Hankiss Elemér bejegyzései

Ha valaki azt gondolná, hogy a hétvége az előző bejegyzésen túl nem folytatódott visszásságokkal telten, akkor nagyon téved. Igaz, most egy kicsit mások voltak a dimenziók.

Péntek éjjel hazamentünk szépen, majd megpróbáltuk kipihenni magunkat. Szombaton nekem dolgoznom kellett, ezért bementem a munkahelyemre, de azt terveztük, hogy este ismét moziba megyünk, úgyhogy munka után a Keletinél találkoztunk a Ricsivel. Ezúttal a Jégkorszak 3. volt terítéken, azt pedig ugye 3D-ben érdemes megtekinteni. Westend kilőve, hiszen oda eleve nem akarunk menni, a Corvin nekem messze(bb) lett volna, az Aréna Pláza viszont a félreeső mivolta miatt nyugodtabb szórakozást ígért nekünk. 

Mivel egész nap csak egy fél marék mogyorót ettem, már baromi éhes voltam, és a Ricsinek is ehetnékje támadt, szóval megbeszéltük, hogy miután megvettük a jegyet, harapunk valamit. Kezdetben tehát felkavirnyáztunk a mozihoz, és ott beálltunk az irdatlan hosszú sorba (a nyugodt mozizás esélye máris elveszni látszott), viszont ennek ellenére hamar sorra kerültünk. Alig volt este 7, de hogy nyugodtan ehessünk, mégsem a fél 8-as, hanem a 8 órási előadásra kértünk két jegyet. A kisasszony közölte, hogy a terem 14 soros, és megkérdezte, jó-e nekünk a 14. sor közepe. Hogyne lett volna jó, ezért igennel válaszoltam. Fizettünk, a pénztárcámba nyomtam a belépőket, aztán elindultunk kajára vadászni.

Kavarogtunk egy kicsit az étkezdék között, végül úgy döntöttünk, hogy a KFC-nél eszünk, mivel azt mindketten szeretjük. Beálltunk a sorba, és hamarosan sorra is kerültünk. A pultban 3 kis fruska tevékenykedett, mi a középsőnél kötöttünk ki. Két "fincsibe menüt" kértünk sajttal (1880 Ft volt), amit le is perkáltam étkezési utalványokkal meg némi KP-val. 20 Ft volt a visszajáró. A kiscsaj elvette a pénzt, majd miközben betolta a kasszát, kijelentette — de úgy, mintha csak azt mondaná, "szép időnk van", — hogy nincs 20-asa, ezért majd kér egyet a kolléganőjétől. Közben megpakolta a tálcánkat, és amikor elkészült, elénk tolta, és ismét mondta, hogy "még vissza kell adnom egy húszast", úgyhogy várnunk kell. Jól van, mondom, várunk. 20 Ft nem nagy pénz, és talán ha szabadkozik egy kicsit, vagy nem löki be kapásból a kasszát, rá is hagytam volna, de így vártam. A csajszi egy darabig tétlenkedett, majd téblábolni kezdett, és úgy csinált, mint aki a szomszéd kasszák újbóli kinyitására várva a kolléganőit sürgeti. Azok persze látványosan basztak rá, közben pedig sanda oldalpillantásokat vetettek ránk, miközben látszott rajtuk, hogy pontosan tudják, mire megy ki a játék. Én kezdtem magam zavarban érezni, de innen már nem volt visszaút, nem akartam meghátrálni. Kíváncsi voltam, mi lesz ebből. A lányok továbbra is úgy intézték, hogy ne nyíljon ki az a kassza, a minket kiszolgáló pedig beszólt a pult melletti irodába, majd egy kulccsal tért vissza. Persze továbbra sem tüsténkedett, cserébe viszont valami kulcskártya féle izét hajigált a levegőbe, amit elsőre észre sem vettem, egyszer viszont elejtette, amire már felfigyeltem. Játszadozott. Kezdett gyűlni bennem a harag, akármennyire kínos is volt a szituáció. Még néhány perc múlva a kiscsaj fogta magát, a menedzsertől kapott kulccsal kinyitotta a saját kasszáját, majd a — hangokból ítélve számtalan — húszas közül kivett egyet, és átnyújtotta nekem. Szó nélkül elvettem, majd a tálcával helyet kerestünk, és nekiláttunk enni.

Kicsiny kis agyam csak ekkor kezdte rendszerezni az imént szerzett információkat, én pedig egyre jobban felpörögtem. Mi a fasz volt ez? — hajtogattam egyre. Mi az, hogy nincs 20-asa? És 10-esek sincsenek a kasszában meg 5-ösök sem? Miért nem mondta akkor, hogy adjak 30 Ft-ot, és akkor visszaad egy 50-est, és miért lökte be a kasszát rögtön? Hát persze, hogy azért, hátha így könnyebben ráhagyom a visszajárót. Nyilván náluk ez egy bevett módszer a jogtalan borravaló gyűjtésének céljára. Ahogy eszembe jutott a közelmúltbeli másik két eset, amikor olyan túrót vettem, aminek valaki feltépte a sarkát, és az ujjával kikanyarított belőle egy darabot (amit csak később vettem észre), meg amikor egy 8 napja lejárt vajkrémet akartak eladni egy másik helyen, ezek együtt kimondatták velem: betelt a pohár! Átkoztam magam, amiért nem vertem ki a balhét ott rögtön, vagy nem szóltam azonnal a menedzsernek, hiszen így már nem reklamálhattam, távoztam a kasszától. Nagyon jól tudtam persze, hogy a menedzser megnyugtatott volna, aztán ha tovább álltunk, minden ment volna a régiben, ezért minimum mindenki előtt balhéztam volna, és a vásárlók könyvét is elkértem volna. Így csak lenyeltem a békát, majd gyilkos tekintetek kereszttüzében visszavittem a tálcát. 

Megint sikerült pipán a mozihoz sétálni. Ott megmutattam a jegyünket a beengedő embernek, átvettük a szemüvegeket, aztán a bejárat elé álltunk. Közben forgatni kezdtem a jegyeket, és megnéztem hova szólnak, mivel csak a sort tudtam (14.). Persze ha a helyet is tudom, akkor is megnézem, mivel nálam ez egy önkéntelen és ismétlődő mozdulatsor (megnézem vagy ötször, hogy biztosan jól emlékszem-e az előző megnézéskor látottakra), és akkor megakadt a szemem a következőn: 4. sor, 6. szék és 4. sor, 7. szék. Az elmém megreccsent, a szemeim egy pillanatra felakadtak, és kis híja volt, hogy nem kezdtem el ott helyben a hajamat tépve az alsó ajkammal brümbrümmözni. Micsodaaaa? Mi az, hogy negyedik sor, amikor a nő direkt megkérdezte, hogy jó-e a tizennegyedik sor közepe? Hiába bámultam, hátha csak a nyomtatójuk szar, és rosszul látszódik az 1-es, a látottak magukért beszéltek: 4.sor.

Szerintem a dühtől vöröslött a fejem, a gyomrom pedig remegni kezdett, amiért már megint átvertek, ráadásul még csak azt sem értettem, mi célból. Érteném, ha drágább volna a jegy a hátsó sorokba, érteném, ha azt szeretnék, hogy mindenki szerencsésnek érezze magát, amiért ilyen fasza kis helyre kapott jegyet, de utóbbi esetben sokkal nagyobb volna a csalódások okozta kár, ezért ennek semmi értelmét nem látnám. Megfogadtam, hogy a film után visszamegyek, és kérdőre vonom a nőt, hogy akkor ez most mi, de aztán annyira jól szórakoztam a Jégkorszakon (még a negyedik sorban ülve is), hogy közben elpárolgott a haragom. 

Megjegyzem, mennyire igaza volt Hankiss Elemérnek, amikor a plázákat a modern kor szentélyeinek nevezte, ahol az emberek ugyanolyan megnyugvást találnak, mint hajdan a templomokban (Félelmek és szimbólumok), mivel ahogy kiléptünk a csillogásból, már a bejáratnál egy, a kukából cigarettacsikket bányászó hajléktalanba botlottunk. A várost magát már nem is elemzem, megtettem legutóbb.

Szóval elegem van. Elegem van abból, hogy lépten-nyomom átvernek, mindig és mindenhol. Mindig csak pofázom, hogy azért teszik, mert megtehetik, mert nincs tudatos fogyasztói magatartásunk, mert nem vállaljuk a konfliktust, mert pénz beszél, és nem a minőség, és sorolom az egyéb okokat, közben pedig én is csak hagyom magam (szó nélkül!). Elég! A becsapottság felett érzett keserűség tönkre teszi az ember mindennapjait, mintha az egyéb okokból következő idegesség és stressz nem volna elég. Ezért két dolgot határoztam el:

1. Olyan geci vásárló leszek, amit még nem látott a világ. Tényleg betelt a pohár. Ha valahol romlott ételt sóznak rám, szóvá teszem, visszaviszem, botrányt csapok. Ha egyéb módon csapnak be, azt is. Ha a fogyasztóvédelem és az egyéb hatóságok nem végzik a munkájukat (vagy nem bírják kapacitással), akkor majd besegítek személyesen, és a példám talán másra is átragad néha-néha. 

2. Felmerült bennem az ötlet, hogy indítani kéne egy bogot, ami csak és kizárólag ilyen esetekkel és fogyasztóvédelmi témákkal foglalkozna. Nem én írnám, és talán nem is 979 név alatt, hanem csak szerkeszteném a beérkezett beszámolókat, egyéb írásokat, és összeszedném a fogyasztóvédelmi témájú botrányokat. Az én lelkem is könnyebb lenne, ha elmondhatnám magamról, hogy megtettem egy újabb lépést az általam elképzelt, normális világ irányában. Tudom, hogy van már ilyen blog, talán nem is egy, és a kenyerét sem akarom elvenni ezeknek, úgyhogy aki ezzel az "úgyse" kifogással jönne, az már le is tehet róla. Több szem többet lát. Innentől kezdve a fényképezőgépem is mindig nálam lesz, hogy ha velem történik valami, vagy én látok olyat, ami ebbe a blogba volna érdemes, akkor azt helyben le is kapom. Természetesen a különösen kielégítő minőség vagy kiszolgálás is helyet kaphatna, hogy legyen valami ellenpont.

Utóbbi ötlethez viszont segítséget szeretnék kérni. Ha valakinek van kedve 'betársulni' mint egyenrangú fél, nagyon szívesen venném. Kis csapatot is alkothatunk, ami nem jelentené azt, hogy innentől kezdve csakis ez töltené ki az életünket. Bloggerek vagyunk, az internet rabjai. Erre is, arra is kattintgatunk, különféle oldalakat, hírportálokat nézünk, ezért többen tudnánk igazán tartalmassá tenni egy ilyen blogot. Egy idő után úgyis magától menne a dolog, ahogy elterjedne a 'köztudatban'. Másrészt szívesen venném azt is, ha valaki készítene egy fasza kis sablont, hogy ne a freeblog standardjai közül kelljen választani.

Szóval? Valaki?

Kicsiny hazánkban sosem volt leányálom az élet, az utóbbi időben azonban egyre több a probléma. Elborít bennünket a szemét, elhülyülnek az emberek, a kereskedők lépten-nyomon átvernek mindenkit, a fizetésünk csökken, az árak nőnek, egyre többen nyomorognak, a társadalom különböző rétegei között egyre nő a feszültség, tönkre mennek az üzletek, leépül a vidék...és nem sorolom tovább, mert az egy oldalt is beterítene. Az anómia című bejegyzésben találni még egy párat.

Az átlagember ingerküszöbe már így is nagyon magas, amit a közvélemény formálói nap mint nap tornáznak feljebb és feljebb. Ha valahol terrorcselekmény vagy katasztrófa történik, már fel sem kapjuk a fejünket, amennyiben az áldozatok száma 100 alatt van (csak a hasamra ütöttem), de valószínűleg egy bizonyos szám alatt már a híradókban sem közlik az ilyeneket. Ha a politikusok százmilliókat, milliárdokat tocsikolnak, kulcsárolnak vagy VIP-listáznak el, az sem érdekel senkit, hiszen a politika úgyis csak egy úri huncutság, amibe tisztességes ember nem ártja bele magát, és mindegy, ki van hatalmon, úgyis mind lop (megjegyzem, ezek egyikével sem értek egyet). Senkit nem érdekel semmi, mindenre csak legyintünk, és csak az mozgat meg bárkit is egy kicsit, ami őt magát vagy a családját közvetlenül érinti, de sokszor még az sem. Felzabáljuk a romlott ételeket, kifizetjük az igazságtalan számlaösszegeket, hagyjuk, hogy mások az országunkba hordják a szemetüket, hogy némelyek kilopják a szemünket is, hogy letarolják az erdőket, hogy packázzanak velünk a hivatalok, meg úgy általában mindent. Ilyen körülmények között a gondok szinte maguktól is szaporodnak, de mivel a 'talpraesettje' nem szégyelli a helyzet kihasználását, ez a szaporodás is hatványozott ütemben zajlik.

A kommunista diktatúra évtizedei alatt szándékosan szétverték a horizontális emberi kapcsolatokat. Megszűntek a dalárdák, egyletek, vitézi rendek és minden egyéb olyan csoportosulás, aminek ideológiája és tagsága nem a hatalmat bitorlók felügyelete alatt állt, maradt a Párt, a KISZ meg a család. Első kettőben a taposás ment a zsírosabb pozíciókért, és még utóbbi esetében sem lehetett biztos abban senki, hogy a közeli vagy távoli rokonság soraiban nincs valaki, aki a vesztét akarja. A horizontális kapcsolatok megszűntével lassacskán kiveszett az emberekből az azonos érdek felismerésének képessége, és megszűnt a segítségnyújtásra való hajlandóság is. Sokan már azért megüthették a bokájukat (finoman szólva), ha észre mertek venni valami visszásságot, ésszerűtlen intézkedést, vagy kritizálni merték a rendszer bármely pontját, nem csoda, hogy például a szociológiát kompletten 'burzsoá áltudománynak' kiáltották ki, és megszüntették az oktatását, gyakorlásának lehetőségeit. Akinek újító szándéka volt vagy nagyon pattogott, az könnyen Recsken találhatta magát, esetleg szimplán csak tönkre tették az életét. Vagy ha már nem is, az '50-es évek árnya sokáig kísértett még a lelkekben. Horizontális kapcsolatok híján maradtak a vertikális függési viszonyok: főnök-beosztott, doktor-beteg, vevő-eladó, stb. (lásd Hankiss Elemér újfeudális struktúraelméletét), ahol valaki mindig a másik jóindulatától függött. A boltos félretett a banánból a Kovácsnénak, mert a Kovácsné a hivatalban előrébb sorolhatta a boltos kérelmét, a doktor elvtárs megkülönböztetett figyelemmel kezelte a betegét, ha annak családja behordta a jó kis disznótorost (paraszolvencia) vagy ha éppen a tanácselnök elvtárs kisfiáról volt szó. Protekció, kijárás, összekacsintás, félre nézés, a "minden közös" széthordása, a "nem az én dolgom" napi rutinná tétele. A büszkeség, az önérzet, az igényesség sokakból szinte teljesen kiveszett, akiből pedig mégsem, annak is csak az 'úgyse' maradt.

És máris a rendszerváltozáshoz ugrunk, amikor is megszűnt a régi módi, nagy tömegek bontakoztathatták volna ki tehetségüket, talpraesettségüket. Az emberek javába azonban zsigerileg ivódtak bele a fenti életreceptek — sokan eleve ebben nőttek fel, — és ezek most széttárt karral, tétlenül álltak az új világ kapujában. Mindig azt hallották, hogy kussoljanak, ha nem akarnak bajt, ne üssék az orrukat más dolgában, azt majd az illetékes úgyis elintézi, az ötleteik is maximum arra korlátozódtak, miként lehet valamit ügyesen a saját javukra fordítani (zömében megkérdőjelezhető módon). A kapitalizmus érzéketlen 'ember embernek farkasa' mivolta gyorsan meg is tette a hatását: az ország lakosságának jelentős részében feltámadt eufórikus hangulatot gyorsan a realitás sarába rántotta vissza, és ezek az emberek aztán még nagyobb apátiába zuhantak, mint amiben korábban voltak. Aki pedig mégis érvényesülni tudott, az hamar megtanulta, hogy a korlátozott lehetőségek miatt csak az utilitarista, individualista, másokat eltipró, erkölcstelen szemléletmód lehet célravezető. Az a tied, amit megszerzel, mindegy hogyan. Szolidaritás? Piha!

Szerintem ilyen állapotban vagyunk most. Mit lehet tenni? Akar-e egyáltalán valaki tenni valamit? Akarják-e egyáltalán valakik, hogy az emberek tenni akarjanak valamit? Igen, igen és nem úgy tűnik.

Pedig sok probléma megoldásához nem kellenének nagyívű reformelképzelések, nem kellene temérdek pénz, elég volna a szándék, néha esetleg egy-egy jogszabály módosítása és főleg az, hogy mások se tevőlegesen, se szellemileg ne gátolják a tenni akarókat. Sokszor elég volna néhány kinyújtott kéz is, amik megtalálják egymást, és az ujjak máris egymásba kulcsolódhatnának. Néhányan ki is nyújtják a kezüket, néhányan bele is vágnak ötletük megvalósításába, de ezek közül is lemorzsolódnak azok, akiket elbátortalanít a károgókórus, az örök pesszimisták kara, akik folyamatosan csak az 'úgysét' meg a 'nem lehetet' tudják szajkózni.

Márpedig szinte az egész ország ilyenekből áll — ez is a kádári örökség része. Hol alulról, hol felülről nyomják a süket dumát, ahelyett, hogy azt néznék, miként lehet. Lásd például a rendszerváltás óta eltelt időszak 'legkedveltebb' miniszterelnökét, aki mindenre csak annyit tud mondani, hogy nem lehet. Adócsökkentés? Hát azt nem lehet, mert a konvergenciaprogram... A magyar vállalkozók védelme? Nem lehet, mert ajrópunijó. Ezt ezért nem lehet, azt meg azért. Különben pedig az ő ötleteinek, elképzeléseinek NINCS alternatívája, amit gyakran hangoztat is. Miért nem azt nézzük, hogyan lehet valamit? Van egy probléma. Tegyük fel, hogy valakinek van egy ötlete, amivel megoldhatná a problémát (és talán még közvetlen haszna is származna az egészből). Erre jönne valaki, hogy ezzel 'az a baj' meg 'ez a baj', amire az illető nem sutba dobná az egészet, hanem megnézné, hogy akkor ehhez képest hogyan lehetne MÉGIS, sőt ezt akár ketten együtt is megejthetnék. Újabb akadály? Akkor ahhoz képest hogyan lehetne? Idealista vagyok, mi? Hát az. Természetesen itt nem a fizikai vagy biológiai képtelenségekről van szó, hiszen azok érthető okokból magyarázzák meg egy ötlet képtelenségét, hanem a bürokratikus, politikai korrektség alapú vagy magasabb rendűnek nevezett ideológiákon alapuló akadályokról.  

Nézzünk két példát a fentiekre. Volt például egy falu, ahol az általános iskola egyik osztályába három túlkoros cigány gyerek is járt. A tanítást ellehetetlenítették, a többi gyereket terrorizálták, meg minden finomság, amit szegény elnyomottak általában tenni szoktak. A gyerekek nem tudtak tanulni, a tanár nem tudott tanítani, a szülők idegeskedtek és a három gyerek is elvágta magát attól, hogy kitörjön a születése által rákényszerített negatív ívű életútból. A szülők összefogtak a polgármesterrel és az iskola vezetésével, és a három gyereket egy külön osztályba rakták. A 3 fős osztályban a korábbi renitensekkel kiemelt figyelemmel tudtak foglalkozni a pedagógusok, a régi osztályuk pedig a maga tempójában, ballaszt nélkül folytathatta tanulmányait. Elvileg mindenki jól járt, és gyakorlatilag senkinek sem sérültek az érdekei. Na, ekkor aztán egy nevenincs érdekvédő csoport fülébe jutott az eset, és nyomban ordítani kezdtek ilyet nem lehet, mert ez rasszizmus meg szegregáció. Minden fórumot szétordibáltak, kisvártatva pedig a kisebbségi ombudsman is csatlakozott hozzájuk. Szépen addig ordítottak, amíg a mittudoménmilyen hivatal megbüntette az iskolát 100000 Ft-ra, és a korábbi állapot visszaállítását rendelte el. Ki járt ezzel jól? Senki. Ki járt rosszul? Mindenki, még a cigány gyerekek is, még ha ez elsőre nem is volna nyilvánvaló. Gratulálok!

Másik példa. Van egy település, ahol sok munkanélküli, segélyért folyamodó ember él borzalmas körülmények között. Nevezzük őket települési szintű szegregációban élőknek. A helyi önkormányzat anyagi gondokkal küzd, ezért a sok eszkimó-kevés fóka esete forog fenn, ennek ellenére azonban bizonyos dolgokat finanszíroznia kell, ha tetszik, ha nem. Ilyenek például a hegyvidéki település vízelvezető árkainak kotrása, a közterületek takarítása, az útburkolatok, a játszótér karbantartása, stb. Ezekre eddig pályázatot írt ki, és vállalkozókkal végeztette el őket, következésképp drágán. A polgármester fejében felmerül a gondolat, hogy a sok kocsmázó, otthon tévéző, asszony- és gyerekverő alkoholistát munkára foghatná, és ezzel sok mindenki jól járna. Az önkormányzat anyagilag egy kicsit beljebb lenne, a fontos közfeladatokat ugyanúgy ellátná valaki, az érintetteket visszavezetné a munka világába, a vert családtagok egy kicsit fellélegezhetnének, és egyéb pozitív következmények. Ezért aztán elhatározza, hogy mostantól csak az kap segélyt, aki havi 10 nap közmunkát végez. Feltűnik erre az ordítókórus, hogy ezt nem lehet, mert rasszizmus, fasizmus, cigány-ellenesség és különben is, a polgármester a múltkor eldobott az utcán egy cigarettacsikket és csúnyán nézett egy fogatlan asszonyra. Erre kétségbe lehet esni, és hagyni az egészet a francba, marad minden a régiben. VAGY akkor azt is mondhatja az önkormányzat, hogy "Jó, akkor van X forint a segélyre, ez a keret, a vállalkozóknak fizetendő Y forintból pedig csinálunk egy másik keretet. Aki közmunkát vállal, az a rendes segélyen felül ebből az önkormányzati hatáskörű keretből is kap valamennyi pénzt, mintha a fizetése lenne (vagy lehet fizetés is, mindegy). A vállalkozók meg majd mennek máshova, úgysem helyi cégek (valószínűleg nem is azok)." Megszólal ekkor az ordítók kara: "De a szerződéseket nem lehet felmondani, mert akkor kötbért kell fizetni", meg ilyenek. "Jó, akkor hagyjuk a francba az egészet" — jöhet a válasz — VAGY: "Jó, akkor megvárjuk, amíg valamelyik lejár, és nem hosszabbítjuk meg. Az alapot és a feladatokat is ezek szerint bővítjük majd az idő telésével, és persze az 10 napot is arányosan határozzuk meg." Itt átmegyek drámába:

Ordítók: De akik eddig ezeknél a cégeknél dolgoztak, most azok is munkanélküliek lesznek, és nekik is majd segélyt kell adni, ráadásul konfliktusok keletkeznek a segélyzettek és az elbocsátottak között.

Polgármester (most már nem omolhat össze): az alkalmazottak kis része lakik csak itt, de igaz. Akkor a felszabaduló pénzeknek csak egy részéből képezünk új alapot, a maradékot pedig ugyanúgy pályáztatjuk, akkor viszont szakképesítést igénylő feladatok elvégzésére (amire eddig nem volt keret).

Ordítók (kicsit gondban): de a cigányok segélyezettek nem fogják elvégezni a munkát.

Polgármester: jó, akkor nyomtatunk egy egyszerű listát, amit minden munkás megkap. Rajta lesznek az azonosító adatai, hogy aznap milyen munkára rendeltük, és hogy elvégezte-e. Kijelölünk egy koordinátort, meg egy munkafelügyelőt. Mondjuk legyen a Pista meg a Mancika, nekik belefér az idejükbe, és akkor egy kicsit növelünk a fizetésükön is. Csak az kapja meg a pluszpénzt, akinek igazolva van, hogy elvégezte a melót. 

Ordítók (nagyobb gondban): de ha akkor sem fognak dolgozni?

Polgármester: akkor fogjuk a pénzt, és elosztjuk 12 felé. Megmondjuk nekik, hogy minden hónapban kiosztjuk az összes pénzt, így ha nem dolgoznak, majd több jut annak, aki meg igen. Tülekedni fognak.

Ordítók: de akkor a lakosság direkt szemetelni fog, hogy bosszút álljon a cigányokon.

Polgármester: jó, akkor megemeljük a szemetelésért járó bírságot, és bár ettől még szemetelni fognak, de legalább a programban résztvevők érezni fogják a megbecsülést.

Ordítók: ...de...de

És így tovább, amíg minden felmerülő problémára meg nem születik az adekvát válasz. Lehet, hogy túlzottan idealista vagyok, de hiszem, hogy ha a szándék megvan, meg lehet találni a megoldást. Ha nem is a legtökéletesebbet, de legalább valamilyet. A fenti példák pedig nem az egyetlenek. Rosszból is van bőven, és a jóra is van számtalan lehetőség, legyen az egy önkormányzat, minisztériumi hatáskörben elintézhető dolog, egy társasház ügye vagy akár egy vállalkozás élete. Ha tudjuk, mi a probléma, ötletünk is lesz a megoldására (talán legközelebb egy képzelt vállalkozás 'fejlesztési' tervét is elemezni fogom (már alig várjátok, mi?)).

Ne azt nézzük, mit miért nem lehet, hanem azt, hogy hogyan! Hiába rövid az a takaró, valameddig akkor is ér. Csak akarat kérdése.