző kettővel ellentétben ebben egyetlen pillanat sem volt, amikor untam volna magam, sőt, a 2/3-ánál már előre 10/10-esnek állítottam be magamnak...aztán jött egy fordulat, ami szerintem az egész sztorit hazavágta. Kár érte.

A DVD élményeim ennél egy fokkal jobbak, és most nem A 13-as rendőrőrs ostromára célzok. Bár klasszikus, és bár az IMDB-n 7 fölötti értékelése van, ez a film egy rakás szar, Carpenter ide vagy oda. Nézhetetlen, hagyjuk is. Ricsi jóvoltából viszont láttam A gépész című filmet, ami baromi nyomasztó, viszont a lelkiismeret-furdalás általam eddig látott legzseniálisabb vásznon való megjelenítése. Ajánlom mindenkinek. Végül — hogy a filmes kitérőt lezárjam — újranéztem a Holtak hajnala remake-et, ami másodjára még jobb volt, mint elsőre. Ez egy nagyon jó zombis film, talán az egyik legjobb, ha a technikai megvalósítást is figyelembe vesszük. Kár, hogy Romero másik nagy klasszikusának újrája ennek a közelébe sem ér, és kár, hogy a mester még egy hatodikat is csinál, előre láthatóan még a Holtak naplójánál is gyengébbet. Pont.

Szóval elérkeztem egy nagy vízválasztóhoz a hónapban, a mai vizsgához. Jellemző rám, hogy csak mindig valamilyen jelentős eseményig látok előre, és csak ha azon túl vagyok, akkor nézek körül, hogyan is állok. Akkor most nézzünk körül.

Van még tehát két munkanapom, 6-8 napnyi munkával. Ezekből csak a legszükségesebbeket fogom megcsinálni, a többi januárra marad. Egyszerűen nincs mindre idő, de nem is baj. Holnap este ugyebár blogtali, előtte pedig kondi lett volna, de ma hívott a (még két napig) főnököm, hogy vacsorára hívtak bennünket. Voltunk már ilyenen, de ugyanez az ügyfél az utóbbi két évben 'lerendezett' bennünket néhány echte olasz ajándékkal, most viszont elpasszolja a céget, és előtte még rendez egy nagy búcsúzabálást az összes alkalmazottjával, a partner cégek képviselőivel (köztük velünk), és néhány igazi nagy fejessel. Bankárok, légitársaság-igazgatók, satöbbi. Szóval megint lehet öltönyözni (ma meg mosni, reggel vasalni).

Mivel kivételesen megkaptam a fizetésem, holnap még megszabadulok 100000 Ft-tól, hogy kifizessem az adómat (összesen ennél jóval többet), de szerencsére még karácsonyozásra is marad belőle, ahogy a tartozásból is, hiszen egy februári pénzemmel még mindig lógnak nekem. De én legalább tiszta lappal kezdem az újévet, és onnantól kezdve — ha minden jól megy — soha többé nem lesznek filléres gondjaim. Majd lesz helyettük más.

Szombaton este újabb buli. Ezúttal Beugró-jellegű, ahol a társasággal (köztük más bloggerekkel) alkalmunk lesz bebizonyítani, hogy az azonos című szórakoztató műsor szereplői egyáltalán nem színészóriások (hanem olyan ripacsok, amilyeneknek mindig is tartottam őket), vasárnap pedig szabadprogram. Mondjuk karácsonyi vásár a Vörösmarty téren, hogy a párommal is legyen még időnk romantikázni egy kicsit, és hogy a munkahelyi karácsonyozáshoz megvehessem a szokásos éves bóvlit, amit majd egy random kollégám kap meg (én meg az ő vacakját). Hétfőn utolsó munkanap, benti ünnepléssel, évbúcsúztatással, aztán este egy újabb összejövetel, ismét barátokkal, haverokkal. Kedden végre öröm és boldogság, virtuális szabadság...

...helyett például ajándékvásárlás, mivel még senkinek nem vettem meg semmit. Aztán könyvtárazni is kéne, mert a szakdolgozatomat nem odázhatom tovább. Erről jut eszembe, a napokban majd megírom, hogy mi módon kérném a segítségeteket e tudományos igényű munkámhoz, ahogy remélhetőleg sok más bejegyzést is publikálok majd. Visszatekintés 2009-re, kis közéleti vitaindítók, meg ami még belefér. 24-én és 25-én anyámékhoz megyek, aztán a következő két napban apámékhoz meg a nagybácsimhoz is ellátogatok. Ja, ma volt öcsém szalagavatója, amire apám 2 napja invitált meg, miután már vagy két hete bejelentkeztem a mai vizsgára. Kénytelen voltam lemondani, bár inkább ő mondogatta, hogy nem is baj, ha nem érek rá, mert különben is venni kéne nekem még egy jegyet. Ez annyira ő...

Na, a két ünnep között tehát blog, netes játék tervezés, könyvtár és szakdolgozat, Ricsi és Desiré nélkül (mivel utóbbit elvileg elviszi a Roland egy időre). Aztán Szilveszter, majd depresszió, de addig még jelentkezem.

Olyan szar, amikor van kedvem blogolni, és időm is lenne rá (fogjuk rá), de közbejön valami, ami szétszórja a koncentrációmat, és elszívja a blogírásra szánt időmet, így — ha mindenképpen írni akarok — kénytelen vagyok egy másik témát választani, mint amit eredetileg terveztem. Így aztán egy csomó téma sikkad el végleg, mivel elavul, mielőtt rávenném magam a megírásukra. A sors... 

Szóval most praktikus leszek, és az adóváltozásokkal kapcsolatos, okosítással egybekötött gondolataim helyett kvázi-fogyasztóvédelmi percek következnek. Nem azt akarom elmondani, hogy ne járjatok a házunk mögötti (valójában előtti, de mindenki fordítva nézi a lépcsőházat) CBA-ba, ahol szombaton leemeltem a polcról egy vajkrémet, aminek akkor már 8, azaz nyolc napja lejárt a szavatossága— de azért ne járjatok ide — hanem inkább csak attól kímélnélek meg benneteket, hogy esetleg 1-2 olyan filmet vásároljatok meg magatoknak, ami a rakás szar kategóriába tartozik, tehát csak pénzkiadás volna. 

Az egyik ilyen a Démonok II. (Demons II.), ami — meglepő módon — a Démonok című olasz horror folytatása. Hajdan azt is emlegettem a blogban (de most nem keresem meg, hogy hol), ráadásul ez nem is igazi folytatás, inkább csak egy másik bőr ugyanarról a rókáról. Sem a szereplőknek, sem a cselekménynek semmi köze az első részhez, a színvonal viszont közel azonos, azaz 0 alatti. A sztori szerint a démonok hajdan már uralták a Földet, csak valamiért eltakarodtak innen, viszont akármikor visszatérhetnek, és akkor csúnya világ lesz. A filmben egy emeletes házat láthatunk, meg annak a lakóit, akik élik szépen az életüket, kurválkodnak, gyereket várnak, játszanak, buliznak, stb., és egy tévéműsort néznek, ami egy, a démonok által korábban elpusztított településről szól. A műsorról ugyan nem derül ki, hogy az most film vagy dokumentumfilm, mindenesetre miután egy ismét életre kelt démon lehenteli benne a szereplőket, a ronda szörnyszülött — a tévéből kinézve — meglátja az őt bámuló egyik lakót. Igaz, hogy csak a házban többen nézik, és akkor az országos nézettségről nem is beszélek, ő mégis a 16 éves, éppen születésnapját ünneplő csajszit nézi ki magának, majd egy merész húzással ki is mászik a tévéből, hogy jól megkarmolássza a leányt. Kimászik kérem a beste.

A megkarmolászás azért nem jó, mert a karmolászott személy vagy meghal vagy nem, de mindenképpen zöldet fog váladékozni, csúnya fogai meg karmai nőnek, aztán ő maga is karmolászási vágyat érez, amit igyekszik is mielőbb kielégíteni. Következésképp a következő 1 óra arról szól, miként terjed el a sok csúnyaság az épületben, mások pedig miként próbálnak elbújni előlük vagy felvenni velük a harcot. Hogy ne áruljam el a végét (amikor is csak ketten menekülnek meg), inkább elmondom, mi a baj ezzel az egésszel (leszámítva, hogy akkora faszság, hogy azt már dildonak lehetne használni):

1. régi, ami nem is volna baj, csak éppen ez elavultan régi (nem úgy, mint mondjuk az Alien, ami a mai napig teljesen korrekt), és ami hajdan ijesztő volt, az mostanra nevetséges. 

2. a sztori egy komplett marhaság

3. színészi játék az nincs, de olyannyira nincs, hogy még a szöveg is szinkron. Olasz filmről beszélünk ugye, amit már a készítők is angolul beszélővé akartak tenni. Ez sem volna baj, ha a szinkronszínészek a tehetségnek legalább egy morzsájával rendelkeztek volna (ha már a szereplőknek ennyi sem jutott), és ha a szájmozgás meg a hang szinkronban lenne. De nincs.

4. tele van logikátlanságokkal. Például van egy edzőterem a pincében, ahol sok-sok kigyúrt állat gyúrja tovább püffedező testét, az edzőjük pedig egy néger  italo-amerikai, kopasz, bajszos pali (aki tökéletesen úgy néz ki, mint egy, az első részben szereplő pali, és a szerepe is majdnem ugyanaz), aki részben izmos, de inkább kevésbé izmos létére jól kioktatja a többi drabális állatot arról, miként kell helyesen végezni egy-egy gyakorlatot. Nyilván azok ilyen test mellett nem tudják ezt... Ez mű, szar, gagyi, ráadásul nem is ezt akartam itt leírni — és nem is az európai etnomazochizmus bimbódzásának jeleire akartam felhívni a figyelmet (azaz, hogy a sok buta, tehetetlen, esetlen fehér között a néger az okos, a bátor, a vezéregyéniség (akárcsak az első részben)) — hanem arra a jelenetre tértem volna ki, amikor a banda a garázsba menekülve az ott parkoló autókból tépkedi ki az üléseket, és abból rak önvédelmi tüzet. Amikor a démon-zombik megérkeznek, az okos néger arra buzdítja a buta nem-négereket, hogy rakjanak má' még a tűzre, amikor viszont a csúnyákok jól átugrálnak a mihasznának bizonyuló lángok felett (amiért külön Oscart osztanék), majd jól szét lesznek csapkodva/gázolva, ugyanez a néger leugatja a népeket, hogy oltsák má' el a tüzet, mert különben mindenki megfullad a füsttől. A két mondat között cca.50 másodperc telik el.   

5. a 16 éves lányt egy minimum 30 éves nő játssza

6. vannak olyan jelenetek, amiknek az ég világon semmi köze a sztorihoz. Van pölö néhány huligán, akik a lány születésnapjára tartanak, ugyanakkor ott vannak ugyanezen lány szülei, akik a party idejére elhagyják a lakást, és elmennek a városba (mellesleg az apuka maga a rendező). Aztán amikor ezek is meg azok is a helyszín felé tartanak, a huligánok miatt jól összekaramboloznak, elviszik őket a kábé 1 perc múlva kiérkező mentők, és többé nem is szerepelnek a filmben. What the fuck?

7. a sok idegesítő jelenet között van egy rendkívül idegesítő is, amikor egy megdémonosodott gyermek szétszakadása nyomán megszülető rémalak üldözi az egyik főszereplőt, és közben végig magas gyermek-fejhangon süvölt. A jelenet szar, a nő annyira béna, hogy legszívesebben felpofoztam volna, a visítás fülsértő, a figura meg annyira gagyi, hogy az külön fáj.

8. a nettó játékidőből vagy 5 perc azzal telik el, hogy megtekinthetjük, a csúnya démonok valamelyike miként hörög és ijeszteget éppen egy helyben állva. Ez így nem tűnik soknak, de valójában nagyon is az.

9. másik 5 perc pedig arról szól, hogy az éppen aktuálisan látott szereplők miként próbálnak hasztalanul átjutni valamilyen zárt ajtón (egyedül vagy tömegesen). Ilyen jelenetből is van vagy 5.

Nem ragozom tovább, ez a film 3/10-es minősítést kap nálam. Ebből 1-et azért, mert a 0/10 a Marabunta, a gyilkos hangyáknak van fenntartva, a másik kettőt pedig a maszkmesterek munkája, a tévéből kijövős jelenet korát jóval megelőző megvalósítása és a klasszikus mivolt miatt. Ha valaki igazán jót akar röhögni egy komolynak szánt filmen, ha valaki direkt imádja a trash kategóriát, ha valaki nem szeretne kihagyni egy ilyen klasszikust vagy ha valaki kíváncsi arra, milyen film számított a '80-as években nagyon durvának, az feltétlenül nézze meg, a többiek azonban meneküljenek tőle.

A trailer alapján komplett elképzelésünk lehet erről a borzalomról:

A másik nem javallott film az Éjféli etetés (Midnight Meat Train), ami szintén elég szar, de azért nem annyira, mint az előző. Csak röviden: van egy nagyon rondán néző bácsi, aki az utolsó metrókon szeret utazni, és közben lehentelni az NYKV (New York-i Közlekedési Vállalat) utasait. Mindig mindet, bár sok munkája nincs, mert ezeken a szerelvényeken rajta kívül mindig csak néhányan utaznak. Van aztán egy fotóművész fiatalember, aki erre rájön, és a rögeszméjévé válik a pali üldözése. Közben rájön egy összeesküvésre, maga is áldozattá válik, majd a végén egy csattanóba is keveredik. Összességében ez a film szar. Modern, véres, hangulatos, Clive Barker novellája ihlette, de túlságosan katyvasz, sok benne a logikátlanság és még kérdés is maradhat utána a nézőben. Kiábrándító. Mondjuk olyan 5/10.

Végül amit érdemes megnézni, az Anton Corbijn kiállítása a Művészetek Palotájában. Engem ugyan a fotókiállítások nem nagyon érintenek meg (a festmények egy kicsit talán jobban), de ezek a kedvelt előadóimról készült művészi fényképek mégis hatással voltak rám. Talán azért, mert tudtam, kit látok, és nem csak egy ismeretlen ember ismeretlen tájon készült portréját bámulhattam, másrészt pedig erősödött bennem az érzés, hogy ezek a sztárok is emberek. Nem is beszélve arról, hogy több kedvencemet is lekapta ez az Arató Kombájn, vagy ki.

Úgyhogy kikapcsolni a DVD-t, és potom pénzért kimozdulni a lakásból, művészetet bámulni!

Mostanában a boltok polcain megjelent néhány olcsó horror-DVD, amik közül egy párat már volt szerencsém megtekinteni. Kedvcsinálónak most jöjjön ezek szubjektív kritikája.

Gyerekjáték 2. (Child's play 2.)

1988-ban jelent meg ennek a filmnek az első része. A sztori szerint miután a körözött sorozatgyilkost, Charles Lee Rayt meglövi az őt üldöző rendőr, az egy játéküzletbe menekül be. Az Útszéli Fojtogató nem pusztán a hölgyek lehentelésére szakosodott, de a voodoo-hoz is konyít egy cseppet, legalábbis arra mindenképpen képes, hogy a lelkét egyik testből a másikba továbbítsa. Szerencsétlenségére közel s távol sehol egy élő ember (leszámítva a pisztollyal közelítő rendőrt), ezért végső elkeseredésében az üzletben kapható egyik játékbabába költözteti bele a lelkét. Ez a fajta baba éppen nagy sikernek örvend, mivel érzékeli, ha hozzászólnak, és még néhány egyszerű mondat közlésére is képes. Minden gyerek ilyet szeretne magának a születésnapjára, köztük a csonka családban, egy szem anyukával éldegélő Andy is. Sajnos a mamának nincs pénze ilyen drága ajándékra, ezért is jön számára isteni közbeavatkozásként, amikor egy, a szertartás következtében leégett boltból kimenekített darabra bukkan egy hajléktalannál. Pár dollárért meg is szerzi, hogy meglegyen a gyerek öröme. Chucky (így hívják a babát) eleinte jól viselkedik, de aztán csak nem bír fojtogató énjével, és miután egy-két emberkét meggyilkolgat, ráveszi a kisfiút, hogy az menjen el vele "valahova", azaz ahhoz a férfihoz, aki anno az ominózus szertartást megtanította neki. Az elmondja neki, hogy csak úgy szabadulhat ki a műanyag testből, ha abba költözteti át a lelkét, akinek először fölfedte a titkát...azaz a 6 éves kisfiúba. És ekkor kezdődik a hajsza. Egy jelenet:

A film sztorija — szerintem — elég eredeti, és a forgatás évéhez képest a megjelenítés sem rossz. Az autókon meg a ruhákon persze látszik, hogy '88-at írunk, de Chucky mozgása és megjelenése kifogástalan, még mai szemmel is. A gonosz kis vörös hajú baba ráadásul elég jó szinkront is kapott, bár az eredeti hang az igazi. "Szia, Andy! A nevem Chucky. Akarsz játszani?" 

Természetesen második rész is készült (sőt, igazából összesen 4 folytatás), ami nagyjából ott kezdődik, ahol az elsőnek vége lett. A megégett és szétlőtt babát a gyártó cég egyik alkalmazottja megszerzi, és restauráltatja. A cégnek nagyon rosszul jött a hírverés a gyilkos babáról, és kíváncsiak, mi történhetett. Chucky persze életre kel, és újra Andy üldözésébe kezd. Az anyuka közben pszichiátriai intézetbe került, a kisfiú pedig nevelőszülőkhöz, akik már egy nagyobb lányt is örökbe fogadtak. A gonosz baba persze kinyomozza leendő áldozata hollétét, és ismét megpróbálkozik a testcserével. Az idő pedig egyre sürgeti, hiszen ha nem siet, a műanyag testben fog ismét emberré válni...

Azt kell mondjam, már ezért a filmért is kár volt, nemhogy a többi részért. Igaz, én nagyon elfogultan tudom csak szemlélni, hiszen öcsém révén hajdan vagy százszor láttam az első három részt, szóval 101-szerre egy kicsit már unalmasnak találom. Bár a cselekmény kicsit gyengébb, mint az elsőben, azért még mindig elmegy, a megjelenítés viszont maradt a régi. Nézhető, ha nem is sokszor.

Jöhetnek a szellemek. 

Átok 2. (The grudge 2.) 

Az első rész megtekintése, majd a saját lakásomban történő két heti rettegés után azt mondtam, hogy ezt a filmet inkább kihagyom. Nemcsak moziban, de otthon is. Aztán mivel megláttam, hogy alig 600 Ft-ért vesztegetik, legyőztem a félelmem, és megvettem, rövid időn belül pedig meg is néztem. Bár az első jelenetek alatt még feltámadt bennem az előző részből ismert félsz, ezúttal ez hamar elmúlt. Sajnos túl hamar mutatták meg teljes valójában Kayako szellemét, így semmi szüksége nem volt az agyamnak a hiányzó — az eredetinél sokkal ijesztőbb részletek — legyártására. Ez a közöny aztán végig meg is maradt bennem, egyáltalán nem féltem. Összességében elmondható, hogy egyrészt az előző epizód félelmetességéből nem sok maradt, másrészt bizonyos jelenetek mintha egy az egyben visszaköszöntek volna, harmadrészt a történet továbbra is olyan, mint a "Boci-boci tarka". A cselekmény totális feldarabolása anno telitalálat volt, ezúttal inkább csak bosszantó, viszont legalább néhány momentummal beljebb vagyunk az egész történet alapját kiváltó eseménysorozattal kapcsolatban.

SL8N8

A nem amerikai gyártású filmeknek vannak bizonyos jellemző vonásai. 1. Kis költségvetésűek, 2. gyakran van bennük eredetiség, 3. a hollywoodi faszságokat általában nélkülözik. Persze nem mindig, de joggal reménykedhetünk. Ez a holland gyártmány viszont nem ilyen, mivel hűen követi az amerikai filmek trendjét. Hogy kis költségvetésű-e, az nem derült ki számomra, hiszen kosztüm és trükkjelenet is van benne szép számmal, viszont ellene szól, hogy kevés a szereplő, és lényegében egyetlen helyszínen játszódik. A történet szerint a XVII. századi Németalföldön (ha minden igaz) volt egy csúnya bácsi, aki voodoozni tanult (már megint...), a praktikákat pedig alkalmazta is bőszen. Szeretett volna végrehajtani egy szertartást, aminek következtében szabad ki-be járása lett volna a Pokolból/ba. Ehhez 8 embert kellett (volna) feláldoznia, de a befejezése előtt rajtaütöttek a csendőrök, és elfogták őt. A büntetése az volt, hogy a helyi bányában neki kellett berobbantania a metánt, így ha túléli, szabad lesz, ha nem, akkor meg szellem. Hát persze ezt így utólag nem közölték vele, de mégis így sikerült. Ez a prológus.

A főszereplő kiscsaj apukája a film elején elhuny, viszont a legújabb könyvének kéziratait valakinek el kell hoznia a mára már csak múzeumként üzemelő hajdani bánya egyik irodájából. Nosza, a kiscsaj összeszedi néhány idióta kortársát, és elkocsikáznak a helyszínre. Itt magához veszi apja hagyatékát, de mielőtt hollandosan távozna, a bánya igazgatója ráveszi őt és társait, hogy vegyenek részt az éppen induló tárlatvezetésen. Ekkor azonban galiba történik, mert 'véletlenül' elromlik a felszínre vezető lift, így az 5 hülyegyerek meg a hozzájuk csatlakozott másikak lent ragadnak a föld alatt. Közben, hogy ne unatkozzanak, a papa hagyatékának részét képező szellemidézős táblával játszogatnak, és a gonosz voodoos bácsi máris újra kezdheti a szertartás előkészületeit — ezúttal szellem formájában. 

A film sztorija gyatra, és a cselekmény is hagy némi kívánni valót maga után, de a megjelenítés nem rossz. A bevezetés kifejezetten véres (ami persze nem előny), és a szellem által megszállt csapattagok is ügyesen ki vannak sminkelve (mintha az Ördögűző vége felé járnánk). faszság sajnos akad bőven, hiszen valljuk be, ha valakinek egy baltát vágnak a kézfejébe, azt azért az ilyesmi később is zavarni szokta, na meg aztán Supermant leszámítva nem hiszem, hogy bárkinek sok esélye lenne elfutni egy sújtólég-robbanás elől. Azért egyszer meg lehet nézni.

Hírnök (The messengers)

Na ez rövid lesz. Van egy ház, ahol a hajdani lakók jól elhaláloznak valamitől. Aztán jönnek az új lakók, akik meg beköltöznek, és egyre-másra érdekes jelenségek tanúi lesznek. Leginkább a 3 éves csemete látja a jelenéseket, aki pedig leginkább elszenvedi őket, az a csöppség nővére, a család fekete bárányának számító csajszi, akinek persze senki nem hisz. Végül kiderül, hogy mitől voltak a micsodák, meg mik is voltak azok és mé'. Happy end (kivételesen). Annak ellenére nem rossz a film, hogy lényegében a Ragyogás, The Amityville horror, Darkness vonulatra lehet felfűzni, magyarul kicsit úgy éreztem magam, mintha ezt a filmet már vagy ötször láttam volna, és ezek a kimaradt jelenetek lennének. A látvány megfelel a XXI. század követelményeinek, és a szinkron is jó (ismert magyar színészekkel). Nyugodt szívvel ajánlható, még annak ellenére is, hogy számomra a legnagyobb meglepetést az X-Akták sorozat cigarettás emberét alakító színészének feltűnése okozta. (Ja, ha valaki esetleg megnézte, árulja már el nekem, mitől ez a címe, mert nekem nem sikerült rájönnöm.)

Most, hogy elfogytak otthon a nézhető DVD-filmek, elmentem a 'városba' vásárolgatni egy kicsit, és gyorsan feltöltöttem a horrorkészletemet. Mivel Millenniumot és Dr. House-t csak akkor nézek, ha a Roland is ott van nálam, a QaF-ból meg már csak egy rész van vissza mielőtt kifogyok az évadokból, ezért unalmas perceimben ilyenkor magamban horrorozgatok (közben meg vasalok, kirakózom vagy valami). Attól nem kell tartani, hogy így a párom kimarad valamiből, mivel ha egy filmet nagyon szarnak tartok, akkor vele már meg sem nézetem, ha viszont jónak találom, akkor nem probléma a dupla megtekintés sem. Ráadásul én eredeti nyelven szeretek filmet nézni, a párom viszont nem szereti a feliratot, így ha a kedvéért ráállok a szinkronra, én vesztek az élményből. Ha viszont megnézzük így is, úgy is, akkor ezzel sincs semmi probléma. Na. A lényeg, hogy most a közelmúltban látott egynéhány filmről írnék egy pár sort, ajánlási/nem ajánlási szándékkal.

Rögtön az elején felhívnám a figyelmet a bejegyzésem címében is szereplő Halloween éjszakája (Halloween's night) című 'remekműre', ami annyira rossz, hogy azt nehéz volna ragozni. Azért megpróbálom, és közben reménykedem, hogy ezzel sikerül az olvasóimat megkímélni közel 1000 Ft (később 250 Ft) teljesen feleslegesen történő kidobásától. Igazából én is mérlegeltem, ezt vegyem-e meg vagy egy másik filmet, de mivel ez teljesen ismeretlen volt számomra, úgy döntöttem, kár lenne megvárni amíg elfogy a polcokról, azt' lemaradok róla. Rossz döntés volt. Ez a film nagyon ratyi, és ami a legtragikusabb, hogy a készítői szemmel láthatóan nem komédiának szánták, hanem teljesen komolynak. Ennek ellenére nem sokat tettek, hogy komolyra is sikeredjen, ezért a nézőnek úgy tűnhet, mintha egy filmművészetis vizsgafilmet látna. Az egy dolog, hogy a sztori kísértetiesen emlékeztet egy bizonyos John Carpenter fimre (vajh melyikre...?), de még a zenéje is a nagy klasszikust idézi itt-ott. Az alkotók tehát nem nagyon erőltették meg magukat, ahol viszont némi eredetiséget lehetne felfedezni, ott csak nagy rakás szarkupacokat találni. Áhhh...fogom a fejem! Ebben a filmben akkora hibák vannak, mintha a Sötétség seregét (Army of darkness) néznénk, de arról legalább végig tudni lehetett, hogy nem komoly.

Rögtön a film elején láthatjuk, amint egy fiatal nőt megerőszakol majd megöl három fiatalember, és ezt az egészet az ágy alatt bújva nézi végig a hölgy valakije (nem derült ki, hogy az anyja, a testvére vagy a barátnője, legalábbis fél mondatnál több tuti nem szólt róla). Hogy a kis Christopher Vale (akinek legalább a neve nem hasonlít a Mike Myers-re) mikor bújt az ágy alá és mi célból, arra nem kapunk választ, ahogy arra sem, abból a szögből hogy a fenébe nem vették őt észre a gyilkosok. A kameraállás alapján olyan, mintha valaki az arcod előtt próbálna meg elbújni. A megerőszakolás meg minden, csak nem erőszak. A lányt az ágy szélére ültetik, egy pali eléáll, aztán 23 mp múlva egy mozdulat nélkül már készen is van, ezért csak a párbeszédekből derülhet ki, hogy itt bizony szexuális aktus történt. A másik két pasi egyikéről meg azt hittem, ő az apa, aztán meg kiderült, hogy szintén csúnya bácsi, aki nem tudom, a jelenet vége felé minek fűzi vissza az övét, amikor a lánynak még közelében sem volt. Mielőtt a hölgyet lelövik, a rejtekén reszkető fiúcska az ágy alól a fal irányába hátrál ki (???), ahol egy vastag fűtési csővel dekorált üreg várja. Az én ágyam mögött is van vagy két ilyen ficak... (nincs). Amikor a gyilkos fegyver eldördül, a golyó a csőbe (is) fúródik, és a gyermek arcát gőz illeti (de milyen szarul!). Ez volt az első jelenet...de nem mesélem el az egészet. 10 év múlva a gyerekként még csak némi bőrpirosodást okozó sérülést szenvedett fiatalember már úgy össze van égve, hogy még ajkai sincsenek, a haja meg elvékonyodott, szóval úgy néz ki, mint egy gézét vesztett múmia. Nyilván a gőz okozta seb a növekedéssel együtt terjedt szét a testén... Szóval így megégve egy elmegyógyintézetben tengődik szótlanul, retardáltként, az ápolók meg minden Halloweenkor élvezettel szórakoznak vele, mígnem egyszer csak a fiatalember be nem pöccen, és két mozdulattal le nem mészárolja mindkét zaklatóját. Az egyiknek leken egy egyszerű pofont, amitől annak a vére a falra spriccel (kapásból vagy fél liter), a másiknak meg úgy nyúl be a gigájánál, mintha csak egy rothadt paradicsomban tapicskolna, és nem éppen az emberi test egyik legellenállóbb szövetét szakítaná át puszta kézzel. Hogy az intézetnek volt-e több alkalmazottja, vagy az ÁNTSZ 2 főre is megadta nekik a működési engedélyt, hogy Christian miként jutott ki az épületből és, hogy miként kötött ki egy benzinkút vécéjében, az nem derül ki, és most nem is érdekes. Sokkal izgalmasabb az a kérdés, hogy a tökig összeégett arcú pszichopata szeme körül miért nincs égésnyom, amikor maszkot visel? Ekkora ordító hibát véteni, ráadásul következetesen... És akkor ez még csak a bevezetés volt, mert még eztán jön a bonyodalom, ami hihetetlenül nevetséges, ráadásul az emberben ismét csak az a benyomás támad, hogy ilyet mintha már látott volna valahol (kevésbé röhejes szinten). Jaaa, csak nem a Halloween: Feltámadás (Halloween: Resurrection) című n. folytatás sztorijában? Ha a bárgyú sztori nem csökkentené a mentális szintünket a kritikus határ alá, és a különféle vágószerszámoknak az áldozatokban való módszeres elhelyezgetése sem akasztana ki, a vállfával való szemkiszúrás fimben történő megjelenítése garantáltan ki fog ütni. Először nem is értettem, pontosan mi történik, ezért ennél a pontnál egy kicsit vissza kellett 'tekernem', és amikor újra megnéztem, majd leesett a tantusz, az agyam mondhatni bereccsent: a film hátra lévő kb.10 percét úgy néztem végig, hogy a szemeim kétfelé álltak, az állam leesett, számból pedig nyúlós nyálpatakok indultak a nyakam felé. És akkor a befejezés...na az Oscarért kiált...ana, ha véletlenül nem emlékeztetne a Halloween: 20 év múlva (Halloween: H20 (nem a víz vegyjele, hanem húsz)) befejezésére, de itt — a változatosság kedvéért — még ezt is elb*ták.

Ha valaki a fentiek alapján nemhogy elijedt volna, de még kedvet is kapott a megnézéséhez, annak nem kell aggódnia, van ott még bőven, ahonnan ez jött. A többiek meg kerüljék nagy ívben!Ha pontoznom kéne, csak azért nem adnék neki 10-es skálán 1 pontot, mert akkor hova sorolom a Marabuntát és a Dagont?

Bár az eddigiek simán kitesznek egy komplett bejegyzést, ha már 3 napja nem írtam, illendő tartalmassá tenni a jelen postot, szóval lépjünk egyet előre. Egyik kedvenc sorozatom eddigi utolsó epizódja következik, azaz a Hellraiser: Hellworld. Már többször is írtam a különböző epizódokról, azonban a 8. bőr csak mostanában került a DVD-lejátszómba. Clive Barker könyvét ugyan nem olvastam, de a megfilmesítés nagyon bejött. Az író által rendezett, több mint 20 éves film vizuális effektjei még mindig megérik a pénzüket, de a közvetlen folytatáson sajnos már látszik az avíttság. Ennek ellenére a történet és főleg Pinhead karaktere méltán trónol még mindig Freddy Krueger (Rémálom-sorozat), Jason Voorhoes (Péntek 13) Bőrpofa (A texasi láncfűrészes...) vagy Mike Myers (Halloween) alakja között. Bár a harmadik rész némileg még követte az első kettő történetét, az ötletességet már messze nem tudta tartani, így minden újabb folytatás csak egy-egy lenyúzott bőrrétegnek tekinthető. A 4. elég pocsékul is sikeredett, majd a sorszámozás is elmaradt, és az egymást követő részek már csak alcímet kaptak. Az utolsó két rész jogai érdekes módon román kézbe kerültek, a Hellraiser: Deader konkrétan Bukarestben is játszódik, egyetlen valamire való színész nélkül (de a sztori nem rossz). A Hellworldban ehhez képest főszerepet kapott Lance Henriksen, aki ugyan zömében B-kategórás filmekben tűnik fel, de azért akad egy-két komolyabb szerepe is (Menekülés Absolomból, Aliens-sorozat, Terminátor (na jó, itt csak pár mondata van). Ja, és persze a Millennium című sorozat főszereplője is volt. A képi megjelenítés 20. századi, a sztori viszont itt sem túl lebilincselő. Megint van pár csavar (holott eggyel is megelégednék), ami az utolsó 3-4 részben már szinte bevett szokássá vált. Egyszer meg lehet nézni (fanatikusoknak kötelező), ha értékelni kellene, 4 pontot adnék. Álljon itt egy korábbi rész egyik nekem nagyon tetsző jelenete (a többi elég ratyi volt...), és az angolul tudó, de nehezen értő olvasóim kedvvért Pinhead bonyolultabb mondatai írásban.

Thou shall not bow down before any graven image. / Burn? Oooh, such a limited imagination. / This is my body. This is my blood. Happy are they who come to my sabbat.

Végül jöjjön egy olyan horror, amivel kimondottan meg voltam elégedve, A barlang (The descent). Az utóbbi évek egyik minőségi terméséről van szó, ugyanis régen nem láthattunk ebben a kategóriában olyan filmet, aminek alkotói egyszerre voltak képesek atmoszférát teremteni, elfogadható látványt elénk tárni, gyakran ránk ijeszteni és az egész történetet rendesen felépíteni. Öt fiatal csaj indul útnak, hogy egyikük férjének halálát felejtendő, barlangásszanak egy kiadósat. A túra amilyen jól indul, olyan csúfos véget ér...de inkább nem árulok el részleteket. Az biztos, hogy az egyik jelenet közben még az ágyamon fekve is szinte rám tört a klausztrofóbia, ez pedig nagy érdem egy film részéről. Érdemes megnézni.

Tegnap bejártam a Westendet meg a Duna Plázát, hogy táskát találjak magamnak, de psziché-nyugtató célzattal is körülnéztem, hátha találok valamit, aminek a birtoklása enyhítené az életkorom felett érzett fájdalmat. Már máskor is megállapítottam, hogy bár látszatra rengeteg áru van az üzletek polcain, de valójában az egész egy nagy nulla. Nem kapni semmi normálisat.

A jelenlegi táskám Nyugati-aluljárós, és sem kinézetre, sem elosztásban nincs vele semmi gondom, viszont a közelmútban egyszer annyira megpakoltam, hogy a zippzár mellett elrepedt, és azóta erős késztetést érzek a lecserélésére. De ha már csere, akkor normális táska legyen, és ne valami noname. Elvégre kénytelen vagyok minden nap ugyanazt hordani magammal, mivel az edzőcucc nem fér el akármiben, de ha nem is megyek mindig edzésre, a sok tápszart akkor is bele kell tennem valamibe. Amióta pedig buzi vagyok (csak biszex, de mindegy), azóta igyekszem minél jobban adni magamra.

Bementem tehát a Westendbe, mert ott jó sok üzlet van, és — gondoltam — ott biztosan találok magamnak valamit, ha táskát nem is. Hát azt nem is, mert ha voltak valahol táskák, azok túl csicskák voltak, vagy egyszínűek, amik meg nem kellenek. Azért bementem a GAS-üzletbe is, hátha látok egy jó pólót, alsónadrágot vagy atlétát. Ez utóbbiak egészen addig voltak, amíg nem direkt a megszerzésük céljából látogattam ide, mert az első hasonló esetben csak hűlt helyüket találtam, és azóta sincs fehérneműjük. Jó, jöhet az Aboriginal, ahol bár nekem túl élénk színű cuccokat kapni, mégis mindig találok magamnak egy-egy jó kis pólót. És nem is drágák. Ezúttal semmi. Springfield, minden csíkos, alsógatyák rikítóak és/vagy kriksz-krakszosak, amit viszont ruhában nem szeretek. Pedig nincs is velem olyan sok gond, mert nincsenek túl nagy elvárásaim. Stílusom sincs, tehát még csak az sem csökkenti a választási lehetőségek számát, hogy a kiszemelt holmi ne menne semmi már meglevőhöz. Csak annyi, hogy fehér, szürke, fekete, kék, esetleg barnás, táska esetében ne egy színű, alsógatya esetében viszont lehetőleg az legyen. De — mint ismét kiderült — túl sokat kérek még ezzel is, mert bárhova bemegyek, látszólag tele az üzlet, közelebbről megvizsgálva azonban gyakorlatilag semmi nincs. A GAS-ban is van 10 póló, azt' jól van. Azoknak a fele is idióta, de ha találnék olyat, ami tetszik, akkor meg méretben nem volna készleten. Beszaladtam még a J. Press üzletbe is, de ott meg tényleg csak J.Press van, azt meg az aluljáróban is kapok az araboknál, még olcsóbban is. Westend kivesézve, irány a hazafelé, de akkor már szálljunk le a Duna Plázánál.

Itt ugyan sokkal kevesebb az üzlet, és azok egy része is bezárt, de hátha. Elsőként a sportboltokat vettem sorra, de normális táskája egyiknek sincs (basszus, csak nem fogok pepita-kockást venni!). Akkor már a ruházati üzletekbe is bementem, hátha mégsem kell üres kézzel hazamennem. A Reversedben némelyik póló már majdnem jó, de megvételre mégsem érdemes egyik sem. Az gatyáik szabása tetszik, de Istenem, a színük... Így sosem fogom lecserélni a vászon-boxer készletemet. Dr. Jeans, ótvar szarok, persze néhány GAS-cucc is akad köztük, de ugyanazok, mint a Westend szaküzletében. Farmer meg most nem kell, ugyanezért fordultam ki sebesen a LEVI'S-ből is. A földszinti GAS-ba már be sem mentem, mert a kirakatból is jól láttam, hogy a 3 leértékelt darab mellett mindössze néhány tucat teljes árú áru volt.

Na jól van — gondoltam — most már juszt sem megyek haza üres kézzel. Kőtteni kell! A fukarkodók szóba sem jöhettek, mivel a szülinapomra úgyis egy halom DVD-t meg CD-t kapok, azt meg nem akarom megkockáztatni, hogy szegények potyára járjanak utána valamelyik kedvencemnek. Maradt tehát az Alexandria, ahol most valami több száz könyvet fél áron lehet megvenni. A múltkori, 'kettőt fizet, hármat vihet' akciójuk alkalmával találtam magamnak egy pár hiányzó kötetet, most is ebben reménykedtem. A polcokat végigjárva azonban csalódnom kellett, mert csupa vacak volt csak. Jó, akkor nézzük a fantasy-felhozatalt: megvan...megvan...megvan...szar...nem kell. No, reménykedtem, hátha a szociológiánál lelek valami hasznosat, de végül tovább kerestem a polcot, mint amennyit eltöltöttem mellette. Jöhetett az erotika részlege, ahol elvileg a melegek is találhatnak maguknak valamit, de itt sem volt semmi. Tiszta kétségbe esés! Mielőtt távoztam, még vetettem egy pillantást a DVD-ikre, hogy ha mégsem kapnám meg senkitől a kedvenc sorozataim valamelyikének soron következő évadát, akkor itt vajon megtalálom-e őket később. Dr. House is volt, meg Queer as folk is, szóval megnyugodtam (bár Millenniumot nem láttam). És akkor megpillantottam: Re-Animator és Re-Animator II. egy díszdobozban. A három már évek óta megvan, és az hülyeség is, de ezt a kettőt már régen keresem. Kb. 10 éves fejjel láttam az első részt, ami akkor némileg kicsinált, aztán amikor H.P. Lovecraft a kedvenc íróm lett, akkor regényben is olvastam (és innen tudtam meg, hogy a filmnek valójában nem sok köze van az eredeti történethez, még a Fangoria horrormagazinba is beírtam egy lebaszós stílusú olvasói levelet, amiért ott annyira ajnározták), de ha már a 3. ott állt a polcomon, mindenáron meg akartam venni az első kettőt is. És most ott voltak előttem. Kicsit drágán ugye, de ez vissza nem térő alkalomnak ígérkezett, attól meg nem kell félnem, hogy valakitől pont ezt kapnám meg. Hát megvettem.

Mégsem volt értelmetlen a plázázás.

Örömöm azonban nem tarthatott sokáig, mivel a metróról Újpest-Központban leszállva beugrottam a Matchba vacsorát venni magamnak, viszont sem épkézláb gyümölcsöt, sem füstlit nem kaptam, pedig azt terveztem vacsorázni. Itt ráadásul macskaalom sincs, és hajzselét meg normális tusfürdőt is hiába keresni. Mondom, ha már itt vagyok, veszek egy üveg kókuszlikőrt, mert csak az hiányzik a kedvenc koktéljaimhoz, de elárulom, ez sem volt.

Most akkor mi van? Tényleg ennyire nincs áru? Vagy csak arra akarnak kényszeríteni minket, hogy azt vegyük meg, ami van, aztán örüljünk neki? Vagy esetleg nekem túl magasak az igényeim? Mert pl. a Tescoban is csak úgy tűnik, mintha dugig lenne mindeféle földi jóval, de ha valami konkrét dolog kell, az vagy nem kapható vagy nagyon nem olyan van, amilyen nekem kéne. Lehet, hogy hamarosan az lesz, mint anno Romániaában? A nagynéném mesélte, hogy amikor néhány évvel Ceausescu bukása után a férjével kimentek, hogy meglátogassák az anyósékat, a boltok polcain két konzerv volt, azt' annyi.

Vagy tudom, mi lehet a baj (a füstlit meg a barackot leszámítva): extravagánsabb holmikat szeretnék hordani, de amikor ott vannak előttem nagy halomban, akkor nem merem megvenni őket, mert félek, hogy nem állnának jól, vagy hülyén néznék ki bennük. Mármint hülyébben, mint ahogy most kinézek. A hajammal ugyanaz a helyzet, mivel szívesen növeszteném meg, hogy keskenyedően vágathassam le (amolyan taraj-szerűre), vagy ha már röviden hagynám, csíkokat vágatnék bele, de ezt meg azért nem merem, mert "mit szólnanák, hozzá az irodában?".

Nem vagyok egy egyszerű eset...

A közelmúltban kétszer is jártam moziban, ráadásul kedd óta nem kellett dolgoznnom, úgyhogy itthon is megtekintettem egy csokornyi filmet. Most ezekről szeretnék pár szót ejteni, hogy vagy kedvet csináljak hozzájuk, vagy megmentsem az olvasóimat a szörnyű élményektől.

The dark knight

A képregényfeldolgozásokat sosem szerettem, mert általában rendkívül gagyira sikeredtek. Túl sok volt bennük a baromság, és bár tudom, hogy ennél a műfajnál a realitásoktól el lehet rugaszkodni, nekem ezek az ugrások már egy kissé nagyra sikeredtek. A Batman sorozat első három részét ennek ellenére rendkívül sokszor láttam (a hármat együtt legalább 50 alkalommal), mert a kisöcsém anno állandóan ezeket nézte. Az elsővel még egészen jól megbékéltem, mert Jack Nicholson Joker-alakítása nagyon tetszett. Egy csomó szöveget a mai napig fejből idézek belőle. A második rész már nem jött be, mert túl sötét volt a hangulata, és egyik főgonosz sem dobta ezt föl a sajátságos humorával. A Batman 3. része ismét tetszett, ami főleg Jim Carrey Rébuszának volt köszönhető, de Tommy Lee Jones Kétarca is többször megnevettetett. A 4. részt képtelen voltam akár egyszer is végignézni, annyira szar volt. Nem is érdemel több szót. A Batman — beginst nem láttam, de a The dark knightot mindenképpen meg akartam nézni. Nem is bántam meg. Ebben már sokkal kevesebb a faszság (bár azért van benne), végre nem állandóan éjszaka játszódik, nem feltétlenül a 12 éves korosztálynak szól, kellő mennyiségű benne az akció, de ami az egész filmben a legcsodálatosabb, az Heath Ledger alakítása. Egyszerűen fantasztikusan játsza benne Jokert, pedig előzőleg azt gondoltam, Nicholsont nem lehet túlszárnyalni. De lehet. Ahogy Filmbuzi írta a blogjában, ez egy olyan film, ami órákkal később is  hatással van az emberre, ez velem is így történt. Később a Youtube-on megpróbáltam rákeresni néhány momentumra, de egyelőre sajnos nemigen található fönt semmi. Sebaj, idővel újra élvezhetem a film egyik-másik jelenetét. Feltétlenül érdemes megnézni.

Mamma Mia!

Romantikus vígjáték az ABBA számaival. Egyszer meg lehet nézni, de nekem nemigen jött be. A számok ugyan még a moziban is felpezsdítettek, de én általában ragaszkodom az eredetihez, és bár a színészek igencsak kitettek magukért, ezzel együtt is messze elmaradnak a legendás négyes előadásától. Hiába parádés a szereposztás, hiába vicces az alapsztori, a dalokat sajnos nagyon gyengén adják elő, pedig pont ezek különböztetnék meg ezt a filmet a többi, hasonló témájú vígjátéktól. Nem véletlenül húztam előzetesen a számat, amikor azt láttam, hogy Pierce Brosnan majd ABBÁ-t énekel benne. Hát énekelni ugyan énekel, de majd beleszakad a nyakán az ér... Azért feltétlenül érdemes megnézni.

Halloween II.

Egy réges-régi horror következik, ami a megjelenés évében talán félelmetes volt, de mostanra ebből semmi nem maradt. A történet pont ott folytatódik, ahol az elviselhetetlenül unalmas első rész abbamaradt. Sőt, mintha a felénél elvágták volna azt a filmet, talán ennek még az első jelenete is ugyanaz, mint az első rész vége. Sok csavar nincs is benne. Jamie Lee Curtis 90 percen keresztül menekül tébolyodott kisöccse elől, aki közben minden útjába álló embert válogatott módon hentel le. Ezek a hentelések viszont messze nem látványosak, gyakorlatilag nullák. Színészi alakításról meg egyáltalán nem beszélhetünk, mivel Mike Myers ugye sosem szól egy szót sem, Curtis végig csak ájuldozik, vonszolja magát, meg révedez, Donald Pleasence Dr. Loomis alakítása hiteltelen, a többieknek meg alig van szerepük. Persze ez a film még mindig sokkal jobb, mint a gyalázatos 3. rész, aminek ráadásul semmi köze sincs a sztorihoz. A Halloween 2000 és a Halloweeen - A feltámadás már sokkal nézhetőbb, de még azok is hagynak kívánnivalót maguk után. Érdemes inkább elkerülni.

Hellraiser VII.

Clive Barker Pokolkeltője szerintem csak az író rendezésében ért valamit, az viszont jó volt. A sztori abban az időben eredetinek számított, a megjelenítés teljesen egyedi volt, és bár a film baromi régi, némelyik trükkje még ma is megállná a helyét. A film második része a Halloweenhez hasonlóan az első rész fonalát viszi tovább, de már sokkal lájtosabban. A 3. és 4. rész képi megjelenítése sokkal modernebb, de lényegében mindkettő esetében csak a sztoriról való újabb bőrök lefejtéséről van szó. Gyakorlatilag egy-egy vérgőzös öldöklés az egész, és a főgonosznak számító Pinhead sem a régi bennük. Az 5. és 6. részeket nem láttam, szerintem Magyarországon még meg sem jelentek, a 7. viszont — úgy tűnik — duplán is, két különböző alcímmel. Amit én láttam, az valójában egy misztikus és horror elemekkel, meg beteg jelenetekkel megtűzdelt krimi, ami rettentően zagyva. Csak az utolsó 5 percben kerülnek helyükre a dolgok, és csak azért nézi végig az ember, mert kíváncsi rá, hogy mi is ez a sok marhaság. A sztorinak az eredeti történethez már csak vajmi kevés köze van, és ez még akkor is igaz, ha elővették benne Kirsty-t, az első két rész főszereplőjét. Ha az embernek nincs jobb dolga, vagy ha éppen nem fetisizálja a bőrös-láncos-piercinges (és mellesleg torz) alakokat, akkor inkább válasszon magának valami más szórakozást.

Ringu II.

Elkövettem azt a hibát, hogy egy időben bevásároltam magamnak egy csomó japán horrort, köztük ezt is. Néhányuk megtekintése óta már külön több heti lelki felkészülésnek kell megelőznie egy újabb megnézését, mivel ezek egyáltalán nem félelmetesek, nem látni bennük semmit, a szereplők állandóan a végtelenbe révednek (amellett, hogy hülye nevük van), néha meg elképesztő módon primitívek. De ha már megvettem őket, azért meg is nézem, és ilyenkor mindig megfogadom, hogy többet nem húzom be magam a csőbe. És tényleg. A történet amerikai feldolgozása nagyon bejött, a mai napig a horror top 10-em előkelő helyét foglalja el, de ez...ez egy fos. Egy dolog, hogy az amcsik Kör II-je más szálon fut tovább, mint ez, de az mindenképpen sokkal élvezetesebb is. Mit is írhatnék az egészről (Ringu 0-2.)? Neeeeee...

The Amityville Horror - A rettegés háza

Mivel a mérleg a fos oldalára billent, a végére egy olyan filmet hagytam, ami egy kicsit kompenzálja a helyzetet. Ez is egy feldolgozás, sőt, ha úgy vesszük egy bizonyos sztori n+1. megfilmesítése, és mivel ez a sztori elég hálás, igazából elrontani sem nagyon lehetett. Az alapfelállás Stephen King Ragyogását idézi: van egy ház, ahova beköltözik egy család, viszont mivel a házban a gonosz lakik, apuka szépen lassan megőrül, és megpróbálja lehentelni a kedves nejét, meg az utódokat. Közben mindenféle, jó kis látomásai vannak, meg szellemek dzsalnak a sötét szekrényekben, szóval borzongató az egész. A történet általában kevés szereplős, azokon viszont nagyon sok nyugszik. A Ragyogásban anno például (ismét csak) Jack Nicholson haja kócolódott össze a végére, de esetünkben Ryan Reynolds is fantasztikusan adja a napról napra elborultabb apukát (és milyen jó teste van...). Ráadásul a The Amityville horror egy állítólagosan megtörtént eseten alapul, amiről angol tudással rendelkezők bővebb információkat is szerezhetnek innen. Aki bírja a 'lassan közeledünk a sötét szoba felé, aztán infarktust kapunk' jelenetek dömpingjét, annak feltétlenül érdemes megnéznie. Végül álljon itt a trailere, kedvcsinálónak:

Már két hete nem írtam a 'vélemény' kategóriába semmit, ami egyrészt azért botrányos, mert nekem mindig mindenről megvan a véleményem, a blog pedig rendkívül alkalmas volna arra, hogy azt mindenkivel megosszam, másrészt mert akartam én véleményt írni, csak mindig fontosabbnak éreztem mást, a blogolásra fordított időm pedig mostanában nem tette lehetővé a naponta/két naponta egy bejegyzésnél több megírását. (Ez a sok szó itt mind egyetlen mondat volt, nem tudom feltűnt-e...).

Így viszont már egy csomó látni- és hallanivalót elmulasztottam megkritizálni, pedig szerettem volna. Most pedig már kifutottam az időből; nem tudtam megakadályozni, hogy mások is belefussanak az olyan RSZ-kategóriás filmekbe, mint pl. az I am legend vagy az Alien vs. predator:Rekviem főleg, hogy még pénzt is adjanak a megtekintésükért cserébe. Ha lett volna időm, lehúztam volna a  keresztvizet Az igazság ára című ősokádék produkcióról, és írtam volna néhány elismerő mondatot a SAW IV-ről és a 28 weeks laterről is, de már ezekre sem fog sor kerülni, hacsak nem kéri azt kifejezetten valamelyik lelkes olvasóm (nemcsak csomagban lehet, hanem külön-külön is — ha esetleg valaki tényleg). De a címben szereplő filmről mindenképpen szeretnék ejteni pár szót, mielőtt meghalok/elhalványul az emléke/ a macska szétrágja a számítógép létfontosságú kábeleit. Persze lehet, hogy maga a kritika rövidebb lesz, mint ez a hosszúra nyúlt bevezető.

Nem vagyok képes úgy filmet nézni, hogy ne csináljak közben valamit, ami fordítva is igaz, ezért a legutóbbi vasalás közben úgy határoztam, hogy a már közel két éve meglévő, de még meg nem tekintett A bukás (Der untergang) című fimmel dobom fel a forró fém tologatásával töltendő perceimet. Az első szinkronhangok megszólalása után úgy döntöttem, hogy bár németül csak úgy értegetek, de beszélni nem tudok, mégis inkább  az eredeti nyelv plusz felirat kombinációt választom. Ezt egyáltalán nem bántam meg, mivel a Hitlert alakító Bruno Ganz olyan tökéletesen utánozza a néhai diktátor hangját, hogy szinte bűn szinkronizálva nézni ezen alkotást. A tökéletes hangon felül szintén olyan elképesztően hitelesek a gesztusok és maga a megjelenés is, hogy aki valaha látta már Hitlert például szónokolni, az perceken belül úgy érezni, nem egy színészt lát, hanem magát Adolf Hitlert. A többi szereplő hasonlósága nem tisztázott előttem, de a film alkotói vélhetőleg igyekeztek minél inkább hűek maradni a valósághoz. A sztori a történelemhez kicsit is értő emberek számára semmi kétséget nem hagy annak valósághűségével kapcsolatban, de ha valaki kételkedne benne, az kis utánajárással igazolást találhat mindenre. A cselekmény ugyanis főleg Hitler titkárnőjének hiteles beszámolóján alapszik, de a Nürnbergi per során jegyzőkönyvbe vett vallomások is adalékot nyújtottak a készítők számára, így a történet maga a megfilmesített történelem. Ez nálam mindig jó pontot jelent.

Láthatunk egyébként számos megrendítő momentumot, legyen az a berlini lakosság szenvedése, a náci vezetők szenvtelensége, vagy a 'hétköznapi' emberek naivitása és vezetőjükbe vetett feltétlen hite, de az ilyesmire fogékony emberek — hozzám hasonlóan — a többi jelenetet is pozitívan értékelhetik. Mindenképpen érdemes megnézni, és közben attól sem kell tartanunk, hogy — ítéljük meg bárhogyan a történelem ezen időszakát — valami felháborítót találnánk a film mondanivalójában.

Külön érdekesség — és számomra sorsszerű véletlen volt, — hogy A bukás végignézése után a DoQ nevű új ismeretterjesztő adón éppen az ezekről az eseményekről készült dokumentumfilm ment. Ebben egy akkoriban Hitler bunkerének testőrségéhez tartozó, azóta persze igencsak megöregedett kiskatona mesélte el az átélt élményeit. És ki hinné, éppen azokat mondta el, amiket kicsivel korábban a filmben is láthattam. Tekintve, hogy teljesen ötletszerűen kapcsoltam oda, ez totál hihetetlennek tűnt számomra. A dokumentumfilmben mindent úgy tálaltak(mint tényt), ahogyan a filmben is volt, ami csak még jobban megerősített abban, hogy ez az alkotás bizony nagyon is valósághű.

Kár lett volna kihagyni.