Eurythmics bejegyzései

Megannyi túlóra után, de a hétvégi családi születésnapozás, társasjátékozás, takarítás, vendégvárás és pünkösdi munka előtt szenteljünk egy rövid bejegyzést a zenének. Csak hogy legyen bejegyzés, ne maradjunk 979-telenül.

Amikor még egy helyes kis srác voltam (hol van az már...), hétfőnként nem volt adás a magyar tévékben. A lakótelep tízemeleteseinek lakói azonban összedobtak egy parabola-antennára, amit felnyomattak az egyik épület tetejére, a jelet meg háromfelé osztották, és máris kinyílt a világra a nem támogatott, de már nem is tiltott módon felszerelt ablakunk. Azt hiszem, ebben az időszakban tanultam a legtöbbet idegen nyelvül, mivel a rajzfilmeket németül néztem, a zenei adókat meg angolul. Ilyen zenei adó volt például a kábé ekkoriban indult Music Television, meg az akkor még klipeket nyomató Super Channel (ami manapság NBC néven fut, és a hírek jönnek belőle). Ültem a nagyszobában, rakosgattam a 100x is kirakott Európa térképe nevű puzzle-met vagy társasjátékot szerkesztettem magamnak kartonból (lévén egy Gazdálkodj okosan!-t leszámítva nemigen volt gyári társasom), és hallgattam a zenéket. Amiket abban az időben megkedveltem, megszerettem, azokat a mai napig szívesen hallgatom, igazából megunni sem tudom őket, de valahol ez mindenkivel így van. Nagyanyám halálig a lánykorában keletkezett dalokért rajongott, azokért, amikre még lány korában táncolt a hajdani udvarlóival, és az újdonságok iránt csak kevésbé maradt nyitott.

Jöjjön most három olyan dal, amit szerintem mindenki ismer, viszont mai napig nagyon tutik (szerintem), és tetszetős klipjük is van. Nem véletlen, hogy ezt a hármat választottam, de mindjárt elmondom, melyiket miért.

Az Eurythmics mindig is nagy kedvencem volt, és nem csak ez a szám. Igazából vagy két tucat dalukat imádom, kivéve talán a Sweet Dreams-t, mert azt unalomig játszották már a rádiók. Amikor kicsi voltam, nekem nagyon bejött ez a kicsit szürreális, középkori feeling, tapadtam a képernyőre, akárcsak Peter Gabriel Sledgehammer-énél vagy Michael Jackson Leave me alone-jánál. Utóbbit még lerajzolni is megpróbáltam, már amennyire egy videoklipet le lehet rajzolni... Mellesleg Annie Lennoxról sokáig az járta, hogy leszbikus, hiszen a rendkívül rövid haj és a férfi ruhákban való fellépés a védjegye volt, ebből pedig más nem is következhet. A hangja számomra gyönyörű, bár lehet, hogy nem is ezért szeret(t)em, hanem mert már akkor is bennem bujkált valahol a meleg kisördög, és emiatt tudatalatti vonzást éreztem a cross-dressing iránt. Gyorsan leszögezném, hogy egyébként eszem ágában sincs női ruhát magamra venni, kivéve, ha poénról van szó. Ez inkább taszít, mint vonz.

A következő darabunk konkrétan buzizene. Nem azért, mert Jimmy Sommerville úgy nyávog, mintha a pöcsén tipornának, hanem mert ő maga is az, a dalszöveg is erre utal, és a klipben is van erre utalás. Vajon ki találja meg a klipben azt a jelenetet, amikor az uszodában a vízből kimászó fiatalembert főhősünk jó alaposan megstíröli? Pedig Isten bizony 8-10 évesen még eszem ágában sem volt emiatt szeretni egy dalt, de hát valahogy ez is nagyon bejövős volt. Kimondottan ajánlom azoknak, akik már nagyon vágynak a hatalmas, izgalmas, forgalmas és buzikkal teli fővárosba.

A harmadik pedig egy igazi őskedvenc, egy igazi melegdal (bár annak csak hosszított változatát találtam meg beilleszthetőként). Először is a Pet Shop Boys tagjairól jól tudjuk, hogy a fiúkat szeretik, másrészt aki már járt meleg szórakozóhelyen, annak nyilvánvaló, hogy a "Domino Dancing" mennyire az ilyen helyek velejárója. Erről külön tanulmányt lehetne írni, belefoglalva azt is, hogy nem különben a hetero-helyeké, de előbbiekre mégis egy kicsit talán jobban jellemző. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek a mondatnak van így értelme, de most így marad. És van egy harmadik ok is, mégpedig az, hogy a klipben szereplő két srác baromi helyes, és nagyon jó alakjuk is van, ami óhatatlanul vonzza az ember szemét, nem beszélve arról, hogy a végén — lányok ide vagy oda — azért csak egymással birkóznak a tenger habjai közt... Hogy a zene önmagában is megtetszett volna anno, vagy tényleg bujkált már bennem a meleg én, azt nem tudhatom...

...de azt feltétlenül, hogy több klipet nem citálok ide, mert nem akarok visszaélni senki türelmével.

Nem kívánok átmenni embed-blogba, de zenékkel sokkal jobban kifejezhetem a mostani lelkiállapotomat, mint ahogy azt szavakkal megtehetném. Igaz, olyan zene nincs, ami az egyik percben infantilis-totális idióta, a másik pillanatban pedig letargikus, de ha van, szóljatok. Ezúttal nem tudom a célszerzeményt beágyazni ide, ezért csak linkelek rá, de aki meghallgatja, az megint egy kicsivel közelebb kerül a szívem-lelkem megértéséhez. Csak olyanoknak, akik ismernek/szeretnek/aggódnak/kíváncsiak!

Addig is, röviden összefoglalnám, mi minden történt az elmúlt három napban. Kihasználom azt a rövid időt, amíg józanul tudok gondolkodni, és nem érzem kockázatát annak sem, hogy a téma boncolgatása miatt újra sírhatnékom támadna. Éppen ezért addig, amíg össze nem szedem magam, nem is tervezem, hogy kimerítőbb írást készítsek a párkapcsolatomról vagy annak végéről. Persze lehet, hogy 5 percen belül mást gondolok, és mégis írok valami ilyesmit — mostanában nem lehet túlságosan komolyan venni az elhatározásaimat. Szóval akkor röviden:

Szombat-vasárnap: anyáméknál levés, eljövetelkor a szokásos, oktalan lelkifurdalás-érzés.

Vasárnap este: gyanú fogása.

Vasárnap estébb: erkölcstelen módszerrel való bizonyoságszerzés. 

Vasárnap éjjel: erős szívdobogással egybekötött nem-alvás.

Hétfő reggel: témával előhozakodás, majd csúnya veszekedés, kulcs visszakérés és ami ilyenkor szokásos. Közben pedig elbizonytalanodás.

Hétfő délelőtt: erkölcstelen bizonyságszerzés ismételt alkalmazása, mielőtt még nem késő, ennek következtében pedig tudatban való megerősödés.

Hétfő egész nap: gombóccal a torokban (nem-)dolgozás, keserűség és gyász.

Hétfő este: gombóccal a torokban edzés, plusz imádkozás, hogy ne akkor törjön el a mécses.

Hétfő estébb: edzés által lehiggasztva munkába temetkezés. Mécses eltörése és lerészegedés elmaradása.

Hétfő éjjel: ismételt álmatlanság.

Kedd napközben: az elmúlt napok levélváltásai és telefonhívásai nyomán kialakult ambivalens érzések közötti hánykódás. Egyik oldalon: lelkifurdalás + hiányérzet + szeretet + összetört jövő + megszépült múlt + a másik kisírt hangjának folytonos felidézése + aggódás, másik oldalon: dac + büszkeség + megalázottság-érzés + szív helyett ész előtérbe kerülése + tárgyilagos és hideg levelek fogalmazása + önsajnálat. Reménykedés, hogy végül a másik oldal győz.

Kedd este: munkába temetkezés, meg nem szólaló telefon kémlelése, bármire rápillantva emlékek és hiányérzet együttesének felbukkanása.

Kedd éjjel: ájulásszerű alvás.

Szerda: változó hangulat. Idiotizmus és apátia...de ezt már írtam.

Most itt tartunk. Hogy miként tovább, még nem tudom, de meg sem jósolhatom. Innen nincs visszaút. Nem szabad, hogy visszaút legyen, mert akkor végleg megszűnök magam lenni, megszűnik az önálló akaratom, és a másik érzelmi rabszolgájává válok. Talán már most is az vagyok. Ebben majd segítségre lesz szükségem, csak legyen, aki a puszta jelenlétével nem engedi, hogy emésszem magam. Két és fél évet nem lesz könnyű feldolgozni.

Majd jelentkezem.

Éppen ma egy hete történt, hogy amikor a munkahelyemen ültem, a titkárnő átkapcsolta hozzám, a napi tucatnyi telefonhívás egyikét. Amikor rákérdeztem, hogy ki az, nem tudta megmondani, csak annyit, hogy 'egy nő'. Ez általában nem jelent túl jót, mivel bemutatkozás nélkül rendszerint az APEH-ból vagy a KSH-tól keresnek. Felvettem a telefont. Tényleg egy nő volt, és mondta, hogy velem szeretne beszélni. Mondom, én vagyok az, mire közölte, hogy XYZ pénzügyi akármilyen cégtől hív, a számomat egy ismerősöm adta meg, és érdeklődne, hogy elvállalnék-e náluk egy főkönyvelői állást. Valamiért az a benyomásom támadt, hogy ez csak valami fejvadász dolog, vagy ilyen továbbképzéses hülyeség, ezért gondolkodás nélkül rávágtam, hogy a közeljövőben nem tervezek munkahelyet váltani. Szegénybe abszolút kategorikusan folytottam bele a szót, ezért már csak annyit kérdezett, hogy nem tudnék-e valakit, akit számításba vehetnének helyettem. Tényleg őszintén végigzongoráztam magamban a könyvelő ismerőseimet, és közöltem vele, hogy sajnos nem. Megköszönte a türelmemet, és elköszönt.

Csak utána kezdtem el végiggondolni a szituációt. Ki a fene adhatta meg a számomat? Az ismerőseim közül senki sem tudja, mert mindenkinek a mobilszámomat adom meg, és az IWIW-en sem tüntettem fel. Ezen a kérdéskörön gyorsan túl is tettem magam, mert felváltotta ezt az agyamban egy sokkal relevánsabb kérdés: mi a faszért vagyok ilyen hülye? Annyit sem kérdeztem, hogy mi lenne a feladatom, mekkora a cég, pontosan mivel foglalkozik, milyen referenciák kellenek, szóval semmit, ami alapján megfontolt választ adhattam volna. Elvileg tényleg nem tervezek váltani, hiszen itt rugalmas a munkaidőm, változatos a munkám, és elég jól is keresek (csak nem mindig kapom meg időben). De azért néha már belelendülök a szentségelésbe, mivel az itt eltöltött 7 év elég sok tüskét helyezett el bennem, és emiatt néha már felmerül bennem a munkahelyváltás gondolata. Most itt lett volna a lehetőség, én pedig nyomban el is puskáztam.

Főkönyvelő. Még ízlelgetni is jó ezt a szót...ha nem keserítettem volna meg az ízt. Az már komoly felelősség, és a cég megnevezéséből ítélve nem kis nevet jelentett volna a szakmában. Beosztottaim lehettek volna, én pedig szakmai vezetőként tengethettem volna a munkanapjaimat. Hejj, de hülye vagy, 979! Ha nem lettem volna ilyen bizalmatlan, legalább a követelményekre rákérdezhettem volna, és akkor okkal mondhatnám, hogy 'hja kérem, olyanom nekem nincs", vagy valami, és máris nyugodtabb lennék. Csak az vigasztal, hogy a múltkor IWIW-en is hasonlóval kerestek meg, de ott leírták, hogy angol nyelvtudás kell hozzá, és szerintem ez a csaj ugyanonnan telefonált. Vissza is írtam, hogy nyelvtudásom ugyan van, de a társalgási szinttől is elmarad, nem is beszélve az angol nyelvű szakmai kifejezések ismeretének teljes hiányáról. Persze ha arról lett volna szó, fejleszthettem volna magam... de inkább azt is visszautasítottam. Ennyit az eszemről...

Tegnap, amikor dolgozni indultam, a földszintre érve arra lettem figyelmes, hogy az egyik lakó a postaládájában felejtette a kulcsát. Ott himbálózott benne. Nem volt kérdés, hogy a késésem további növelése árán is megmentem a lakótársam egy könnyedén végrehajtható betöréstől, ezért kivettem a kulcsot, visszaszálltam a liftbe, és becsöngettem a megfelelő lakásba. Senki nem nyitott ajtót, tehát ezúttal nem hazafelé, hanem hazulról elmenve maradt ott a kulcs. Vártam még egy kicsit, és reménykedtem benne, hogy pillanatokon belül ugyanolyan hálás és megkönnyebbült tekintet lesz a jutalmam, mint egy korábbi hasonló alkalommal, de továbbra sem történt semmi. Mit tehettem? Az épületnek ebben a sarkában az ajtó és a villanyóra szekrénye között van egy kis ficak, ami csak akkor látható, ha valaki közvetlenül az ajtó előtt áll, ezért arra gondoltam, hogy beteszem ide a kulcsot, de aztán ezt az ötletet mégis elvetettem. Bár semmivel sem lett volna kevésbé nyilvánvaló, hogy a kulcs melyik ajtót nyitja, mégsem tetszett ez a megoldás. Fölmerült aztán bennem, hogy be is mehetnék. Alkalom szüli a tolvajt, ugyebár. Használhattam volna arra a kulcsot, amire egy illetéktelen megtaláló használhatta volna. Úgysem túl rózsás az anyagi helyzetem, 5-10 percem pedig biztosan lett volna, hogy elvegyek valami értékes dolgot. Na de ez csak végigfutott az agyamon, ténylegesen eszem ágában sem lett volna bemenni. Nem olyan családból származom én. Inkább visszamentem a földszintre, és a kulcsot bedobtam magába a ládába. Írhattam volna mellé egy kis cetlit, hogy legközelebb jobban figyeljenek vagy ilyesmi, de nem volt nálam papír, a lakásba visszamenni pedig már nem akartam.

Így abszolút altriusta módon tettem jót. Azt sem tudom, hogy kin segítettem, és az sem tudja, hogy rajta ki segített, így még hálálkodni sem tud. A jótétemény viszont pozitív érzésekkel töltött el, nyomban fel is csendült az agyamban a köv. szám (enyhén túlzó módon):