FIDESZ bejegyzései

2006. szeptemberében egy vagy több motoros futár egy politikailag rendkívül izgalmas csomagot hordott szét több televízióadó székházához. A feladó ismeretlen, a futár(ok) neve szintén, ahogy az esetleges futárcég kiléte sem tudható, már amennyiben az egész hivatalos úton zajlott egyáltalán. Az adók természetesen kapva kaptak az alkalmon, és azonnal elkezdték műsorba adni Magyarország akkori miniszterelnökének, Gyurcsány Ferencnek a párttársai körében pár hónappal korábban előadott, zárt körű beszédét, pontosabban annak részleteit. Ha némelyik esetleg hezitált volna, akkor sem volt sok választása, hiszen a címzettek között a HírTV is szerepelt, az pedig tudható volt, hogy ők egy percet sem fognak vesztegetni, és a szokásos műsorrendet felborítva, rendkívüli hírek keretében fogják a citált részeket közre adni.

Az ominózus beszéd ismeretes, a legjellegzetesebb mondatait álmunkból felébredve is idézni tudnánk. Megtudhattuk, hogy a kormány tagjai (a miniszterelnökkel az élen) szándékosan hazudtak, manipulálták a közvéleményt, össze-vissza trükköztek, hogy a szar gazdasági adatokat kozmetikázni tudják, nem csináltak semmit a ciklusukban és az ország mellesleg 'kurva'. Ezen okkal döbbent meg és háborodott fel minden jóérzésű választópolgár, és többen (köztük én is) azonnal a parlament elé sietett tiltakozni és a részleteket megtudni. Mivel a miniszterelnök - bármely nyugati demokráciában bevett szokással ellentétben - egyáltalán nem szándékozott azonnali hatállyal lemondani, a tiltakozók száma a következő napon megsokszorozódott, majd a szélsőjobboldali Toroczkai László közreműködésével sikerült elérni, hogy a spontán tiltakozás rombolásba menjen át. Az ezt követő napokon a szélsőséges elemek és a rendfenntartók napról napra komikusabb, de egyre pusztítóbb harcba bocsátkoztak egymással, 2006. október 23-án pedig a rendőrség az újkori demokrácia legerkölcstelenebb és legvisszataszítóbb módján rontott bele a legnagyobb ellenzéki párt ünnepi megemlékezésébe. Azt hiszem, mindezt a történelemkönyvek is tanítani fogják, hiszen olyan erejű változások indultak el a közvéleményben és az országban, amik még hosszú ideig kihatással lesznek a közéletre. Ebbe most nem megyek bele, hiszen nem ez a lényeg.

Az őszödi beszéd után a miniszterelnök és köre (továbbra sem fontolva meg a távozás kínálkozó lehetőségét) minden erejével azon volt, hogy az elhangzottakat pozitív színben tüntesse fel vagy legalább kisebbítse. Azt mondták, hogy ezek kiragadott részek, és ennek bizonyítására még ki is adták a komplett beszédet, ami a mai napig megvásárolható az MSZP rendezvényein. Azt is mondták, hogy Gyurcsány egy politikai hős, egy igazi államférfi, aki végre szakított az elmúlt 16 év rossz szokásaival, és végre a nagy nyilvánosság előtt vallotta be, hogy hazudott, DE ezzel megteremtette az őszinte politikai jövő alapjait. Mindenki tudja, hogy a politikusok hazudnak, de ő most végre szakít ezzel a hagyománnyal. A másik oldalon például ott van Orbán Viktor, aki a Sváby Andrással készült TV2-s beszélgetésben azt 'hazudta', hogy sosem hazudott (ami kérdésre természetesen nem volt más válasz adható, és ezt ők is tudták). Ezt a fórumozók a mai napig imádják hajtogatni. Gyurcsány persze nem "bevallotta", hanem lebukott, hiszen a felvétel kiszivárgott, nem önként hozták nyilvánosságra, ennek ellenére a párt kijelentette, hogy nem keresik a kiszivárogtatót. Hogy is keresnék, hiszen az nem bűnös, aki ekkora jóságot tett az országgal, különben sem kíváncsiak rá, meg aztán rossz vért is szülne a gyanúsítgatás a párton belül. Ez egy 'igazságbeszéd' volt, és mostantól minden szép és jó lesz, mert új világ van. A másik verzió szerint (merthogy kellett az is) ők egytől egyig összetartó szocialisták, következésképp egyikük sem lehetett a kiszivárogtató, sokkal inkább a FIDESZ áll a háttérben, aki árnyék-titkosszolgálatának segítségével lehallgatta őket. 'Találtak' is egy ilyet, tönkre is tették, Szilvásy, Dávid Ibolya és Herényi pedig most a vádlottak padján ül, nagyon helyesen.

Gondolom, mindezt ők sem hitték el, és az első pillanattól kezdve pontosan tudták, hogy itt nemcsak Gyurcsány, de az egész párt és kormány karrierjének vége, amit egy jól irányzott miniszterelnök-csere sem tudott megmásítani. Szépen is nézne ki az ország, ha mindennek nem lett volna következménye...

És akkor eljutottunk napjainkig. A menetrend szerinti ünnepi gyújtogatások véget értek, a FIDESZ jóval a papírforma felett nyerte a választásokat, a szocialisták támogatottsága pedig egy évnyi fasisztázás és diktatúrázás után sem nőtt egy jottányit sem, elkezdtek tehát pangani. Gyurcsány egy ideig elvonult, hogy erőt gyűjtsön, és most úgy döntött, hogy Orbán Viktort a saját pártjának szétverése után lesz képes csak legyőzni, neki is látott tehát ezen — általam rendkívül nemesnek tekintett — cél megvalósításának. Ez persze az áldozatoknak marhára nem tetszik, így elindult az oda-vissza vádaskodás és mocskolódás, aminek egyik közelmúltbeli mozzanata szépszavú Szanyi Tibor azon kijelentése volt, miszerint az őszödi beszédet maga Gyurcsány szivárogtatta ki, politikai haszonszerzés céljából. A jobboldalon ezt már évekkel korábban is megírták, egyben Gerő Ernőnek a forradalom kirobbanásához vezető beszédjével párhuzamba állítva (és valljuk be, az eseményekben is volt némi hasonlóság), úgyhogy Szanyi most sem találta fel a spanyolviaszt. Fletó erre visszaválaszolt, hogy a "Tibor téved", mert nem ő volt, viszont sejti, hogy melyik három szoci közül lehetett valamelyik, amit meg is írt egy levélben, és azt elküldte a szocialisták jelenlegi elnökének. Mesterházy Attila (ex-Athos) erre kiállt a kamerák elé, és egy röpke, technikai levélbontás után az egészet ledarálta olvasatlanul, majd felszólította a jelenlegi belügyminisztert, hogy az rögvest hozza nyilvánosságra, amit a titkosszolgálat eddig kiderített az ügyről, továbbpasszolva ezzel a labdát a kormányoldalnak. Ott viszont pályán kívülre rúgták a lasztit, és közölték, hogy elmúltak azok az idők, amikor a titkosszolgálatokat belpolitikai célokra használják.

A folytatásból talán megtudhatjuk, hogy:

- ha akkor ez a beszéd oly nemes és előremutató volt, ami csupa jóságot tett az országnak, Gyurcsányt pedig az államférfiak sorába emelte, akkor most miért kell egymásra mutogatni, és úgy tenni, mintha valami bűnöst kéne nyakon csípni?

- ha anno azt mondták, nem érdekli őket a kiszivárogtató léte, akkor most mégis miért kutatnak utána? Kutatnak egyáltalán utána? Vagy csak azért megy ez a passzolgatás, mert pontosan tudják, hogy ki volt (nem Gyurcsány), de nem akarják megmondani?

- ha volt 5 évük a - most már - bűnöst felderíteni, miért nem éltek a lehetőséggel? Miért most kell a titkosszolgálatokat felszólítani a nyomozásra vagy a megszerzett információk közzétételére, amikor nekik aztán igazán nem kellett a szomszédba menni a politikai jellegű megbízások/utasítások tekintetében?

- miért hazudja Szanyi Tibor a HírTV beszélgetős műsorában, hogy a párton belül minden a legnagyobb rendben, csak könnyed vitáik vannak (mert ők az egyetlen párt Magyarországon, ahol vita van egymás közt is, bezzeg a FIDESZ-nél aki ellenkezni mer, az röpül is a pártból)?

- meddig szórakozhatunk jókat ezen a vergődésen, és mikor kisgazdásodnak el teljesen és végleg?

Más kérdések is felmerültek bennem, de most indulnom kell a maratoni blogtalira. Azért továbbra is figyelem a híreket, hiszen egy ilyen izgalmas eseménysor egyetlen epizódjáról sem érdemes lemaradni. Folytatása következik.

Szégyen, milyen ütemben vagyok képes megvalósítani a terveimet... Ezt a bejegyzést már 9 (kilenc!) hónapja tologatom, és ha továbbra is ezt teszem, az egész sorozat úgy ahogy van értelmét veszti. Mehet 'a sokáig tervezett, de végül sohasem publikált ötletek' mappába. De amit még lehet, megmentek belőle, ezért most jöjjön a rendszerváltó pártok történetének szörnyen elfogult taglalásának újabb epizódja, ezúttal az SZDSZ főszereplésével. (Az első rész itt található).

Tehát SZDSZ, aminek a fikázásával valószínűleg nemigen fogom befolyásolni a kedves olvasók választási hajlandóságát és preferenciáit, mivel ez a párt mára megsemmisítette önmagát/megsemmisült. Amíg azonban létezett, olyan mértékű pusztítást vitt végbe a magyar társadalomban, amihez foghatót nem találni még egyet a rendszerváltás utáni politikai történelemben. Ez egy erős kijelentés a részemről, de szép apránként meglátjuk majd, mire alapozom.

Ugorjunk vissza egyből 1989-1990. környékére, amikor is volt mindenféle Ellenzéki Kerekasztal, meg első szabad választás, plurális demokrácia, szabadság, egyenlőség meg a többi. Ekkor az SZDSZ még talán mind közül a leghangosabb antikommunista párt volt, és ennek folytán nagy népszerűségnek örvendett a politikailag teljesen tájékozatlan választók körében. De hiszen honnan is lett volna az embereknek tájékozottságuk, amikor korábban még az a — magát egyébként máig tartó — hozzáállás volt az uralkodó, hogy tisztességes ember nem vállal politikai szerepet? Ez mellesleg így is volt, de most nem ez a lényeg, hanem az, hogy sokan egyáltalán nem tudták, az SZDSZ prominensei honnan jöttek. Szépen hangzott az, hogy ők már a Kádár-rendszerben is ellenzékiek voltak, meg Charta '77. meg szamizdatok, de azért ha egy kicsit megkapirgáljuk a felszínt, akkor rögtön a szemünkbe ötlik Pető Iván és Bauer Tamás apukájának pártállami múltja, Demszky maoista munkássága és besúgónak való önként jelentkezésének története, a Hodosán-családba benősülések (szintén Demszky és Magyar Bálint), meg pár apróbb dolog, amit nem sorolnék fel. Rendkívül hihető, hogy miközben a legdurvább komcsik éppen a hatalmukat mentik, addig éppen az ő gyerekeik bomlasztják a rendszert büntetlenül, hát perszepersze. De ha ez még szóbeszédnek hangzana, a későbbi események azért némileg igazolni látják a különféle, hatalomátmentéssel kapcsolatos elméleteket.

A lényeg, hogy az SZDSZ-nek a rendszerváltás körül igen nagy volt a támogatottsága (az első választáson például az én családom is rájuk szavazott), 1990-ben több mint 30%-ot szereztek. Korábban azt gondolták, hogy egyértelműen ők fogják megnyerni a parlamenti választást, így tökéletesedett volna a nagy öregek hatalommegtartásának terve. Ez azonban nem jött be, mivel az MDF beelőzte őket, és megalakította az első szabadon választott kormányt. Azért az SZDSZ-nek sem kellett nagyon sírnia, mivel korábban már ügyesen kiütötték a nép kezéből a köztársasági elnök közvetlen megválasztásának lehetőségét is (nehogy a legnormálisabb volt-MSZMP-s, Pozsgay legyen az), és saját jelöltjüket ültették oda. Göncz Árpád persze sokak által egy szerethető idős úr volt, áramütött-cukrosbácsi megjelenéssel, mások számára pedig egy kártékony politikai szereplő, aki mindent bevetett Magyarország külföldön való bemocskolása céljából. Manapság sokan sírnak, hogy a köztársasági elnök túllépi a hatáskörét és hasonlók, de azért nézzünk már egy kicsit vissza a gyökerekhez. Azért mert Mádl egy gyenge kirakatfigura volt, még nem Sólyom kezdte az erős elnöki szerepet betölteni. Szóval volt saját elnökük, aki jól a kezük alá dolgozott, meg aztán ott volt az a létező vagy nem létező Rózsadombi Paktum is, aminek minden pontja a (későbbi) SZDSZ-es törekvéseknek ágyazott meg. Sokan azt mondják, nem történt ilyen megegyezés, mások meg váltig bizonygatják, hogy de. Nem tudjuk, de az azóta eltelt idő bőségesen igazolta annak vélelmezett szövegét (pont mint egy bizonyos könyv esetében).

Az SZDSZ-nek mindene megvolt a sikeres jövőbeli szereplésre, csak ki kellett volna várni a sorukat, de nekik ez nem volt elég. Amikor egy radikális benzináremelést lépett meg az összeomlott gazdaságot megöröklő kormány, és kitört a taxis-sztrájk, ők az elsők között rohantak a barikádokra. Prominenseik a legnagyobb blokádok környékén tetszelegtek a sztrájkolók között, miközben folyamatosan uszították őket (például hogy Horváth Balázs belügyminiszter közéjük akar lövetni), végül Göncz köztársasági elnök(ük) amnesztiát hirdetett a — mai kifejezéssel élve —  demokratikus államrend megváltoztatására kísérletet tevő egyének számára. Hiába, változnak az idők.

De változnak ám, hiszen miközben a FIDESZ-ből távozó Fodor Gábor átült a sokkal liberálisabb SZDSZ-be, a párt elnökeként a konzervatívabb liberális irányt képviselni kívánó, majd a saját pártja által csúnyán kicsinált Tölgyessy Péter éppen a FIDESZ köreibe távozott. Ez persze a legkevesebb, sokkal érdekesebb az a fordulat, ahogyan a híresen antikommunista párt összebútorozott a volt 'ellenség' képviselőiből álló utódpárttal. Ez ám a bravúr! Már nagyon kellett az a hatalom, és mivel az addigi irány kizárta volna a koalíciót a volt kommunistákkal, az MDF-ből éppen egy dolgozata miatt kizárt (szintén hajdani besúgó) Csurka Istvánt használták ürügynek. Megvolt a közös ellenség, a fokozódó náci veszedelem, az antiszemitizmus réme (ugye napi szinten volt hír az Izraelben kiképzést kapó, majd dolga végeztével Ausztráliába távozó Szabó Albert aktuális ténykedése is), ami mindig és mindenkor felülír minden ideológiai különbözőséget, sőt szembenállást. Megértem én, hogy az SZDSZ tagjai és holdudvara normál körülmények között veszélyeztetve érezhette volna magát a hasonló tendenciák miatt, de lássuk be, valódi veszély nemigen volt. Lett viszont MSZP-SZDSZ nász, 2/3-os többség, és a bejegyzés elején emlegetett szellemi-erkölcsi-morális és gazdasági pusztítás.

Valahol olvastam egy másodközölt lenini alapvetést, amiben a nagy Vlagyimir Iljics azt taglalta, hogy ha nem sikerül megszerezni egy nép felett a teljes hatalmat, akkor elegendő csak bizonyos területek birtoklása. Ez a gazdaság, az infrastruktúra és természeti kincsek, az oktatás és kultúra valamint a belügy. Amikor ezt olvastam, azt hittem, leájulok a székről, hiszen ezek a területek véletlenül éppen megegyeztek az SZDSZ akkori (és szinte mindenkori) minisztériumaival. A parlamenti- és kormánytagságuk segítségével, a kiterjedt gazdasági holdudvarukkal, a sajtó és a kulturális pozíciók jelentős részének birtoklásával az eltelt 16-20 évben sikeresen:

- elültették a lelkekben az 'ember embernek farkasa' mentalitást, az individualizmust, az egocentrizmust, az 'élj a mának' hozzáállást, amikkel (többek között) sikeresen atomjaira bomlasztották a magyar társadalmat. Miközben a rendszerváltás idején még maximum 2-3 tábor volt, később már semmilyen ügy mellé nem sikerült felsorakoztatni a társadalom jelentős részét (lásd a pénzt nem érintő népszavazások), és ez jelentősen vetette vissza / veti vissza bármely nép teljesítőképességét.

- módszeres munkával teljesen devalváltak és nevetségessé tettek minden korábban nemes kifejezést és szimbólumot, másokat pedig összekutyultak, és egységesen rossz színben tüntettek fel. Vajon ki tudja manapság, mi a különbség a nacionalizmus és a sovinizmus, mi a nácizmus és a hungarizmus között?

- felgyorsították a szekularizációt, és ezzel együtt az egyházaknak az emberekre gyakorolt pozitív hatásait is mérsékelték, ezzel is tovább bomlasztva a közösségeket. Kivéve persze egy vallást, ami szent, sérthetetlen és mindenek felett áll.

- teljesen tönkre tették az oktatási rendszert, kezdve az általános iskolától, egészen a felsőoktatásig. Meg kell nézni, az idők során hogyan változott a tanulók/hallgatók teljesítmény, a tankönyvekben kevesebb szöveg, több kép, bevezették a buktathatatlanságot, a természetes versenyszellemet kiirtották, a gyerekek fegyvereit megerősítették a fegyvertelen tanárok ellenében. Csoda, hogy a tanárok közt népbetegség az alkoholizmus?

- bevezették a bűn és bűn közötti különbséget (lásd megélhetési bűnözés), a drogozás szabadságát ("az egyén döntése saját sorsa felett"), enyhítették a büntetési tételeket, és eleve, relativizáltak minden kihágást és erkölcstelenséget.

- rehabilitálták a diktatúra kiszolgálóit, ezzel is segítve a felelősségre vonás elmismásolását, szarért-húgyért szétprivatizálták az országot, bevezették a köztudatba "az állam rossz tulajdonos" szlogent (ami a bűnök relativizálásával együtt egyenesen vezet a privatizációhoz)...

...és nem sorolom tovább. Volna még mit a fejükre olvasni, de azt is le kell szögezni, hogy a rendszerváltás óta nem volt még egy ennyire zseniálisan politizáló formáció. Miközben a támogatottságuk folyamatosan csökkent (majd a gazemberség szintje már egymás átbaszásához is, ami szakadáshoz, az pedig a teljes elsúlytalanodáshoz vezetett), mégis mindig ott díszelegtek a Parlamentben, és 5 százalékos pártként is képesek voltak az egész országnak diktálni. Nagyon ügyes! Eközben pedig ügyesen lerongyoltak minket, anyagilag, szellemileg és erkölcsileg, kiirtották belőlünk a nemzeti öntudatot, a küzdeni akarást és sok minden mást. De hogy ne csak kígyó-béka legyen, el kell ismernem, hogy melegként én is élvezhetném a bejegyzett élettársi kapcsolat előnyeit (ha akarnám), amit az SZDSZ vert keresztül az Országgyűlésen. Igaz, felmerül bennem a kérdés, hogy e párt melegek melletti — sokszor tessék-lássék — kiállása vajon mennyire a melegekkel érzett szolidaritás, és mennyire szavazatszerzési módszer vagy újabb csapás a konzervatív értékek mellett, de az érdem az érdem.

Ennek ellenére egyetlen egy könnycseppet nem fogok ejteni, amikor végre az utolsó képviselőjük is kihullik a mostani helyéről, és az SZDSZ úgy, ahogy van, a rossz emlékeket gyűjtő történelmi szemétdombra kerül (jaj, ezt a kifejezést ők mennyire szerették...). Mivel azonban ennek a társaságnak csak kis része áll képviselőkből, a nagyobbik része (gazdaság, kultúra, műsorok, színházak, újságok) továbbra is súlyos ballasztként nehezedhet a lelkünkre, tépve-szaggatva mindent ami felemelő, nemes vagy a rend irányába hat. Optimizmusra tehát semmi ok.

Jöjjön egy kis politika, ha már úgyis kampányidőszak van, sőt, már egy hónap sincs az országgyűlési választásokig. Én meg ugye elég sokat foglalkozom a politikával, mostanában mégis mindig csak a picsogás van a blogomon, meg a munkahelyi szarságok szóval most törlesztek egy kicsit.

Van ez a videó, ami futótűzként terjed a neten, jó sokan megnézik, belinkelgetik, beágyazgatják, aztán megy rajta a vita. Ennek ellenére én is berakom ide, hogy aki még nem látta, az megnézhesse (ha akarja), kávé, sör bekészít, aztán mindjárt véleményezem magam is.

— először is leszögezném, hogy az alkotás zseniális, mind technikailag, mind ötletességben. Minden kép egy külön kis bravúr, ahogy a statisztikai adatokat metaforikus módon (is) megjelenítik. Tényleg le a kalappal a készítők előtt, és őszintén remélem, hogy ha eddig nem kaptak megbízásokat reklámfilmek és hasonlók elkészítésére, akkor ezentúl dőlni fognak hozzájuk a megbízások. A videóval már bizonyították alkalmasságukat.

— a készítők. Na igen, azokon a honlapokon, ahol lehetőség van megtárgyalni a látottakat (mondjuk szinte mindenhol), a trollkodás alapja, hogy az alkotók tutira FIDESZ-tagok. Ők maguk ugyan többször is leszögezték, hogy civilek, és a videót önszorgalomból készítették (ahogy Gery Greyhound a korábbi videóját is), de hát láttunk már Magyar Vizslát is ugyebár, aztán ott is ment a tagadás. De most őszintén, számít? Mennyiben más a videó tartalma, ha a FIDESZ kampánycsapata vagy általuk pénzelt társaság csinálta? Még büszke is lennék rájuk, mivel ilyen jó kampányvideót Magyarországon még nem alkottak, szóval ha mégis a Dogbyte csapata az elkövető, én a FIDESZ helyében megfizetném őket 10 évre előre. Ez a "de a FIDESZ csinálta, még a végén is ott a kampányszlogenjük" téma a szokásos, ezúttal lightos karaktergyilkosság esete, amikor a beszélőt minősítjük és nem a mondandót, ráadásul bármelyik ellenzéki párt csinálhatta volna, az a lényegen úgysem változtat. Tipikus szoci módszer, ami minden kampányidőszakban előjön.

— beszéljünk inkább az adatokról, úgyis az a következő lépés minden fórumon. A készítők itt is bravúrosak voltak, hiszen a videó mellé megalkotott blogban szépen felsorolják, honnan vették az adatokat, és mivel azok nem házi készítésűek (PSZÁF, EUROSTAT, KSH, stb.), ezzel már ki is húzták minden hasonló támadás méregfogát. Így is kell ezt. Ismerjük Winston Churchill híres aforizmáját: "Én csak annak a statisztikának hiszek, amit magam hamisítottam", de ez most nem játszik. Na nem mintha ettől sokan zavartatnák magukat, mert ugyanúgy nyomják a hülye szöveget.

— sokkal okosabb felvetés az, hogy az adatok bár valósak, önkényesen lettek összeválogatva, mindig a rosszabbakat választva a kínálatból. Ez egyrészt biztosan igaz, de hát kampányfilmről van szó, vagy mifenéről, másrészt az adatok maguk attól még ugyanazok. Oszkó Péter pénzügyminiszter a Greyhound blogon maga is kifogásokat emelt bizonyos összehasonlításokkal kapcsolatban, a készítők meg jól megválaszolták azokat. Itt-ott ugyan kicsit demagógok a válaszok, de ehhez már hozzászoktunk kicsiny hazánkban, majd mindenki kiválogatja magának a szimpatikusakat (nyilván érzelmi alapon). Lehet vitatkozgatni a választott időszakok helyességén (önkényességén), a választott országokkal való összehasonlíthatóságon, és ezt mindenhol kommentfolyamokká lehet duzzasztani (duzzasztják is), de gyerekek, nézzetek ki az ablakon, basszus! Akik leálltok vitatkozni (ami valahol persze helyes), nem látjátok, mi van itt? Nem ebben az országban éltek?

— Oszkó Péter egyébként egy jó nagy adag szimpátiát váltott ki belőlem azzal, hogy a Greyhound blogon (is) leállt vitatkozni a készítőkkel. Így kell erősíteni a 'politikus is ember' imidzset, nem pedig mesterségesen generált, jó sok kamera előtti pózokkal. Kádár apánk is a nép egyszerű fia volt, meg Horn Gyula is maga vitte le a szemetet, mint tudjuk, de ne má'. Ez olyan szar. Oszkó viszont korrektül elvegyült a kommentelők között, és az érvelése sem volt olyan bitangpusztulatosan fostos, mint amilyen a minisztertársaié szokott lenni (úgy vállalom a politikai felelősséget, hogy nem mondok le — á la Stern Szekeres Imre). Most körülnézek, hogy a jobbos társaim nem látják-e, mit írok ide mindjárt, de le kell szögezzem, hogy amikor a bloggerek vagy az mno.hu munkatársai gúnyosan estek neki, amiért egy kommentben a  százalékpont helyett — tévedésből — százalékot írt, kimondottan a miniszterrel szolidarítottam. Ő maga is leírta, hogy a mobiljáról blogol/kommentel, így akaratlanul is az egyszerűsítésre törekszik, mint mindenki más. Jó-jó, egy miniszternek erre figyelnie kellene, de hát valahol mégis csak ember, civilben miért ne lehetne egy kicsit pongyola?

Na. Szóval jó ez a videó, attól meg mindenkit megkímélnék, hogy a jeleneteket és azok tartalmát egyenként is górcső alá vegyem. Kedvem ugyan lenne hozzá, de időm az nincs, meg aztán az olvasók türelmével sem szeretnék visszaélni.

Ezt a bejegyzést az everyday_normalguy, Assam és köztem folyó komment-vita ihlette, ami pár bejegyzéssel hátrább olvasható, a rádiós bejegyzés után. Ennyire összetett téma esetén mindig szabadkozni szoktam, hogy egy blog túl kevés tered ad az alapos kifejtésre, és ezt annak ellenére fenntartom, hogy ezennel egy kicsit mégis nagyobb tered engedek neki (amennyiben nem kommentről, hanem bejegyzésről van szó). Az a hév elmúlt, amivel szombaton hajnali 4-kor írtam volna meg a véleményem, de mivel megígértem itt-ott, hogy készítek egy bejegyzést a témában, mégis kénytelen vagyok visszazökkenni a rendszerváltó hangulatba.

1. kérdés: Volt-e rendszerváltás?

A címben összevontam a rendszerváltás és rendszerváltozás kifejezéseket, mivel a téma szempontjából mindegy, melyiket használjuk. A kettő között annyi hangzásbeli különbség van, hogy előbbi egy pillanatszerű, aktív közreműködést igénylő tettet sugall, utóbbi pedig egy folyamatszerű, spontán változást. Igaz, ebben is lehetne merülni kissé, ha azt firtatnánk, hogy ez az egész egyszerűen csak úgy esett, szinte magától, mi meg örültünk, és alkalmazkodtunk, avagy felülről vezérelt, előre eltervezett történelmi cselekedet volt, ahol mindenkinek megvolt a kiosztott szerepe. A magam részéről az utóbbi felé hajlok, hiszen sok hozzáértő vitatja azt is, hogy Reagan elnöknek vagy Gorbachovnak volt-e kezdeményező/megkerülhetetlen szerepe a folyamatban, és azt is egyre gyakrabban halljuk, hogy az a bizonyos Vasfüggöny-bontás és Páneurópai piknik sem mehetett volna előzetes rábólintás nélkül. Ugyanígy hajlok a Rózsadombi paktum megköttetésének hitére is, és nem azért, mert többen mondják, hogy valóban volt ilyen aktus, mint ahányan tagadják, hanem mert az idő alátámasztotta annak (feltételezett) tartalmát. Pont mint a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei esetében.

1. válasz: természetesen volt, ha a külsőségeket nézzük, hiszen Magyar Népköztársaságból Magyar Köztársaság lettünk (gyk.:1989.10.23-án), egyjelöltes látszatválasztás helyett országgyűlési választásokat tartunk, plurális parlamenti demokráciában élünk, a tervgazdaságot felváltotta a szabadversenyes kapitalizmus, kialakultak a demokratikus államberendezkedés alapvető intézményei, szétváltak a hatalmi ágak, szólásszabadság van, nyugodtan átléphetjük a határt, satöbbi, satöbbi. Ha ezt a választ fogadnám el helyesnek, itt véget is érne a bejegyzésem, azonban az én véleményem egy kicsit más alapokon nyugszik.

2. kérdés: Először is újrakonstruálom a kérdést magát, méghozzá azért, mert nem pusztán politológiai kategóriaként tekintek erre az egészre, hanem valamiféle morális alapokon nyugvó politiszociohistorita nézőpont szerint, azaz sok egyéb nézőpontot figyelembe véve. Ha csak a lecsupaszított rendszerváltást magát nézem, akkor én sem válaszolhatok máshogy, és józan ember semmiképpen sem, hiszen ez tény. De ha pontosítom a kérdést, és azt kérdezem, hogy "volt-e valódi rendszerváltás?", már közelebb kerülünk a hasonló kérdéseket megfogalmazók megértéséhez, és akkor a 'valódi' jelenti azt a különbséget, ami a mögöttes tartalmak firtatását foglalja magában. Elvégre nemcsak én válaszolom erre, hogy nem, hanem neves közéleti személyiségek, politológusok, egyetemi tanárok, és most már a FIDESZ vezetése is.

Ehhez annyi megjegyzést, hogy visszautasítom a vádat, miszerint én azért állítok ilyesmit, mert a FIDESZ politikai haszonszerzés céljával hangoztatott szólamait szajkózom elvtelenül, mivel én már 10 éve ezt pofázom, míg ők csak pár hónapja. Egészen egyszerűen ők eddig valóban elhitték, hogy volt rendszerváltozás. Voltak ugyan bátortalan hangok, voltak, akik megfogalmazták ellenvéleményüket, de azokat vagy lehurrogták, vagy tudomást sem vettek róluk. A baloldal szemszögéből ez teljesen indokolt, hiszen politikai érdekük is ezt diktálja, a jobbosoknak azonban a rendszerváltás meg nem történtének feltételezése együtt járt volna saját érdemeik, és 20 évnyi tevékenységük eredményeinek lenullázódásával. Ezt így nehéz interiorizálni, hiszen nehéz kimondani, tudatosítani, hogy "én edig azt hittem, tettem valamit, közben meg nem is, ugyanott tartunk, mint 20 éve, csak máshogy hívjuk". Az egész valahol ott kezdődött, amikor rájöttek (és kimondták), hogy "ha nem lett volna rendszerváltozás, Magyarország miniszterelnökét akkor is Gyurcsány Ferencnek hívnák".

2a. válasz: ilyen értelemben nem volt.

Nem volt, mégpedig azért, mert azon túl, hogy a demokratikus intézményrendszerünk csak egy üres váz, nem volt tabula rasa, és ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás előtti struktúrák átmenthették magukat a rendszerváltás utáni időszakra (napjainkra), és arra nagyon komoly hatással vannak még most is. Gondoljuk csak el, van egy politikai hatalom, ami emberekből áll, ezek az emberek pedig az ország (szinte) teljhatalmú urai. Míg a nép vegetál, ők dőzsölnek, de mivel a gazdasági és világpolitikai folyamatok előrevetítik a rendszer összeomlását, máris előre menekülnek. Új gazdasági mechanizmus, Glasznoszty, Peresztrojka, hogy fékezzék az összeomlást, majd amikor már nem megy, bejelentik, hogy vége. A történelemkutatás egyre több bizonyítékot szolgáltat arra, hogy ők maguk mindenki más előtt pontosan tudták, hogy mi következik, és alaposan felkészültek rá. Magyarországon egyrészt a spontán privatizációnak nevezett folyamatban potom pénzért, mindenki más előtt foglalták el a legfontosabb gazdasági pozíciókat (és lényegítették át a közvagyont magántulajdonná), másrészt azt a látszatot keltették, mintha maguk is aktív részesei lennének saját kizárólagos hatalmuk megszüntetésének (Ellenzéki Kerekasztal, márc.15., FIDESZ, MDF, stb. engedélyezése).

Tegyünk itt egy kis kitérőt. Manapság sokan kérdőjelezik meg magát a diktatúrát is, avagy csak mentegetik azt ("nem volt az olyan szigorú", "legvidámabb barakk", "Kádár alatt jobb volt", stb.), ami számomra nemcsak elfogadhatatlan, hanem felháborító is. Ezt ugyanúgy nem menthetjük fel, mint a III. Birodalmat (és annak működtetőit) vagy bármely másik már megdőlt vagy máig is létező diktatúrát. Gyerekek, a politikai riválisok kiirtása, bebörtönzése, az akasztások, koncepciós perek, Gulág, Recsk, Hortobágy, ÁVO és ÁVH, Andrássy út 60., kuláklista, szabotázs-vád, csengőfrász, padláslesöprések, beszolgáltatási kötelezettség, határzár és a többi mi a franc volt? Hogy lehet ezeket figyelmen kívül hagyni? Vannak olyan érvek is, hogy "jó, de az csak a Rákosi alatt volt, a Kádár már egészen más", de erre is van pár válaszom. 1. 1961-ben még akasztottak '56 okán, azt' hol volt már akkor a Rákosi?, 2. ez az érvelés kifelejti, hogy közben nem volt hatalomváltás, azaz Kádár és a többiek Rákosi és a többiek művét vitték tovább, egyenes ágon. Nem mondható, hogy "a fiad az nem te vagy, tehát semmi közötök egymáshoz". 3. a rendszer a diktatórikus hatalomgyakorlási modell összes tudományosan megfogalmazott kritériumának megfelelt, 4. ha a gyilkos momentumokat kiszedjük (arra hivatkozva, hogy azok csak egy rövid ideig léteztek), ami visszamarad, az is minden tekintetben sérti a demokráciákban elfogadott demokratikus-, emberi- és polgári szabadságjogokat. Ergo: diktatúra volt.

De térjünk vissza az eredeti vonalra. Tehát a diktatúra működtetői és kiszolgálói már előre elfoglalták a gazdasági pozíciókat, aztán a politikában is ügyesen a víz felett maradtak, és megoldották, hogy megússzák a felelősségre vonást. Az MSZMP-ből MSZP lett, megtartotta kapcsolatrendszerét (egymással és például a szakszervezetekkel), pártvagyonát és politikusainak egy részét (Kovács, Kósáné, Lendvay, Csehák, Szekeres, Horn, Gál Zoltán, stb.), és miközben ezekkel a saját- és háttértőkékkel felvértezve felvette a demokratikus álarcot, kijelentette, hogy új világ van, tessék érvényesülni. Kolosi Tamás (aki nem vádolható jobboldali elfogultsággal) A terhes babapiskóta c. könyvében olvashatjuk, hogy az MSZP az MSZMP első vonalbeli politikusait eltüntette a színről (nyugdíjazta őket), míg mások a gazdaságba menekültek, és csak nemrég tértek vissza a politikába (Medgyessy, Bajnai, Kiss Péter, Gyurcsány, stb.). Azt már én mondom, hogy egy harmadik garnitúra pálfordulást hajtott végre, és szétrajzott az újonnan alakult pártokba, szervezetekbe, vagy azokba beépülve belülről bomlasztott. Ez utóbbira számtalan példát szolgáltat az azóta széthullott pártok története (MDF, FKgP, KDNP, MIÉP).

A rendszerváltás után azt láttuk, hogy az egyik oldalon ott van egy hatalmas gazdasági vagyon, értelmiségi kör, számtalan — hajdan — ál-civil szervezet, politikusi gyakorlat, kapcsolati tőke, a másikon pedig a nagy semmi. Még kapcsolati tőkéről sem beszélhetünk, hiszen a diktatúrában a vertikális emberi kapcsolatokat totálisan megsemmisítették, és családi-baráti szintig silányították vissza, és még a fordulat előtti évekből is van olyan írás, amiben Gyurcsány Ferenc az éledező FIDESZ politikai eszközökkel való megsemmisítésének kívánatosságáról értekezik (mint KISZ-es vezető). Az első kormánynak éppen mindez lett a veszte: az összeomlást okozó, és közben kimazsolázott gazdaság brutális működésképtelensége, nem megfelelő szakembergárda, bizalmatlanság és iszonyú ellenszél a sajtóból, amihez még hozzájött az állampolgárok csalódása is az új rendben.

A rendszerváltás aktusa félbetört azáltal, hogy az aktus előttről a diktatúra lényege ballasztként zuhant át a rendszerváltás utánra. Úgy dördült el a startpisztoly, hogy azt eleve a volt rendszer felső rétege sütötte el, ráadásul hatalmas egérúttal. Sándor György humorista fogalmazta meg ezt nagyon frappánsan még anno: "Egyenlő pályák, egyenlő esélyek! Én biciklivel megyek...".

Lényegében ez a máig fennálló állapot mondatja egyre növekvő tömegekkel (köztük velem), hogy nem volt valódi rendszerváltozás, és ez az oka a kezdetektől meglévő ún. törzsi háborúnak. Ez utóbbi kifejezés az ország kettéosztottságának egyik megnevezése, ami — sokak véleményével ellentétben — nem egy-egy politikus szándékos vagy elfuserált kijelentésének következménye, hanem egészen 1989-ig nyúlik vissza. A két törzs egyike a volt diktatúra haszonélvezőiből áll, és azokból, akik annak idején úgymond felül voltak, jól éltek (plusz a leszármazottak), utóbbi pedig azokból, akik alul maradtak, és a felelősségre vonás elmaradását arculcsapásként élték meg. Az egyik oldal tagjai korábban a Szovjetunió seggét nyalták, majd Amerikáét (később ezzel párhuzamosan az EU-ét), ugyanezek korábban a kollektivizmust hirdették, majd a magántulajdon szentségét (és miközben a korábbi magántulajdont elzabrálták, 40 évvel később ugyanazt a vagyont a saját magántulajdonukká tették), a másik oldalon állók pedig az általuk is kivívott demokratikus rendhez való ragaszkodás miatt tehetetlenül tárták szét a karjaikat, ugyanakkor növekvő dühvel szemlélték az égbekiáltó igazságtalanságot. A két tábor mellett, ezen törésvonal mentén épül fel minden társadalmi mező, a gazdaság, a média, a civil szerveződések, minden. Ezért nincs összefogás sem, hiszen az egyik oldal — szerintem — jogosan mondja, hogy "Azokkal fogjak össze, akik megölték apámat, akik eltiltottak az egyetemtől, akik elvették a földjeinket? Tegyek úgy, mintha mi sem történt volna?".

Összességében: azt hiszem Dsida Jenő Epilógus című versét a Beatrice tökéletesen értelmezte át a rendszerváltás utáni időre, és erre a mai napig tömegek által érzett jelenségre (amihez persze hozzá jön a kapitalista berendezkedésre való átállást kísérő kiábrándultság):

Nagy árat fizettünk érted szabadság.
Drágább lett a lánc.
A forradalom rajtunk nem segít, vége már.
Elmaradt a nagy ünnep.
Hé mama! Azt ígérted, hogy jobb lesz majd,
ha jól és sokat dolgozunk.
De az idő nem dolgozik nekünk, csak megöregít.

2b. válasz: persze van az is, méghozzá semmivel sem rövidebb, mint az eddigiek, úgyhogy az majd a következő részben. Ebben majd sorra veszem a demokratikus intézményrendszer virtuális és valós voltát , valamint egyéb dimenziók mentén firtatom a kialakult új berendezkedést.  

Előre szólok: egyesek számára felkavaró írás következik (dejszen nemrég ezt ígértem).

Ezt a bejegyzést már akkor meg akartam írni, amikor még friss hír volt, hogy a Sólyom Lászlótól 'szóbeli védelmet' kérő meleg szervezetek a köztársasági elnöktől csak diplomatikus választ kaptak, azt is csak a sajtó útján, mert az ország első embere nem fogadta a delegációt. A Facebookon ekkor többen elég durva kirohanást intéztek Sólyom László ellen, amit aztán újabb hullámok követtek a különféle sajtóorgánumokban és a netes fórumokon, blogokban. Mi is vitatkoztunk egy kicsit a Ricsivel, mert eltérő állásponton voltunk/vagyunk. Most, hogy a célegyenesbe ért a hisztéria, és minden szem a várható eseményeket lesi, én sem halogathatom tovább a saját véleményem megfogalmazását, különben ez is elévül.

Merthogy természetesen már megint nem a mainstream meleg álláspontot képviselem, és már megint tudathasadásos állapotban leledzem, lévén egyszerre vagyok meleg és konzervatív jobboldali. Igyekszem egyszerre senkit nem megbántani, mégis elég érthetően fogalmazni ahhoz, hogy aztán ne legyek sem  "öngyűlölő buzi", sem olyan, aki "egy követ fúj ezekkel". Mivel azonban megint két világ közt találom magam, ahhoz, hogy dűlőre juthassak a számomra is elfogadható álláspont kialakításában, muszáj vagyok érzelemmentesen elmélkedni, pusztán logikai úton.

Így aztán abból indulok ki, hogy ugyebár magam is ellenzem a büszkeség-napi felvonulást, amit már tavaly is világossá tettem. Ezzel már a felütésnél szembe helyezkedek a saját kisebbségemmel, de vigasztal a tudat, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Lehet azon vitatkozni, hogy ha a rendezők nem tartanák meg a vonulást, azzal csak felbátorítanánk a szélsőségeseket, akik aztán újabb és újabb frontokon akarnának győzelmeket aratni ellenünk, de a felvonulás nélkül viszont nemigen volna mire hivatkozniuk az ellenzőknek, legalábbis minden érvük elég izzadságszagú lenne. Ez a felvonulás az ugyanis, amivel minden évben sikerült muníciót szolgáltatni a többségi társadalom hangoskodóinak, amivel éppen azok erősítik a sztereotípiákat, akik elvileg azok ellen küzdenek, amivel minden évben sikerül — feleslegesen — magunkra irányítani a figyelmet, és minden évben sikerül bebizonyítani, hogy nem vagyunk felnőtt emberek. 

Tudom, hogy nem csak a kamionokon vonagló obszcén buzik vonulnak, és tudom, hogy nem csak a rózsaszín Bibliát szorongató, apácának öltözött provokátorok, mert mögöttük százszámra vannak a teljesen normális melegek és azok baráti köre, de ez kit érdekel, ha a vonulást ellenzők/betiltani vágyók is ezekre hivatkoznak? Teljesen felesleges minden küzdelem és minden 'heterózás' meg címkézés, amikor mi magunk szolgáltatjuk az okot a betiltásra, vagy talán letagadjuk, hogy némelyek tollboából kilógó seggel akarnak több jogot kivívni maguknak? Nehéz lenne tagadni. És feltehetjük azt a kérdést is, hogy vajon felnőtt, társadalmi párbeszédre képes embereknek tekinthetők-e azok, akik maszturbálást, anális szexet imitálva pózolnak az összes kamerának, és közben azt gondolják, hogy ez egy jó buli?

Mit lehetne akkor csinálni? — jöhet a jogos a kérdés. Vonulni kell, persze, — hiszen különben valóban azt gondolhatnák némelyek, hogy a melegek meghátráltak, — de nem így. Teljesen normális öltözetben, bömbölő zenétől mentesen, kosztümöket otthon hagyva kellene mindezt megtenni, csendben, méltóságteljesen. Azt kéne sugározni a többség felé, hogy mi pontosan ugyanolyan emberek vagyunk, mint ők, orvosok, könyvelők, stb., elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek — mellesleg — vagyunk, és tőlük is csak ezt kérjük. Nem büszkék vagyunk erre, csak tudomásul vesszük, nem a szexet visszük utcára (mint mostanában), hanem a csendes kérést, hogy mi se legyünk kevesebbek, mint mások. Egy ilyen menet kimondott kontrasztot alkothatna a kordonokon kívül dühöngőkkel, ami talán egy picivel javunkra billenthetné a közvéleményt. Másrészt a szervezőknek határozottabban kellene sugallni, hogy az egész rendezvénysorozatnak csak része maga a felvonulás, és valójában sokkal többről van szó, harmadrészt pedig igyekezni kellene, hogy a politika ne csinálhasson mindebből állandó témát. 

Mert lássuk be, ami most folyik, az színtiszta politika. Senki nem azért támad bennünket, mert baromira érdekelné, hogy mit csinálunk, és senki nem azért áll mellénk, mert valóban segíteni szeretne. Politika, kérem, ami az idén a szervezők Sólyom Lászlónál tett látogatásával kezdődött. Ez volt a felütés. Míg ezek a szervezetek azt gondolják, jót tesz a melegeknek, ha állandóan róluk van szó, én ennek az ellenkezőjét vélem, mivel tisztában vagyok azzal, hogy a magyar társadalom túlnyomó többsége nem mellettünk áll, ergo ezzel a — még vélhetőleg hetekig tartó — témázgatással  sokkal több emberből fog előbuggyanni a "mocskos buzik", mint a "szegény melegek" kijelentés. És ha már tudjuk, hogyan szoktak ezek a vonulások zajlani, miért gondoljuk, hogy az ország első emberének mellénk kéne állnia, akár szóval, akár tettel? Emellé a fertő mellé? Infantilis provokátorokat kéne támogatni a többségi társadalommal szemben? Ne vicceljünk már...

Miért gondoljuk azt, hogy csak a melegek léteznek és csak nekünk vannak megoldandó problémáink, követeléseink? Jelen pillanatban az ország a polgárháború határán lavíroz, halomra ölik a cigányokat, emberek ezreit dobják utcára az adóforintjainkból megtámogatott külföldi bankok, mi pedig sértődötten ordítjuk tele a sajtót, amiért a köztársasági elnök nem a mi problémánkkal foglalkozik. Különben is így álljon mellénk, miközben rendszeres a jó ízlésbe ütköző magamutogatás az utcán? Eleve szélsőséges irányba halad az emberek gondolkodásmódja (és minél borzalmasabbak az állapotok, annál inkább ez lesz a tendencia), szóval minden hasonló megmozdulás kontraproduktív, főleg, ha közben sértődöttségünkben még fasisztázni is nekilátunk. Nem kéne. 

A másik a FIDESZ-es politikusasszony minapi megnyilvánulása. Kaptam már erre vonatkozó kérdést, és nyilván mást is érdekel erről a véleményem, szóval már most megelőzném a támadásokat. Aki azt gondolja, hogy egy több tízezer tagot számláló szervezet (esetünkben párt) egyetlen tagjának kéretlen magánvéleménye alapján ítélem meg a szervezet összes tagját, az hülyébbnek néz, mint amilyen vagyok (ha van egyáltalán ilyen). Számtalanszor leírtam, és most is megteszem: sehol a világon nem létezik olyan párt, aminek minden megmozdulásával, tagjainak, vezetőinek minden kijelentésével egyet lehet érteni. Ha létezik ilyen ember, az komolytalan, én pedig ennél többre tartom magam. Ez a betiltásra vonatkozó kijelentés (aminek az alapja éppen az, amiről a fentiekben papoltam, azaz az erkölcstelen és provokatív utcai vonaglás), nem esett jól nekem sem, de maga a párt is világossá tette, hogy nem a közös álláspontot hallhattuk, csak egyetlen tagét. Persze nem akarok álszenteskedni, hiszen nyilván a párt túlnyomó többsége teljesen egyetért Ékes Ilona kijelentésével...ahogy a 8 millió szavazópolgárból úgy 7,5 millió is. Hogy előre tudtak a sajtótájékoztatóról vagy valóban maguk is meglepődtek az mellékes, mert ez plusz szavazatokat jelent a pártnak (nyilván a Jobbiktól elhappolandó), viszont az biztos, hogy Ékes Ilonának meg kellene fontolnia az Emberi jogi Bizottságból való távozást. Mondhatnánk persze, hogy miért egy ellenzéki politikusnak kellene példát mutatnia felelősségvállalásból, amikor a kormányoldal politikusai ennél sokkal brutálisabb erkölcsi és anyagi károkat okozó tetteikért sem felelnek soha, de véleményem szerint éppen ezzel lehetne megmutatni, hogy az egyik igenis különb a másiknál.

A végtelenségig tudnám ragozni a témát önismétlés nélkül is, de írásban ezt nem lehet elég kimerítően végigjárni (max. könyv terjedelemben), hiszen érdemes lenne még azt a nyelvi háborút is figyelembe venni, ami arról szól, hogy vajon valóban valamiféle eleve elrendelésről van esetünkben szó (genetika, stb.), avagy inkább azoknak van igazuk, akik szocializációs problémát vagy betegséget sejtenek a melegség hátterében. Jajj, nekünk, ha az előbbi bizonyosodik be egyszer. 

Maradjunk annyiban, hogy az utóbbi két hétben, és az elkövetkezendő legalább kettőben szó sincs, szó sem lesz rólunk, melegekről. Az csak a felszín, mert ez valójában színtiszta politika. A kormánypárti oldal minket használ fel arra, hogy egyrészt szavazatokat szerezzen, és ezzel csökkentse a várható katasztrofális vereségét, másrészt, hogy az ellenfelein jó nagyokat üssön (ide értve a köztársasági elnököt is), harmadrészt, hogy (nemzetközi szinten is) politikai tőkét kovácsoljon az emberekben való szégyenérzet keltésével/növelésével, ahogy azt már Rákosi elvtárs "Hogyan építsek szocializmust 10 millió fasisztával?" 'kifakadása' óta teszi. A liberálisok és az emberi jogi szervezetek lehetőséget látnak bennünk, hogy végre nyilvánossághoz jussanak, esetleg a parlamentbe kerüljenek/parlamentben maradjanak, a Jobbik ismét bizonyíthatja a szavazói felé a tettrekészségét, a FIDESZ pedig szintén szavazatszerzésre/- megtartásra használhat minket. A sajtót sem kell félteni, hiszen az újságok szerkesztőgárdája ezeket a törekvéseket szolgálja ki, szintén az általuk támogatott pártokat, szervezeteket erősítve (és a többit gyengítve), a kereskedelmi kanálisok pedig a nézettségüket növelhetik a várható botrány taglalásával, a kínos pillanatok rögzítésével...és ez még mindig nem a vége, hiszen ott vannak a huligán szélsőségesek, az öngyűlölő buzik, akik most kisebbségi létük által (is) vezérelve fizikailag is árthatnak a náluk gyengébb és pacifistább, másik kisebbség tagjainak, a romokban heverő renoméjú rendőrség, ami ismét bebizonyíthatja, hogy képes a rendfenntartásra (mint ahogy egyébként nem az) vagy az egyházak, akik ismét extra lehetőséget kaphatnak a híveik 'erkölcseinek' megvédésére, a társadalom többi tagjának megszólítására.

Mindenki lehetőséget kap a pecsenyéje sütögetésére, de nem mi leszünk azok, akiknek haszna lesz ebből. A nagy többséget mi csak addig érdekeljük, amíg röhöghetnek a sorsunkon, ízléstelenkedhetnek rajtunk, vagy buzizhatnak egy öleset, aztán úgyis újra a saját problémájukkal törődnek.

(ui: és szívem szerint beilleszteném a Ricsivel az imént befejezett, több órás vitát, ha rögzítettem volna. Az sokkal inkább képet adna a véleményemről, és az érveimről...de hát marad ez, meg a kommentek.)

Közel két hét telt el a választás óta, és én még mindig nem írtam meg a már aznap eltervezett helyzetértékelő bejegyzést. Eredetileg főleg a Jobbik sikeres szereplésére, és annak okaira, következményeire akartam kihegyezni az egészet, de az eltelt időben annyi érdekes dolog történt, hogy azokat meg kár lenne szó nélkül hagyni. Ezért arra gondoltam, hogy a pártok jelenlegi helyzetének értékelésén túl visszatekintek egy kicsit az időben, és megpróbálom összefoglalni, melyik honnan jutott idáig. Rendhagyó történelemóra lesz tehát, bár hozzá kell tennem, hogy mivel fejből fogom megírni mindezt, előfordulhatnak majd pontatlanságok benne. Szívesen veszem a pontosító kommenteket, amennyiben mások máshogy emlékeznek/tudják ezen eseményeket. 

És ha már a történelmet említettem, külön érdekesség, hogy éppen az idén 'ünnepeljük' a rendszerváltás 20. évfordulóját, csak azt nem tudom eldönteni, hogy a 20 évvel ezelőtt történtek vajon történelemnek számítanak-e már. Olyan ez, mint amikor azon morfondíroztam (úgy 10 éve), hogy én már felnőtt vagyok-e avagy még gyerek. Akkor úgy döntöttem, a leghelyesebb magamra nézve a fiatalember kifejezés, a történelemre azonban nem tudok ilyen jó kis áthidaló megoldást találni. Elvégre mi a történelem? Mennyire régen kell valaminek történnie ahhoz, hogy múltnak nevezhessük? Ami tegnap esett meg, az már történelem? Vagy csak az, aminek már nincs közvetlen következménye? Akkor nevezhetünk valamit történelmi eseménynek, ha már senki nem él az akkoriak közül? Azt hiszem, erre a kérdéskörre most sem fogok tudni válaszolni, de maradjunk annyiban, hogy a 20 évvel ezelőtt történtek messze nem zárultak le, és nagyon is a jelenünket képezik. Majd mindjárt meglátjuk, hogy miért.

MDF

Kezdjük az MDF-fel, hiszen ez a párt adta a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt, és nekem is könnyebb dolgom van, ha alapkőként használom őket az elmúlt két évtized felidézéséhez. Nem akarok nagyon részletes lenni, mert akkor sorozatot kéne írnom a témából, de néhány körülményt nem szabad említés nélkül hagyni. Amikor az első szabadon választott kormány hatalomra került, nagyon mély vízbe ugrottak fejest.

Először is, az ország minimum 20 milliárd dollár államadóssággal indította új életét, a nyugdíjkassza pedig üresen tátongott. A gazdaság addig is csak mesterségesen, a gazdasági törvényszerűségeket — és sok esetben a józan észt — megkerülve tengődött, amit a továbbiakban nem lehetett fenntartani. Na persze addig sem lehetett, ez volt az oka mind az államadósságnak, mind a rendszerváltásnak. Néhány hónap, 1-2 év leforgása alatt, több mint 1,5 millió ember vesztette el az állását, és rengeteg ipari létesítmény zárt be, hiszen addig is mesterségesen tartották fent őket, és a kapitalista berendezkedésben életképtelennek bizonyultak. Ekkor jelent meg a teljes valójában a munkanélküliség és a cigánykérdés.

A bezárt, leépített gyárak mind az államkasszát húzták, az államnak pedig pénzre volt szüksége, ezért nagy ütemben indult el a privatizáció és a kárpótlás. Az akkori állapotokhoz persze az is hozzájárult, hogy a korábbi urak — érezve, sőt általuk levezényelve — készültek a nagy változásra, és a spontán privatizációnak nevezett folyamatban zsebre vágták szépen a rentábilis ipari létesítményeket, TSZ-gépparkot, ilyesmit, így a továbbiak megszerzéséhez is ők rendelkeztek tőkével. Nem is beszélve arról, hogy ugye kinek lehetett pénze, amikor néhány évtizeddel korábban mindenkit kifosztottak, aki addig vagyonosnak számított? Ugye nem ismeretlenek az alábbi nevek: Demján Sándor, Széles Gábor, Kapolyi László, Csányi Sándor.Nem állítom, hogy ők etikátlan módon gazdagodtak meg, de meggazdagodtak, méghozzá nagyon. A kárpótlás ugyan enyhítette volna valamelyest a károkat, de az akkori kormány nem gazdasági szakemberekből állt, ezért ezt az egészet jól elb*szták, és így a tőke még inkább a kevesek markában koncentrálódott. Elvégre mi a francot kezdhetett valaki egy távoli földterületen álló, egyetlen csíknyi földdel? Persze, hogy eladta, és örült, hogy egy kis pénzhez jutott. Mások meg jól felvásárolták ezeket, a hasznot pedig megforgatták, és jól meggazdagodtak.

Az MSZMP korábbi funkcijainak egy része — miután rájöttek, hogy mégsem fogják őket meglincselni — szépen visszahúzódott a gazdasági életbe, ahol jól tudta hasznosítani az információkat és a kapcsolati tőkéjét, és egy részük csak a közelmúltban tért vissza, hogy "sikeres üzletemberként" az ország javát szolgálja. (lásd: Kolosy Tamás: A terhes babapiskóta, vö: Pierre Bourdieu tőkeelmélete). De most nem róluk van szó.

Az első szabadon választott kormány a rengeteg problémához kevés idővel és kevés szakemberrel rendelkezett. Az államigazgatásban addig dolgozók jelentős részét kénytelenek voltak megtartani, hiszen egyszerűen nem volt elég megbízható ember, akivel ennyi pozíciót be lehetett volna tölteni. Komoly ballaszttal kellett tehát működniük, mivel a régi rendszerben pozíciót szerzett emberek egyrészt szándékosan akadályozták a rendes működést, másrészt egyéb szolgáltatásokat végeztek az akkor ellenzékben levő korábbi uraiknak. Szilvásy György például már az Antall-kormányban is államtitkár volt, ebben az időben játszott át például Gyurcsány tulajdonába egy-két drága állami ingatlant. Éppen a közelmúltban hozták nyilvánosságra azoknak a nevét, akik hajdan a frissen létrejött rendszerváltó pártokba beépülve végeztek titkosszolgálati (besúgó) munkát, és biztos vagyok benne, hogy a korábbi pártszakadásokban ezeknek jelentős szerepük volt. Éppen ezért kellett mielőbb törvényt hozni a munkásőrök lefegyverezésére, de számos más teendő is akadt, például az önkormányzatokkal kapcsolatban.

Nem akarom őket mentegetni, de ismerjük el, hogy nem lehettek könnyű helyzetben. Ez pedig egyre csak rosszabbodott. Sokaknak nem tetszett, hogy nem kérték az államadósság — legalább részleges — elengedését, pontosabban kinyilatkoztatták, hogy nem kérik az elengedést, mert akkor Magyarország nem kapna újabb hiteleket, az pedig lehetetlen helyzetbe hozná az amúgy is nagy bajban levő országot. Rossz nyelvek szerint ez a Rózsadombi Paktumnak nevezett megállapodás következménye, ahogy számtalan más, általam negatívumnak tekintett dolog is. De a munkanélküliség és az infláció megugrása is egyre növekvő elégedetlenséget szült, amikor pedig a kormány megemelte a benzin árát, 'kitört' a taxisblokád. Ma már tudjuk, hogy ebben az SZDSZ elévülhetetlen érdemeket szerzett. Szerették volna ők megnyerni az első választást, és amikor ez nem következett be, mindent elkövettek, hogy mielőbb megszerezzék a hatalmat. Már akkor jelentős gazdasági és médiapotenciállal rendelkeztek, amit szépen fel is használtak céljaik eléréséhez. A rendszerváltáskori megállapodás szerint például ők adhatták az első köztársasági elnököt, aki nem ápolt túl jó kapcsolatokat a miniszterelnökkel, külföldön pedig azt nyilatkozgatta, hogy Magyarországon teret nyert az újraéledő fasizmus (igen, már akkor is ez volt a napirend). A taxisblokád idején az SZDSZ politikusai a 'barikádokon' biztatták a törvényszegőket — akiket Göncz Árpád eleve amnesztiában részesített —, és azt terjesztették, hogy a belügyminiszter (Horváth Balázs) a tömegbe akar lövetni, holott ilyenről szó sem volt. Mondtak persze egyéb szép dolgokat is, de a végeredmény szempontjából ez mindegy, hiszen a dolog végül békésen oldódott meg. Nem jött be a puccs...

Ott volt aztán a média esete, amit szintén meg kellett oldani. Megfogalmazni a közszolgálatiság kritériumait, és olyan embereket találni a TV és a rádió élére, akik megfelelően látják el ezt a feladatot. Nem volt könnyű az eset, mivel nemigen akart senki sem ilyen feladatot magára venni, de hosszas huzavona után a rádió élére Gombár Csaba, a tévé élére pedig Hankiss Elemér került, akik egyébként abszolúte szabad kezet kaptak. Ha valaki erről többet akar tudni, ajánlom neki Zsolt Péter Médiaháromszög című könyvét, amiből a hajdani (és szerintem máig le nem zárult) médiaháború elemzését is elolvashatja. Merthogy persze az is volt ám, nem is kicsi. Igazi törzsi háború zajlott abban az időben, minden szinten (és zajlik ma is, csak részben mások a frontok). A sajtó (összetételéből adódóan) eleve ellenséges volt az Antall-kormánnyal, amit csak fokozott a kormány hatalmi törekvése, aminek Csurka István volt a fő mozgatórugója. Szerinte a kormánynak el kellett volna foglalni a tévét, hogy saját médiafelülete legyen, mert csak így lehetett volna megtartani a hatalmat. Állítólag neki ez részben sikerült is — amennyiben a későbbiekben számos csurkista volt ott megtalálható, — bár én ezt a vélekedést nem osztom.

És ha már Csurka, lépjünk egyet, hogy eljussak végre az MDF első nagy szakadásához, amikor is megalakult a MIÉP. Csurkának volt egy elég szókimondó beszéde, ami szinte felrobbantotta a közéletet, és tarthatatlan volt a saját pártja számára is. Többek között erre hivatkozva jött létre a Demokratikus Charta is, ami összehozta szépen az addig harcos antikommunista SZDSZ-t az utódpárttal, az MSZP-vel. Itt gyökerezik a máig tartó nászuk, és egyesek szerint ezt Csurkának köszönhetik. Szabó Iván szintén kilépett, és megalapította az MDNP-t (Magyar Demokrata Néppárt), amit szerintem sosem jegyeztek sehol sem, később pedig — újabb csapásként — meghalt a miniszterelnök Antall, és a helyét az a Boross Péter vette át, aki éppen a napokban jelezte pártja felé, hogy ez már neki is sok. Közben viszont a balliberális oldal liblingje lett, pedig anno még azt hangoztatták, hogy majd rendkívüli állapotot fog hirdetni, hogy ne lehessen megtartani a következő választást.

Természetesen ez sem volt igaz, volt új választás. A hajdani 42%-nyi mandátum 10%-ra olvadt, és az 1998-as választásokon be sem jutottak volna a parlamentbe, ha a FIDESZ nem viszi be őket a hátán. Ebben a négy évben nem sok dolog történt (amire emlékeznék), de a következő jelentős lépés az volt, amikor Dávid Ibolya (aki 1999-től a párt elnöke (és mától ismét...)) megkapta az igazságügyi miniszter székét. Jött aztán a 2002-es választás, amit a FIDESZ (és ezzel együtt az MDF is) elvesztett, és itt történhetett valami, mert a párt azóta csak egyre jobban süllyed a fertőbe.

Kezdték a békejobbozással, ami az első megnyilvánulásuk volt az MSZP felé, majd jött a ORTT kuratóriumának elfoglalása. Az akkori visszaélések miatt ugyanis a FIDESZ nem vett részt a további osztozkodásban, és ahelyett, hogy az MDF együttműködött volna ebben, szépen befoglalta a FIDESZ távozásával felszabaduló helyeket. Ugyanezt csinálta a seggnyaló Napkeltével is: amikor a FIDESZ kinyilatkoztatta, hogy a közszolgálatinak nevezett tévé ellenséges hangvétele miatt a továbbiakban nem hajlandó a műsorban szerepelni, Dávid Ibolya és Herényi Károly szíves örömest rohant az ellenzék-kormány megjelenési arányát fenntartani. Ez persze érthető, hiszen haldokló pártként minden médiafelületre szükségük van. Említhetném még a '70-30%-os mutyizás' esetét is, és még számtalan, a FIDESZ-t ostorozó megnyilvánulásukat is, de akkor sosem érkeznék el a mához. Ekkor már szárnyra kelt a pesti utcán az a mondóka, miszerint "Sej a tulipánnak nagy bánata van, mert az Ibolyának szegfűszaga van". Milyen találó.

2006 előtt az alapítók egy része fellázadt Ibolya ellen, de ezzel csak azt érték el, hogy kizáratták magukat a pártból (egy részük a FIDESZ sorait erősíti azóta), ami azért elég elképesztő eset volt. Mivel a nép-nemzeti irányvonal Csurka távozásával meggyengült, az MDF a továbbiakban a tradicionális konzervatív eszméket vállalta fel, ez pedig mostanra a 'középosztály pártja' eszmeiségre olvadt, hiszen nehéz lenne a hatalmasra duzzadt FIDESZ mellett ugyanazt hangoztatni. Ebben pedig még az sem zavarta őket, hogy közben választási szövetséget kötöttek a volt MSZP-s Schmuck Andor alapította Tisztelet Társaságával, amit állítólag a szintén MSZP-kötődésű milliárdos, LeisztingerTamás pénzel(t).

2006-ban az MDF-en múlt, hogy a jobboldal nem tudott újra hatalomra kerülni, ahogy a főpolgármesteri szék is — természetesen sok egyéb ok mellett — miattuk csúszott ki Tarlós István kezéből. Ha volt valaki, aki még meg tudott lepődni az MDF tevékenységén, talán ekkor már végképp képbe kerülhetett, de ha mégsem, akkor a fővárosi közgyűlésben végzett munkásságuk önmagáért beszél, ugyanis számos fontos kérdésben az ő szavazataik döntöttek, a kormányoldal javára. Én ekkor már rég tudtam, mi a helyzet, főleg azután, hogy a választási kampány során megtapasztaltam, hogy az MDF nagyobb ellenfele a FIDESZ-nek, mint az MSZP, mivel azt láttam, hogy az azonos felületre, egymás mellé kiragasztott MSZP-s és FIDESZ-es plakátok közül az utóbbit ragasztgatták fölül a saját hirdetéseikkel. Ez is önmagáért beszélt.

Az MDF legutóbbi tisztújításakor Dávid Ibolyának — kivételesen — ellenfele is akadt, méghozzá Almássy Kornél képében. Ekkor került Ibolyánk birtokába — rejtélyes módon — az a hagfelvétel, ami állítólag a FIDESZ 'árnyék-titkosszolgálata' és Demeter Ervin között zajlott, és ahhoz vezetett, hogy Almássy megüsse a bokáját, Ibolya pedig pártelnök maradjon. Az eset nagyon jól jött egyrészt Ibolyának, másrészt az MSZP-nek, mert ismét üthettek egy nagyot a FIDESZ-en, de mindez kérészéletűnek bizonyult, hiszen most ettől függetlenül is jól el lettek picsázva a legutóbbi választáson. Az ügybe sikeresen belevonták az OTP-elnök Csányi Sándort, és a FIDESZ egykori kancelláriaminiszterét, Stumpf Istvánt is, a fagyi azonban visszanyal, mivel azóta kiderült, hogy bármi is történt, a bűncselekményeket az ügy kapcsán mások követték el. Talán még arra is sor kerülhet, hogy a minden lében kanál Szilváy végre ott köt ki, ahova már 20 éve való, a börtönben. (Ez az ember tényleg egy jelenség, kezdve a Gyurcsánynak átjátszott ingatlanoktól, a gyurcsányi cégek igazgatásán át, a halálos tűzijátékon túl, ezer más botrányos ügyig.)

Most pedig ott tartunk, hogy ugyan az EP-választáson sikerült mandátumot szerezniük, de ehhez irdatlan mennyiségű pénzt kellett kampányra fordítaniuk, és el kellett érniük (egyeseknél), hogy a valahogy összekanalazott Bokros Lajost egy szociális mészáros helyett az ország gondjáért aggódó és felelősséget vállaló precíz szakembernek tekintsék. Nagy munka volt, kérdés, hogy honnan volt ennyi pénzük? A parlamentben már nem lehet önálló frakciójuk, mert a létszámuk 10 alá csökkent, ami azóta szinte hetente apadozik, de ez nem zavarja őket abban, hogy a kormányt minden erejükkel támogassák, hol erre, hol arra hivatkozva (már a legutóbbi köztársasági elnök választáson is nagyot produkáltak (volna, ha a FIDESZ nem tesz nekik keresztbe)). A tagság egyre lázadozik, már a ballib-libling Boross Péter is hevesen tiltakozik az MDF politikája ellen, és az újabb pártszakadás elkerülhetetlennek látszik. Mivel azonban az SZDSZ-ben is hasonló folyamatok indultak meg, szinte biztosra veszem, hogy a hacacárék után megmaradó pártocskák egymásra találnak majd szépen, és együtt indulnak a következő országgyűlési választáson, természetesen csakis az ország érdekében. Remélem, mindkettő kiesik, és az összes csápjuk és nyúlványuk is a süllyesztőben végzi végre. Elég kárt okoztak már eddig is.

Sic transit gloria mundi — ahogy a zimbabwei mondja, és ez nem csak az MDF-re vonatkozhat.

És akkor most itt befejezem, pedig még sehol sem tartok. Látjátok, így lehet nekem hinni: azt mondtam, nem akarok sorozatot, de hogy egy részben nem ússzuk meg, az már most látszik. Majd igyekszem rövidebbre fogni.

Ahogy telnek a napok, úgy hullanak ki az emlékezetemből a múlt eseményei, ezért aztán nem praktikus ennyire későn beszámolni valamiről, ami nem jelent életre szóló élményt, de ha már belevágtam, megpróbálom összekotorni a részleteket. Persze ha a Ricsi nem veszti el a bilincsem kulcsát...khm...szóval eddig hol fáradt, hol kedvetlen voltam, de majd most feltesszük a pontot az i-re.

Tehát:

Beléptünk a Tandembe (Ricsi, Cüstös, Cube meg én), ahol akkor már ott volt Captain, Iguazu és még valaki(k), talán Pablo, bár az is lehet, hogy ő csak később jött. Mondom, hogy nem emlékszem már... Mindahányan csak később érkeztek, amikor már volt valami hangulatféle is, merthogy kezdetben ugye nem volt túl gördülékeny az a találkozó. Egyrészt a lucskosabbik pultos gyerek inkább a pénztárgépnél játszott (szerintem a pasijával), minthogy kiszolgálja a vendégeket, másrészt a sok egymásnak ismeretlen arc megilletődöttséget szült. Emlékszem, ugyanez volt az én első blogtalimon is, ezért már akkor megnyugtattam mindenkit, hogy no para, úgyis belelendül majd mindenki.

 

Így is lett. Miután Confessor betoppant (akit kapásból — otromba módon — lekorelnököztem), egymásnak adták a népek a képzeletbeli kilincset. Megjött Redblek és Fors, akik egy óra múlva távoztak is, aztán Matin és barátja, Assam, Tigri és Andreas, Woof, Kyan és Sancho, és tutira volt még legalább egyvalaki, aki most nem jut eszembe. Elnézést érte. Hogy ne akarjam felidézni a köreimben elhangzó témákat, csak néhány gondolat, észrevétel a találkozóról.

— Captain továbbra is egy tünemény, egy mosolygós, tele-jókedv, tele-energia emberke. Szegényebbek lesznek nélküle a leendő blogtalálkozók.

— Iguazu feltűnően rosszkedvű volt, aminek nem derült ki az oka. Mindegy, nyilván ez rá tartozik, és nem másra. Ennek ellenére örültem, hogy ott volt, mert a külsejével emelte az est fényét (van oka egoistának lenni (és ezt most nem törlöm vissza, pedig tőlem a dicséret olyan, mint a fehér holló)), és nagy ritkán még a jó mély hangját is hallani lehetett.

— kár, hogy Pablo nem ír gyakrabban, mert ha egy kicsit belelendülne, nagyon komoly kis posztokat dobhatna össze, legalábbis — az idő szorítása miatt — rövid beszélgetésünk során nekem ez jött le. A gógyi megvan hozzá.

— meglepődtem, hogy Kyan is feltűnt az érkezők között, azon pedig még jobban, hogy nem vonult félre, hanem aktív részese volt a társalgásnak. Régi bloggerek tudják, ki ő (nyilván hiányolják a blogját is), az én régi olvasóim pedig azt is tudják, hogy ő az, aki anno engem is a blogolásra inspirált. Nekem is hiányzik a blogja, de a szerzők sajnos jönnek-mennek. Ez van.

— sajnálom, hogy — a női nemet egyedül képviselő — Assammal szinte egy szót sem váltottunk, pedig lett volna mit bepótolni. Szerintem mi elég sokáig el tudnánk traccsolni, ha lenne rá időnk. Majd legközelebb.

— néhány téma kitárgyalása után megkaptam, hogy excrementum fixatio-m van, azaz mindenről a szar jut eszembe, és máris mindenki elmerült a téma variálgatásában. Pedig nincs is ilyenem, és igazán nem tartom vonzónak a témát, csak éppen a kaki egy hálás humorforrás.

Ezeket a dolgokat tudnám nagy hirtelen kiemelni, de ha hazáig eszembe jut még valami, azt a publikálás előtt betoldom.

A másnapi szavazóköri teendőim miatt sajnos nem szórakozhattam felhőtlenül, mivel folyamatosan az órát kellett nézegetnem. Hajnal 4-re ígértek ébresztést, ami egy kissé korai lett volna, de legkésőbb 5-kor akkor is fel kellett kelnem, ha utána még visszaalszom. Egész este ez lebegett a szemeim előtt, bár néhány feles egy kissé enyhítette bennem a feszültséget, méghozzá olyannyira, hogy elmulasztottam elcsípni az utolsó metrót, és végül csak éjjel egyre kavarodtam haza, kissé becsiccsentve. Áldom az eszem, hogy előre megcsináltam Cube fekvőhelyét, így ezzel már nem éjnek évadján kellett foglalkozni, és egy röpke fogmosás után ágynak is eshettem. A többiek nem sokkal utánam érkeztek meg, amire éppen csak felébredtem, és már aludtam is tovább...

...egészen 4:23-ig, amikor is megszólalt a telefonom. Amikor azt az ébresztést beígérték, mondtam a kapcsolattartónak, hogy ne basszanak má' ki velem, hiszen ha 2 percre lakom a szavazókörtől, minek keljek föl 1,5 órával korábban? Erre — elvileg — enyhült a szigor, és azt az ígéretet kaptam, hogy majd eszükbe jut a kérésem, és akkor engem később keltenek, csakhogy végül nem az telefonálgatott, akivel eredetileg beszéltem, hanem egy másik emberke, aki — a mellékelt ábra szerint — nem volt a pluszinformáció birtokában. Szívás, főleg mivel nem mertem visszaaludni, így 3,5 óra alvás után még fél órát hánykolódtam a saját telefonom ébresztőjére várva.

Ez a perc is elkövetkezett, én pedig alaposan leszidtam magam, amiért megint nem voltam képes időben és alkoholtalanul lefeküdni. Mindig azt hiszem, hogy még mindig csak tizenéves vagyok, holott már rég nem tudom olyan könnyedén kiheverni a másnapokat, mint hajdan. Most is volt egy kis fejfájásom, ami az alkohol, a cigaretta és a kialvatlanság eredője lehetett. Szép kis kilátásokkal néztem életem egyik leghosszabb napja elé. Még időben eszembe jutott, hogy a Cube melletti szekrényben találok pár szem Algopyrynt, így nem kellett fejfájással nekivágnom a napnak. Csak éppen előbb ki kellett bányásznom onnan a gyógyszert, ami Cube miatt nehezen elérhetőnek bizonyult. Sebaj, egy rövid szökelléssel átugrottam felette, és a szekrény alsó részére guggoltam, hogy kinyithassam az ajtót. Desiré eközben kíváncsian leste az izgalmas eseményeket. A gyógyszer a feltételezett helyén volt, és szerencsére a nejlonzacskó csörgetésére  sem ébredt föl senki, mert ellenkező esetben még félreérthette volna a helyzetet, ahogy a hanyatt fekvő Cube fölött pucsítok a polcokba kapaszkodva, igaz teljesen felöltözve. Ha például valaki váratlanul felkiáltott volna, hogy "Hát te mit csinálsz?" elképzelhető, hogy ijedtemben még recsegve telibe is fingom az alattam elterülő tájat, esetünkben a gyanútlan bloggertársamat...de ez szerencsére elmaradt.

No, a napomat nem ragozom, el lehet képzelni. Ilyen kevés alvás után reggel 5:30-tól este 19:30-ig helytállni, figyelni, talpon maradni és mindehhez még jó pofát is vágni, hát, nem kis teljesítmény. Magam is meglepődtem azon, mennyire jól viseltem a dolgot, bár a szavazókör zárása előtt 1-2 órával már nagyon szenvedtem. Még ha rendesen jöttek volna a szavazók, de így, ilyen ritkásan? Ha pedig a kialvatlanság és az előző esti alkoholfogyasztás hibának nevezhető, akkor még inkább az volt az a reggeli kávé, amit úgy 7 órakor elfogyasztottam. Szinte sosem iszom kávét, ezért fél óra múlva már az általános iskola szörnyű fiúvécéjében guggoltam, és azon töprengtem, elég lesz-e az éppen akkor produkált rettenethez az a zsebkendőmennyiség, ami a farmerom zsebében volt. Mindenkit megnyugtatok, hogy elégnek bizonyult, bár ha egy második felvonásra is sor került volna, komoly gondok merültek volna fel.

Na, lement a szavazás, majd fél óra elteltével az adminisztráció is. Nálunk ez gyorsan megy, mivel összeszokott csapat vagyunk, és előre megcsinálunk mindent, amit lehet, meg aztán az alacsony részvétel is a malmunkra hajtotta a vizet (942-ből csak 323 jött el).

Az eredményekről: 128 FIDESZ, 108 MSZP, 43 Jobbik, a többi a reszli (a cigányok egyetlen szavazatot sem kaptak). Mindez egy olyan kerületben, ahol a balliberális oldal minden országgyűlési választáson első körös győzelmet arat. Volt két vicceskedő is, akik a szavazólapon levő köröket szépen kidekorálták virágocskákkal, nagyra nőtt orrokkal és egyebekkel. Ezért kár volt kimozdulniuk otthonról.

Ja, egyébként hárman voltunk delegáltak, egy MSZP-s srác, aki már legutóbb is hozzánk került, egy Jobbikos pali, aki most volt először (és egyébként is csak valaki mást helyettesített), meg én, a FIDESZ képviseletében. Hozzá kell tennem, hogy a Jobbik küldöttje volt a legidegesítőbb, mivel sokszor mondta el ugyanazt, azt is nagy hangon, és többször átlépve az illem és/vagy a jó ízlés határát. Ilyenkor általában kimentem a folyosóra (de nem csak én), és egyszer még az is előfordult, hogy konkrétan rá kellett szólni, hogy "ezt most nem kéne". Pedig legutóbb olyan zökkenőmentes volt minden...

A szavazás után jegyzőkönyv másolatát még el kellett vinnem a pártirodába, ahol egy fél órácskát még el is töltöttem (az eredményeket bámulva), és valamivel 8 után értem haza. Az össze-vissza evéstől, az enyhe másnaposságtól, az álmosságtól és a kávé(k)tól eléggé kivoltam, ennek ellenére mégiscsak valamikor este 11 után kerültem ágyba.

Ezt a hétvégét máig nem hevertem ki rendesen.

 

Az a megtiszteltetés ért, hogy Platen engem is felkért a címben szereplő téma bejegyzésbe öntésére, én pedig örömmel teszek ennek eleget. Örömmel, de kétségek közt, mivel YSB-hez hasonlóan bennem is felmerült a kérdés: vajon milyen értelemben kellene felsorolnom ezt az öt eseményt? Platen erre nem adott útmutatást, amiben nyilván volt némi szándékosság is.

A nem számtalan, de azért sok dimenzió közül én azokat választottam ki, amelyek szerintem a legmélyebben és főleg a leghosszabb időre határozták meg eddigi életemet, vagy annak egy szakaszát (ez egyelőre nem minden esetben tudható). Van közöttük olyan, ami — a mi köreinkben — hétköznapinak számít, és van olyan is, ami a bejegyzés leendő tartalmán elmélkedve szinte elsőként ugrott be, holott még én is elmosolyodtam bagatellségén. Haladjunk talán kronológiai sorrendben.

1. A szüleim válása

Akinek elváltak a szülei, annak nyilvánvaló, hogy egy ilyen momentum alapjában forgatja fel az ember életét (mármint gyerekkorban). Vagy azért, mert utána minden máshogy lesz, vagy azért, mert végre minden máshogy lesz. Öröm az ürömben, hogy nekem az első verzió jutott, mivel egyik szülőm sem lett rabja az alkoholnak, nem volt agresszív, stb. egyszerűen csak a sok megpróbáltatás súlya megroppantotta a kapcsolatukat, és mindketten más karjaiban találtak megnyugvást. A kis 979 ezzel elvesztette az anyját meg a mindig megértő és önzetlenül szerető kutyáját, és kapott cserébe egy borzalmas mostohaszülőt meg egy másikat, akit máig nem tud felette állónak elfogadni. Nem állítom, hogy valaha is el kellett volna fogadnom mostohaapának, csak úgy megjegyeztem. A korábbi, könnyen barátkozós lényem az ellentettjére változott, és totálisan bezárkóztam. Ez a szüleim irányában sokkal súlyosabb volt, mint a kortárscsoporttal szemben, ami utóbbi aztán szépen vissza is állt a normális szintre, előbbi azonban sokáig nem változott. Mire megváltozott volna, addigra meg rájöttem, hogy buzi vagyok, szóval máris visszaépültek a szinte már majdnem leomló falak, ráadásul dupla vastagsággal. A válásnak és az ezzel járó lelki változásoknak több, máig ható következménye van, ilyenek például a cuppogó, csettegő szájhangok elleni dühkitöréseim (mostohaanyám okán) vagy a párkapcsolaton belüli bénázások, hiszen a bezárkózásommal együtt járt a kishitűség, a szégyenérzet és a bátortalanság, így kimaradtam az udvarlásra való szocializálódásból. Utólag ezt már nehéz bepótolni, és bár sokat haladtam, még ma sem tudnék csajozni/pasizni egy szórakozóhelyen, max. hagynám magam sodródni az eseményekkel.

2. Az első 'lapozgatós könyv'

A lapozgatós könyv egy időben nagyon felkapott műfaj volt. Természetesen minden könyvet lapozgatni kell, ha nem akarjuk mindig csak a fedelüket bámulni, ezek azonban csak akkor élvezhetők, ha nem sorban haladunk az oldalakkal, hanem a megadott utasítások szerint ugrálunk ide-oda. A történetnek mi vagyunk a főszereplői, és a választási lehetőségeken belül mi irányíthatjuk a sztorit is, mígnem elérünk a célig, vagy elbukunk valahol félúton. A lényeg, hogy ezek a könyvek a szerepjátékok előszobájának számítanak. Mivel mi elég szegények voltunk, még véletlenül sem kerülhetett volna a kezembe hasonló kiadvány, azonban egy akkori jó barátom anyukája a postán dolgozott, és ő hozott egy darabot a fiacskájának. Azt hiszem, a Hóboszorkány barlangjai volt az. Amikor ez a barátom megmutatta nekem a könyvet, hihetetlenül tetszett az ilyen újszerű megoldás, és rögtön beleszerettem a dologba. A könyvek egymás után jelentek meg, mi pedig felváltva vettünk belőlük egyet-egyet, hol a húsvéti pénzből, hol születésnapra, hol karácsonyra, majd kölcsönadtuk a másiknak. Az érdi Skálában hamar kifogyott a készlet, de rokonok révén (akik rendszeresen kimenekítettek a családi fészekből) eljutottam egy budapesti szerepjáték-szaküzletbe, ahol teljesen véletlenül, tévedésből egy szerepjáték alapkönyvet vettem lapozgatós könyv helyett. Mellesleg az enteriőr láttán az állam is leesett. Ekkor 12-13 éves lehettem, és a szerelem máig is tart. A könyvet használni kellett, ha már megvettem, így kis társaság gyűlt össze, aminek én lehettem a középpontja. Én lehettem a mesélő, aki kitalálja a kalandot, és aki élet-halál ura a játékon belül. A rengeteg alkotó energiámat végre értelmes célnak tudtam szentelni, spirálfüzeteket töltöttem meg labirintusok alaprajzaival, képzeletbeli városok térképeivel, leírásával, kalandötletekkel és hasonlókkal. Nem mellesleg ez az egész nagyban segített a családom elöli menekülésben, és a kortárscsoport tagjaival szembeni helyes viselkedésre is nagy hatással volt. Végre barátkozós lettem. Nagy előny volt még, hogy mivel normális szerepjáték magyarul nem volt kapható, kénytelen voltam angolul olvasni ezeket a kiadványokat. Az, hogy egy 13-14 éves gyerek angolul olvas valamit, manapság nem nagy szó, de ne felejtsük el, hogy én akkor néhány évvel korábban még — kötelező jelleggel — oroszt tanultam! 

Az otthoni szerepjátékból pedig egyenesen következtek a klubok, a megfelelő szaklapok olvasása, majd találkozás az első gyűjtögetős kártyajátékkal. Ezt követte egy nagyon hasonló magyar játék megkedvelése, majd a csatlakozás annak alkotógárdájához. Két év játéktervezés után jött az 53 részes novellasorozat, a számtalan televíziós szereplés, majd újabb játéktervezés. Közben pedig kicserélődtek a barátaim, felfedeztem Budapestet, fejlődött az angoltudásom (kicsit a magyar is), ezekben a körökben ismert és népszerű lettem, és egy csomó pszichés problémám mérséklődött. Sajnálom, hogy manapság már csak regények olvasásában meg néhány netes játék élvezetében merül ki a hobbim gyakorlása. De azért 15 éven keresztül elég intenzíven nyomtam a dolgot.

3. Melegségem felismerése

Meleg bloggerként melegblogot írok, ennek ellenére igyekszem szem előtt tartani, hogy bár ez a helyzet alapjaiban határozza meg az életem, mégsem tekintek rá úgy, mint a világmindenség alfájára és ómegájára. Sokan mintha elfeledkeznének erről, és mindent szivárványszín szemüvegen keresztül látnak, de ha azt tekintjük, hogy a blogolás a többségnek pótol valamit, akkor ezt esetükben betudhatjuk ennek a pótléknak. Én nem ilyen vagyok. Szeretnék úgy tekinteni magamra, mint aki éppen olyan ember, mint bárki más, viszont ha állandóan a buziságommal foglalkoznék, az pont ez ellen hatna. Most persze itt a felkínált alkalom, hogy erről írjak, de hát mit is lehetne ide írni?

Az előző (de már jóval régebben megírt) bejegyzésem éppen erről szól, kár lenne újra bepötyögni ugyanazt. Igen, apránként én is rájöttem. Igen, tagadtam, tiltakoztam ellene, de azért lopva mindig fiúkra gondoltam. Az erotikus álmaimban a fiatal fiúk nagyobb arányban jelentek meg (és okoztak éjszakai ágybamagömlést), mint a nőalakok. Aztán igen, volt szégyenérzet is, félelem a lebukástól, ignorálás, próbálkozás, coming out meg minden, ami ezzel együtt járhat. Most itt vagyok, és én osztom az észt, bár szerintem abszolúte jogosulatlanul. És a történetnek még hol van a vége...? Hamarosan jön egy ordenáré lebukás, ami talán már meg is történt, csak még nem volt belőle konfliktushelyzet. Ahogy napról napra nő a bejegyzések száma, nő a látogatók száma, nő a keresőkifejezések száma, úgy nő az esélye annak, hogy egy 'illetéktelen' személy rám ismerjen ezekből a sorokból. Nem állítom, hogy fel vagyok erre készülve, de nem feledkezem meg róla. Mint ahogy a nagy történelmi személyiségek egy része, úgy én is tisztában vagyok a sorsom ilyetén fordulatával, aztán majd meglátjuk, hogy sül el. De mielőtt átmennék a filozófikus bloggerbe, inkább ugorjunk a következő pontra.

4. 2002. április közepe, Műegyetem rakpart

Na igen, most értünk ahhoz a bizonyos bagatell eseményhez. A 2002-es országgyűlési választások két fordulója között voltunk, és a FIDESZ kampánycsend előtti gyűlést tartott a Műegyetem előtt. Mondhatni hétköznapi dolog, én azonban itt tapasztaltam meg először (és egyelőre utoljára is) a tömegpszichózist. Az a temérdek ember ahogy hömpölygött...fiatalok, idősek, hírességek...mind nagyjából egy cél érdekében, a szabadidejéből áldozva...ez azonban mind kevés lett volna e földöntúli élmény megtapasztalásához. Azt egy apró momentum váltotta ki, mégpedig Fábry Sándor feltűnése a színpadon. Addig nemigen lehetett tudni róla, hogy — baloldalisága ellenére — a FIDESZ-szel szimpatizál, ezért a hömpölygő tömeg egy emberként adott hangot a csodálkozásának. Én is. Akkor átfutott rajtam ez az érzés, amit jó lenne még legalább egyszer érezni, akármi legyen is a kiváltó oka. 

A politika addig is érdekelt, és az oldal is adott volt, ez a rendezvény tehát maximum csak mélyítette az érzéseimet. Mielőtt a kommentek áradata csak emiatt a pont miatt érkezne, leszögezem, hogy csak kisebb mértékben politizálok érzelmi alapon (de ezt nem tagadom le), inkább racionális okok miatt köteleztem el magam a jobboldal mellett. A blogomból ez nem feltétlenüll derül ki, de hát ez egy másik műfaj. Mellesleg az elkötelezettségem — számtalan ok miatt — a későbbiekben még változhat.

5. Nagyanyám halála

Azt hiszem, ez szorul magyarázatra a legkevésbé. 27 éves koromig nem lehettem a magam ura. Mindig alkalmazkodnom kellett a felettem állókhoz, azokhoz, akik megszabták az egzisztenciális mozgásteremet. Egy önnön másságával tisztában levő embernek egy hasonló helyzet duplán kétségbeejtő, főleg, ha azt nézzük, hogy melegként az ember gyorsabban öregszik — ha értitek, mire gondolok. Másrészt a nagyanyám elég erős asszony volt, én pedig elég gyenge, így észre sem vettem, hogy az idő múlásával saját (addig fel sem igazán derített) jellememre teljesen rátelepedett az ő jelleme.

Csak a halála után kezdhettem el keresni önmagam, és azt hiszem, mostanra sikerült is megtalálnom. Azóta úgy öltözködöm, ahogy akarok, olyan a hajviseletem is, nincs beosztva a szabadidőm, a pénzem, azt eszem, amit akarok, és sorolhatnám. Sajnálom, hogy így alakult, de kár lenne a múlton rágódni. Az élet megy tovább, számomra ráadásul élvezhetőbben, mint korábban.

Nos, ennyi lenne. Hozzám képest röviden, a megszabott keretet túl nem lépve. Ideje leporolnom a tenyerem.

 

Ma átéltem a rendszerváltást követő első olyan sztrájkot (vagy ahogy az öregek mondják: sztrejkot), ami engem is érintett. A vasutasok, kórházi alkalmazottak, tanárok, buszsofőrök és egyebek eddigi munkabeszüntetései eddig valahogy sosem voltak rám közvetlen hatással, mindig megúsztam őket. Ez a mostani sem hatott meg különösebben, mivel a munkahelyem rugalmas, csak a munka várt rám, azt meg úgyis elvégzem időre. Cserébe aludtam egy jót, aztán mivel Roland is nálam aludt, bepótoltunk némi hétvégi elmaradást, jól megreggeliztünk és még egy kis szórakozásra is jutott idő.

Fél 1-kor indultam útnak, mert még bérletet is kellett vennem. Kis naiv, azt hittem, hogy bár a metró nem közlekedik, a bérletpénztár mégis nyitva van. Tényleg nem is értem, hogy nem jutott eszembe, hogy a pénztáros is BKV-s alkalmazott... Emiatt 20 percet kellett ácsorognom az ajtó előtt, és el kellett viselnem az unatkozó kis fruskák rágózását, meg azt a néhány rosszalló megjegyzést, amit ilyenkor tenni szoktak. Azért nem volt teljesen haszontalan ennyivel előbb elindulni, mivel a pénztár elé hirtelen odateremtődő sorban így előkelő helyen indulhattam. Addig meg figyeltem, hogy a szépen felszaporodó embertömeg az ajtó kinyitásakor hogyan aljasul le állati szintre, csak hogy mielőbb az első szerelvény padlóját érinthesse a talpa. És még ezek sértődtek meg, amikor le lettek panelprolizva.

Az első busz viszonylag hamar jött, és még le is tudtam rajta ülni, a 25-ös azonban a sztrájk vége után fél órával sem volt sehol, holott 6 percnyi menetidő után érkezik a Hubay Jenő térre. Ennek megfelelően néhány megálló utasait felhalmozva hirtelen a reggeli 7-esen érezhettem magam. Az MP3-am persze lemerült , merthogy mindig olyankor kell lemerülnie, amikor fennforgás van. Nem baj, nem voltam ideges (tényleg). Mondjuk ha szakadt volna az eső (mint ahogy most szakad), nem lennék ilyen megértő.

Mert egyébként nem haragszom a munkabeszüntetőkre. Kivételesen értünk (is) sztrájkoltak, és nem csak magukért (és semmiképpen sem ellenünk). Még mindig jobb fél napig szívni, mint a leendő járatritkítások után állandóan, persze ezt nem érti meg mindenki. A metró végállomásánál is hallottam ilyen hangokat, de hát miért is ne hallottam volna, amikor a csapból is az uszító propaganda folyik.

Jön a ballib megmondóemberek hada, és elkezdi a szokásos gyűlöletáradatát. Divide et impera — tartják, és egy pillanatig sem restek tartani magukat ehhez. Orvosokat a betegek ellen, gyermekorvosokat a többi orvos ellen, szülőket a tanárok ellen, gyerekes szülőket a gyerektelenek ellen, vásárlókat a pékek ellen, utast a MÁV ellen, nyugdíjasokat a fiatalok ellen. Ehhez aztán értenek, ami nem is meglepő, hiszen ezt csinálják már 100 éve. Hergelni, hangulatot kelteni, uszítani, és a szart mindig a másikra kenni. Ugyebár minden, ami rossz, az Orbán Viktor hibája, ha Orbánra nem lehet ráfogni, akkor a FIDESZ-é, ha arra sem, akkor az EU tehet róla.

Ezek a fél napos sztrájk miatt persze most is kataklizmát vízionálnak. Már előre azon sápítoztak, hogy most majd hány embert rúgnak ki a munkahelyéről, hányan halnak meg a kórházakban stb. stb. Érdekes módon ugyanezek az emberek azt nem számolták, hogy a bávatag arcú Ágnes asszony intézkedései következtében hányan haltak meg (akiknek nem feltétlenül kellett volna). Az az elvtársak nagy szerencséje, hogy most egy kis levegőhöz jutottak, és egységesen, újult erővel mocskolhatják a BKV-sokat. Az utóbbi két hétben ugyanis egy kissé szarban voltak. Amíg egységesen, pusztán csak intenzitásában és stílusában eltérően lehetett az ellenzéket támadni, addig semmi probléma nem volt. Igaz, hogy az ellenzék már 6 éve ellenzék, az elvtársaknak mégis mindig velük van baja, és sosem a kormánnyal. A Drága Bolgár úr, Friderikusz, a vöröslő fejű Aczél Endre (fedőnevén: Acsády), Avar János és a többi elvtárs (akiket nem óhajtok tovább sorolni), már rutinból intézi a dolgot. Mostanában azonban szarban vannak, hiszen a védenceik elkezdték egymást marni. Még ha a java csak színjáték is, van néhány önjáró nyilatkozó, aki maradandó károkat okoz ebben a nagy összeborulásban. Az elvtársak meg nem tudják eldönteni, ki mellé álljanak. Jól össze vannak zavarodva — nekem úgy tűnik, a java az MSZP-t választotta védencének —  és most azt magyarázzák, miért nem jó mégsem az, amit eddig az egekig magasztaltak, és egyetlen járható útnak neveztek. Persze túl nagy gondot ez sem jelent, hiszen ebben is van már 100 évnyi gyakorlatuk. Anno ugyebár azt magyarázták, miért kell államosítani, aztán azt, hogy miért kell privatizálni. Részben ugyanazok, ami talán hihetetlenül hangzik, de sajnos így van. A Fletó ezen a téren jól meg is dolgoztatja őket, mivel három havonta új irányt, új programot vagy új politikát hirdet, persze úgy, hogy az előzőben sem történt semmi. És akkor jönnek a Drága Bolgár úr félék, és szépen megmagyarázzák, hogy ez miért lesz majd nekünk fantasztikusan jó, mi meg csak azt látjuk, hogy mégis napról napra nehezebb (igaz, hogy erről az Orbán tehet).

Szóval gondban voltak a ballib megmondóemberek, de most itt a sztrájk, újra össze lehet zárni a sorokat, és össztüzet zúdítani az aktuális ellenségre. Meg el lehet mondani, miért lesz sokkal racionálisabb minden, ha megszüntetnek néhány járatot, a többit meg ritkábban közlekedtetik. A BKV vezetősége nyilván zsenikből áll, akik úgy oldják majd meg a problémát, hogy egyszerre javítanak a szolgáltatás színvonalán ÉS spórolnak meg 6 Mrd forintot. Talán nem kellett volna 4-5 Mrd-ért tanácsokat venni, és akkor a most megspórolandó pénzt is a színvonalra lehetne költeni. Az egész nyugat ide járna buszozni meg metrózni, otthon aztán lelkesen mesélnék a rokonoknak, hogy milyen hihetetlen élményük volt a magyaroknál. Valószínűleg bármelyik, fizetését vagy nyugdíját beosztani kényszerülő átlagember tudna racionálisan szelektálni a BKV kiadásaiból. Mint látható, nekem is vannak ötleteim.

Ennyit a sztrájkról, meg ami eszembe jutott ennek kapcsán. Bocsi azoktól, akiknek most jól megugrott a vérnyomása.

Azt hiszem, még nem volt nálam olyan, hogy két bejegyzés között annyi idő telt volna el, mint most. Ennek az esetnek is csak az az oka, hogy vasárnap ugyebár korántól későig nem voltam gép előtt, tegnap meg olyan fáradt voltam, hogy ébren maradni is csak komoly erőfeszítések árán tudtam, nemhogy még blogírásra szántam volna magam. Na, de ma itt vagyok.

Vasárnap tehát szavazatszámláló bizottsági tag voltam, ami egyebek mellett azzal is járt, hogy rendkívül korán kellett kelnem. 4:40-re állítottam be a telefonom ébresztőjét, a párttársaim azonban ezzel nem elégedtek meg, és már 4:30-kor rám telefonáltak ébresztési és ellenőrzési céllal. Utóbbi annyit jelentett, hogy megkérdezték, minden oké-e, továbbra is tudok-e menni. Igyekeztem mielőbb észhez térni, és összekapni magam, bár innentől kezdve már akarni kellett volna, hogy elkéssek, tekintve, hogy egy 2 percre levő általános iskolában volt a szavazóköröm.

5:15 körül elbúcsúztam a páromtól — aki nem sokkal aludhatott többet, mint én, mivel ő meg vidékre utazott, — aztán 5:20 körül meg is érkeztem a szolgálati helyemre.

Néhány percen belül mindenki megjött, én pedig örültem, mert szinte az egész csapat a múltkori tagokból állt, és az egyetlen változás is számomra kedvezően hatott. A legutóbbi helyhatósági választás során ugyanis az MSZP-s delegált egy rendkívül idegesítő vénasszony volt (állítólag már sokadszorra), aki fújtatva evett, rendkívül fontosnak érezte magát, mindenkivel kötekedett, a szavazatok összeszámolásakor pedig minden második pillanatban sikkantott egyet, hogy "Jaj, még egy a Gergely doktornak!". Na, a nyanya helyett most egy 21 éves srácot küldtek, akivel végig jól eldumáltunk, röhögcséltünk is sokat, és egyáltalán semmi gond nem volt vele. Szegény mondjuk a kb. 15 centis haját zselézve hordta, amitől úgy nézett ki, mint egy hangyász sül, és olyan öltönyt vett föl, aminek az ujja is, meg a nadrágszára is rövid volt egy picit, de legalább igyekezett az alkalomnak megfelelően öltözni.

Sokaknak valószínűleg elképzelése sincs arról, mennyire unalmas a szavazatszámláló bizottság tagjának lenni. A szavazókör nyitása előtt még van némi izgalom, mert ilyenkor kell előkészíteni mindent; a helyiséget dekorálgatni, a tollakat lopás ellen rögzíteni, az urnákat összeállítani, a szavazólapok első adagját átszámolni (megvan-e mind), stb. Aztán az első szavazó érkezése is 'izgalmakat' jelent, egyrészt mert akkor még egy-egy szavazó érkezése érdekes, másrészt mert ilyenkor ugyebár még speciális módon történik a szavazás (ellenőrző címke urnába dobása, urnák lezárása, stb.).

Na, de aztán megindulnak a népek. Idősek, fiatalok, babakocsival, kisgyerekkel, kerekes székkel, mankóval, nagypapával, szemüveggel, szemüveg nélkül, szellemi képesség nélkül. Tényleg, némelyik szavazópolgár olyan szinten hülye, hogy azon csak ámuldozni lehet (pedig én már edzett vagyok).

Az egyik egy darabig nézegette a szavazólapokat, aztán megkérdezte: "Most melyik az Orbán és melyik a Gyurcsány?". Egy másik nekiállt hőbörögni, hogy minek ez az egész, meg mi fog hétfőtől változni, mire kénytelenek voltunk megkérni, hogy odakint folytassa a témát. Némelyeknek gondot okozott a kérdés jelentésének megfejtése, ugyanis belezavarodtak a tagadószó látványába. 'Akarja-e(...), hogy ne legyen (...)?', ez olyan kurva bonyolult? Van, akinek igen. És akkor azokat már nem is említem, akik meglepődtek, hogy igazolni is kéne magukat, vagy akik szavazólap nélkül indultak el a fülke irányába, mert ilyenből egy rakattal volt.

Az emberek zömében úgy érkeztek, mintha az ajtó előtt egy-egy villamos vagy busz állt volna meg, fürtökben. Tehát vagy sorba kellett állniuk (nem mindig ment ez sem) vagy senki sem volt. Reggel felé inkább az idősek jöttek, ebédidő után senki, délután pedig a fiatalabbak. Amikor éppen üres volt a helyiség, akkor sztorizgattunk, vagy evéssel, ivással, kávézással próbáltuk meg lefoglalni magunkat (több-kevesebb sikerrel). Az ellátmány fejenként egy Balaton szeletből, két szendvicsből és két almából állt, valamint kaptunk egy halom apró pogácsát, inni pedig tonikot, kólát, kétféle ásványvizet, meg egy doboz rostos gyümölcslevet. Ez elég is volt bőven, főleg úgy, hogy ebéd is járt (hideg rántott hús, hideg sült csirkecomb, hideg főtt krumpli, hideg rizs, hideg csalamádé, meg egy olyan isler, ami légkalapácsként hatott a fogazatomra).  

Két említésre méltó szituáció volt még. Az egyik, amikor belibbent az ajtón a volt barátnőm. Hmm, hát igen, el is felejtettem, hogy ő pont oda tartozik. Egy kicsit megroggyanttak a térdeim, részben a hirtelen előtoluló emlékek, részben a látványa, részben a váratlan szituáció miatt, és erőltetett vigyorral az arcomon, a bélyegzőt markolva csak annyit tudtam hebegni, hogy "Nekem jutott a legIQsabb feladat..." (miközben egyébként nem is én bélyegeztem). Ő is csak annyit mondott, hogy számított rám, de — bár én szerettem volna — nem tudtunk többet beszélni, mert nem hagyhattam el a helyiséget, hogy határozatképes maradjon a bizottság (ketten éppen ebédelni voltak). Kicsit felzaklatott az eset, és mire éppen túltettem volna magamat rajta, megjelent az apja is, így kezdhettem elölről...

A másik érdekesség az volt, amikor egy 34-35 éves pali libbent be az ajtón, hangosan és szabatosan köszöntött mindenkit, majd odaszökellt az asztalunkhoz. Miután megkapta a szavazólapokat és a fülke magányában sikerült neki az X-eket is kitenni, rákérdezett, hogy "Boríték nincs?". Mondtuk, hogy de, persze, csak ne nyalja re. Erre ő: "Nem veszek ám akármit a számba", aztán eltartott kisujjal kiszökellt az ajtón. Fél órán keresztül ezen röhögtem.

A zárás felé közeledve egyre lassabban telt az idő, mi pedig egyre gyakrabban hívtuk fel egymás figyelmét, mennyi van még addig. Azért egyszer ez is bekövetkezett. Akkor aztán újult erővel estünk neki a feladatoknak, amiket ezúttal is elsőként sikerült befejezni (a többi szavazókörhöz képest). 432x3 szavazólapot kellett szortírozni, ellenőrizni, megszámolni (kétszer), valamint minden szirszart aláírni, lebélyegezni, majd a jegyzőkönyveket lemásolni két példányban, hogy a delegált tagok leadhassák azokat a pártjaiknál.

Miután készen lettünk, elköszöntünk egymástól, és mindenki ment a dolgára. Én is útnak indultam a Fidesz irodája felé, ahol már jó sokan összegyűltek, mire én odaértem. Szerettem volna mielőbb hazamenni, de egy-két pohár bor, némi pezsgő, majd egy kis — semmiből előkerült — pálinka után már semmi nem volt olyan sürgős.

Meg is jártam, mert miután erősen becsípett állapotban hazatántorogtam, a reggeli kelés leírhatatlanul borzalmas volt, ahogy az egész délelőttöm is. Akkorákat ásítottam, hogy majd beharaptam az asztalomat, az esti edzésem pedig baromi szarul sikeredett. De legalább a fejem nem fájdult meg.

Minek iszik, aki nem bírja?