Föld bejegyzései

Bár eredetileg az uniós választás végeredményéről szerettem volna egy-két gondolatot monitorra vetni, ma megcsapkodott az ihlet, és ha az ihlet megcsapkod, akkor azt ki kell használni, úgyhogy ma mégis inkább az állatokról lesz szó (bár erről — részben — már írtam, méghozzá például itt).

Kezdjük azzal, hogy egyesek szerint egy társadalomról sokat elmond, miként bánnak a tagjai az állatokkal és az öregekkel. Aki nem úgy tekint ezekre az élőlényekre, mint két (négy) lábon járó húskupacokra, élelemmel működő gépekre, játékszerekre, esetleg akadályokra, amik a vállalkozása útjában állnak (stb.), azok nyilván értik, miről beszélek, a többiek (akikből szerintem az olvasóim között egy sincs) pedig lerontják az adott társadalomról imigyen alkotott képet. Mondanom sem kell, hogy én maximálisan egyetértek a fenti állítással.

Nem megyek bele abba, hogy Magyarország milyen állapotban van ezen a téren, hiszen ez nagyon szerteágazó lenne, és különben sem erről akartam írni, hanem magamról. Pedig érdekes megfigyelni, miként bánnak mondjuk a cigányok a kutyákkal és mennyire máshogy a lovakkal. Ugyanígy érdekesek a különféle állattartó telepeken tapasztaltakról felreppent hírek vagy a magyarországi állatvédő egyesületek hozzáállása a dolgokhoz, de citálni lehetne az egy főre jutó kutyák/macskák számát vagy a nemrégiben hozott állatvédelmi törvény alapján jogerős börtönbüntetésre ítéltek számát is. És akkor még hol van, hogy mennyit költünk állatorvosra, kozmetikára, állateledelre, milyen mértékben pusztulnak az őshonos fajaink, és mit teszünk ez ellen, stb. Ez viszont most mind elmarad. Nézzük inkább, miként állok hozzá ÉN az állatokhoz.

Ehhez célszerű három csoportra bontani a Földön élő állatokat: vadon élő állatok, haszonállatok, hobbiállatok.

Kezdjük a haszonállatokkal, mert ezt lehet a leggyorsabban letudni. Haszonállat kifejezés alatt én a fogyasztási célra előállított élőlényeket értem. Tudom, hogy ide tartoznak pl. az igavonók vagy pl. a mentőkutyák is, de azokra nálam a hobbiállatokra érvényes felfogás vonatkozik, ezért azokat majd ott tárgyalom. Haszonállatok azért léteznek a Földön, mert az ember életet ad nekik (nyilván a természetben is előfordulnak azonos fajok, de az most lényegtelen). Tőlünk kapják az életet, mi is vesszük el tőlük, és ezt joggal tesszük. Az ő létük értelme az emberi lét fennmaradásához való egységnyi hozzájárulás, semmi több. Ez az alapfelállás, amiből minden egyebet levezetek magamban. A tartásuk rentabilitási szempontok alapján történik, ezért koszos és kis helyen kell élniük, és nem lehet velük egyenként foglalkozni. Nem érdekel, hogyan pusztulnak el, amennyiben az nem jár nagy fokú fizikai szenvedéssel, és azt sem firtatom, hogyan élnek, amíg élnek, ha az nem lép át egy képzeletbeli határvonalat. Ha a csirkéket akkora ketrecekben tartják, hogy csak a szárnyuk felének levágásával férnek el benne, azt elfogadhatatlannak érzem, ahogy a brutális libatömést is, de a másik végletet sem tudom elfogadni, azaz amikor arra köteleznek állattartókat, hogy Bartókot hallgattassanak a tehenekkel, a disznóknak meg pöttyös labdát, Playstationt — vagy tudomisén mit — adjanak játszani. Ez baromság. A haszonállatokkal szemben tehát inkább a 'közömbös' jelző illik rám. Nem akarom tudni, hogy az állat, amit éppen lenyelek, milyen körülmények között élt, szenvedett-e, és ha igen, akkor mennyire. Nem érdekel az sem, ha valamilyen betegség miatt tömegével kell elpusztítani őket, mert végül úgyis ez a sors várna rájuk. Tudom, kemény szavak ezek, de ez a hozzáállás valami önvédelmi reflex lehet nálam, amivel negligálom a nézeteimet megváltoztatni képes információkat. Unalmas lenne vegának lenni, márpedig nemigen tudnék megenni egy olyan állatot, amiről tudom (látom), hogy hót bélférges, üszkösödött a lába, mellesleg úszott a saját szarában. Brrr...

A vadon élő állatok kérdése egészen más tészta. Úgy vélem, hogy a biodiverzitást mindenek felett meg kell őrizni, akár önmagunk (súlyos) korlátozása árán is. Először is még azt sem tudjuk, hány faj él a Földön, így előfordulhat, hogy olyanok pusztulnak ki miattunk, amiket még fel sem fedeztünk. Másrészt ugyebár egy-egy faj kipusztulása láncreakciót indíthat el az adott táplálékláncban, ami egész élővilágokat törölhet el a Föld színéről mindörökre, és ez már visszahathat az emberre is. Vannak persze fajok, amik senkinek sem hiányoznak, és a biológusok szerint már egyébként is legalább 3 olyan esemény történt a bolygónkon, ami az akkor élő fajok legalább 50%-ának pusztulásával járt, oszt' mégis keletkeztek újak. Nem kétséges, hogy ha a Földön mondjuk atomháború lenne, és az emberiség mind egy szálig elhullana (meg persze a többi fajból is számosan), néhány ezer vagy millió év távlatából Földanyánk ugyanúgy beleszarna az egészbe, mint ahogy eddig is tette, hiszen mindig keletkeznek új fajok, és a bolygó előbb-utóbb újra élettel lesz teli. Ilyen értelemben felmerül a kérdés, hogy számít-e egyáltalán, ha tömegesen halnak ki az állatfajok (miattunk)? A filozófiát most ugorjuk át (bár ez is egy érdekes kérdés).

Én viszont azt gondolom, hogy igen, számít, méghozzá egy faj is. Hibásnak tartom azt a hozzáállást, miszerint az ember minden földi lét felett áll, ahogy az állatvilágtól való éles elkülönítést sem helyeslem. Elkülönülünk, de nem azért, mert eszközt használunk, gondolkodunk vagy beszélünk, hanem mert előbb-utóbb képesek vagyunk 'ellopni' bármely állat/növény speciális képességét, mert birtokunkban van az ösztönökön való felülemelkedés képessége, és mert mi vagyunk az a faj, ami képes volt meghódítani szinte a teljes Földfelszínt (a tengerek mélye még odébb van). Hibásnak vélem tehát azt a vélekedést, hogy három (négy) féle élőlény létezik, a növények (+gombák), az állatok és az ember, mivel az ember biológiai értelemben az állatokkal egyenértékű. Gerincesek vagyunk, azon belül emlősök. Hormonok irányítanak bennünket, a nők mellében tej képződik, ha állapotosak lesznek, elevenszülők vagyunk és mindenevők. A szöveteink egyeznek az állatok szöveteivel, bőrünk van, szőrünk és csontjaink...nem ragozom tovább. Milyen alapon különítjük el magunkat tehát a többi emlőstől? Csak azért nevezzük magunkat feljebbvalónak, hogy jogot formálhassunk a Földre? Ürügyet akarunk magunknak, hogy nyugodt lelkiismerettel rendelhessünk mindent a saját fajfenntartásunk alá? Bár az eszközeink segítségével képesek vagyunk MINDENT elpusztítani, a vadonban 5 percig nem maradnánk életben, hiszen biológiailag nem alkalmazkodtunk semmiféle extrém körülményhez, tehát nincs rejtőszínünk, nem tudunk gyorsan futni, nem ugrunk nagyot, és mérget sem termelünk, ráadásul mindössze egyetlen fajt képezünk. Ez az egy faj pedig nem rendelkezhet saját tulajdonaként a Föld összes többi fajával — ezt gondolom én. Ha már azt hisszük, hogy a gondolkodás és az eszközhasználat minden más élőlény fölé emel bennünket, akkor éppen ezeket a tulajdonságokat kéne felhasználnunk, hogy gondos kertészként törődjünk az uralmunk alatt álló bolygóval, és ne úgy viselkedjünk mint valami porcelánboltba keveredett elefánt. 

Persze tudom én, hogy az éhség nagy úr, de egyetlen más faj sem olyan dőre, hogy az utolsó példányig kiirtsa a saját táplálékát, ráadásul faji szinten képesek szabályozni a saját menyiségüket. Vannak olyan fajok, amelyek egyes példányai túlszaporodás esetén egyszerűen öngyilkosok lesznek, pedig egy-egy példánynak elvileg fogalma sincs arról, hogy hányan vannak és, hogy az most sok-e vagy még nem sok. A Természet uralja a cselekedeteiket, mi viszont kibújtunk a Természet markából, és rögtön a nyakára tapostunk. Azt hisszük, mi vagyunk az urak, és még ezt sem lehet így leszögezni, hiszen jön egy extrém módon alkalmazkodni képes élőlény (vírus), és ha úgy alakul, mind egy szálig megdöglünk. Egy kissé elszaladt velem a ló...

Szóval a vadállatok csodálatos dolgok, amikre vigyáznunk kell(ene) a saját érdekünkben is. Hogy egy mindenek felett álló szuperelme alkotásai vagy a véletlen következtében keletkeztek, az mindegy, de hogy évmilliókon keresztül csiszolódtak olyan tökéletesre, amilyenek mostanra lettek, az biztos. Radikálisan állok a dologhoz: a környezetszennyezés és a terjeszkedés okozta pusztulással csak közvetve lehet kezdeni valamit, amit meg is kéne próbálni, és ami természetesen addig nem fog megtörténni, amíg egy-két nagyváros és teljes lakossága meg nem döglik nagy hirtelen. A példányonkénti pusztítás már egyszerűbb eset. Az orvvadászokat, a földjeiket védő törzseket és egyéb kicsinyes okok miatt más állatokat legyilkoló embereket egyszerűen lelövetném, 'mint egy kutyát'. Primitívnek tűnhet ez a kijelentés, hiszen én például nem tudom elképzelni sem, milyen az éhezés. Szegények voltunk, de azért az éhínségig nem jutottunk sosem. De nem érdekel. Leszarom, ha valaki gyereket csinál, de nem tudja etetni, leszarom, ha nincs miből élnie, leszarom, ha egy oroszlán felzabálta a porontyát, mert senkinek nincs joga a saját, egy példánynyi élete fenntartása érdekében tevékenyen hozzájárulni ahhoz, hogy egy egész faj kipusztuljon (plusz ennek következményei). Építsen kerítést, menjen a városba, fűzzön gyöngyöt, vagy bánom is én, de egy szaros vacsoráért nem tüntethet el örökre már évmilliók óta létező élőlényeket. Nincs ember, aki ennyit érne, és ez rám is vonatkozik. Tudom, ez magas lóról való ítélkezés, és tudom, hogy egyeseknél most kicsaptam a biztosítékot, de talán sikerült érthetően megindokolnom a fentiekben leírtakat. Megoldási javaslatokat ne várjatok tőle, és a "Mé', akkó' mit kéne csináni, vazzeg?" kérdésekre sem tudok válaszolni. Ezek csak elvek, gondolatok.

És akkor jöjjenek a hobbiállatok (+ ami a korábbiak alapján ide tartozik). Kis szűkítéssel élve, nálam ide igazából az emlősök tartoznak, főleg a kutya és a macska. A többi oktondi(nak tartott) lény, a halak meg a teknősbékák, a csak a menekülésre gondoló rágcsálók, és a rikácsoló madarak nem különösebben izgatnak. A kutyák közül is csak azt tartom igazán kutyának, ami legalább középtermetű, és aminek valaha volt valami normális funkciója. A reprezentáció nálam nem tartozik a funkciók közé, tehát a retikülbe való, patkány-forma, genetikai hulladékokat nem igazán tartom kutyának. Másrészt a szőrtelen rettenetekért sem érzek különösebb vonzalmat, a létezésüket az emberi unatkozás bűnének tekintem. A hobbiállatok szintén az embertől kapják a létezéshez való jogot, de esetükben már nem érzem jogosnak az életük felett való korlátlan rendelkezést. Ne keressetek logikát ebben, egyszerűen csak így gondolom, és kész.

Ezeket az állatokat alkalmunk van megismerni, és személyesen ébredhetünk rá, hogy mennyire intelligensek és érzelemmel telítettek. Ez ellentétes a haszonállatokhoz való hozzáállással, mivel azoknál nem óhajtjuk megismerni egy-egy példány jellemét. Nem is lehetne. Túl sokan vannak, nem azért vannak, és ha megkedvelnénk őket, a vágóhídi dolgozók (/parasztasszonyok) hamar az elmegyógyintézetben kötnének ki. Ezért is tekintünk rájuk táplálékként, és például ezért nem nagyon adunk nekik nevet sem. A hobbiállatok általában egy igényt kompenzálnak, és ezzel pszichés hasznot hajtanak. Segítik a gyerekek egészséges lelki fejlődését, kielégíthetjük rajtuk a törődési vágyunkat, nevetésre ingerelnek bennünket, és — nem utolsó sorban — rendet vágnak a hétköznapjainkba. Közben pedig olyannyira a lelkünkhöz nőnek, hogy nem csoda, ha a legtöbben családtagnak tartják őket. Desirére például pár hetes kora óta viselek gondot. Végignéztem, ahogy felnő, én etettem, töröltem utána a pisát, viseltem az ébresztéseit, a rombolásait. Nem olyan ez, mint egy gyerek? Aggódom miatta, hozzá igazítom a nyaralásaimat, a szabadidőmet, a vásárlásaimkor előbb veszek neki enni, mint magamnak, és úgy felriadok a nyávogására, mintha a saját gyerekem sírna fel éjnek évadján. De akármennyi bosszúság is van vele, nagyon szeretem őt, és ha valaki ártani akarna neki, anyatigrisként vetném magam az illetőre. Ritkán tudnak elragadni az érzelmeim, de a macsekom esetében — úgy tűnik — ennek nem sok akadálya volna, és ha valaki választásra kényszerítene közte és Desiré között, habozás nélkül az utóbbi mellett döntenék. Senki, aki később érkezett nem tudja őt beelőzni a szívemben.

Már írtam (bár talán csak kommentben), hogy a háziállat nem játék és nem rabszolga. Önálló akarata van, ami kutyák esetében gyakran megegyezik a gazdi akaratával (egészséges lelkű gazdi esetén), cicákénál pedig zömmel eltér, azaz az egyezőség kedvéért a gazdi akaratának kell megegyeznie a cicáéval. Bár anyagilag függenek tőlünk (és persze lelkileg is), és a gazdájuknak nevezzük magunkat, a testük és a pszichéjük nem a tulajdonunk. Azt ugyanúgy védeni kell, mint embertársainkét, és ezt sok gazdi — sajnos — nem veszi figyelembe. Most az embertelen tartási körülményekre nem térek ki, mert elég műsor taglalja azt, de annyit leszögezek, hogy az ilyesmiért cserébe a börtönbüntetést is elfogadhatónak tartom. Az erdőszéli zsákban kidobást, a kutya szándékos 'elvesztését', a láncra verést, a szűk ketrecbe zárást és hasonlókat szintén büntetném, az állat fizikai bántalmazását pedig még mélyebben elítélem. Csak beteg lelkű emberek képesek egy pszichikailag (esetleg fizikailag is) alárendelt élőlénynek saját szórakoztatásukra fájdalmat okozni. Gyerekfejjel persze más a dolog, hiszen az épp úgy a szocializáció része, mint sok minden más, és a gyerekek a többi gyerekkel is kegyetlenek, nemcsak az állatokkal, de felnőttként az ilyen már rendkívül szánalmas. Ha megtudom valakiről, hogy egy állattal rendszeresen szemétkedik, az az illető nálam azonnal kiírta magát ez 'ember' kategóriából, és nem érdekel, hogy csak viccelt vagy, hogy "de hát az csak egy kutya".

Szerintetek túlzás ez a hozzáállás? Én vagyok érzelmileg labilis vagy pszichésen sérült, amiért állatokat emberibbnek tekintek, mint embereket? Még ez is elképzelhető. Fajáruló vagyok vagy öngyűlölő ember? Én vagyok hülye, amiért képes lennék baráti vagy akár családi kapcsolatokat is felfüggeszteni egy-egy állat sorsa miatt?

Ezen is érdemes lehet elgondolkozni, de az eredménytől megkíméllek benneteket. Így is volt itt mit olvasni... (sorry...), és akkor még eléggé hirtelen is fejeztem be a témát.

Még annyit, így utólag (még nem olvasták sokan), hogy természetesen néha én is megpaskolom a macsekot, de csak nevelési céllal. Erre sajnos szükség van, amíg az ember rá/le nem szoktatja az állatot bizonyos dolgokról/ra. Mivel azonban vigyázok, hogy mindig tudja, miért kapta a seggrepacsit, és nem is ütök akkorát, sokszor szándékosan provokál, hogy addig is foglalkozzak vele.