Heti Hetes bejegyzései

Eredetileg egyfajta hangos gondolkodás keretében szerettem volna kinyomozni, miféle műsorszerkesztési elvek vezérlik azt a televízióadót, amely egy hűségről, becsületről, magasztos elvekről szóló film után közvetlenül egy ocsmány, mocskolódó, a legalantasabb emberi ösztönökre apelláló műsort ad. A tegnap esti Az utolsó szamuráj- Heti hetes párosításra gondolok — utóbbi rajongóitól elnézést kérek, de ez a véleményem erről a műsorról (és ez csak a jéghegy csúcsa). Ez viszont most elmarad, mivel szeretném az utókor számára lejegyezni azt a péntek esti műsort, amit a Rolcsival ketten produkáltunk itthon. Első igazi nagy veszekedésünk esete forgott fenn, aminek az utóhatásait a magam részéről egy 48 órás hétvégi figyelemelterelő semmittevéssel igyekeztem mérsékelni.

Hogy mivel kezdődött a dolog, azt nehéz lenne megmondani, mivel bár az első csörte az aznapi hídlezárással kapcsolatban zajlott, valójában ez már csak egy eleve elrendelt veszekedés háttérben lappangó okának manifesztuma volt (hát ezt a mondatot már én sem értem...). Anno említettem, hogy a radikális (és radikálisan hülye) kijelentések helyesbítésére ellenállhatatlan késztetést érzek, ezért amikor Rolcsi kijelentette, hogy "Ezeket mind fejbe kéne lőni", kénytelen voltam felhívni a figyelmét, hogy ez a kijelentés semmiképpen sem helytálló egy politikai vitában (amilyet éppen akkor mi is elkezdtünk), és bár első perctől kezdve nem akartam leállni vele politizálni, mégis erőltette, én meg fent említett okból muszáj voltam állandóan helyesbíteni őt. Erre persze jön "A miért kell ezeket védeni?" kérdés valamely variációja, nekem meg a válasz: "Nem őket védem, csak felhívom a figyelmedet, mekkora hülyeségeket beszélsz", és a társai. De ez csak a fecsegő felszín, meg az alaphang a valódi problémák előhozásához.

A fő sértődés (mint hamarosan megtudtam) amiatt volt, hogy nem fogadtam el azt az újabb plüssállatkát (ezúttal egeret), amit a Rolcsi nagy lelkesen vett nekem. Mondtam, hogy aranyos tőle, meg köszönöm, de nem tudok vele mit kezdeni. Nekem se női, se gyerek lelkem, és nekem egy plüss akármi csak kolonc, amit el kell pakolnom szem elől, ha a szüleim meglátogatnak, elkerülendő a "kitől kaptál Te ilyet?" kérdéseket, mivel mindenki tudja rólam, hogy magamnak sosem vennék hasonló dolgot. Erre jött a többi, hogy akkor mit vegyen nekem, amikor a Túró Rudit is neki kellett megenni, mert lejárt volna a szavatossága, a múltkori póló pedig azóta is ott van, ahova akkor tettem, amikor átadta. Hát ezekre nemigen lehetett mit válaszolni, mivel mindkettő igaz, bár mindkettőnek megvan a maga bagatell oka. Ezekkel az okokkal kár is előhozakodni, mert nevetségesek, annak ellenére, hogy igazak. Oké, 1:0 oda.

Aztán jött a közös fürdés, ami nálunk a békülési folyamat egyik első és jelentős állomása, azonban ezúttal csak a további csörték fizikai környezetét teremtette meg. Egy viszonylagos nyugalmi állapotban jött a piszkálódás valami megcsalással kapcsolatos témában, mire kénytelen voltam előhozakodni egy régebbi dologgal, azaz, hogy NEKEM nincs mit tisztázni, ellenben neki, aki a mai napig nem bontotta ki a teljes igazságot (hogy ezzel a gyönyörű gyurcsányi képpel éljek) az ominózus esettel kapcsolatban. Valójában itt arról volt szó, hogy egy buliból anno én előbb hazamentem, mert kissé szétcsaptam magam, ő viszont ottmaradt, és úgymond engedett egy fiatalember közeledési kísérleteinek. Elvileg semmi konkrét nem történt, de ez a kevés is több, mint amit egy átlag ember a megcsalás határán belülinek tartana. Bár nem tudtam róla, valamiért éreztem, hogy tudnom kéne valamit, és feltéve a morális kérdést, miszerint szabad-e etikátlan (vagy bűnös) eszközöket igénybe venni egy nagyobb erkölcstelenség (vagy bűn) leleplezéséhez, egyértelműen igennel válaszoltam, majd azzal a lendülettel elolvastam párom azon MSN-en folytatott beszélgetéseit, amelyek gyanúsak lehettek. Telitalálat — gondolom én—, és rögtön eszembe is jut, hogy akkor ez már a 2. nagy veszekedésünk volt, hiszen az akkori volt az első.

Nos, erre az esetre utaltam, amikor megkaptam, hogy az egyik ismerősömmel folytatott beszélgetésem alapján nekem is vannak "ügyeim". Rögtön nyilvánvalóvá vált számomra, hogy amíg én előző nap nem voltam otthon, ennek ellenére megengedtem, hogy nálam aludjon, addig ő szépen a saját gépemen nyomozott utánam. Ez önmagában is erkölcstelen az én szememben, mert neki semmi oka nem volt gyanakodni rám, de úgy, hogy egy hét sem telt el azóta, hogy élete legszebb születésnapi ajándékát kapta (mégpedig) tőlem, különösen undorító a dolog. Remélem, értitek mi ebben a probléma. Nem úgy tűnt, mintha ezt ő is átérezné. Na ebből jött a következő felvonás, amikor megkaptam, hogy mi az, hogy nekem nincsenek titkaim, amikor például blogot is írok, és ezt neki nem mondtam. Tudtam, hogy megtalálta és megnézte a blogomat, mert a látogatók listájában felismertem a saját gépem IP-címét, és mivel aznap este nem voltam otthon, nyilvánvalóan csakis ő lehetett, de hogy ilyen hamar meg is kapjam érte a magamét, arra nem számítottam. Részletezzem, miért nem szóltam erről neki? Szerintem nem kell, olvassátok el College utolsó bejegyzését, abban van néhány utalás hasonló helyzetekre.

Ekkor érzésem szerint morális tekintetben már nemcsak 1:1 volt az állás, hanem 2:1 a javamra, de ez nekem nem volt elég. Hogyisne, amikor ilyen rágalmakat kapok. Bekapcsoltam a gépemet, és felszólítottam a páromat, hogy olvassa fel nekem azokat a részeket az ominózus beszélgetésből, amik bármire utalnának. Na, itt elkezdett izzadni, mert az előző este valójában csak néhány sort olvasott el, és abból vont le messzemenő következtetéseket, most viszont ő maga is érezte, hogy amiket kiragad, azok egyszerűen nevetséges próbálkozások a részéről. Teljes erkölcsi győzelem itt, totális vereség ott.

Ekkor viszont már nagyon mélyen meg voltam bántva, így csoda, hogy miután aludni tértünk bizonytalanul ölelni próbáló karjait nem löktem le magamról. A megalázottság miatt viszont elbőgtem magam a sötétben (pedig nem vagyok sírós), amit ő meghallott, és nyomban vigasztalni kezdett, meg magát ostorozni, úgyhogy azóta napjában ötször felhív, hogy mennyire szeret és, hogy mennyire hiányzom neki. Ezt persze jó hallani, és biztosan igaz is, de nekem idő kell, hogy a súlyosan megrendült bizalmam helyreálljon.

És most be is fejezem, mert már így is piszok hosszú lett.