Desiré bejegyzései

A macsekomnak mindig van mit ennie. Én nem vagyok annak a híve, hogy etetési idők legyenek, méricskélni kelljen az adagot, és mindig otthon kelljen lennem, mert különben megzavarodik szegény, ezért száraz tápot és konzerves-nyálkás nyers cuccot is kiteszek neki. Majd ő tudja, hogy mikor, mennyit akar enni, be is osztja szépen (sosem üres a tálja, bármennyi időre is hagyom otthon). Vannak persze azok a kaják, amiknek nem tud ellenállni, és hányásig eszi, de ezekkel igyekszem vigyázni, hogy csak módjával kapjon belőlük.

Tegnap reggel azonban elszámoltam magam, mert úgy emlékeztem, van még egy alutasakos a szekrényben, de nem volt. Ezt persze előre nem tudtam. A meghagyott cafatokat kimostam a nyers kajás fémtányérjából, visszatettem a szokott helyére, aztán a szekrényhez léptem, hogy kivegyem a frisset...de nem volt. A macska persze már be volt gerjedve, és izgatottan, kurrogva követelte az adagot. "Hát most mit adjak neked?" — kérdeztem tőle aggodalmasan és egyben lelkifurdalással (merthogy ilyen még nem fordult elő), aztán eszembe jutott, hogy van otthon ilyen macskafej alakú dobozkában kapható jutalomfalat, amit nagyon szeret. Hogy kiengeszteljem, adtam belőle neki, de hogy ne érezze magát duplán becsapottnak, a fém tányérba tettem, a megszokott száraz tápos helyett.

Nézi, nézi, forgatja a fejét, közelebb lép, megszagolja, nem érti, mi van. Aztán a szagot megismerve felbátorodik, és — mint egy hímes tojást,  — a foga hegyével kiemel egyet a kupacból, óvatosan átemeli a szomszéd tálkába, majd hevesen felzabálja, ahogy szokta. Aztán jöhet a következő, majd a következő, én pedig ettől az aranyos megmozdulástól elérzékenyülve gyorsan átborítottam neki az egészet a megfelelő helyre, hogy ne érezze magát olyan zavarban. Közben meg lélekben majd megzabáltam az okos kis szőrcsimbókot.

Hát igen, itt a bizonyíték, hogy az állatoknak mennyire fontos a megszokás, a rutin. Alvásidő, evésidő mindig ugyanakkor, a megszokott emberek közelsége (a szokatlanok távolsága) jelentős tényező, és ha a megszokás felborul, akkor zaklatottak lesznek. Az enyém erre fogja magát, és a sarkából kifordult világot a foga hegyével teszi helyre, utólag szolgálva meg ezzel a jutalomfalatokat.

Már megint alig látok ki a fejemből, mert sikerült ezen a héten is felhalmozni a kialvatlanságot. Mindig ezt csinálom. A november eleji hosszú hétvégén és az azt követő szabadnapon egészen jól kipihentem magam, de hol van az már...

Múlt hét vasárnap, Gaga után ugye későn értem haza. A fellépés időben elkezdődött, nem kellett 3 órát ácsorogni, mint Madonnánál, és még az utolsó metrókkal haza is értem. Attól persze még fél 12 is elmúlt, de legalább nem az éjszaka kellős közepén kellett buszozgatnom (amitől előzetesen tartottam egy kicsit). Rögtön bevetődés a gép elé, élmények elmesélése a húgomnak, zuhanyzás, ágyazás, és máris háromnegyed egy. Reggel persze ugyanúgy 7-kor kellett kelni, így a hétvégi, viszonylag pihent állapotom máris az enyészeté lett, rögtön hétfőn. Este megint későn feküdtem le, mert mindig későn fekszem le, ezúttal éppen azért, mert a céges honlapon el kellett végeznem az utolsó simításokat, és a szövegek irkálása sokáig tart, pont mint egy tartalmas blogbejegyzés begépelése. Sokkal alaposabban kell azonban fogalmazni, turkálni kell a neten, linkelgetni ide-oda, szóval hosszadalmas és macerás. Kedden ehhez képest csak úgy 30 percre aludtam vissza az ébredés után, viszont az esti kondit követően igencsak elálmosodtam. Ettől függetlenül kénytelen voltam tovább fennmaradni, mert elkészült végre a honlap már vállalható verziója, és azt fel kellett lőni a világhálóra (milyen szó már ez...). Persze a leglényegesebb funkciót nem sikerült működőképessé tennem, viszont jó sokáig babráltam vele, és ismét azon kaptam magam, hogy elmúlt éjfél. A kondi okozta fizikai fáradtság, és három ellopott alvásidő együttes hatására úgy éreztem magam, mint aki nem az ágyában, hanem egy nagy kád törökmézben ébredt, alig bírtam lekászálódni a fekvőhelyemről. De azért a szerdát is végigcsináltam valahogy. Akkor este baráti társaságba mentünk a Ricsivel, és bár előre elterveztem, hogy este 10-kor indulás haza, mégis az utolsó metró lett belőle. A program kb. mint vasárnap, a koncert után. A csütörtök reggelt már nem is tudom hova ragozni, de nap közben mégis helytálltam.

Munka után rohanás Ricsihez, mivel este 2010. legnépszerűbb melegbloggerét fogadtuk audiencián, és bár neki 10-kor mennie kellett, mi még sokáig ébren voltunk utána. Szerintem éjfél elmúlt, amikor zuhanyozni mentem, és egy óra volt, mire kijöttemtünk a kabinból, és utána, ahogy befeküdtem az ágyba, abban a pillanatban el is aludtam. A reggel baromi hamar eljött, és én annyira, de ANNYIRA szerettem volna még aludni. Nem lehetett. Így aztán a mai nap végig úgy éreztem magam, mint aki másnapos (kicsit mondjuk az is lehettem): szájszárazság, égő szemek, bántó fény, non-stop álmosság, ingerültség, hőhullámok és étvágytalanság. Majd ma talán kialszom magam.

Ha egyébként nem volna ilyen zsúfolt az életem, többet aludni akkor sem nagyon tudnék, mert este és reggel számtalan támadás éri a pihenésemet. Későn megyek például fürödni, és a forró vizet szeretem, amivel jól felfűtöm az agyam, így hiába voltam előtte esetleg álmos, az mindjárt kiszökik a szememből. A fürdőszobából kijőve  a macskám már az egyik fotel és az asztal között lapul, arra várva, mikor haladok el mellette, és amikor ezt megteszem, rögtön letámad. Akkor aztán megy a dögönyözés meg a kezem heves csócsálása, majd amikor én meguntam (ő nem nagyon szokta), megint beülök a gép elé, elvégre már nem is vagyok álmos. Eddigre általában már elvégeztem a legfontosabb otthoni teendőimet, így ilyenkor csak flangálok a neten. Valahogy feltűnően gyakran ugranak a monitoromra mindenféle twinkek meg hunkok (nem is értem, ez hogy lehet), amitől tovább nő a vérnyomásom, és ezt a lefekvés előtti utolsó cigi sem nagyon csökkenti vissza, szóval amikor ténylegesen leteszem a fejem a párnámra, nem is érzem magam álmosnak. Ilyenkor hanyatt fekve dőlök le, és úgy is maradok egy ideig, de aztán rájövök, hogy úgy nem jó, és ha mégis éppen így aludnék el, akkor általában még félálomban rosszullét jön rám, ami miatt gyorsan hasra fordulok, jobbra fordítom a fejem, és a jobb lábam általában felhúzom. Mivel az utóbbi években otthon is és a munkahelyemen is egy kicsit balra fordulok ülés közben, és ehhez már nagyon hozzászoktam (talán kicsit meg is csavarodott a gerincem), ez a pozitúra kényelmetlen számomra, ezért mégis inkább balra fordítom a fejem, átölelem a párnámat, és végül így alszom el.

A macskám ilyenkor jön rá, hogy ő most éhes (minden áldott nap), kivonul a konyhába, és egy darabig a száraz kajáját ropogtatja, amitől zeng a lakás. Ha nagyon finomat kap, akkor nem is bírja abbahagyni, mígnem annyit eszik, hogy rögtön ki is hányja az egészet, amire én felébredek, és dühtől vöröslő fejjel elindulok takarítani. Utána persze megint enni kell, mert üres a gyomra, de ilyenkor már tanul az esetből... Másik verzió, hogy jól belakik, és az emésztését zavarja az előző adag, ezért elvonul szarni. Jobb esetben ilyenkor az alom túrásával zajong, rosszabb esetben úgy dönt, hogy az már neki nem fekszik, ezért az alomtálca elé végzi a dolgát, és a sikertelen elásási kísérlettel csap zajt. Erre megint kipattanok az ágyból, összeszedem a menekülni próbáló macskát, a művéhez közel nyomom a pofáját, kap pár tockost, aztán jöhet a lapátolás/feltörlés. Éjjel egykor. Szerencsés esetben sem alul, sem felül nem távozik semmi, és nyugodtan aludhatok....

...egészen addig, amíg mondjuk arra nem ébredek, hogy nem érzem valamelyik (vagy mindkét) kezem. Életem első 25 évében sosem aludtam hanyatt fekve, most viszont állandóan azon kapom magam, hogy a karjaimmal a fejem mögött ébredek, és ilyenkor a kettő közül valamelyik rendszerint elzsibbad. Olyan rossz, amikor már mozdítani sem bírom, és a másik kezemmel kell megfogni és magam mellé tenni. Jéghideg, és olyan, mintha egy idegen ember tagját tapogatnám. Brrr. Aztán olyan is van, hogy a lábam zsibbad el, mert a hideg idő érkeztével a macskám a paplanomon alszik, jellemzően valamely alsó régiómon. Örülök neki, mert ritkán fejezi ki a ragaszkodását (kizárólag akkor, amikor úgy gondolja, hogy nem bukik le), és minden ilyen különleges pillanatot megbecsülök, de ő minimum 5 kiló, ami a lábszáramra helyeződve nem segíti a vérkeringésem. Másrészt ha valaki alszik mellettem vagy legalábbis a környékemen, akkor minden mozdulatom előtt felriadok (gondolom, hogy ne pofozzam le véletlenül), és ez a macskám közelsége esetén is így van. Vagy azért ébredek föl, hogy óvatosan húzhassam ki alóla a lábam, vagy ha már kihúztam és fázik, akkor óvatosan csúsztatom vissza a paplan alá, nehogy oldalba rúgjam szegénykémet.

Reggel aztán mindenki mindent elkövet, hogy ne aludhassak nyugodtan. Desi például 6:55-re van felhúzva, ha esik, ha fúj. Ilyenkor felkel, és mivel éjszaka rájár a kajájára, (mint nagyanyám a tortára), az reggelre számára rémisztően kevésre fogy, márpedig egy ilyen tűrhetetlen állapotot gyorsan meg kell szüntetni, ergo szőnyegtépéssel, arcba szagolással, mancsozással vagy bármivel, de fel kell ébreszteni a gazdit. Hát persze ettől még marhára nem kap kaját, de a kitűzött célt félig elérte. Ha felébredtem, akkor már lehet izgalmas dolgokat csinálni, záros határidőn belül úgyis megérkezik a reggeli. Lehet például olyat, hogy felül a tévé tetejére, és a szemközti ház tetején pihengető galambokat stíröli zaklatott nyeffegéssel. Nagyon szeretné őket beharapni, és az izgatottságát azzal vezeti le, hogy az ablak és a tévé között lógó függönyt markolgatja az egyik mellső mancsával. Erre persze megint felébredek, leordítom (Fejezd be!), aztán visszaalszom, de pontban 7 órakor megszólal a telefonom, ami az ágy lábánál levő íróasztalomon hever. Ehhez fel kell ülnöm, az ágy végébe másznom, felmarkolnom a telefont, felpattintanom a tetejét, és megnyomnom azt az egyetlen gombot, ami végleg leállítja az ébresztési mechanizmust. Előfordul, hogy azt sem tudom, hol vagyok (és kicsoda), így mellényúlok, és másik gombbal hallgattatom el. A büntetésem ilyenkor az 5 perc múlva bekövetkező újabb ébresztés. Azt lehetne gondolni, hogy ezek után már nem tudok visszaaludni, pedig dehogynem. Ilyenkor tudok csak igazán! A telefonom magam mellé hajítom az ágyra, és már alszom is tovább. Mit nekem ébresztés! A legtutibb álmok és a legpihentetőbb alvás ekkor jut osztályrészemül, de aztán a kötelességtudat és a lelkiismeret spontán felzaklat. Kezdődhet a nap.

Szerdán és csütörtökön, amikor a húgomnak már 8-ra be kell érnie a suliba, a fentieken túl még arra is felébredek, amikor ő elmegy, és bezárja maga mögött az ajtót. Eleinte mindent végigkövettem (reggelizés, fogmosás, öltözés, stb.) de most már csak a távozására ébredek. Nem állítom, hogy a nappalokkal szemben az éjszakák legalább nyugodtak és/vagy unalmasak...

(A történet kerekségének érdekében megjegyezném, hogy az addig önmagát produkáló és zajongó macsek miután bereggelizett, odakucorodik szépen az ágy sarkára, maga alá húzza a lábait, és egy kompakt kis szőrhalomként nekilát aludni. Engem már kizaklatott az ágyból, jól lakott, tehát bőven van mit kipihennie. Kis szenyó, de azért imádom.)

Bár eredetileg az uniós választás végeredményéről szerettem volna egy-két gondolatot monitorra vetni, ma megcsapkodott az ihlet, és ha az ihlet megcsapkod, akkor azt ki kell használni, úgyhogy ma mégis inkább az állatokról lesz szó (bár erről — részben — már írtam, méghozzá például itt).

Kezdjük azzal, hogy egyesek szerint egy társadalomról sokat elmond, miként bánnak a tagjai az állatokkal és az öregekkel. Aki nem úgy tekint ezekre az élőlényekre, mint két (négy) lábon járó húskupacokra, élelemmel működő gépekre, játékszerekre, esetleg akadályokra, amik a vállalkozása útjában állnak (stb.), azok nyilván értik, miről beszélek, a többiek (akikből szerintem az olvasóim között egy sincs) pedig lerontják az adott társadalomról imigyen alkotott képet. Mondanom sem kell, hogy én maximálisan egyetértek a fenti állítással.

Nem megyek bele abba, hogy Magyarország milyen állapotban van ezen a téren, hiszen ez nagyon szerteágazó lenne, és különben sem erről akartam írni, hanem magamról. Pedig érdekes megfigyelni, miként bánnak mondjuk a cigányok a kutyákkal és mennyire máshogy a lovakkal. Ugyanígy érdekesek a különféle állattartó telepeken tapasztaltakról felreppent hírek vagy a magyarországi állatvédő egyesületek hozzáállása a dolgokhoz, de citálni lehetne az egy főre jutó kutyák/macskák számát vagy a nemrégiben hozott állatvédelmi törvény alapján jogerős börtönbüntetésre ítéltek számát is. És akkor még hol van, hogy mennyit költünk állatorvosra, kozmetikára, állateledelre, milyen mértékben pusztulnak az őshonos fajaink, és mit teszünk ez ellen, stb. Ez viszont most mind elmarad. Nézzük inkább, miként állok hozzá ÉN az állatokhoz.

Ehhez célszerű három csoportra bontani a Földön élő állatokat: vadon élő állatok, haszonállatok, hobbiállatok.

Kezdjük a haszonállatokkal, mert ezt lehet a leggyorsabban letudni. Haszonállat kifejezés alatt én a fogyasztási célra előállított élőlényeket értem. Tudom, hogy ide tartoznak pl. az igavonók vagy pl. a mentőkutyák is, de azokra nálam a hobbiállatokra érvényes felfogás vonatkozik, ezért azokat majd ott tárgyalom. Haszonállatok azért léteznek a Földön, mert az ember életet ad nekik (nyilván a természetben is előfordulnak azonos fajok, de az most lényegtelen). Tőlünk kapják az életet, mi is vesszük el tőlük, és ezt joggal tesszük. Az ő létük értelme az emberi lét fennmaradásához való egységnyi hozzájárulás, semmi több. Ez az alapfelállás, amiből minden egyebet levezetek magamban. A tartásuk rentabilitási szempontok alapján történik, ezért koszos és kis helyen kell élniük, és nem lehet velük egyenként foglalkozni. Nem érdekel, hogyan pusztulnak el, amennyiben az nem jár nagy fokú fizikai szenvedéssel, és azt sem firtatom, hogyan élnek, amíg élnek, ha az nem lép át egy képzeletbeli határvonalat. Ha a csirkéket akkora ketrecekben tartják, hogy csak a szárnyuk felének levágásával férnek el benne, azt elfogadhatatlannak érzem, ahogy a brutális libatömést is, de a másik végletet sem tudom elfogadni, azaz amikor arra köteleznek állattartókat, hogy Bartókot hallgattassanak a tehenekkel, a disznóknak meg pöttyös labdát, Playstationt — vagy tudomisén mit — adjanak játszani. Ez baromság. A haszonállatokkal szemben tehát inkább a 'közömbös' jelző illik rám. Nem akarom tudni, hogy az állat, amit éppen lenyelek, milyen körülmények között élt, szenvedett-e, és ha igen, akkor mennyire. Nem érdekel az sem, ha valamilyen betegség miatt tömegével kell elpusztítani őket, mert végül úgyis ez a sors várna rájuk. Tudom, kemény szavak ezek, de ez a hozzáállás valami önvédelmi reflex lehet nálam, amivel negligálom a nézeteimet megváltoztatni képes információkat. Unalmas lenne vegának lenni, márpedig nemigen tudnék megenni egy olyan állatot, amiről tudom (látom), hogy hót bélférges, üszkösödött a lába, mellesleg úszott a saját szarában. Brrr...

A vadon élő állatok kérdése egészen más tészta. Úgy vélem, hogy a biodiverzitást mindenek felett meg kell őrizni, akár önmagunk (súlyos) korlátozása árán is. Először is még azt sem tudjuk, hány faj él a Földön, így előfordulhat, hogy olyanok pusztulnak ki miattunk, amiket még fel sem fedeztünk. Másrészt ugyebár egy-egy faj kipusztulása láncreakciót indíthat el az adott táplálékláncban, ami egész élővilágokat törölhet el a Föld színéről mindörökre, és ez már visszahathat az emberre is. Vannak persze fajok, amik senkinek sem hiányoznak, és a biológusok szerint már egyébként is legalább 3 olyan esemény történt a bolygónkon, ami az akkor élő fajok legalább 50%-ának pusztulásával járt, oszt' mégis keletkeztek újak. Nem kétséges, hogy ha a Földön mondjuk atomháború lenne, és az emberiség mind egy szálig elhullana (meg persze a többi fajból is számosan), néhány ezer vagy millió év távlatából Földanyánk ugyanúgy beleszarna az egészbe, mint ahogy eddig is tette, hiszen mindig keletkeznek új fajok, és a bolygó előbb-utóbb újra élettel lesz teli. Ilyen értelemben felmerül a kérdés, hogy számít-e egyáltalán, ha tömegesen halnak ki az állatfajok (miattunk)? A filozófiát most ugorjuk át (bár ez is egy érdekes kérdés).

Én viszont azt gondolom, hogy igen, számít, méghozzá egy faj is. Hibásnak tartom azt a hozzáállást, miszerint az ember minden földi lét felett áll, ahogy az állatvilágtól való éles elkülönítést sem helyeslem. Elkülönülünk, de nem azért, mert eszközt használunk, gondolkodunk vagy beszélünk, hanem mert előbb-utóbb képesek vagyunk 'ellopni' bármely állat/növény speciális képességét, mert birtokunkban van az ösztönökön való felülemelkedés képessége, és mert mi vagyunk az a faj, ami képes volt meghódítani szinte a teljes Földfelszínt (a tengerek mélye még odébb van). Hibásnak vélem tehát azt a vélekedést, hogy három (négy) féle élőlény létezik, a növények (+gombák), az állatok és az ember, mivel az ember biológiai értelemben az állatokkal egyenértékű. Gerincesek vagyunk, azon belül emlősök. Hormonok irányítanak bennünket, a nők mellében tej képződik, ha állapotosak lesznek, elevenszülők vagyunk és mindenevők. A szöveteink egyeznek az állatok szöveteivel, bőrünk van, szőrünk és csontjaink...nem ragozom tovább. Milyen alapon különítjük el magunkat tehát a többi emlőstől? Csak azért nevezzük magunkat feljebbvalónak, hogy jogot formálhassunk a Földre? Ürügyet akarunk magunknak, hogy nyugodt lelkiismerettel rendelhessünk mindent a saját fajfenntartásunk alá? Bár az eszközeink segítségével képesek vagyunk MINDENT elpusztítani, a vadonban 5 percig nem maradnánk életben, hiszen biológiailag nem alkalmazkodtunk semmiféle extrém körülményhez, tehát nincs rejtőszínünk, nem tudunk gyorsan futni, nem ugrunk nagyot, és mérget sem termelünk, ráadásul mindössze egyetlen fajt képezünk. Ez az egy faj pedig nem rendelkezhet saját tulajdonaként a Föld összes többi fajával — ezt gondolom én. Ha már azt hisszük, hogy a gondolkodás és az eszközhasználat minden más élőlény fölé emel bennünket, akkor éppen ezeket a tulajdonságokat kéne felhasználnunk, hogy gondos kertészként törődjünk az uralmunk alatt álló bolygóval, és ne úgy viselkedjünk mint valami porcelánboltba keveredett elefánt. 

Persze tudom én, hogy az éhség nagy úr, de egyetlen más faj sem olyan dőre, hogy az utolsó példányig kiirtsa a saját táplálékát, ráadásul faji szinten képesek szabályozni a saját menyiségüket. Vannak olyan fajok, amelyek egyes példányai túlszaporodás esetén egyszerűen öngyilkosok lesznek, pedig egy-egy példánynak elvileg fogalma sincs arról, hogy hányan vannak és, hogy az most sok-e vagy még nem sok. A Természet uralja a cselekedeteiket, mi viszont kibújtunk a Természet markából, és rögtön a nyakára tapostunk. Azt hisszük, mi vagyunk az urak, és még ezt sem lehet így leszögezni, hiszen jön egy extrém módon alkalmazkodni képes élőlény (vírus), és ha úgy alakul, mind egy szálig megdöglünk. Egy kissé elszaladt velem a ló...

Szóval a vadállatok csodálatos dolgok, amikre vigyáznunk kell(ene) a saját érdekünkben is. Hogy egy mindenek felett álló szuperelme alkotásai vagy a véletlen következtében keletkeztek, az mindegy, de hogy évmilliókon keresztül csiszolódtak olyan tökéletesre, amilyenek mostanra lettek, az biztos. Radikálisan állok a dologhoz: a környezetszennyezés és a terjeszkedés okozta pusztulással csak közvetve lehet kezdeni valamit, amit meg is kéne próbálni, és ami természetesen addig nem fog megtörténni, amíg egy-két nagyváros és teljes lakossága meg nem döglik nagy hirtelen. A példányonkénti pusztítás már egyszerűbb eset. Az orvvadászokat, a földjeiket védő törzseket és egyéb kicsinyes okok miatt más állatokat legyilkoló embereket egyszerűen lelövetném, 'mint egy kutyát'. Primitívnek tűnhet ez a kijelentés, hiszen én például nem tudom elképzelni sem, milyen az éhezés. Szegények voltunk, de azért az éhínségig nem jutottunk sosem. De nem érdekel. Leszarom, ha valaki gyereket csinál, de nem tudja etetni, leszarom, ha nincs miből élnie, leszarom, ha egy oroszlán felzabálta a porontyát, mert senkinek nincs joga a saját, egy példánynyi élete fenntartása érdekében tevékenyen hozzájárulni ahhoz, hogy egy egész faj kipusztuljon (plusz ennek következményei). Építsen kerítést, menjen a városba, fűzzön gyöngyöt, vagy bánom is én, de egy szaros vacsoráért nem tüntethet el örökre már évmilliók óta létező élőlényeket. Nincs ember, aki ennyit érne, és ez rám is vonatkozik. Tudom, ez magas lóról való ítélkezés, és tudom, hogy egyeseknél most kicsaptam a biztosítékot, de talán sikerült érthetően megindokolnom a fentiekben leírtakat. Megoldási javaslatokat ne várjatok tőle, és a "Mé', akkó' mit kéne csináni, vazzeg?" kérdésekre sem tudok válaszolni. Ezek csak elvek, gondolatok.

És akkor jöjjenek a hobbiállatok (+ ami a korábbiak alapján ide tartozik). Kis szűkítéssel élve, nálam ide igazából az emlősök tartoznak, főleg a kutya és a macska. A többi oktondi(nak tartott) lény, a halak meg a teknősbékák, a csak a menekülésre gondoló rágcsálók, és a rikácsoló madarak nem különösebben izgatnak. A kutyák közül is csak azt tartom igazán kutyának, ami legalább középtermetű, és aminek valaha volt valami normális funkciója. A reprezentáció nálam nem tartozik a funkciók közé, tehát a retikülbe való, patkány-forma, genetikai hulladékokat nem igazán tartom kutyának. Másrészt a szőrtelen rettenetekért sem érzek különösebb vonzalmat, a létezésüket az emberi unatkozás bűnének tekintem. A hobbiállatok szintén az embertől kapják a létezéshez való jogot, de esetükben már nem érzem jogosnak az életük felett való korlátlan rendelkezést. Ne keressetek logikát ebben, egyszerűen csak így gondolom, és kész.

Ezeket az állatokat alkalmunk van megismerni, és személyesen ébredhetünk rá, hogy mennyire intelligensek és érzelemmel telítettek. Ez ellentétes a haszonállatokhoz való hozzáállással, mivel azoknál nem óhajtjuk megismerni egy-egy példány jellemét. Nem is lehetne. Túl sokan vannak, nem azért vannak, és ha megkedvelnénk őket, a vágóhídi dolgozók (/parasztasszonyok) hamar az elmegyógyintézetben kötnének ki. Ezért is tekintünk rájuk táplálékként, és például ezért nem nagyon adunk nekik nevet sem. A hobbiállatok általában egy igényt kompenzálnak, és ezzel pszichés hasznot hajtanak. Segítik a gyerekek egészséges lelki fejlődését, kielégíthetjük rajtuk a törődési vágyunkat, nevetésre ingerelnek bennünket, és — nem utolsó sorban — rendet vágnak a hétköznapjainkba. Közben pedig olyannyira a lelkünkhöz nőnek, hogy nem csoda, ha a legtöbben családtagnak tartják őket. Desirére például pár hetes kora óta viselek gondot. Végignéztem, ahogy felnő, én etettem, töröltem utána a pisát, viseltem az ébresztéseit, a rombolásait. Nem olyan ez, mint egy gyerek? Aggódom miatta, hozzá igazítom a nyaralásaimat, a szabadidőmet, a vásárlásaimkor előbb veszek neki enni, mint magamnak, és úgy felriadok a nyávogására, mintha a saját gyerekem sírna fel éjnek évadján. De akármennyi bosszúság is van vele, nagyon szeretem őt, és ha valaki ártani akarna neki, anyatigrisként vetném magam az illetőre. Ritkán tudnak elragadni az érzelmeim, de a macsekom esetében — úgy tűnik — ennek nem sok akadálya volna, és ha valaki választásra kényszerítene közte és Desiré között, habozás nélkül az utóbbi mellett döntenék. Senki, aki később érkezett nem tudja őt beelőzni a szívemben.

Már írtam (bár talán csak kommentben), hogy a háziállat nem játék és nem rabszolga. Önálló akarata van, ami kutyák esetében gyakran megegyezik a gazdi akaratával (egészséges lelkű gazdi esetén), cicákénál pedig zömmel eltér, azaz az egyezőség kedvéért a gazdi akaratának kell megegyeznie a cicáéval. Bár anyagilag függenek tőlünk (és persze lelkileg is), és a gazdájuknak nevezzük magunkat, a testük és a pszichéjük nem a tulajdonunk. Azt ugyanúgy védeni kell, mint embertársainkét, és ezt sok gazdi — sajnos — nem veszi figyelembe. Most az embertelen tartási körülményekre nem térek ki, mert elég műsor taglalja azt, de annyit leszögezek, hogy az ilyesmiért cserébe a börtönbüntetést is elfogadhatónak tartom. Az erdőszéli zsákban kidobást, a kutya szándékos 'elvesztését', a láncra verést, a szűk ketrecbe zárást és hasonlókat szintén büntetném, az állat fizikai bántalmazását pedig még mélyebben elítélem. Csak beteg lelkű emberek képesek egy pszichikailag (esetleg fizikailag is) alárendelt élőlénynek saját szórakoztatásukra fájdalmat okozni. Gyerekfejjel persze más a dolog, hiszen az épp úgy a szocializáció része, mint sok minden más, és a gyerekek a többi gyerekkel is kegyetlenek, nemcsak az állatokkal, de felnőttként az ilyen már rendkívül szánalmas. Ha megtudom valakiről, hogy egy állattal rendszeresen szemétkedik, az az illető nálam azonnal kiírta magát ez 'ember' kategóriából, és nem érdekel, hogy csak viccelt vagy, hogy "de hát az csak egy kutya".

Szerintetek túlzás ez a hozzáállás? Én vagyok érzelmileg labilis vagy pszichésen sérült, amiért állatokat emberibbnek tekintek, mint embereket? Még ez is elképzelhető. Fajáruló vagyok vagy öngyűlölő ember? Én vagyok hülye, amiért képes lennék baráti vagy akár családi kapcsolatokat is felfüggeszteni egy-egy állat sorsa miatt?

Ezen is érdemes lehet elgondolkozni, de az eredménytől megkíméllek benneteket. Így is volt itt mit olvasni... (sorry...), és akkor még eléggé hirtelen is fejeztem be a témát.

Még annyit, így utólag (még nem olvasták sokan), hogy természetesen néha én is megpaskolom a macsekot, de csak nevelési céllal. Erre sajnos szükség van, amíg az ember rá/le nem szoktatja az állatot bizonyos dolgokról/ra. Mivel azonban vigyázok, hogy mindig tudja, miért kapta a seggrepacsit, és nem is ütök akkorát, sokszor szándékosan provokál, hogy addig is foglalkozzak vele. 

Nem mintha tegnap óta bármennyit törlesztettem volna a felhalmozódott fáradtságból (sőt, igazából még növeltem is), és nem mintha munkaügyileg sokkal előrébb lennék (kb. mintha egy jéghegyből lefaragtam volna egy dupla whiskey-hez való darabot), de ennek ellenére belevágok a hétvégéről szóló beszámoló megírásába, aztán jutok, amíg jutok. Ha nem felejtettem azóta sokat, akkor hosszú lesz, tessék rá felkészülni!

A pünkösdi hosszú hétvége meghozta a kedvem egy újabb hasonlóhoz, ezért péntekre szabadságot vettem ki magamnak. Nemcsak azért, mert a munka terén egy kicsit úgyis fellélegezhettem, hanem azért is, mert segítséget ígértem a kerületi FIDESZ-nek, de addig nem nagyon tettem keresztbe egy szalmaszálat sem. Ezért aztán azzal biztattam őket, hogy "majd pénteken úgyis...". A Cüstös-Cube páros is jönni tervezett, ezért a lakás nagy mértékű kiganajozását is elhatároztam magamban, és Desiré ismétlő oltását is el kellett intézni. Pihenésről tehát szó sem lehetett.

A megelőző napokban (főleg csütörtök este) elég sok fontos dolgot igyekeztem kivitelezni otthon, aztán hogy ezek mik is voltak, arra már nem emlékszem. A lényeg, hogy péntekre már egy embernek is rövid idő alatt elvégezhető mennyiségű munka maradt hátra, amit magam is megcsináltam volna, ha nem tör rám kora délután valami elemi erejű álmosság. De hát már akkor hosszú nap volt mögöttem. Mivel az állatorvos a munkahelyemtől úgy 50 méterre található, megígértem odabent, hogy oltás után beszaladok megmutatni az én kis tigrisemet, ezzel viszont arra kényszerítettem magam, hogy a délelőtti rendelést célozzam meg. Nem lehetett tehát sokáig aludni, az oda-vissza út pedig fizikailag és idegileg is kimerítő volt.

A szállító boxba való begyömöszölés egy pankrációval ért fel. A cicám életében még nem sokat tartózkodott ebben a műanyag dobozban, de az biztos, hogy az összes alkalomra élénken emlékszik. Nem csoda, ha már a doboz megpillantásakor igyekezett elsomfordálni a helyszínről, ami persze engem nem tartott vissza attól, hogy felnyaláboljam, és megpróbáljam egy könnyed mozdulattal az alkalmatosságba tessékelni. Ő viszont ezt nagyon nem akarta, olyannyira nem, hogy nyomban megduplázta a lábai számát, vagy legalábbis megoldotta, hogy esélyem se legyen mind a négyet lefogni. Ha a mellső mancsait gyűjtöttem csokorba, akkor a hátsókkal rúgta el magát, fordítva meg engem karmolt össze. A pankráció két menetesre sikeredett, amiből a macsekom kettőt meg is nyert (pontozással is nyert volna, mivel az arcom ugyan csak egy gyenge karmolást kapott, az ujjaim egyike viszont csúnyán vérzett), majd bemenekült az ágy alá, ahol már nem érhettem el. Más módszerhez kellett tehát folyamodni. Mentő ötletként jutott eszembe, hogy talán a jutalomfalatok egyike a segítségemre lehet. Elő is vettem a dobozkát, majd jól megrázogattam, és láss csodát, Desiré máris előjött az ágy alól. Néhány szemet beraktam neki a dobozba, de ennyire azért ő sem hülye, szóval egy újabb szemet tettem a padlóra, a dobozhoz közel. Ez még mindig nem volt hatásos, kellett tehát egy harmadik is, egy kicsivel még távolabb. Na, ez — meg rengeteg könyörgés, figyelemfelkeltés és türelem — megtette a hatását: a macsek közel jött, bekapta a falatot, és...

...beszaladt vele a szobába, a boxtól tisztes távolságba. Ezen csak röhögni tudtam, és csodálni az eszéért, de közelebb sajnos nem kerültem a célhoz. Egy rágás, egy nyelés, és máris vonzani kezdte az újabb falatka, amit hasonló módszerrel kaparintott meg, ezután viszont már csak a boxban maradt a finomságból. Kis kérlelés, kis fenyegetőzés, hogy ha nem jön, majd én megeszem, aztán csak elcsábult, és belépett a dobozba. Zsupsz, be a hátsó lábakat, rá az ajtót, és irány az utca.

A város zaja szegénykémet most is kikészítette, és az sem tett jót, hogy az 1-es villamos vonalán valami üzemzavar történt, ezért tök sokáig nem jött egy szerelvény sem. Jött viszont szirénázó autó, zajos motor, féket csikorgató faszkalap, de út közben egyéb ijesztő effektek is elhangzottak, például légkalapács zaja. Még a fele útnál sem tartottunk, szegény cicám már úgy reszketett a félelemtől, mint a kocsonya, nekem meg majd' megszakadt a szívem a kérlelő nyávogásától. Na, az orvosnál jött aztán az igazi tortúra. Idegen szagok, idegen emberek, ráncigálás, miegyéb. Ahogy otthon alig tudtam betuszkolni a dobozába, itt olyan nehezen sikerült csak kirángatni onnan. Amikor kint volt, akkor meg — feltételezhetően — egy baromi rossz ízű féreghajtó pasztát nyomtak a szájába, majd mielőtt visszamenekülhetett volna a fedezékébe, még egy fájdalmas szurit is kapott a hátába.

És akkor ezzel még messze nem véget a tortúra, mivel egy pár hete megfigyeltem a pofáján egy kis szőrhiányt. Olyan mintha kirugdosta volna, de a közepén apró pontocskák piroslottak, majd a hiány terjeszkedni is kezdett. A piros pontokat vércseppecskéknek gondoltam, de azért izgatni kezdett a dolog, mivel ha kirugdosta, azt is a viszketés miatt tette, azt pedig nyilván okozza valami. Szóltam tehát a dokinak (nem annak, amelyik éppen — egy nem tudom milyen — állat beleiben turkált egy elválasztó fal mögött, hanem a másiknak), hogy nézze már meg, ehhez viszont ismét ki kellett ráncigálnom a cicámat a szállító boxból. Újabb szuri, újabb menekülés, aztán kaptunk egy kenőcsöt, amit azóta minden alkalommal külön elfoglaltság lenyalogatni.

Az orvosok erőszeretettel fenyegetnek azzal, hogy ha a cica nem kap 586 oltást, akkor el fog pusztulni, és még a gazdit (engem) is súlyosan megbetegítheti, ezért mindig vérvizsgálatot javasolnak, meg— az eredménytől függően — két újabb oltást. Fel is ajánlották, hogy a vérvételt akár meg is ejthetnénk, de mivel ez a cica konkrét lefogásával járt volna, mindenképpen szerettem volna a dolgot megúszni. Annyit szenvedett már így is. A cél érdekében pénzügyekre tereltem a szót, így miután bejelentették, hogy most 11700 Ft-nál tartunk, könnyedén menthettem ki magunkat azzal, hogy akkor azt a további 8900 Ft-ot ezúttal inkább megúsznám. Ezt erősködés nélkül tudomásul vették, így végre elszabadulhattunk.

Egy kis kitérő volt már csak hátra, a munkahelyi látogatás. 3 perc alatt besétáltam, aztán a — sikongató kolléganőimnek — ismét elő kellett vennem a cicát, aki ezúttal is ellenkezett. Igaz, itt már eléggé feladta a dolgot, és amikor kivettem őt a boxból, mint egy összegömbölyödött tatu, farkát maga alá húzva, ernyedten hagyta, hogy a vállamra fektessem. Úgy sajnáltam szegényt. Itt 5 percet tartózkodtunk, aztán jöhetett az út másik fele. Tömött járművek, zaj és lökdösődés, de végül egy örökkévalóságnak tűnő óra után hazaértünk. A karjaim már majd' leszakadtak a cipeléstől, leizzadtam, és tiszta ideg voltam, a cica helyett is. 

Otthon Desiré kiszökkent a boxból, bemenekült az ágy alá, és szinte elő sem jött egész nap. Nagyon megharagudott a világra, és az igazat megvallva máig nem jött rendbe a lelke, mert túlságosan visszafogott. Pusztítani persze pusztít, de most még annyira sem lehet vele játszani, mint eddig. Ha valamin megsértődik, rögtön bebújik az ágy alá, és elő sem jön onnan.

És akkor még sehol sem tartott a nap, pedig már du. 1 elmúlt...

folyt. köv. 

Örömteli, hogy tegnap volt Desiré első születésnapja. Bizony-bizony, elrepült az idő, én egy évvel öregebb lettem, a macsek meg egy éves. Ő nyilván nem tartja számon a korát, de azért én jegyzem. Ebből a jeles alkalomból kifolyólag pedig tegnaptól akkor is bejárhat a nagyszobába, ha én nem vagyok otthon.

Szombat este volt a főpróba, vasárnap egy kicsit rádobtunk, tegnap és ma pedig egész nap egyedül volt idebent. Azt kötöttem ki, hogy ha rombol vagy szennyez, akkor máris vége a mulatságnak, de ha szépen viselkedik, akkor mehet így a továbbiakban is. Igaz, a macskabútort is (elvileg) a születésnapjára kapta, de az már régen volt, ez meg nem kerül semmibe. Egyelőre. Mostanában úgyis mintha nyugodtabban viselkedne egy cseppet, leszámítva az ötperceit, amikor föl-alá nyargal, és fejmagasságig ugrik fel, leverve ezt-azt.

Gondoltam, a jeles alkalomból kifolyólag készítek róla egy pár képet, és berakom őket ide, de sajna elég fáradt vagyok, így ez most elmarad.

Szomorú, hogy ugyanerre a napra esik nagymamám húgának halála is. Ő azért érdekes, mert az egyetlen rokon volt az életemben, akit tiszta szívből szeretni tudtam. Mivel neki és a férjének nem volt gyereke, amint elérte, hogy kiragadjon az otthoni terrorból, úgy kezelt, mint tulajdon gyerekét. Egész nyarakat töltöttem náluk, aztán majdnem minden hétvégét és a szüneteket is. Mindent megkaptam tőle, de ami a legfontosabb, nem engedte, hogy elkallódjak, tisztességet nevelt belém, és embernek lenni tanított. Ez mindennél többet ér.

Sajnos azonban 10 évvel ezelőtt kiderült, hogy rákos, és akkor már késő volt. A 3 hét/3 hónap/3 év közül neki a 3 év jutott. Három év szenvedés és leépülés. Az orvosok majdnem idő előtt eltették láb alól, de hajavesztetten, foszló bőrrel, vérmérgezéssel és állandó hasmenéssel is kihúzta, és átmenetileg győzni tudott a betegség felett. Szinte teljesen felépült, de végül a második menetben alul maradt. Nem elemzem, hogy nézett ki, amikor utoljára láttam őt. Nem volt szép látvány.

És a semleges: tegnap volt 50 éves a Barbie-baba. Gratulálunk neki ehhez a szép korhoz! Még 40 év, és átveheti a kormánytól a szépkorúak jubileumi juttatását, 90000 forintot.

Talán még nem szólok későn, hogy a mégsem-szexpláza Lurdy Házban macskakiállítás van a hétvégén.

700 Ft a belépő, egy régebbi macskás újság egyik labdás mellékletű számát adják mellé, és 10-18 óráig tart nyitva. Lehet venni például virágot, kecskebogyó jellegű édességeket, csúcsszuper porszívófejet, egyéb hülyeségeket, meg persze macskafelszereléseket és -kajákat is. A hirdetés és a hangosbemondó szerint is a helyszínen ingyenesen lehet tanácsadást kérni egy állatorvostól, akit ugyan én nem láttam, de biztosan civilben volt. Mondjuk nem is kerestem, mert nem azért mentem.

A kiállítást természetesen úgy kell érteni, hogy versenyt tartanak, és amelyik macsekokat éppen nem a zsűri fogdossa, azokat meg lehet tekinteni, amint a ketreceikben hevernek. A Rolcsival azt találgattuk, hogyan lehetnek ezek ilyen nyugodtak. Mind csak döglik, hever, egymáson fekszik vagy az almában (alomjában) hasal. Állítólag nincsenek benyugtatózva, szóval 150 fajtársuk közelsége ellenére is teljesen önkéntesen nem csinálnak semmit. Tömeg egyébként volt rendesen, de azért kis türelemmel mindegyik macskához hozzáférni, lehet beszélgetni a gazdikkal (akik jellemzően tenyésztők), és külön kérésre esetleg még simogatni is tudunk, ha a gazdi megengedi. 

Házimacskából csak úgy 5 van (de abból az egyik díjnyertes), szóval nem nagyon volt hasonlítási alapja a mi kis Desinknek, viszont sok más fajtából láthattunk jó pár példányt. Például a Maine coon-ok mérete engem lenyűgözött, ugyanis hatalmasak, ráadásul hosszú a szőrük. A perzsa macsekok sosem jöttek be, mert boxerpofájuk van, a sziámik kék szeme viszont gyönyörű, csak ne volna olyan keskeny a pofájuk. A skót lógófülűnek nem tetszett a füle, mert olyan, mintha csonkolva lenne, a brit rövid szőrű meg dagadéknak tűnik. Utóbbiból az ezüst-szürke-fekete csíkos viszont gyönyörű. Na és persze a sphynx. Hát ez olyan egy undorító szörnyszülött, hogy az valami okádék. Rolcsinak persze baromira tetszett, mint minden, ami szőrtelen (khm, a szőrtelem tengerimalacokra gondoltam), még meg is simogatott egyet, de engem kényszerrel sem lehetne rávenni, hogy hozzáérjek. Más fajok képviselőiből is van bőven, felsorolni is hosszadalmas lenne, de akármilyenek is, mind aranyos. A legjobb az lenne, ha ezek mind szabadon lennének, én meg ott hemperegnék közöttük...Csak ezzel az volna a baj, hogy az egér-, nyúl- és tengerimalacárusok árukészlete hamar elfogyna.

Igazából mondjuk nem is macskákat nézni mentem, hanem mert a múltkor a Duna Pláza egyik kereskedésében láttam egy többszintes plüssel bevont macskabútort, és abban reménykedtem itt is árulnak majd olyat. Volt is, és annak ellenére, hogy minden iszonyú drága, ezt olcsóbban megkaptam, mintha a Plázában vettem volna. Csak 13850 Ft volt, és sokkal tutibb, mint amaz. Hazacipelni ugyan nem volt könnyű, de összerakni semeddig nem tartott, ráadásul még a lakás egyetlen olyan pontján is tökéletesen elfér, ahova még tehető egyáltalán bármi is.

Csak az a baj, hogy az eltelt közel egy napban Desiré kb. 3 percet tartózkodott rajta, azaz kb. tizedannyit, mint a bútor hatalmas dobozában.

Remélem, nem volt ez is pénzkidobás...

UPDATE: a napi macskabútoron való tartózkodást 3 percről jelentősen sikerült feltornázni: 5 perc a végeredmény.

...már nincsnek meg. Természetesen ezúttal sem a meleg körökben közismert 'művészlény'-ről van szó, hanem a macskámról, aki megérett az igazi nagy macskává válásra.

Péntek este szegényke még semmit sem sejthetett. Igaz, hogy addig már számtalanszor közöltem vele, mi vár rá, de nyilván nem értette, maximum a fejét forgatta a hírek hallatán. Az utolsó munkanapom után viszont elmentem az állatorvoshoz, és megkérdeztem, mikor vihetnénk a macsekot. Megállapodtunk, hogy szombaton fél 11-re várnak minket. Az orvos azt is a lelkemre kötötte, hogy este 10 után már sem ennie, sem innia nem szabad. A kondi után hazatérve jól belakattam a cicát, aztán 10 után egy kicsivel eldugtam előle a tányérjait, és a csapokat is jól elzártam, hogy inni se tudjon. Már előre sajnáltam, mert tudtam, hogy éjjelente többször is kijár egy kis tápot rágcsálni, és elképzeltem, hogy a reggel felé közeledve egyre kétségbeesettebben keresi majd a kaját, nem értve, mi van. Ezt sajnos már elalvás előtt megtapasztaltam, mivel már akkor keresni kezdte a tápot.

Bosszúból aztán éjjel 1-ig nem is hagyott alaludni, hajnal 5-kor pedig már ébresztett. Az együttérzésem akkor egy kicsit alábbhagyott, kócos fejjel és tébolyodott elmétől hajtottan kapartam ki az ágyam alól, és zártam ki az előszobába. Amikor ténylegesen felkeltem, szegény minden mozdulatomra a konyhába nyargalt, majd nyávogva követelte rajtam a kajáját. Sejtetem, hogy aznap még a szívem megszakad miatta, mivel tudtam, hogy a beavatkozás után még újabb fél napig nem ehet. Amikor látta, hogy a nyávogás nem jön be, módszert változtatott, és ezúttal a dorombolós-hízelgős stílust vette elő. Ez sem működött, cserébe viszont felkaptam, összehajtogattam, és begyömöszöltem a szállítódobozába.

Az út első felét nagyon jól viselte, elvégre amikor az ajtót kinyitom, ő az első, aki kirohan rajta. Úgyis mindig világot akar látni, hát most megkapta. Az utcán szokás szerint a figyelem középpontjába kerültünk (nem adoniszi szépségem miatt), egy anyuka meg is válaszolta kisfia kérdését, és megállapította, hogy nyilván kozmetikushoz viszem a cicát. De megválaszoltam volna neki, de inkább csak szó nélkül megelőztem őket. A mascka idegei a Hungária körút-Thököly út sarkán mondták fel a szolgálatot, amikor valamilyen hetes buszra vártunk. Olyan, ami nekünk is jó lett volna csak vagy negyed óra múltán jött, addig viszont irdatlan csörömpöléssel ment el egy tucat platós teherautó, hangos ajtósziszegéssel néhány nemhetes busz, meg motorosok és egyebek. Cicám ekkor már kétségbeesetten bűjt a törölközője alá, nyávogott és remegett, mint a kocsonya. Utána következtek az én idegeim, mivel bár pontosan a megbeszélt időben érkeztünk a helyszínre, a párom 10 percet késett, a telefont meg nem vette föl. Szóval veszekedve gyalogoltunk el az állatorvosig, amit csak az ajtón belépve hagytuk abba. Ekkor leadtuk a cicát, beírták a számítógépbe még néhány adatát, aláírtam egy papírt, hogy tudomásul vettem a kockázatokat, aztán kaptunk 20 percnyi kimenőt. Addig felszaladtunk az irodába beszélgetni egy kicsit.

20 perc után visszamentünk a cicáért, aki akkor már édesen durmolt, herétlenül. Előre szóltak, hogy a szemei nyitva lesznek, ezért ettől nem ijedtünk meg, de azért hevesen lestük, lélegzik-e. Viszonylag gyorsan hazaértünk, de aztán el kellett szaladnunk vásárolni. Szerettem volna felvenni az ébredés utáni első perceit, de erről lemaradtunk, mert mire hazaértünk, már ébren volt. Komikusan szédelgett, és a pofáján jól látszott, milyen hihetetlenül álmos. Valószínűleg csak annyit érzékelt, hogy valami nincs rendben, de egyébként szinte semmit nem csinált. Ha éppen nem aludt, a heréi helyét nyalogatta, aztán már durmolt is tovább. Vérzett is szegénynek, de nem volt vészes a sebe. Mielőtt a blogtalira elindultam volna, már inni is kapott, de ennie csak fél 10 után volt szabad, ezért úgy döntöttem, hogy majd csak akkor kap kaját, ha hazajöttem. Eredetileg ezt korábbra terveztem, mint amikorra sikerült, de így sem történt semmi, mert Desiré 24 órányi koplalás után is csak szagolgatta a kajáját. Nyugodtan feküdtem hát le (és az elfogyasztott bormennyiségtől egy kissé becsípve is). Éjjel többször ébredtem föl arra, hogy valahol rajtam alszik. Ezt nagyon szeretem.

Reggel aztán jól megpakoltam a tálkáját, cicám pedig éhes tigrisként vette rá magát a kajára. Szerintem nem is rágott, hanem csak nyelt, és miután az ünnepi Darlingból belakott, még egy kis száraztápot is elrágcsált. A műtétje mintha meg sem történt volna, maximum egy kicsit többet nyalogatja magát odale'. Neki ehhez nincs szüksége partnerre. Viszont ha azt gondoltam volna, hogy egy darabig nyugton lesz, akkor nagyot tévedtem. Ez a macsek még mindig ugyanolyan rossz, mint az ördög, látnátok csak, hogy néz ki a kézfejem. Egy merő karmolás.

Szóval a spriccelgetésektől meg az utódoktól már nem kell tartani (utóbbitól egyébként sem kellett), és talán az ajtó előtt ülve nyávogás mértéke is csökken egy kicsit. Desiré igazi felnőtt lett.

Volt korábban egy eset, amikor arra figyeltem fel a nappaliban (ami mondjuk a háló és a dolgozószoba is egyben), hogy valamilyen furcsa szagot érzek. Mivel semmilyen olyan növényem nincsen, amire gyanakodhatnék, és ételmaradékokat sem szoktam büdösödni hagyni, nyilvánvaló volt, hogy a macska mancsa van a dologban. Az volt a baj ezzel a szaggal (leszámítva, hogy kellemetlen volt), hogy nem tudtam megállapítani a forrását. Valahol éreztem, aztán egy lépést megtéve már nem. Hiába szagolgattam körbe a szobát, az Istennek sem tudtam megállapítani, honnan jön. Közben persze baromira hülyén nézhettem ki, ahogy négykézláb kúszva, kitágult orrlyukakkal keresgéltem, beszagolva az ágy alá, az íróasztal alá és egyéb helyekre. A Rolandnak is panaszkodtam, de ú csak legyintett, hogy hallucinálok.

Aztán egy mozizás után hazatérve, a szobába belépve megint erőteljesen megcsapott. Hiába volt már éjfél, nem hagyott nyugodni a szag, meg a forrása. Elvégre ha vendéget fogadok (pl. Redbleket egy cicasimogató partira (amihez előbb ki kellene takarítani)), ő is tutira megérzi, azt' akkor meg is lesz rólam a véleménye. Néhány percnyi kutakodás után kitapasztaltam, merre erősebb, és honnantól gyengül, így hamarosan rábukkantam az inkriminált szőnyegdarabra. Az egyik fotelt félretolva, a szőnyeg sarkát megemelve rögtön tudtam, hogy jó helyen járok, mivel a parkettán egy foltot vettem észre, a visszahajtott szőnyeg alján pedig egy másikat. Korábban volt egy olyan gyanúm, hogy a cicám már próbálgatja a területjelző mirigyét (holott ahhoz még most is fiatal), de ezennel ez az eshetőség kiesett. Vagy pisiről volt szó, vagy hányásról. Mivel eddig egyetlen egyszer kaptam félrepisilésen, abban állapodtam meg magammal, hogy az ecetes-rizses borogatás alkalmával nyalhatott bele az előbbibe, és attól kellett hánynia. Márpedig hányni tutira nem jár az alomba. No, éjfél ide vagy oda, ez nem maradhatott így, ezért nekiláttunk a szőnyegtisztítós kezelésnek, és elég jó eredményeket is értünk el.

Egy darabig semmi probléma nem volt, egészen addig, mígnem megint hasonló szagot éreztem, ezúttal viszont máshol. Megint jött a szagolgatás, de teljesen esélytelen voltam a felderítésére, és mivel napról napra gyengülni látszott, ráadásul nyaralni is elutaztam, annyiban hagytam a dolgot.

Ma este viszont megint erőteljesen megcsapott, és megint késztetést éreztem a forrás felderítésére. Szagolgattam délután, semmi. Szagolgattam kora este, semmi. Szagolgattam késő este, és valahogy megint a fotel mögötti-alatti helynél kötöttem ki. Amikor a szekrény és az üvegasztal közötti bútordarabot elgörgettem, rögtön erősebb is lett a szag. A múltkori helyen felhajtva a szőnyeget, már láttam is, hogy a múltkorinál is nagyobb foltban nedves az alja, és eddigre már abban is biztos lehettem, hogy húgyról van szó. Ahogy megtapogattam, még nedves volt. Mit lehetett tenni, megfogtam a macskámat, szépen odaléptem vele, és durván belenyomtam az orrát a büdös szőnyegdarabba, sűrű 'Mit csináltál?'-ok közepette. Különösebben nem hatotta meg a feddés, mert közben végig dorombolt, de azért remélem, értette a célzást. Ismét elővettem egy lavórt, szőnyegtisztítót öntöttem bele, meg vizet, és amíg a habot gyártottam egy szivaccsal, felhívtam a páromat, hogy közöljem vele, a macskája alternatív almot gyártott magának, hogy ott végezze el a dolgát, ha éppen nincs kedve kimenni.

Két feladat maradt: eltüntetni a foltot és a szagot, valamint megelőzni a hasonló eseteket, mivel ha egy macska valahova odaszokik, újra meg újra oda fog csinálni. Az elsőt a szőnyegtisztító segítségével igyekeztem kivitelezni. A habosra logybált vízzel jó alaposan végigsikáltam egy 20 cm²-es területet, alul, felül. A macsek közben végig ott sündörgött, és a szokásos kíváncsi pofát vágta (ilyenkor megdönti a fejét, és úgy néz), meg dorombolt, pedig hozzá sem értem, csak kommentáltam neki a produkciót. Közben egy másfél méteres szökkenéssel átugrott a fejem fölött, hogy jobban lásson. Miután ezzel megvoltam, jöhetett a megelőzési fázis. Van egy macksa-távol tartó spray-m, azzal jó alaposan befújkodtam a szőnyeg ezen sarkát, bár szerintem egy cseppet sem fog hatni. Eddig sem hatott. Utána fotelt úgy toltam vissza, hogy a lehető legközelebb legyen mind a falhoz, mind pedig a szekrényhez, de a formája miatt így is maradt mellette/mögötte annyi hely, hogy a macsek bemászhasson oda. Ahhoz ugyan már egy batár állat, hogy ugrándozni tudjon a szűk helyen, de neki ez nem probléma, mert ha megfordulni nem is tud, legfeljebb majd kitolat, ahogy szokott. Ezt megelőzendő, a Rolcsi egy használaton kívüli bőr irattáskáját raktam be a fal mellé, hogy a macska tutira ne férjen oda, és ha meglátom, hogy a szekrény melletti részt még használja, majd oda is bepakolok valamit. Még egy óvintézkedést tettem: megnöveltem a használatban levő alom-adagot, hátha eddig azzal volt a baj. Bár a cicám a tejet már nem issza meg, és a vize sem fogy, mégis hatalmas foltokat hugyozik bele az almába alomjába, mégpedig erőszeretettel a kavicstalan részbe. Ekkor aztán ott kis pisa-tavak keletkeznek, az meg már nem tetszik neki. Talán ha több almot szórok be a tálcába, csökken e tavacskák kialakulási esélye, és akkor majd a macsekom is szívesebben végzi a dolgát a rendes helyre. Legalábbis nagyon bízom benne.

Desiré persze rögtön baromira kíváncsi lett, és minden irányból kifürkészte a megváltozott állapotot, de mivel ez az átrendezés valójában csak néhány centinyi változást jelentett, valószínűleg az egészből mindössze annyit fogott fel, hogy a jó kis vizeldéje megszűnt létezni.

De ha keres magának másikat, akkor leverem.

10 nap után (tegnap) a Rolcsival hazahoztuk a macskát. Már nagyon hiányzott a kis nyavalyás.

Persze nagyon jó helyen volt, hiszen a barátaim is odavannak érte, különösen egyikük, aki örömkiáltásokra is ragadtatta magát, amikor közöltem vele, hogy két hét múlva újra 10 napig babusgathatja. A macseknak sem volt rossz dolga náluk, hiszen amellett, hogy minden földi jóval ellátták, mindig volt valaki, aki játszott vele, vagy felnyalábolta egy kis simogatás céljából. Sosem kellett unatkoznia. Emiatt — gondolom — egy kicsit nyávogott is ma, mivel nap közben végig egyedül kellett ellennie (bezárt gardrob mellett). Ahhoz képest, hogy milyen pusztítást tulajdonítottak neki, amikor telefonon érdeklődtem, a károkozás helyeit megtekintve csak lemondóan legyintettem. Mind semmiség ahhoz képest, amit itthon művelt.

Kis kedvencem az eltelt idő alatt tovább gyarapodott, szóval a 'kis' jelző már egyre kevésbé állja meg a helyét. Egy kifejlett nőstény cica méreteivel rendelkezik. Tiszta izom, a feje már egyáltalán nem kiscicás (inkább macskás), a mancsai hatalmasak, és rendkívül ügyes. Mellesleg legalább 2 kiló. A viselkedése is sokat változott: már nem annyira kajla, sokkal többet engedi magát simogatni, másrészt viszont távolságtartó, és komoly. Tisztában van a képességeivel, és olyan ereje van, hogy ha a mancsaival átkarolja a kezeimet, alig bírom lefejteni magamról. Ezzel együtt sokkal jobban odafigyel a testi épségemre, és egyáltalán nem harap durván, meg a karmait is csak annyira mélyeszti a karomba, hogy ne akarjam azt kirántani az öleléséből. A méretei miatt most már igazán jól lehet dögönyözni. A hangja is sokat mélyült, amit gyakran próbálgat is, hol a játék hevében kurrogva, hol a foglalkozásért nyávogva.

Nem akarom elszólni magam, de tegnap este lefeküdt, és majdnem reggelig semmi probléma nem volt vele. Szerintem végig mélyen aludt, bár hajnali 4:44-kor felébredt, és egy darabig nem is hagyott minket visszaaludni. Remélem, megtartja ezt a jó szokását, mármint, hogy az éjszaka zömében elfoglalja magát. (Tegnap este egy csonttal szórakozott el.)

Új szokásai is vannak. Az ablakba már csak rövid időre mászik ki. Megnézi, minden rendben van-e az utcán, aztán már jön is vissza. Legalább engem sem kerülget a gutaütés. Fürdés közben pedig már nem elégszik meg a kád oldalán való fel-le sétálgatással, a hajam piszkálásával, meg a saját mancsának takarítgatásával, hanem az egyik mellső lábával rááll az én lábamra (ami kilóg a vízből ha csak ülök), a másikkal pedig 'evez', azaz módszeresen pofozgatja a vizet. Mivel ettől nedves lesz a lába, sűrűn rugdos, hogy megszabaduljon ezen kellemetlen elemtől, így állandóan a pofámba rúgja a vizet (meg a könyvemre/újságomra). Ezzel együtt is tök aranyos, amikor ezt csinálja.

Továbbra sem bántam meg, hogy a gazdija lettem.

Az előszobámban van egy gardrobszekrény, ebben tárolom a tartós élelmiszereket. Tésztát, rizst, lisztet, olajat, stb. Amíg nagyanyám élt, a gardrob ajtaja állandóan tökig nyitva volt, hogy szellőzhessenek a cuccok, emiatt viszont alig lehetett elférni az előszobában, ezért az utóbbi két évben én már folyamatosan csukva tartottam. Van hozzá kulcs is, de mivel sosem volt rá szükség, minden festésnél úgy lett az ajtó lekenve, hogy a zár mechanikája is kapott a ragacsból bőven. Következésképp ha akarnám, sem tudnám kulccsal bezárni. A szekrény nem padlótól plafonig ér, hanem csak úgy deréktól a plafonig, mert alatta a hűtő van, a kettő között pedig jó 20 centinyi szabad hely. Itt szoktam tárolni a még helyre nem tett számákat, olvasnivalókat, kulcsot, stb.

Amióta Desiré a triplájára nőtt, már nem akadály neki méternél magasabb helyekre felugrani, így a hűtő teteje is csak egy mozdulat neki. A gutaütés szokott kerülgetni, amikor felugrik például a belső ablakpárkányra, hogy onnan stírölje az utcát, persze úgy, hogy közben a fele teste a külső párkányon lóg.

Egyik nap megyek szépen haza, kiszállok a liftből, és nyitom az ajtót, ahogy szoktam. Már várom a nyávogást belülről, ezúttal azonban ez elmaradt, Desiré viszont az ajtó nyitásakor nyomban kiszaladt a lift elé, pedig erről már régen leszoktattam (néhány tockos segítségével). Gyorsan felnyaláboltam, és amikor bevittem a lakásába, már a küszöbön leesett az állam. A padlót legalább egy köbméter rizs borította a konyhától a nagyszoba küszöbén át a bejárati ajtóig. Még ocsúdni sem volt érkezésem, amikor az orromat savanykás szag csapta meg. Miközben a vérnyomásom valahova 200 főlé ugrott, azon gondolkodtam, hogy vajon a nyári melegben az alom 'érett'-e meg ennyire, de aztán megpillantottam az ecetes üveget a hűtő elé borulva. A hűtő tetején levő újságjaim (amiket anyámékhoz szoktam hordani, hogy ők is elolvashassák őket) ronggyá áztak, a számlák viszont megúszták a savanyú áldást, mivel a macska azokat már korábban letúrta onnan. Amilyen szerencsém van, kivételesen két kilós csomagolású rizst vettem, annak viszont csak kb. a negyedét használtam még el, Desiré pedig addig játszott a padlón a maradékkal, míg az UTOLSÓ SZEMIG kiürítette a zacskót. Már csak azt nem értem, hogy oldotta meg, hogy a hűtőn egy szem sem volt, pedig ha a szekrényből küzdötte ki a cuccot (márpedig onnan), akkor a zacskó tartalmának előbb a hűtő tetejére kellett volna borulnia, és csak azután a padlóra.

Na, jött is a retorzió: cicaorr belenyomása egy rizskupacba, néhány tockos a tarkóra, (közben hangos "Mit csináltál?"-ok), majd miután megkezdtem a felsöprést, újabb tockosok, amiért kis házikedvencem újra meg újra beleugrott a legnagyobb kupacokba. Persze tudta ő, hogy bajt csinált, azért is menekült ki nyomban a lakáson kívülre, de ha elmaradt volna a (szelíd) büntetés, azzal csak olajat öntöttem volna a tűzre. Sejtettem egyébként, hogy előbb-utóbb valami hasonlóra kell számítanom, mivel a megelőző napokban már nagyon érdeklődött a gardrob és annak tartalma iránt. Óvintézkedés gyanánt be is hajtottam az ajtót, de egy résnyi hely mindenképp maradt, lelkes felderítőm pedig valószínűleg addig furakodott és pofozkodott, míg végül csak sikerült kinyitnia azt. Aznap délután nyilván nem unatkozott egyedül.

De nem ez az egyetlen pusztítása, mert már eddig is okozott kisebb károkat. Mivel mindenhova felmászik, gyakran lever dolgokat, de mivel erre számítani lehet, össze még nem tört semmit (a törékeny dolgokat elpakoljuk a veszélyes zónákból). Az ablakpárkányról lehajolva viszont már több helyen is kikezdte a fűrészporos tapétát, amit először egy sikertelen felugrási kísérlet során sértett fel. A sérült rész aztán felkeltette a figyelmét (mint minden folytonossági hiány), és addig basztatta, amíg sikerült neki egy kisebb darabot kitépni belőle. Marhára esztétikus, ahogy egy másik közeli falrész is, ahol némi cellux alkalmazásával még időben megakadályoztam, hogy a tapétát az illeszkedésénél megkezdve négyzetméteres szakaszon tépje le. A karma nyoma viszont már a legkülönfélébb helyeken okozott maradandó nyomokat, bár ezek nem annyira feltűnőek, inkább csak engem bosszant a károkozás tudata. A hűtő melletti falszakaszon vagy 5 centis darabon csócsálta le a borítást, a (most már a szekrény tetejére menekített) ananászom leveleit pedig jó csúfra rágogatta. De ez utóbbi idővel magától regenerálódik.

Ahhoz képest, hogy mondjuk egy kutya mekkora károkat tudott volna ennyi idő alatt okozni, olcsón megúsztam a dolgot, persze hol van még a vége... A szekrénybe mindenesetre bevertem egy elhajlított szöget, hogy azzal akadályozzak meg egy újabb terrorcselekményt