Duran Duran bejegyzései

Megígértem, teljesítem, bár azt visszavonom, hogy "ilyen gyorsan teljesüljön minden kívánságotok", mert ha ilyen gyorsan teljesülne, hát...csúnyán nézne ki a világ. Engedtessék még meg nekem egy ilyen potya bejegyzés, mivel az elmúlt két hét, és főleg a tegnapi nap nagyon kimerített, gyakorlatilag alig látok ki a fejemből. Ma nem is csináltam szinte semmi értelmes munkát, csak ide-oda tettem pár dolgot, meg csinosítgattam az enteriőrt. Viszont elkezdtem újra a blogokat olvasni, és igyekszem apránként visszatérni a blogéletbe.

Na, de a mai téma még néhány kedvenc dal a '80-as évekből, amikor ugye gyermek voltam, és fogékony az ilyesmire. A választék igazán számos, de most sem szeretnék ide linkelni 60 klipet, és ismételni sem szeretnék (pedig a múltkori előadóktól lenne még bőven), szóval gondban vagyok. Talán majd sorozatot is csinálok ebből (havonta egy), de nem ígérek semmit. Inkább jöjjön az első nagy kedvenc:

Ez a klip valószínűleg anno azért fogott meg, mert egy amolyan Mad Max-es, beteg cyberpunk-feelinget sugároz, és engem már régen foglalkoztat minden sci-fi és fantasy dolog (bár inkább az utóbbi). Ricsi anno mesélte, hogy ez eredetileg valami film lett volna, csak aztán befuccsolt a projekt, de ezt ő tudná pontosabban elmondani. Majd ha akarja, kommentben kifejti. Ettől függetlenül ezek a nyávogós férfihangok valahogy bejönnek, a Duran Duran énekese pedig ilyenben nem szenved hiányt... Meg aztán némi férfitest is szerepet kap a klipben, és szerintem az énekes is elég helyesnek (volt) mondható...25 évvel ezelőtt.

Ha már nyávogás, a második video az A-Ha egy lassú száma legyen:

Ez olyan bánatos, a sarokban pokrócba burkolózva teát kortyolgatós dal, amit nem sokkal az érfelvágás előtt inkább ne hallgasson senki. Vannak benne az árnyak alapján helyesnek sejthető zenekari tagok (nem azok, vagyis az énekes az lenne, csak ne nyissa ki a száját), és sok-sok vonós, amivel engem rendszerint le lehet venni a lábamról. Ez esetben legalábbis sikerült. Eredetileg persze a Take on me-t raktam volna be, de az annyira agyonnyomatott, hogy már mindenkinek a könyökén jön ki (viszont korához képest bravúros klipje van).

Végül egy komolyabb együttes az előzőeknél nem kevésbé komoly száma következik, Pink Floyd: Learning to fly.

Hogy ez miért tetszett anno, azt nem tudom, egyszerűen nagyon bejött. Amikor a tévében éppen elkezdődött a klip, mindig abbahagytam, amit éppen csináltam, és csak a képernyőre koncentráltam. Talán az ugrándozó madárijesztő, talán a kaszálást a búzamező kellős közepén kezdő, indián vonásokkal megáldott fiatal srác miatt, talán a repülés ábrázolása miatt, de tetszett nagyon. És a mai napig is szívesen hallgatom, igaz, a koncertverzió szerintem jobb, főleg a dobolósos eleje.

És akkor mára ennyit a zenéről, holnaptól már rendesebb témák jönnek.