Húsvét bejegyzései

...számomra a Húsvét, amin ugyan mostanra jócskán túl vagyunk, de azért az idei felvonás kapcsán érzett dolgok még nem halványultak el annyira, hogy ne írhatnám meg őket autentikusan. Merthogy nem szeretem a Húsvétot, ami már legalább egy évtizede így van.

Amíg kicsi voltam, amellett, hogy móka volt a locsolkodás, néha még pénzt is láttam, ami jócskán megdobta a nem létező zsebpénzem. Akkoriban még arra is képes voltam, hogy az ismerős vagy osztálytárs kislányokon túl mindenféle vadidegen néniket is megöntözzek a csokoládétartalék vagy pár fillér (jobb esetben forint) reményében, de ebből aztán kinőttem. Kezdtem szemérmes és önérzetes lenni, és rájöttem, hogy ugyanazt csinálom, mint azok a bajuszos, kalapos, zöld zakós és lila nadrágos, foghíjas bácsik, akik szintén a lakótelepet járták, csak ők nem annyira csokoládé, mint inkább felesek reményében (a pénz azért közös nevező lehetett). Amikor a hormonbajszom elkezdett serkenni, már erőszak kellett volna ahhoz, hogy bárki idegent meglocsoljak. Egyrészt a korosztályomban eddigre nem volt elég aranyos kisfiúnak lenni, de valahogy kinézni is kellett volna, az meg az én ruházatommal nem annyira ment, ezért inkább bebújtam a szobámba, és úgy vészeltem át az ünnepet, mintsem kitegyem a lábam az utcára. Plusz a szüleim is elváltak, majd újraházasodtak, így hirtelen nagyon naggyá vált a rokonság. Mindjárt négy nagymama (két igazi, két kvázi-), addig sosem látott fél-unokatestvérek és fél-nagynénik, rohangálás mindegyikhez, a káromra elkövetett vaskos poénok a tinédzser- és kamaszkor derekán/hajnalán, kötelező versmondás, 'elég! elég!' kiáltozás, amikor még le sem vettem a kupakot a kölniről, meg a többi velejáró. A férfiak jól berúgtak, a többi srácok idióták voltak, a rokonság tagjai néha összezörrentek, mire hót kínos lett az egész összejövetel...na, ekkor kezdtem rohadtul megutálni az egészet.

A kötelező dolgokat egyébként is gyűlölöm, mármint azokat a kötelező dolgokat, amiknek semmilyen racionális alapja nincsen. A törvények nem tartoznak ide, mert azok nagyon is kellenek, nem úgy, mint az illendő részvétnyilvánítás, a fél éves, jól látható gyászidőszak, a karácsonyi 'szeressünk mindenkit', a bejgli+hal+töltött káposzta...vagy éppen a családi jópofizás Húsvétkor. Nem véletlen, hogy miközben az utóbbi 20 évben minden karácsonyt anyáméknál töltöttem, addig Húsvétot egyet sem. Anyu meg a két lánytestvérem még hagyján, mert ők szenvedő alanyként szintén utálják ezt az ünnepet, de a falusi szomszédság és legfőképpen a nagymama+nagypapa páros...na azoktól már sikítva menekülök, mert maradiak, bigott vallásosak, tolakodóak és a legkevésbé sem szórakoztató a társaságuk, főleg a nagypapáé, aki irgalmatlanul csámcsog (azt nem lehet elmondani, mennyire), öblöget az üdítőkkel, és csettegve ízlelget mindent, ami a szájába kerül. Ettől én egyszer harakirit követek el, az tuti.

Szóval a Húsvét+család kombó nálam tabu, tavaly azonban úgy alakult a helyzet, hogy a szokásos látogatásom anyáméknál éppen erre a hétvégére esett. Kerültem én a szitut, de akkor már elég régen nem láttak, és a következő hétvégék is foglaltak voltak, így muszáj voltam bevállalni ezt a 'kockázatot'. Nem is volt gond, anyám ezen felbuzdulva viszont idén már nem azt kérdezte, hogy megyek-e, hanem, hogy melyik busszal, nem lehetett tehát mit tenni. Kikötöttem persze, hogy a nagyszülőkhöz nem vagyok hajlandó átmenni, és őket sem fogom meglocsolni, ő pedig biztosított róla, hogy utóbbira nincs is szükség, mert szintén utálja, előbbiről pedig gondoskodott, mert már letárgyalta, hogy majd csak délután mennek át, amikor én már nem leszek náluk.

Az első tortúra ilyenkor mindig a leutazás kérdése. Mivel távolsági buszból az ünnepre való tekintettel sem indítanak egy darabbal se többet (sőt, még kevesebb is jár, pont az ünnepre való tekintettel), azon a kevésen esély sincs leülni, ergo végig kell állni az egész utat. Egy átlagos hétvégén van, aki hazamegy a családjához, van, aki nem, de ilyenkor szinte mindenki hazamegy, csak az a kérdés, melyik napon. A Népligetnél ráadásul nem állnak az emberek olyan szép, egyenes sorban, mint mondjuk az Árpád hídnál levő pályaudvaron, hanem olyan a dinamikájuk, mint a granulátumnak egy tölcsérben: feltorlódnak a busz ajtajánál, és minden irányból tülekednek egymás elé, hogy mielőbb feljussanak, mert állva utazni ugye egyik sem akar.

Ezt most sikerült túlélnem, de anyámékhoz megérkezve jött a második megrázkódtatás: a húga — akivel 15 év után, a nagyanyám temetésekor vették fel újra a kapcsolatot — délutánra jelentette be magát, gyerekestül, férjestül. Elvileg csak másnap jöttek volna, de volt egy kis csere köztük és a nagybátyámék között, így anyuék vasárnapra jutottak. Ebben főleg az volt a gáz (a család-negligálás szándékának sikertelenségén túl), hogy amikor a temetésen találkoztam velük, a Vacsoracsata aktuális fordulója miatt ugye faképnél hagytam őket, és nem mentem velük torozni, és jó esélyem volt arra, hogy ezt a lépést megúszom, merthogy — a tendenciákból kiindulva — úgyis csak újabb 15 év múlva láttam volna őket megint. Erre tessék... Mivel előző nap iszogattam is, meg későn is feküdtem le, baromi álmos voltam, ezért kénytelen voltam ledőlni egy kicsit, és mire felébredtem (miközben úgy éreztem, hogy végig fenn vagyok), már meg is érkeztek. Nem volt időm aggodalmaskodni, idegesíteni magam a kellemetlenségek miatt, mert így önkéntelenül is fejest ugrottam a mély vízbe. Azt tudni kell rólam, hogy előzetesen nagyon tartok minden hasonló helyzettől, de ha már bekövetkezett, pillanatok alatt idomulok hozzá, ergo végül most is kimondottan jól éreztem magam a társaságukban, minden rossz tulajdonságuk ellenére. A nagynéném elég butuska, ráadásul ő is ilyen candidiesises-örökké élős hibbant lett (mint mostanában oly sokan), aki csak desztillált vizet iszik és gazakat eszik, a férje egy román jómunkásember, aki 25 év után is töri a magyart (viszont baromi jámbor és jólelkű), az unokatestvérem meg egy agyongyúrt suttyó, aki cigány gazemberekkel haverkodik, színesfémezik, és már a negyedik szakmunkásképzőt járja, mert másik háromból is eltanácsolták. Hiába, az ember nem válogathatja meg a családját. Én próbálkozom vele, de a mellékelt ábra szerint nem mindig sikerül...

Na, miután elmentek, és lefeküdtünk aludni, már csak a hétfőt kellett valahogy túlélni. A papa, aki a telek másik végén lakik, általában reggel 9-kor toppan be anyámat meg a 'kislányokat' (21 és 18) meglocsolni, így az volt a terv, hogy míg anyám állja a sarat, én 'még alszik' indokkal megúszom az egészet, ők meg majd délután átmennek hozzájuk, az eredeti elképzelés szerint. A papa viszont nem jött a szokott időben, ezért anyám feltámasztotta a férjét (avagy felkeltette, ha úgy jobb), és átszalajtotta a nagyszülőkhöz, a 'bajt' megelőzendő. Ő át is ment, a család meg közben apránként felébredt, felöltözött, nekilátott reggelizni, élni a pihenőnapi életet. Kisvártatva anyu férje vissza is jött, csakhogy jött vele a papa is, nekem meg még annyi időm sem volt, hogy egy valamire való "baaaaszd meeeg..." arcot vegyek fel, máris mosolyogni kellett, és nagyon örülni a találkozásnak. Azért egy két másodperces, döbbent és egyben sajnálkozó grimaszt még tudtam vágni anyu felé, de a következő pillanatban ő már állhatta is a hagyományos dezodor általi megspriccelődést, és nyomhatta a kötelező heherészést, így többre nem futotta tőlem. Aztán a húgaim váltak áldozatokká, és majdnem én is, merthogy ezt az előre tudott és kiszámítható poént természetesen nem lehetett kihagyni... A papa már arra sem veszi a fáradságot, hogy a köszönés és a 'mi van a lányokkal?' kérdés között egy kis szünetet hagyjon, ezért most egész egyszerűen úgy üdvözölt, hogy "Szervusz 979-ke, mi van a lányokkal, mikor nősülsz?". Pff... Szerencsére anyám férje gyorsan elnyalábolta őt, és az ebédlőbe rángatta némi pálinkázásra, így minden továbbit megúsztam.

A nap hátralevő részében újabb atrocitások már nem értek, leszámítva a szokás szerint késő és tömött buszt, de ez már a legkevesebb. Karácsonykor nem is jött busz, szóval negyed óra késés igazán nem nagy dolog.

Szóval utálom, utálom, utálom, és most tényleg, hogy jövőre akkor megint lesz ilyen?

Eredetileg nem ezt a bejegyzést szerettem volna megírni, hanem egy másikat, már csak azért sem, mert utálom a húsvétot (is). Nem jelent számomra semmit, és igyekszem negligálni az egészet úgy, ahogy van. Ilyenkor csak azt látom, ahogy a zöld meg lila zakós prolik az utcákat róják részegen, és fűhöz-fához becsöngetnek 'locsolni' néhány forint vagy némi ingyen pia reményében. Az aszfalton megszaporodnak a hányásfoltok, a közutakon megemelkedik a balesetek száma, és megy  nagyüzemi zabálás. Hogy egy elhunyt szerettemet idézzem, "A magyarnak csak az az ünnep, amit meg lehet enni." Milyen igaz.

Amikor kicsi voltam, talán még élveztem, amikor azonban serdülni, majd kamaszodni kezdtem, egyre jobban megutáltam a családlátogatást, a kötelező köröket, a locsolóverseket, a vaskos tréfákat, meg ami ezzel járt. Szerencsére a környezetemben levő emberek sem nagyon vesznek tudomást erről az ünnepről, és a munkahelyemen is nullára szorítottam vissza a locsolkodást. Amióta a nyugdíjba vonult férfi kollégám lelépett, semki sem igényli ezt a procedúrát. Én végképp nem.

Szóval eredetileg másról akartam volna írni, súlyos lelki problémákról, az utóbbi (magányos) napok elmélkedéseiről. Kiöntöttem volna a lelkem, de ezt most elnapolom. Talán holnap megírom, talán nem kerül rá sor. Mérlegelnem kell még a hasznokat és az esetleges károkat, és végül döntenem, hogy cenzúrázom magam vagy engedek az önzésnek. Talán még visszatérünk erre.

Addig viszont röviden elmesélem, hogy anyáméknál nem csináltam semmit. Beszélgettünk, meghallgattam anyám keservét az ő anyjával kapcsolatban (aki 9 éve felé sem nézett), és mélyen egyetértettem vele. Volt némi veszekedés is (nem velem), és nagy fokú unatkozás. Legalább pihentem egy kicsit. Tegnap délután például úgy aludtam el egy pár percre, hogy az altestem lelógott az ágyról, és a lábujjhegyemmel tartottam magam. Kicsit fáradt lehettem...

Aztán ma feljöttem Budapestre, és elszaladtam apámékhoz. A múltkor nem sikerült elkészítenem az adóbevallásukat, mert nem volt nyomtatófestékük, én pedig hiába küldtem át magamnak a fájlt e-mailben, a gépemen levő program nem ismerte fel azt. Ezért kellett újra kimennem hozzájuk, bár igazából semmi értelme nem volt. Kértek egy rendes nyomtatványt, amire egy az egyben átírtam az adatokat. Ezt ők is megcsinálhatták volna. Politizáltunk még egy kicsit, aztán elindultam haza, a második napja egyedül tengődő cicámhoz. Meglepő, hogy kaptam tőlük névnapi ajándékot. Nem szokásuk az ilyesmi, most inkább csak a hála jele lehetett. Ez sem szokásuk, de ezek szerint pozitív irányba változnak. 

Itthon aztán mostam kicsit meg vasaltam (hogy haladjak a házimunkával is), aztán dolgoztam is egy keveset, mert azzal is törődnöm kell. A napokban inkább csak ebből a kis pluszpénzből élek, mert a fizetésem (megkapott része) elment az adókra. Nekem ennyi az idei húsvét, de ti azért élvezzétek az ünnepet.

Még nincs késő, hogy minden kedves olvasómnak kellemes utazgatást, családlátogatást és sok locsolót kívánjak, avagy — az olvasóim összetételét tekintve — csak egy locsolót, az viszont legyen helyes, izmos, és nagy locsolója legyen. Akik meg párkapcsolatban élnek, azok egymást öntözzék meg (ízléstelenség vége).