Genesis bejegyzései

Kicsit megcsúsztam ma az idővel, de mégis szeretném, ha lenne bejegyzés, ezért potyázok egy kicsit ezzel a közkedvelt sorozattal. A kétfarkúak meg csúsznak egy kicsit, más bejegyzések úgyis sokkal nagyobb csúszásban vannak...

Szóval jöjjön megint három dal, amik gyerekkoromban megragadtak valamiért, és amiket a mai napig szívesen hallgatok. Ezúttal nem feltétlenül a klipeken lesz a hangsúly, bár...

Kezdjük az elsővel, ami a Depeche Mode általam a mai napig legkedveltebb dala. Hiába folyik a csapból is, hiába hallottam már ezerszer, ha egy hét eltelik az előző hallgatás óta, máris jó érzéssel ismétlem megint. Enjoy the Silence, avagy Élvezd a csendet...

...pedig gyerek fejjel baromi izgága voltam — mint a gyerekek általában. Állandóan kellett valamit zörgetnem, forgatnom, kocogtatnom, szóval ha most el kéne viselnem magamat, hát...idegesíteném magam. Ehhez képest mostanában a csend szinte fiziológiás szükségletemmé vált. Ha vasárnap délelőtt harangzúgásra ébredek, leszidom az Istent az égből (majd jól megkapom a magamét...), szentségelek az állandó fúrásra, légkalapácsolásra, fűnyírásra, az örökös zsivajra, fő a fejem a buszon a rágózástól, szotyirecsegtetéstől, orrszívástól, szóval rám fér a nyugalom.

A következő dal szövegét (is) kívülről fújom, sőt, ha nagy néha eljutok karaokezni, és a listán szerepel ez a szám, a világért sem hagynám ki.

Bár anno egy szót sem értettem belőle, valahogy mégis nagyon megszerettem. Azóta tudom, hogy az Amerikában oly elterjedt tévé-prédikátor jelenségről szól (amiből nekünk csak egy Németh Sándor jutott), meg az álszent szövegelésükről, és az összeharácsolt pénzeikről. Talán blaszfémnek is lehetne nevezni, de mivel érzetem szerint inkább a szektákkal kapcsolatos visszásságokat pellengérezi ki, ez még belefér.

Végül egy olyan szám, amit sokáig nem hallottam, viszont a Döglött akták múltkor ecsetelt részének végén éppen ez szólt, és kellemes érzéseket indított el bennem, főleg, mivel éppen egyedül voltam. Állítom, hogy ez a 20 legszebb szerelmes dal között van.

Az érzelmi életemről egy ideje nem írtam. Most sem fogok, inkább csak beillesztek egy számot, ami sokat elmond a gondolataimról. Ez már csak azért is ide illik, mert ma reggel ezt sorsolta az MP3-am, és mint tudjuk, ennek rendszeresen sorsszerű jelentést tulajdonítok.

Mivel ez a blog első sorban rólam szól, és csak aztán minden másról, talán az a néhány olvasó, aki olvas, megbocsátja, ha egyik zenei kedvencemről írok néhány sort, és mellesleg néhány felvételével is traktálom őket.

A címből már kiderült, hogy Peter Gabrielről van szó, aki szerintem méltánytalanul ismeretlen az átlag zenei hallgatók körében. (Vagy mégsem olyan ismeretlen?). Talán ez amiatt van, hogy a zenéje és a dalszövegei első hallásra nem olyan könnyen befogadhatók, valamint túl hosszúak a számai ahhoz, hogy a zenei adókon rendszeresen nyomhatnák őket. Pedig a hozzáértők már többször elismerték a munkásságát: számtalan díjat kapott már, méghozzá a legkülönfélébbeket, de ezek közül a 4 Grammy-díj a legbeszédesebb. Mond valakinek valamit az a filmcím, hogy Madárka? Na, annak is ő írta a zenéjét. Ismert és elismert előadókkal dolgozott együtt (mint pl. Sinead O'Connor vagy a U2 némely tagja), videoklipjei egy időben újítóak és szokatlanok voltak (Sledgehammer, Digging in the dirt, Big time), a koncertjei pedig életre szóló vizuális élményt jelentettek bárkinek, aki volt olyan szerencsés, hogy elmehetett akár egyre is. A mai napig aktívan zenél, hamarosan új albuma jelenik meg.

Véleményem szerint a Genesisből való kilépése az egyik legszerencsésebb dolog volt, mert így az Phil Collinssal bővülve fantasztikus számokat alkotott (nagy kedvencem, ahogy Collins is), és nem mellesleg Peter Gabriel ezután korlátok nélkül valósíthatta meg önmagát.

Imádom, szerelmes vagyok a dalaiba, amelyek egyik része elgondolkodtat, másik része fantasztikusan nyugtató hatással van rám, a koncertfelvételei nézése közben pedig már többször éltem át katarzist, ami az orgazmus után a második legjobb érzés a világon.

Azt hittem, már visszavonult, és bánatosan gondoltam arra, hogy a 2003-as magyarországi fellépésén még csak a legismertebb (hajdani listavezető) Sledgehammer című számát ismertem, ezért eszembe sem jutott a koncertre elmenni, de itt-ott azt olvasom, hogy az új albumával újra turnézni fog, így talán még őt is láthatom (ahogy 2 éve Phil Collinshoz is szerencsém volt).

De a seggnyalás helyett jöjjenek a kedvenc felvételeim. Legszívesebben mindet beraknám ide, de mértékletes leszek, két számhoz már így is volt nálam szerencsétek. Az első felvétel a Lay your hands on me, ami zeneileg elsőre biztosan nem jön be senkinek, de érdemes 5 percig nézni/hallgatni, amikor is némi lelki felkészülés után a színpadról bedől a közönség sorai közé, és hagyja, hogy testszörfözzenek vele (és megszabadítsák némi ruházattól). A szám címéből ez persze következik is, de micsoda bátorság és bizalom kell ahhoz, hogy ezt megtegye!

A második szám a 2003-as Growing up turné címadó dala. Gabriel itt már nem túl fiatal, de a hangja semmit nem változott (igazából azon kevesek közé tartozik, akinek a hangja ugyanolyan a stúdiófelvételeken, mint élőben). A hatalmas, vélhetőleg anyaméhet szimbolizáló műanyaggömb fantasztikus ötlet, de ehhez hasonlókat nála gyakran látni a fellépésein. Itt következik:

A harmadik szám ugyanerről a koncertről való. Itt is szokatlan dolgok történnek a színpadon, de nem emiatt adom közre, hanem a (rám) nyugtató hatással levő számainak példájaként.