Gyurcsány bejegyzései

2006. szeptemberében egy vagy több motoros futár egy politikailag rendkívül izgalmas csomagot hordott szét több televízióadó székházához. A feladó ismeretlen, a futár(ok) neve szintén, ahogy az esetleges futárcég kiléte sem tudható, már amennyiben az egész hivatalos úton zajlott egyáltalán. Az adók természetesen kapva kaptak az alkalmon, és azonnal elkezdték műsorba adni Magyarország akkori miniszterelnökének, Gyurcsány Ferencnek a párttársai körében pár hónappal korábban előadott, zárt körű beszédét, pontosabban annak részleteit. Ha némelyik esetleg hezitált volna, akkor sem volt sok választása, hiszen a címzettek között a HírTV is szerepelt, az pedig tudható volt, hogy ők egy percet sem fognak vesztegetni, és a szokásos műsorrendet felborítva, rendkívüli hírek keretében fogják a citált részeket közre adni.

Az ominózus beszéd ismeretes, a legjellegzetesebb mondatait álmunkból felébredve is idézni tudnánk. Megtudhattuk, hogy a kormány tagjai (a miniszterelnökkel az élen) szándékosan hazudtak, manipulálták a közvéleményt, össze-vissza trükköztek, hogy a szar gazdasági adatokat kozmetikázni tudják, nem csináltak semmit a ciklusukban és az ország mellesleg 'kurva'. Ezen okkal döbbent meg és háborodott fel minden jóérzésű választópolgár, és többen (köztük én is) azonnal a parlament elé sietett tiltakozni és a részleteket megtudni. Mivel a miniszterelnök - bármely nyugati demokráciában bevett szokással ellentétben - egyáltalán nem szándékozott azonnali hatállyal lemondani, a tiltakozók száma a következő napon megsokszorozódott, majd a szélsőjobboldali Toroczkai László közreműködésével sikerült elérni, hogy a spontán tiltakozás rombolásba menjen át. Az ezt követő napokon a szélsőséges elemek és a rendfenntartók napról napra komikusabb, de egyre pusztítóbb harcba bocsátkoztak egymással, 2006. október 23-án pedig a rendőrség az újkori demokrácia legerkölcstelenebb és legvisszataszítóbb módján rontott bele a legnagyobb ellenzéki párt ünnepi megemlékezésébe. Azt hiszem, mindezt a történelemkönyvek is tanítani fogják, hiszen olyan erejű változások indultak el a közvéleményben és az országban, amik még hosszú ideig kihatással lesznek a közéletre. Ebbe most nem megyek bele, hiszen nem ez a lényeg.

Az őszödi beszéd után a miniszterelnök és köre (továbbra sem fontolva meg a távozás kínálkozó lehetőségét) minden erejével azon volt, hogy az elhangzottakat pozitív színben tüntesse fel vagy legalább kisebbítse. Azt mondták, hogy ezek kiragadott részek, és ennek bizonyítására még ki is adták a komplett beszédet, ami a mai napig megvásárolható az MSZP rendezvényein. Azt is mondták, hogy Gyurcsány egy politikai hős, egy igazi államférfi, aki végre szakított az elmúlt 16 év rossz szokásaival, és végre a nagy nyilvánosság előtt vallotta be, hogy hazudott, DE ezzel megteremtette az őszinte politikai jövő alapjait. Mindenki tudja, hogy a politikusok hazudnak, de ő most végre szakít ezzel a hagyománnyal. A másik oldalon például ott van Orbán Viktor, aki a Sváby Andrással készült TV2-s beszélgetésben azt 'hazudta', hogy sosem hazudott (ami kérdésre természetesen nem volt más válasz adható, és ezt ők is tudták). Ezt a fórumozók a mai napig imádják hajtogatni. Gyurcsány persze nem "bevallotta", hanem lebukott, hiszen a felvétel kiszivárgott, nem önként hozták nyilvánosságra, ennek ellenére a párt kijelentette, hogy nem keresik a kiszivárogtatót. Hogy is keresnék, hiszen az nem bűnös, aki ekkora jóságot tett az országgal, különben sem kíváncsiak rá, meg aztán rossz vért is szülne a gyanúsítgatás a párton belül. Ez egy 'igazságbeszéd' volt, és mostantól minden szép és jó lesz, mert új világ van. A másik verzió szerint (merthogy kellett az is) ők egytől egyig összetartó szocialisták, következésképp egyikük sem lehetett a kiszivárogtató, sokkal inkább a FIDESZ áll a háttérben, aki árnyék-titkosszolgálatának segítségével lehallgatta őket. 'Találtak' is egy ilyet, tönkre is tették, Szilvásy, Dávid Ibolya és Herényi pedig most a vádlottak padján ül, nagyon helyesen.

Gondolom, mindezt ők sem hitték el, és az első pillanattól kezdve pontosan tudták, hogy itt nemcsak Gyurcsány, de az egész párt és kormány karrierjének vége, amit egy jól irányzott miniszterelnök-csere sem tudott megmásítani. Szépen is nézne ki az ország, ha mindennek nem lett volna következménye...

És akkor eljutottunk napjainkig. A menetrend szerinti ünnepi gyújtogatások véget értek, a FIDESZ jóval a papírforma felett nyerte a választásokat, a szocialisták támogatottsága pedig egy évnyi fasisztázás és diktatúrázás után sem nőtt egy jottányit sem, elkezdtek tehát pangani. Gyurcsány egy ideig elvonult, hogy erőt gyűjtsön, és most úgy döntött, hogy Orbán Viktort a saját pártjának szétverése után lesz képes csak legyőzni, neki is látott tehát ezen — általam rendkívül nemesnek tekintett — cél megvalósításának. Ez persze az áldozatoknak marhára nem tetszik, így elindult az oda-vissza vádaskodás és mocskolódás, aminek egyik közelmúltbeli mozzanata szépszavú Szanyi Tibor azon kijelentése volt, miszerint az őszödi beszédet maga Gyurcsány szivárogtatta ki, politikai haszonszerzés céljából. A jobboldalon ezt már évekkel korábban is megírták, egyben Gerő Ernőnek a forradalom kirobbanásához vezető beszédjével párhuzamba állítva (és valljuk be, az eseményekben is volt némi hasonlóság), úgyhogy Szanyi most sem találta fel a spanyolviaszt. Fletó erre visszaválaszolt, hogy a "Tibor téved", mert nem ő volt, viszont sejti, hogy melyik három szoci közül lehetett valamelyik, amit meg is írt egy levélben, és azt elküldte a szocialisták jelenlegi elnökének. Mesterházy Attila (ex-Athos) erre kiállt a kamerák elé, és egy röpke, technikai levélbontás után az egészet ledarálta olvasatlanul, majd felszólította a jelenlegi belügyminisztert, hogy az rögvest hozza nyilvánosságra, amit a titkosszolgálat eddig kiderített az ügyről, továbbpasszolva ezzel a labdát a kormányoldalnak. Ott viszont pályán kívülre rúgták a lasztit, és közölték, hogy elmúltak azok az idők, amikor a titkosszolgálatokat belpolitikai célokra használják.

A folytatásból talán megtudhatjuk, hogy:

- ha akkor ez a beszéd oly nemes és előremutató volt, ami csupa jóságot tett az országnak, Gyurcsányt pedig az államférfiak sorába emelte, akkor most miért kell egymásra mutogatni, és úgy tenni, mintha valami bűnöst kéne nyakon csípni?

- ha anno azt mondták, nem érdekli őket a kiszivárogtató léte, akkor most mégis miért kutatnak utána? Kutatnak egyáltalán utána? Vagy csak azért megy ez a passzolgatás, mert pontosan tudják, hogy ki volt (nem Gyurcsány), de nem akarják megmondani?

- ha volt 5 évük a - most már - bűnöst felderíteni, miért nem éltek a lehetőséggel? Miért most kell a titkosszolgálatokat felszólítani a nyomozásra vagy a megszerzett információk közzétételére, amikor nekik aztán igazán nem kellett a szomszédba menni a politikai jellegű megbízások/utasítások tekintetében?

- miért hazudja Szanyi Tibor a HírTV beszélgetős műsorában, hogy a párton belül minden a legnagyobb rendben, csak könnyed vitáik vannak (mert ők az egyetlen párt Magyarországon, ahol vita van egymás közt is, bezzeg a FIDESZ-nél aki ellenkezni mer, az röpül is a pártból)?

- meddig szórakozhatunk jókat ezen a vergődésen, és mikor kisgazdásodnak el teljesen és végleg?

Más kérdések is felmerültek bennem, de most indulnom kell a maratoni blogtalira. Azért továbbra is figyelem a híreket, hiszen egy ilyen izgalmas eseménysor egyetlen epizódjáról sem érdemes lemaradni. Folytatása következik.

Annyian és annyi helyen megírták már a fejleményeket, a véleményüket, de úgy érzem, most már én sem maradhatok ki. Olyan lesz nekünk ez a vörös iszap kifejezés, mint az aflatoxin, a 'gyanús fehér por' vagy Mega Trade-botrány szókapcsolat: nem felejtjük el, amíg élünk. Az általam olvasott melegbloggerek közül SPF és m. is publikált egy-egy írást, én viszont — velük ellentétben — megengedem magamnak azt a vagdalkozó hangnemet, amit valahol a sajátoménak mondhatok.

Mert ahogy a híreket figyelem, és igyekszem követni a fejleményeket, hol felháborodok, hol meg repes a szívem. Hideg-meleg. Úgy érzem, hogy valahol az emberek százainak tragédiája felett, két világ összecsapásának is szemtanúi lehetünk ezekben a napokban. Az egyik világ az a szellemi vörös iszap, amit a volt KISZ-funkcionáriusok, privatizátorok, haverkák, milliárdossá vált szarháziak, ezek ügyvédjei és az egész brancs köreihez tartozó újságírók, értelmiségiek masszája jelent. Ez az iszap végre hígulni kezdett, főleg az önkormányzati választás rájuk nézve tragikus eredménye után (aminek még egy egész napot sem örülhettem...), a tiszta víztől ez most kavarog, lefolyik, elfolyik, szétfut, és előbb utóbb szinte semmi nem marad belőle. Ez a világ az "iszap nem mérgező" és a "fizetjük a temetési költségeket" jellegű kijelentések, a rendőrautó biztonságából nyilatkozatot adó vezetők, a gazdagodás mellett senkire tekintettel nem levők, az alkalmazottakat perrel fenyegetők, semmiért felelősséget nem vállalók és a szerecsenmosdatók világa.

A másik oldalon viszont ott az új világ, ami egészen más folyamatokat részesít előnyben. Nem hibátlan persze ez sem, de szerintem nem csak az én szívemhez állnak közelebb ezek a folyamatok és intézkedések, hanem sok másik honfitársaméhoz is. Felelősségre vonás, gyors intézkedések, határozott döntések, cselekvési terv. Nem szoktuk meg az ilyesmit, és állítom, hogy a régi világ azért fogja elveszteni ezt az összecsapást, mert szintén sem szokta meg, ráadásul alkalmazkodni is képtelen. Lásd — a szintén szarért-húgyért timföldgyárossá lett — Gyurcsány  tegnap délelőtti és azzal szöges ellentétben álló délutáni véleményét, ami számomra arra utal, hogy azt sem tudja már, mit nyilatkozzon az intézkedésekről.

Szerintem a letartóztatott cégvezetőnek meg sem fordult a fejében, hogy le fogják tartóztatni. Elképzelhetetlennek tartotta, hiszen ilyesmiért eddig soha senki nem ütötte meg a bokáját, és emiatt az önvédelmi mechanizmusa is kikapcsolhatott, különben már rég lelépett volna. A magam részéről biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem egy takarítónéni vagy egy portás (meteorológus) fogja elvinni a balhét, hanem az, aki okozta. És nemcsak dr. Bakonyi, hanem a többiek is, akik tudták, hogy mit csinálnak és mire adnak utasítást, annak ellenére, hogy azt is tudták, mi lehet ennek a következménye. Bízom benne, hogy ahogy a kihallgatások folynak (máris, nem ám fél év múlva...), egyre-másra halljuk majd, hogy szedik össze a bandát. Nincs idő meglépni, nincs idő az asszonyra vagy a kölökre íratni a házat, a gyárat, mert ugrik az is. Milliárdok ide, 100 leggazdagabb magyar közt levés oda, nemcsak a környéken lakók, de az ország jóérzésű része is üdvözölhette ezt a lépést. Én azt tettem, bár bevallom, én magam sem hittem, hogy egy ilyesmi itt és ilyen gyorsan megtörténhet. Vagy csak naiv vagyok? Lehet.

A régi világ azért is veszteni fog, mert a képviselői megrémültek és vagdalkoznak. Most igazán nagy bajt csináltak, és ettől megszeppentek, reszkető térddel, remegő hangon nyilatkoznak, csupa olyasmit, ami a jogos felháborodást csak növeli. Mások pedig véleményeznek, ugyanazon a módon, ahogy azt eddig tették, és közben sok-sok olyan dolgot írnak, ami csak az egyre fogyó társaságuknak imponál, miközben másokban a lincselési kedvet idézi elő. Amikor a belügyminiszter a főgané kijelentésére azzal reagált, hogy ha az iszap valóban olyan ártalmatlan, akkor fürödjön meg benne, akkor nem szerencsés azt taglalni, hogy egy miniszter hogyan mondhat ilyet. Nem szerencsés, mert állítom, hogy az ország java a miniszterrel értett egyet, és nem szerencsés, mert a kedves ál-fanyalgó elvtársat e közül a sok ember közül valaki esetleg pofán találja b*szni, amit — köztünk legyen szólva — egyáltalán nem bánnék. Persze akkor majd lehet szitkozódni, diktatúrázni, fasisztázni, antiszemitázni, stb., az úgyis megy nekik. Megy nekik az is, hogy a cég állami felügyelet alá rendelése diktatórikus, a Rákosi-időket idézi és hasonlók, én viszont azt mondom (és hiszem, hogy sokan vagyunk ezzel így), hogy talán a legjobb döntés volt mind közül. A termelés folyik tovább, az embereknek megmarad a munkahelye, de talán nem kell attól tartani, hogy ez a felelőtlenség megy majd a közeli jövőben is. Én persze szívesen továbbmennék, és államosítanám (kisajátítanám) az egészet úgy, ahogy van, bár ezt talán most csak a felháborodás mondatja velem. Miközben pedig az elvtársak őrjöngenek emiatt, felépült egy 4 méter magas újabb védvonal, mindössze néhány nap alatt. Így kell ezt csinálni.

Harmadrészt pedig a saját népüket és az egyházakat állandóan szapulók is kaptak egy pofont, hiszen a nép megint összefogott. Mégsem mindig húz szét az a bő gatyás-fütyülős barackos suttyó. Rengetegen segítenek munkával, pénzzel, ruhaneművel, használati tárgyakkal, egyes települések átmeneti szállásokat alakítottak ki, ismét van adományvonal, gyűjtés, stb. Mindezt úgy, hogy az árvíz által lerombolt településeken élők, és az egyéb károsultak elvileg már lefölözték az adakozni vágyó és adakozni képes emberek felajánlható javait. Sőt, még Szlovákiából is érkezett segítség, ami külön örömteli.

Ha az új világ így arat diadalt a vörös iszappal (és vörösiszappal) borított, kártékony miazma felett, akkor sokkal szívesebben fogok továbbra is ebben az országban élni. Addig pedig lesem a fejleményeket tovább.

Ezt a bejegyzést szombat este szerettem volna megírni — amikor még igazán aktuális lett volna — de aznap estére borzasztóan kimerült lettem, másnap pedig bekómáltam, és megfájdult a fejem. Nem szeretném azonban, ha tovább évülne, már csak azért sem, mert a témája — természetesen — az újkori magyar történelem egyik legszégyenteljesebb eseménye, a 2004. december 5-i, kettős állampolgárságról szóló népszavazás, aminek most volt az 5. évfordulója.

Már a felütés is provokatív, elismerem, ezért aztán aki attól fél, hogy felidegesíti magát a várhatóan következő szókimondó tartalmon, az akár ne is olvasson tovább. Saját érdeke. Én ugyanis nem tudok erről az eseményről úgy beszélni, mint valami hétköznapi témáról, mintha csak azt mesélném el, hogyan sikerült a tegnapi vacsora (egyébként jól). A népszavazás megmutatta, mennyire beteg ez a társadalom, mennyire aljas politikusaink vannak, és hol, ki és mi melett áll a magyarországi média. Lesújtó a kép, már csak az a kérdés, azóta milyen irányban mozdultunk el.

 

Mert például már ennek az egész témának a felvetése beteg. Azt még megértem, hogy a II. Világháború utáni szovjet megszállás, és ez ezzel együtt járó erőltetett internacionalizmus kizárta mind Trianon, mind más egyéb, a 'nemzet' fogalomkörébe tartozó dolog felemlegetését. Azt is megértem, hogy miután a környező országok ugyanahhoz a (szovjet) blokkhoz tartoztak, ezért a gazdi egyik ujját sem akarta megharapni, igaz a népszavazás sem arról szolt, hogy revideálni kellene a trianoni határokat, pusztán csak egy gesztusról, ami mellesleg a világ más tájain teljesen evidens. Én azt nem értem, hogyan telhetett el úgy 14 év az állítólagos rendszerváltozás után, hogy erről még mindig népszavazást kellett kezdeményezni, azt is egy civil szervezetnek. Nem az lett volna normális, hogy 1989.10.23-án nemcsak a köztársaságot kiáltják ki, hanem a minden magyarnak automatikusan járó magyar állampolgárságot is? Jó, ne legyünk túlzóak, 1991. júniusáig itt állomásozott a Vörös Hadsereg méretes része, ennyi haladékot én is megengedek, na de ha már Antall József azt mondta, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke akar lenni, miért nem lépte meg ezt a lépést? Hogy a pufajkás kormánya miért nem tette, azt tudjuk, de aztán az Orbán-kormánynál ismét felmerül ez a kérdés. Igaz, a magyarigazolvány bevezetése már egy minden korábbinál nagyobb lépés volt, de az állampolgárságtól ez még mindig nagyon messze állt.

Romániában (ahol a legtöbb magyar él határontúliként) — ha jól tudom — bárki kérheti és megkaphatja az állampolgárságot, ha bizonyítani tudja, hogy legalább egy nagyszülője román állampolgár (volt). Izraelbe lépve — állítólag — minden zsidó ember automatikusan izraeli állampolgár lesz, csak látogasson el oda. Ez mondjuk kicsit necces nekem, de el tudom képzelni, hogy valami hasonló működik arrafelé. Nálunk meg még most sem lehet a magyar hivatalosan is magyar, csak ha évekig itt él, és levizsgázik magyarságból. Szégyen.

Szégyen az is — és tőlünk nyugatabbra bármely politikus karrierjét egy életre megsemmisítené, — ha a miniszterelnök a nyilvánosség elé állva arra ösztökéli az általa vezetett népet, hogy szavazzon a saját nemzettestvérei ellen. Emlékszünk még? Ez volt Gyurcsány Ferenc miniszterelnökségének egyik első jelentős és nyíltan vállalt megmozdulása. Kétségtelen, hogy a D-209-esnek is voltak dolgai (például Erdély elcsatolásának napján Adrian Nastase román kormányfővel bulizgatni a Kempinskyben), és mint utóbb kiderült, Fletónak köszönhetjük a 23 millió románozást és a Kövér-féle köteles beszéd eltúlzását is — de még a miniszterelnöksége előttről. Szégyen, hogy aztán nem hogy hazaárulás címén életfogytiglant kapott volna, de még 5 évvel később is miniszterelnök lehetett. December 5. előtt pedig még alkotmányt sérteni sem átallott(ak), csak hogy megakadályozzák a magyar állampolgárság kiterjesztését. Hogy ezt politikus, politikai formáció büntetlenül megtehette, az jól jellemzi a magyar néplélek totális szétzüllését.

Magunktól lettünk ilyenek vagy ilyenné tettek bennünket valakik? Már akit... Hogy lehet, hogy nem volt annyi ember, akit érdekelt volna a téma, és el sem ment szavazni? Hogy lehet, hogy aki elment, azok közül is csak 51-49% arányban győztek az igenek? Hogy volt képes a szavazáson megjelentek 49%-a felkerekedni, elmenni a szavazókörbe, és azt választani, hogy "NEM". Ne kapjanak állampolgárságot azok, akik ugyanahhoz a néphez tartoznak, mint ők, csak a történelem jobban megszopatta azokat, mint a többi magyart. Elvégre ők annak idején sem mentek sehova, csak a határ ment odébb felettük. Az állampolgárságot sem megkapniuk, hanem visszakapniuk kellett volna, nemcsak azért, mert azt elvették tőlük, hanem hálából, amiért megtartották magyarságukat, falurombolás, lakosságcsere, bányászlázadás és mészárlások után is. Hogy volt képes a magyar a magyarnak azt mondani: bozgor?

Ennyire eluralkodott az irigység? Ennyire elárasztotta a nép fejét az individualizmus, a betartás demokráciája, az egzisztencializmus, és ennyire kipusztult onnan a szolidaritás, a kollektív tudat, a nemzeti összetartozás érzése? Ennyire. Tragédia ez, és egyben olyan béklyó, ami még hosszú évekre veti vissza Magyarországot eztán is. Ha nem tudjuk magunkat "köz"-ként meghatározni, ha nem vesszük észre, hogy a másik társ, és nem ellenség, továbbra sem jutunk egyről a kettőre.

Hogy 2004-ben a kormány és a kormánypártok, a hozzájuk hű értelmiségiek és médiumok mit műveltek, az gyalázatos, szinte szavakkal leírhatatlan. De ők ilyenek. Mindig is ilyenek voltak, mégis hogy megsértődtek Orbán Viktor azon kijelentésén, hogy amikor a baloldal csak tehette, mindig rárontott a saját nemzetére. Azért fájt nekik annyira, mert találva érezték magukat. Azt hazudták, majd mindenki jól átköltözik Magyarországra, és elveszik előlünk a munkát, a nyugdíjat, meg a TB-kassza tartalmát, mert a sok 'román' majd mind itt műtteti magát. Pedig a népszavazás kérdése nem szólt az állampolgárság mibenlétéről, és bár azt hallhattuk, hogy csak egyféle állampolgárság létezik, a józan ész közbeszólhatott volna, hogy sepercig tart úgy módosítani a törvényeket, hogy bármiféle juttatást csak az kapjon, aki saját jogon jogosult is arra. Nyugdíjat csak az kap, aki itt fizetett TB-t, akinek itt van állandó lakhelye. Szavazni is csak az szavazhat, és a többi. Ez egyrészt természetes, másrészt ha meglett volna a szándék simán kivitelezhették volna a szükséges törvénymódosításokat. Szándék volt is, csak éppen nem ez, hanem a magyart a magyar ellen hangolni, a legaljasabb tulajdonságokra apellálva.

Hogy mi lett a vége? Szégyen és düh. Rajtunk röhögött az egész világ. A diplomáciai kapcsolatok leépülése, Dunaszerdahely, Malina Hedvig, nyelvtörvény, Setét család, a Bolyai egyetem oktatóinak megbüntetése, emlékművek megrongálása, stb. Ha a magyar kormány világgá kürtöli, hogy leszarja azt az 5 millió embert, aki a határokon túl rekedt, akkor a környező kormányok miért babusgatnák őket a saját népükkel szembe menetelve?

Remélem, hogy eljön még az idő, amikor ez a nép magába néz, meghasonlik, mélyen elszégyelli magát, és megpróbálja jóvá tenni, amit tett. Nemcsak állampolgárság kérdésében, hanem más egyebek terén is (adózási morál, bűnözők felelősségre vonása, stb.)

2b válasz: mint ez előző részben írtam, van egy másik megközelítésem is, ami szintén több elemből tevődik össze. Egyrészt meg kell nézni, működik-e a demokratikus intézményrendszer, másrészt meg kell vizsgálni, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás modelljének kritériumai teljesülnek-e.

Intézményrendszer: a rendszerváltozás során a volt és leendő politikusok, értelmiségiek összeültek, és — jellemzően nyugati mintára — megalkották azt a demokratikus intézményrendszert, ami azóta is létezik. Nem mindegy azonban, hogy csak névlegesen működnek ezek, avagy ténylegesen is. Elég, ha abból indulunk ki, hogy a rendszerváltás előtt is voltak névleges demokratikus intézmények, mint például Országgyűlés vagy választás, ezek mégsem működtek. Előbbi egy évben maximum egyszer-kétszer ült össze, és akkor is minek, utóbbin pedig nem volt valós választási lehetőség. A kommunista rezsimeknek amúgy is kedvelt fogása, hogy demokratikus színben tüntetik fel magukat, lásd Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vagy kicsiben a SZU egyik legnagyobb hajdani lapja, a Pravda (esetleg ugyanezen a síkon a magyar Szabad Nép). Tehát hiába a tankönyvi megfogalmazás (á la Ricsi), ha az intézményeknek nincs tartalma, veszett fejsze nyele az egész. De vajon Magyarországon működnek-e ezek az intézmények? A válaszhoz engedtessék meg nekem, hogy egy saját korábbi kommentemből idézzek (és ha már bejegyzés, kicsit jobban ki is fejtsem).

— a PSZÁF (Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete) egyfajta ellenőrző, minőségbiztosító szervezet, ami a pénzügyi szervezeteket, bankokat ellenőrzi. Ennek korábbi elnöke (Szász Károly) egy olyan  ügyet tárt fel (annak ellenére, hogy megverették miatta), ami a legmagasabb kormányzati körökig ért el. Bitvai Miklós, Puch László (MSZP pénztárnok) és sokan mások mellett — a később megsemmisített hangfelvételek tanúsága szerint — maga Gyurcsány Ferenc is érintett lehetett. Ez a Kulcsár-ügy. Szász Károlyt az eset kiderülése után nem sokkal okirathamisítási ügyre hivatkozva eltávolították a PSZÁF éléről, és helyére egy testületet neveztek ki. Azóta nem tudjuk, mit művelnek ott.

— Mellár Tamás, a KSH (Központi Statisztikai Hivatal) vezetője hasonlóan járt. Ő nem tárt fel semmit, viszont vélhetőleg útját állta annak a sokszáz trükknek, adathamisításnak, amiről az Őszödi Beszédben maga Kulcsár Ferenc beszélt. Mellár munkaügyi pert indított, mert törvénytelenül mozdították el a helyéről, és ezt később meg is nyerte.

— az MNB (Magyar Nemzeti Bank) korábbi elnöke nem volt hajlandó asszisztálni a trükközésekhez, ezért egy törvénymódosítással felduzzasztották a Monetáris Tanácsot. Az új elnök alatt persze már nincs szükség a felhígításra, ezért a továbbiakban a létszám már nemigen volt téma (talán mintha egyszer arra hivatkoztak volna, hogy túl sokan vannak, de nem tudom, lett-e ebből valami következmény).

— csak a Medgyessy-kormány első felében 13 törvényt semmisített meg az Alkotmánybíróság, ami azóta minimum a duplájára nőtt. Az AB most is olyan ügyekkel foglalkozik, mint például a családi pótlék adóztatása, a vagyonadó vagy a szuperbruttósítás, mivel mindegyik erősen alkotmányellenes-szagú. Másrészt az AB tagságának cserélése mindig gyanúsan hosszú időbe telik, mivel a politikai szereplők mindegyike a saját embereit szeretné oda beültetni a kiesők helyére. Ez alkalmasint a működésképtelenség szélére sodorja a testületet.

— ha már bíróság, az utóbbi kormányok rendszeresen kikezdik az igazságszolgáltatás intézményeit, amennyiben azok valamelyike nekik nem tetsző ítéletet hoz. Erre naponta láthatunk/hallhatunk példát, akár Hunvald György esetében is (hogy ne kelljen az időben olyan sokat visszamenni). 

— a kormánypártok tagjaira jellemző vonás rendszeresen arra hivatkozni, hogy amíg egy ügyben nincs ítélet, addig a gyanúsítottat ártatlanként kell kezelni, akkor is, ha a bűnössége teljesen nyilvánvaló. Erre hivatkozva születik számtalan olyan döntés és nyilatkozat, ami alapjaiban rendíti meg az állampolgárok igazságba és igazságszolgáltatásba vetett hitét, ami nem tesz jót a demokráciának. Ide tartozik még a jog és az erkölcs szétválasztása ("Na és" —by Horn Gyula, "nem törvénytelen, csak nem etikus", stb.), vagy a jogrendszer negligálása bizonyos esetekben ("megélhetési bűnözés"mint felmentő tényező — by Kuncze Gábor belügyminiszter).

— a 2002-es országgyűlési választás után nem sikerült hitelt érdemlően megcáfolni, hogy akkor tömeges választási csalások történtek, sőt, erre még kísérletet sem tettek, inkább az első adandó pillanatban megsemmisítették a kifogásolt forduló eredményeit alátámasztó iratokat.

— az MSZP-SZDSZ kormány durva alkotmánysértést követett el, amikor a 2004.12.05-i, kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt kampányolt, ez ugyanis tilos. 

— az egészségügyről és tandíjról szóló népszavazás eredményét figyelmen kívül hagyták, amikor a Heves megyei kórházak egy részét mégis magánkézbe adták. Igaz, csak az üzemeltetésüket, de ez a józan ítélőképesség mentén tekintve lényegében privatizációnak számít.

—a köztársasági elnök tekintélyét minden eszközzel igyekeznek kikezdeni, véleméynét figyelmen kívül hagyják, jelöltjeit dacból leszavazzák, a megfontolásra visszaküldött törvényeket változtatás nélkül újra megszavazzák.

Talán ennyi elég is annak bizonyításához, hogy a demokratikus intézményeink bizony anomáliákkal 'működnek'. Az én olvasatomban mindez elég ahhoz, hogy virtuálisnak minősítsem a létezésüket.

 

Hatalmi ágak szétválasztása: ez alapfeltétele a demokráciáknak, azonban itt is súlyos problémák vannak, mivel a törvényhozás-végrehajtás-igazságszolgáltatás montesquieu-i normáit az utóbbi időben többször sértették meg. A TV-ostrom idején Gyurcsány Ferenc egy interjúban maga mondta, hogy utasította a rendőrséget, de a napokban Draskovics Tibor ugyanezt tette a Fradi szurkolóinak randalírozása alkalmával. 2006.10.23-án a rendőrség lépte túl végrehajtói feladatát, és törvényszegést követett el, helyi törvényhozást alkalmazott, de ugyanígy tett, amikor a Magyar Gárda ülődemonstrációját úgy oszlatta fel, hogy a szervezetet feloszlató bírósági határozat még nem emelkedett jogerőre. Veszélyes dolog ez. Ugyanide (is) tartozhat a Nemzetbiztonsági Hivatal működtetőinek számos tette, amik egy része az NBH függetlenségét, másik része pedig a jogkörök felülbírását vagy figyelmen kívül hagyását feltételezi.

 

Szólásszabadság: szintén egy olyan dimenzió, amivel látszólag nincsenek problémák. Ha azonban a színfalak mögé tekintünk, láthatjuk, hogy vannak olyan témák, amikről egyszerűen tilos beszélni. Ezek egy része törvénysértésnek minősül (lásd Budaházy esetét), másik része viszont anélkül teszi tönkre a kezdeményezőt, hogy azért jogi szankciókat akasztanának a nyakába. Ilyenek a Holocaust-relativizálás, Holocaust-tagadás, Trianon kérdésköre, Hitler ideológiájának boncolgatása, fajelméleti kérdések, nacionalista témák, Cionizmus, bevándorlással, kisebbségekkel kapcsolatos kérdések (amennyiben azok nem egy kizárólagos konklúzióra jutnak), stb. A szólásszabadság korlátozása abban is megnyilvánul, amikor a rendőrség a sajtó munkatársait vegzálja, bántalmazza vagy letartóztatja, vagy amikor az igazság kimondásáért/megírásáért (felfüggesztett) börtönbüntetésre vagy egyéb büntetésekre ítélnek újságírókat (lásd Bencsik András, M.Szabó Imre, Torkos Matild, stb.).

Független média: szintén nincs, ami kereskedelmi alapokon működő médiumok esetében nem feltétlenül probléma, a közszolgálatiaknál viszont a demokrácia alapelveit sérti. Hozzátenném, hogy a kormánypárti sajtó szintén tele van, a rendszerváltás előttről 'jött' alakokkal, azaz még mindig ők a megmondóemberek. Ez még az első részben taglaltakhoz kapcsolódik.

Igazságszolgáltatás: a korábbiakban már taglaltam, de ide toldanám még a koncepciós pereket. Sokan már nem foglalkoznak a 2006.10.-23-i események következményeivel, de bizony még ma is számtalan olyan gyanúsítottat mentenek föl másodfokon, akiket eleve ártatlanul hurcoltak bíróság elé, esetleg már el is ítéltek hamis tanúvallomások alapján. Ilyen egy jogállamban nem történhetne (plusz Kaiser Ede...).

Azt hiszem, ennyi bőven elég annak alátámasztására, miért gondolom én is és sokan mások is, hogy bár látszólag más világ van, mint '89 előtt, valahol mégsem az igazi, és miért mondjuk , hogy nem volt valódi rendszerváltás. Taglalhatnám még, hogy a magyar tulajdonban levő termelőeszközök ugyanazok kezében vannak (bár erre legutóbb már utaltam), boncolgathatnám még a személyi összefüggéseket (akár a 23-i kitüntettek listáját citálva), de az már tényleg nem szükséges.

Szóval én így látom a dolgot.

Most csak egy rövidke kis történet következik.

A napokban legalább ötször utaztam villamosokon, munkába menet, kondiba menet, munkából jövet. Mind az öt alkalommal felfigyeltem a szintén azokon a szerelvényeken utazó cigányokra, ami — gondolhatjátok, hogy — nem azért volt, mert felszállás után etnikai leltárt készítek az utastársakról, hanem mert minduntalan felhívják magukra a figyelmet.

Az, hogy marokból hallgatják a náÁáánanáÁáááÁáájt, már megszokott dolog, bár én nem tudok beletörődni. Az, hogy egy szakajtó gyerekkel utaznak, amik persze állandóan az ülésekre teszik a koszos cipőjüket, szintén megszokott dolog, ahogy a hangoskodás is. Ennek sem kéne így lennie, de persze úgysem szól rájuk senki (én sem). Szozyizás, kapaszkodókon hintázás, meg a többi, tudjuk ezt jól mind. Tegnap a 3-as villamoson történtek azonban különösen kiverték nálam a biztosítékot.

Egy négyes ülésen egy idősebb, virágos szoknyás, fejkendős cigány nő ült, vele szemben meg egy némileg fiatalabb férfi. Mellettük egy 10-12 éves cigány gyerek ácsorgott, meg egy babakocsiban két 1,5-2 éves csöppség. A 'szülők' úgy beszélgettek, hogy azt az egész villamos hallhatta, természetesen meglehetősen trágárul, közben pedig tömény piát iszogattak. Az apuka(?) néha foglalkozott egy kicsit a kisgyerekekkel — akik egyébként non-stop visítottak, mivel hol az egyik lába volt a másik derekában, hol meg a másik ökle az egyik szájában — ami főleg abban merült ki, hogy válogatott ocsmányságokat gügyögött nekik. "Mi van kis geci?", "Apád egy köcsög, egy köcsögke, egy faszszopó buzi...ugye, kis geci?". Ilyesmi.

Mielőtt meg leszálltak — és a két gyerek viszonylag csöndben volt — 'apuka' megfogta a hátrább ülő kicsi kezét, és azt nekivágta az elülső gyerek oldalának, mintha a hátsó bántotta volna az elsőt. Ettől az persze sírni kezdett (őszintén, nem hisztiből), mire a kedves papa, ráförmedt a hátsóra, hogy az miért bántja a kisebbet, majd lekevert neki egy pofont, amitől az is sírásban tört ki.

A kezem ökölbe szorult, és legszívesebben bevertem volna egyet annak a féregnek. Két dolog van, ami az én kemény lelkemet is kikezdi: az állatok és a csecsemők (gyerekek) megalázása, bántása. Ezek sokszor védekezésre képtelenek, és semmiképpen nem értik úgy a világot, ahogyan mi emberek/felnőttek, ezért a helyzetünkkel való visszaélés különösen ocsmány dolog. Örülök, hogy például az állatkínzás már büntethető, mert ha sok szemétláda meg is ússza, legalább valamennyi oda kerül, ahova való.

A másik, ami közvetlenül ezután jutott eszembe, hogy csodálkozunk, ha a cigányság ilyen szinten agresszív? Basszus, ebben nőnek fel, és mint a mellékelt ábra mutatja, ezt a fajta szocializációt már egészen kicsi korban 'elkezdik' (náluk). Gyurcsány Ferenc azt mondta egyszer, hogy a cigányság problémáit úgy lehetne a legjobban megoldani, ha a legfiatalabb generációt állami gondozásba vennénk, és így nem a megszokott közegben nőnének fel. Ez persze legalább akkora baromság, mint bármi, amit valaha is mondott, de a latens tartalommal egyet lehet érteni, ha értjük, hogy mire mondta.

Kár, hogy demokráciában ez is megvalósíthatatlan.

Ahogy a minap a kisszobát ganajoztam (vendégek érkezésére készülve), a kezembe akadt egy kupac régi bérletszelvényem. Anno következetesen gyűjtöttem őket, és amikor már nem fértek bele a bérletigazolványomba, úgy, ahogy voltak, egy fiókba löktem őket. Ebből láthatunk az alábbi képen egy sorozatot (katt a képre).

Mivel lúzer vagyok és igénytelen, fordított sorrendben pakolásztam ki őket, de a — hozzám hasonlóan — gyengébbek kedvéért némi magyarázattal láttam el a fotót. A jobb felső sarokban látható a kormányváltás (2004. április 19.). Eddigre a BKV 30 napos bérletének árát sikerült 50%-kal feljebb nyomni, mostanra pedig már az is 120%-kal több. A nyíl a bal alsó sarokban nem az Orbán-kormány regnálását jelzi, hiszen akkor az már pár hónapja 'megbukott', hanem a kötelező haladási irányt.

Gratulálunk!

(A bérletszelvényeim pedig immár betöltötték a szerepüket, mehetnek a kukába...)

Kicsiny hazánkban sosem volt leányálom az élet, az utóbbi időben azonban egyre több a probléma. Elborít bennünket a szemét, elhülyülnek az emberek, a kereskedők lépten-nyomon átvernek mindenkit, a fizetésünk csökken, az árak nőnek, egyre többen nyomorognak, a társadalom különböző rétegei között egyre nő a feszültség, tönkre mennek az üzletek, leépül a vidék...és nem sorolom tovább, mert az egy oldalt is beterítene. Az anómia című bejegyzésben találni még egy párat.

Az átlagember ingerküszöbe már így is nagyon magas, amit a közvélemény formálói nap mint nap tornáznak feljebb és feljebb. Ha valahol terrorcselekmény vagy katasztrófa történik, már fel sem kapjuk a fejünket, amennyiben az áldozatok száma 100 alatt van (csak a hasamra ütöttem), de valószínűleg egy bizonyos szám alatt már a híradókban sem közlik az ilyeneket. Ha a politikusok százmilliókat, milliárdokat tocsikolnak, kulcsárolnak vagy VIP-listáznak el, az sem érdekel senkit, hiszen a politika úgyis csak egy úri huncutság, amibe tisztességes ember nem ártja bele magát, és mindegy, ki van hatalmon, úgyis mind lop (megjegyzem, ezek egyikével sem értek egyet). Senkit nem érdekel semmi, mindenre csak legyintünk, és csak az mozgat meg bárkit is egy kicsit, ami őt magát vagy a családját közvetlenül érinti, de sokszor még az sem. Felzabáljuk a romlott ételeket, kifizetjük az igazságtalan számlaösszegeket, hagyjuk, hogy mások az országunkba hordják a szemetüket, hogy némelyek kilopják a szemünket is, hogy letarolják az erdőket, hogy packázzanak velünk a hivatalok, meg úgy általában mindent. Ilyen körülmények között a gondok szinte maguktól is szaporodnak, de mivel a 'talpraesettje' nem szégyelli a helyzet kihasználását, ez a szaporodás is hatványozott ütemben zajlik.

A kommunista diktatúra évtizedei alatt szándékosan szétverték a horizontális emberi kapcsolatokat. Megszűntek a dalárdák, egyletek, vitézi rendek és minden egyéb olyan csoportosulás, aminek ideológiája és tagsága nem a hatalmat bitorlók felügyelete alatt állt, maradt a Párt, a KISZ meg a család. Első kettőben a taposás ment a zsírosabb pozíciókért, és még utóbbi esetében sem lehetett biztos abban senki, hogy a közeli vagy távoli rokonság soraiban nincs valaki, aki a vesztét akarja. A horizontális kapcsolatok megszűntével lassacskán kiveszett az emberekből az azonos érdek felismerésének képessége, és megszűnt a segítségnyújtásra való hajlandóság is. Sokan már azért megüthették a bokájukat (finoman szólva), ha észre mertek venni valami visszásságot, ésszerűtlen intézkedést, vagy kritizálni merték a rendszer bármely pontját, nem csoda, hogy például a szociológiát kompletten 'burzsoá áltudománynak' kiáltották ki, és megszüntették az oktatását, gyakorlásának lehetőségeit. Akinek újító szándéka volt vagy nagyon pattogott, az könnyen Recsken találhatta magát, esetleg szimplán csak tönkre tették az életét. Vagy ha már nem is, az '50-es évek árnya sokáig kísértett még a lelkekben. Horizontális kapcsolatok híján maradtak a vertikális függési viszonyok: főnök-beosztott, doktor-beteg, vevő-eladó, stb. (lásd Hankiss Elemér újfeudális struktúraelméletét), ahol valaki mindig a másik jóindulatától függött. A boltos félretett a banánból a Kovácsnénak, mert a Kovácsné a hivatalban előrébb sorolhatta a boltos kérelmét, a doktor elvtárs megkülönböztetett figyelemmel kezelte a betegét, ha annak családja behordta a jó kis disznótorost (paraszolvencia) vagy ha éppen a tanácselnök elvtárs kisfiáról volt szó. Protekció, kijárás, összekacsintás, félre nézés, a "minden közös" széthordása, a "nem az én dolgom" napi rutinná tétele. A büszkeség, az önérzet, az igényesség sokakból szinte teljesen kiveszett, akiből pedig mégsem, annak is csak az 'úgyse' maradt.

És máris a rendszerváltozáshoz ugrunk, amikor is megszűnt a régi módi, nagy tömegek bontakoztathatták volna ki tehetségüket, talpraesettségüket. Az emberek javába azonban zsigerileg ivódtak bele a fenti életreceptek — sokan eleve ebben nőttek fel, — és ezek most széttárt karral, tétlenül álltak az új világ kapujában. Mindig azt hallották, hogy kussoljanak, ha nem akarnak bajt, ne üssék az orrukat más dolgában, azt majd az illetékes úgyis elintézi, az ötleteik is maximum arra korlátozódtak, miként lehet valamit ügyesen a saját javukra fordítani (zömében megkérdőjelezhető módon). A kapitalizmus érzéketlen 'ember embernek farkasa' mivolta gyorsan meg is tette a hatását: az ország lakosságának jelentős részében feltámadt eufórikus hangulatot gyorsan a realitás sarába rántotta vissza, és ezek az emberek aztán még nagyobb apátiába zuhantak, mint amiben korábban voltak. Aki pedig mégis érvényesülni tudott, az hamar megtanulta, hogy a korlátozott lehetőségek miatt csak az utilitarista, individualista, másokat eltipró, erkölcstelen szemléletmód lehet célravezető. Az a tied, amit megszerzel, mindegy hogyan. Szolidaritás? Piha!

Szerintem ilyen állapotban vagyunk most. Mit lehet tenni? Akar-e egyáltalán valaki tenni valamit? Akarják-e egyáltalán valakik, hogy az emberek tenni akarjanak valamit? Igen, igen és nem úgy tűnik.

Pedig sok probléma megoldásához nem kellenének nagyívű reformelképzelések, nem kellene temérdek pénz, elég volna a szándék, néha esetleg egy-egy jogszabály módosítása és főleg az, hogy mások se tevőlegesen, se szellemileg ne gátolják a tenni akarókat. Sokszor elég volna néhány kinyújtott kéz is, amik megtalálják egymást, és az ujjak máris egymásba kulcsolódhatnának. Néhányan ki is nyújtják a kezüket, néhányan bele is vágnak ötletük megvalósításába, de ezek közül is lemorzsolódnak azok, akiket elbátortalanít a károgókórus, az örök pesszimisták kara, akik folyamatosan csak az 'úgysét' meg a 'nem lehetet' tudják szajkózni.

Márpedig szinte az egész ország ilyenekből áll — ez is a kádári örökség része. Hol alulról, hol felülről nyomják a süket dumát, ahelyett, hogy azt néznék, miként lehet. Lásd például a rendszerváltás óta eltelt időszak 'legkedveltebb' miniszterelnökét, aki mindenre csak annyit tud mondani, hogy nem lehet. Adócsökkentés? Hát azt nem lehet, mert a konvergenciaprogram... A magyar vállalkozók védelme? Nem lehet, mert ajrópunijó. Ezt ezért nem lehet, azt meg azért. Különben pedig az ő ötleteinek, elképzeléseinek NINCS alternatívája, amit gyakran hangoztat is. Miért nem azt nézzük, hogyan lehet valamit? Van egy probléma. Tegyük fel, hogy valakinek van egy ötlete, amivel megoldhatná a problémát (és talán még közvetlen haszna is származna az egészből). Erre jönne valaki, hogy ezzel 'az a baj' meg 'ez a baj', amire az illető nem sutba dobná az egészet, hanem megnézné, hogy akkor ehhez képest hogyan lehetne MÉGIS, sőt ezt akár ketten együtt is megejthetnék. Újabb akadály? Akkor ahhoz képest hogyan lehetne? Idealista vagyok, mi? Hát az. Természetesen itt nem a fizikai vagy biológiai képtelenségekről van szó, hiszen azok érthető okokból magyarázzák meg egy ötlet képtelenségét, hanem a bürokratikus, politikai korrektség alapú vagy magasabb rendűnek nevezett ideológiákon alapuló akadályokról.  

Nézzünk két példát a fentiekre. Volt például egy falu, ahol az általános iskola egyik osztályába három túlkoros cigány gyerek is járt. A tanítást ellehetetlenítették, a többi gyereket terrorizálták, meg minden finomság, amit szegény elnyomottak általában tenni szoktak. A gyerekek nem tudtak tanulni, a tanár nem tudott tanítani, a szülők idegeskedtek és a három gyerek is elvágta magát attól, hogy kitörjön a születése által rákényszerített negatív ívű életútból. A szülők összefogtak a polgármesterrel és az iskola vezetésével, és a három gyereket egy külön osztályba rakták. A 3 fős osztályban a korábbi renitensekkel kiemelt figyelemmel tudtak foglalkozni a pedagógusok, a régi osztályuk pedig a maga tempójában, ballaszt nélkül folytathatta tanulmányait. Elvileg mindenki jól járt, és gyakorlatilag senkinek sem sérültek az érdekei. Na, ekkor aztán egy nevenincs érdekvédő csoport fülébe jutott az eset, és nyomban ordítani kezdtek ilyet nem lehet, mert ez rasszizmus meg szegregáció. Minden fórumot szétordibáltak, kisvártatva pedig a kisebbségi ombudsman is csatlakozott hozzájuk. Szépen addig ordítottak, amíg a mittudoménmilyen hivatal megbüntette az iskolát 100000 Ft-ra, és a korábbi állapot visszaállítását rendelte el. Ki járt ezzel jól? Senki. Ki járt rosszul? Mindenki, még a cigány gyerekek is, még ha ez elsőre nem is volna nyilvánvaló. Gratulálok!

Másik példa. Van egy település, ahol sok munkanélküli, segélyért folyamodó ember él borzalmas körülmények között. Nevezzük őket települési szintű szegregációban élőknek. A helyi önkormányzat anyagi gondokkal küzd, ezért a sok eszkimó-kevés fóka esete forog fenn, ennek ellenére azonban bizonyos dolgokat finanszíroznia kell, ha tetszik, ha nem. Ilyenek például a hegyvidéki település vízelvezető árkainak kotrása, a közterületek takarítása, az útburkolatok, a játszótér karbantartása, stb. Ezekre eddig pályázatot írt ki, és vállalkozókkal végeztette el őket, következésképp drágán. A polgármester fejében felmerül a gondolat, hogy a sok kocsmázó, otthon tévéző, asszony- és gyerekverő alkoholistát munkára foghatná, és ezzel sok mindenki jól járna. Az önkormányzat anyagilag egy kicsit beljebb lenne, a fontos közfeladatokat ugyanúgy ellátná valaki, az érintetteket visszavezetné a munka világába, a vert családtagok egy kicsit fellélegezhetnének, és egyéb pozitív következmények. Ezért aztán elhatározza, hogy mostantól csak az kap segélyt, aki havi 10 nap közmunkát végez. Feltűnik erre az ordítókórus, hogy ezt nem lehet, mert rasszizmus, fasizmus, cigány-ellenesség és különben is, a polgármester a múltkor eldobott az utcán egy cigarettacsikket és csúnyán nézett egy fogatlan asszonyra. Erre kétségbe lehet esni, és hagyni az egészet a francba, marad minden a régiben. VAGY akkor azt is mondhatja az önkormányzat, hogy "Jó, akkor van X forint a segélyre, ez a keret, a vállalkozóknak fizetendő Y forintból pedig csinálunk egy másik keretet. Aki közmunkát vállal, az a rendes segélyen felül ebből az önkormányzati hatáskörű keretből is kap valamennyi pénzt, mintha a fizetése lenne (vagy lehet fizetés is, mindegy). A vállalkozók meg majd mennek máshova, úgysem helyi cégek (valószínűleg nem is azok)." Megszólal ekkor az ordítók kara: "De a szerződéseket nem lehet felmondani, mert akkor kötbért kell fizetni", meg ilyenek. "Jó, akkor hagyjuk a francba az egészet" — jöhet a válasz — VAGY: "Jó, akkor megvárjuk, amíg valamelyik lejár, és nem hosszabbítjuk meg. Az alapot és a feladatokat is ezek szerint bővítjük majd az idő telésével, és persze az 10 napot is arányosan határozzuk meg." Itt átmegyek drámába:

Ordítók: De akik eddig ezeknél a cégeknél dolgoztak, most azok is munkanélküliek lesznek, és nekik is majd segélyt kell adni, ráadásul konfliktusok keletkeznek a segélyzettek és az elbocsátottak között.

Polgármester (most már nem omolhat össze): az alkalmazottak kis része lakik csak itt, de igaz. Akkor a felszabaduló pénzeknek csak egy részéből képezünk új alapot, a maradékot pedig ugyanúgy pályáztatjuk, akkor viszont szakképesítést igénylő feladatok elvégzésére (amire eddig nem volt keret).

Ordítók (kicsit gondban): de a cigányok segélyezettek nem fogják elvégezni a munkát.

Polgármester: jó, akkor nyomtatunk egy egyszerű listát, amit minden munkás megkap. Rajta lesznek az azonosító adatai, hogy aznap milyen munkára rendeltük, és hogy elvégezte-e. Kijelölünk egy koordinátort, meg egy munkafelügyelőt. Mondjuk legyen a Pista meg a Mancika, nekik belefér az idejükbe, és akkor egy kicsit növelünk a fizetésükön is. Csak az kapja meg a pluszpénzt, akinek igazolva van, hogy elvégezte a melót. 

Ordítók (nagyobb gondban): de ha akkor sem fognak dolgozni?

Polgármester: akkor fogjuk a pénzt, és elosztjuk 12 felé. Megmondjuk nekik, hogy minden hónapban kiosztjuk az összes pénzt, így ha nem dolgoznak, majd több jut annak, aki meg igen. Tülekedni fognak.

Ordítók: de akkor a lakosság direkt szemetelni fog, hogy bosszút álljon a cigányokon.

Polgármester: jó, akkor megemeljük a szemetelésért járó bírságot, és bár ettől még szemetelni fognak, de legalább a programban résztvevők érezni fogják a megbecsülést.

Ordítók: ...de...de

És így tovább, amíg minden felmerülő problémára meg nem születik az adekvát válasz. Lehet, hogy túlzottan idealista vagyok, de hiszem, hogy ha a szándék megvan, meg lehet találni a megoldást. Ha nem is a legtökéletesebbet, de legalább valamilyet. A fenti példák pedig nem az egyetlenek. Rosszból is van bőven, és a jóra is van számtalan lehetőség, legyen az egy önkormányzat, minisztériumi hatáskörben elintézhető dolog, egy társasház ügye vagy akár egy vállalkozás élete. Ha tudjuk, mi a probléma, ötletünk is lesz a megoldására (talán legközelebb egy képzelt vállalkozás 'fejlesztési' tervét is elemezni fogom (már alig várjátok, mi?)).

Ne azt nézzük, mit miért nem lehet, hanem azt, hogy hogyan! Hiába rövid az a takaró, valameddig akkor is ér. Csak akarat kérdése.

Minden második blog foglalkozik ezzel a gazdasági világválság dologgal, ezért én már nem akartam firtatni, de ami kicsiny(nyé tett) hazánkban ezzel kapcsolatban (is) folyik, amellett már nem tudok szó nélkül elmenni.

Az egész úgy kezdődött, hogy Amerikában valakik valamit nagyon elszúrtak. A hozzáértő, okos emberek azt mondják, hogy olyannak is adtak hitelt a jelzáloghitelezéssel foglalkozó bankok, akiknek nem lett volna szabad. Ezek az okos emberek szeretnék, ha elhinnénk, hogy valahol Texasban a Dzsó szépen felöltözött, fejébe nyomta a legcsinosabb kalapját, besétált a bankba, aztán előadta, hogy neki bizony hitel kell, fedezetnek meg ott a kalyibája attól a 3 ördögszekértől jobbra, meg az olaj áztatta földje. Persze ez még nem volna olyan hihetetlen, mint az, hogy erre a sztorira kapott is egy halom pénzt, aztán meg szépen lelépett, és a bank meg bottal üthette a nyomát. Azt is el kellene hinnünk az okos embereknek, hogy az egész világraszóló patáliát a sok kis Dzsó meg Dzsekk okozta, és semmiképpen sem az a sok betyár gazember, akik a pénzügyi körök felső rétegéhez tartoznak, beleértve a nekünk magyarázó okos embereket is. Ezek olyan milliárdosok, akik számára semmi nem létezik, csak a pénz és a profit, akik szemrebbenés nélkül tesznek tönkre komplett országokat, gázolnak át emberek százezreinek életén, akik munka nélkül teremtenek pénzt a semmiből, és ha ezt elektronikus jel formájában kölcsönadják, neked már nagyon sokat kell dolgoznod, hogy visszafizethesd nekik.

A liberális üzleti körök szerint a minden emberi érték felett álló piac kicsit megingott, 1-2 bank tönkre ment, néhány szerencsétlen felkötötte magát, aztán néhány hónapra stabilizálódott a helyzet. Az öngyilkosok veszítettek, néhányan pedig még nagyobb vagyonra tettek szert, de a kettő között nincs egyenlőségjel, mivel az üzleti világban nem (feltétlenül) zéró összegű játszmák vannak. De a válság férge nem múlt ki, csak visszabújt a héj alá, és ott munkálkodott tovább — és ha hiszek az összeesküvésekben, akkor — nem teljesen irányítatlanul. Mint amikor az ember uniós almát vesz, aminek a héja gyönyörűen csillog, és csak akkor döbben rá, mit vett, amikor az első harapás nyomán feltárul a héj alatti szivacsos, barna réteg. Most egy kicsit Angliában csődölt be valami, aztán összeomlott az USA 3. legnagyobb bankja, aztán zuhanni kezdtek a tőzsdék, leálltak az autógyárak, etc-etc. És már itt is vagyunk napjainkban.

Magyarországon ugyanez úgy indult, hogy kiállt Simor András, jegybankelnök, és bejelentette, hogy minket nem érint a válság. Korábban már említettem, hogy innen tudtam, mekkora baj van, de ha esetleg kétségeim lettek volna, a tésztagyáros, szavazatvásárlós, színesfémes (stb.), kameralefejelő, riportert lökdöső maffi pénzügyminiszter rákontrázása mindenképpen megerősített a tudatban: Magyarországnak vége. Hiszen ha ő mondja, hogy minket nem érint, az csakis igaz lehet. Pont mint ahogy az olajválság sem gyűrűzött be anno, Csernobil meg végképp senkit nem érintett. Egy ország, aminek nincs saját ipara, ami agrárország létére még az élelmiszert is importálja, ami ki sem lát az adósságból, és aminek az állampolgárai sem látnak ki az adósságból, majd könnyedén megúszik egy olyan világméretű összeomlást, ami Amerikától Európán át Japánig minden országot földhöz vágott. Ez persze Veresnek nem az első 'hiteles' megnyilvánulása, elég ha a 2006-os, gazdasági eredményekkel kapcsolatos hazudozásaira, vagy az Unió átb*szására gondolunk. Remélem, börtönben végzi, mondjuk a kórházból előkotort haverkája mellett.

És már indult is a bohózat. A BUX a béka sege alá zuhant, ahogy a vezető részvények indexei is, az euro egy nap alatt 16 Ft-ot drágult, a dollár 15-öt (és ez messze nem a legrosszabb állapot volt), a kereskedést hosszabb-rövidebb időre felfüggesztették, és úgy általánosságában eluralkodott a pánik. És akkor mi lett volna, ha érint minket a válság (mint ahogy most ugyebár nem)? Az ellenzék egy ideje már kiáltozik, hogy ég a ház, de miniszterelnöktől és bandájától sokáig csak gúnyolódásra tellett, meg pánikkeltéssel való vádolásra. Aztán egyszer csak a Fletó rájött, hogy majd most jól megmenti az országot, és rögtön intézkedni kezdett (kicsivel azután, hogy maga is arról beszélt, Magyarországnak nincs félnivalója). Leállították például az MSZP fergeteges eredménykampányát (aminek elindítása ilyen előjelek mellett valódi dilettantizmusra utalt (és akkor most finoman fogalmaztam)), majd bejelentették, hogy adócsökkentésre ne is számítsunk, sőt, ezúttal "fájni fog". Ha valaki elfelejtette volna, eddig a "nem kell félni, nem fog fájni" időszak volt. Megemelték az OBA határát (ami egy ténylegesen hasznos intézkedés), most pedig arra várunk, hogy eljöjjön a szombat, amikor is majd a Göncz Árpád megmondja a Nemzeti Csúcson, hogy mi a teendő. Merthogy, gondolom, ő azért kapott meghívót, ahogy a többi hozzáértő és/vagy hatalommal rendelkező ember is.

Igazából tényleg nem akartam volna erről írni, mert hiszen látható, hogy nem tudom uralni az érzelmeimet (mindig ez van, amikor nyilvánvalóan és totálisan hülyének néznek), de a Kossuth Rádió hírműsorát napról-napra hallgatva egyre érett bennem az elhatározás. Amikor az egyre színvonaltalanabb Déli Krónikát hallgatom, rendszerint rám tör az az érzés, hogy anno ezt az épületet is fel kellett volna gyújtani, és akkor talán békesség lenne. Ugyanis itt a hírek szerkesztése és tálalása valahol a Rákosi-időszak és a Klub Rádió között van, azaz ocsmányul és leplezetlenül kormánypárti, ami a Klub Rádió esetében rendben is van, de a közszolgálati rádió esetében felháborító. Legalább olyan pofátlanná váltak, mint amilyenek az elvtársaik, de néha talán még túl is tesznek azokon. Képesek voltak például napokig azt a benyomást kelteni, mintha aznap már minden szép és jó volna, miközben az előző napi eseményekről a legdurvább (a valóságot jellemző) jelzőkkel számoltak be. És másnap megint lehúzták azt a napot, amiről előző nap még reménykeltően tudósítottak, és ez így ment egy hétig. Azt hittem, elhányom magam. Megértem én, hogy a pánik senkinek nem tesz jót, de egyrészt a Kossuth hírszerkesztői parancsra mismásolnak, és nem a mi érdekünkben, másrészt az sem erkölcsösebb, ha némelyek úgy bukják el a pénzeiket, hogy nekik végig azt mondták, minden rendben van, ne aggódjanak.

Tegnapelőttre aztán azt is megtudtuk, hogy túl vagyunk a válság első hullámán, hiszen a tőzsde újra szárnyalni kezdett, a részvények árfolyamai annyival emelkedtek, amennyivel korábban zuhantak, és egyebek. Rögtön vettem is otthonra néhány kiló lisztet meg cukrot, hogy legyen, amikor majd hamarosan kelleni fog. Ezt az állapotot úgy sikerült elérni, hogy az egyes államok a hétköznapi emberek számára felfoghatatlan mennyiségű pénzt pumpáltak a magánbankokba. Akik eddig a láthatatlan kéznek, avagy a gazdaság önszabályozó mechanizmusának mindehatóságát hirdették, és azt hangozatták, hogy az államnak nem szabad belenyúlnia a piaci dolgokba, azok most csak úgy döntik a pénzt a rosszul gazdálkodó bankokba. Amikor azok nyereségesek, a tulajdonosoknak nyereségesek, amikor veszteségesek, akkor meg az adófizetőknek veszteségesek. Ez így fair, nem igaz? Remélem, hogy ezek a bankvezetők is mennek a börtönbe, a vagyonukat pedig elkobozzák, de számomra elégtétel (lenne) a kérdéses bankok államosítása is. Termeljék csak a pénzt az állampolgároknak. 

Az események pedig megállíthatatlanul pörögnek, olyannyira, hogy mire a félbehagyott bejegyzést újra folytatni kezdem, máris megint a feje tetejére áll minden. Izland becsődölt és magukat hozzáértőnek tekintő (külföldi) szakemberek Magyarország számára is ezt jósolják. A legnagyobb magyar bankok sorra hirdetik ki, hogy itt befejezték a devizahitelezést. A tőzsdei indexek zuhannak, a forint romlik, egyre újabb gyárak állnak le, persze nem csak nálunk. A magyar kormány pedig csak áll, várja a szombatot és azt, hogy majd az ellenzék megoldja a helyzetet. Ötletelni akarnak, amikor már ég a tető, az Orbán Viktornak való könyörgés pedig nyíltszíni beismerése annak, hogy totálisan alkalmatlanok egy ország vezetésére. Ez tragédia!

És hogy mi jön ezután? Ezt senki sem tudja megmondani, én sem vállalkoznék hasonlóra. Egy valamiben azoban mindenki véleménye közös: nagyon nagy lesz a szar. Sokkal nagyobb, mint ami most van. Aki nem ezt mondja, azon is látszik, hogy összeszorított foggal, arcán műmosollyal nyilatkozik ilyeneket (leszámítva azokat, akik persze szemrebbenés nélkül ontják a hazugságot), de közben maga sem gondolja komolyan. Az persze megjósolható, hogy miután az ország olyan szinten a külföldiek kezében van, és olyan szinten képtelen saját állampolgárainak ellátására, hogy itt akár hiperinfláció is lehet. Ezért javaslom a tartós élelmiszerek betárazását. Nem elborult fokon, de jobb ma 200 Ft-ot adni egy kiló cukorért, mint egy hónap múlva 300-at. 

Erre még visszatérünk.